Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-04 / 181. szám

Pavilon a szobroknak

I

Beszélgetés Vilt Tiborral

Könyvespolc

Forrás-antológia

Vilt Tibor a telepen szemlélődik

Ä rekkenő melegben néhá- nyan a Rinya-patakban fürde- nek, mások az árnyékban keresnek menedéket, a román szobrász a makett arányait rajzolja át a már kinagyított íarönkre. A vendégház mellett a fűben kerti bútorok, teát isznak a beszélgetők. A nagyatádi szobrásztelep mintha egy falucska lenne: mindenki végzi a dolgát, az emberek szabad idejükben kedvtelésüknek hódolnak, a közösségi élet alól senki sem vonja ki magát. Itt találkoztunk Vilt Tiborral, a magyar szobrászat vezető egyéniségével, akit Európa- szerte is ismernek. A művész- telep beindulásától foglalkozott azzal a gondolattal, hogy dolgozni fog nálunk. Terve: a mezőn megépíti a telep szoborcsarnokát.

— Tíz éve a velencei bien- nálén gazdag anyaggal mutatta be munkásságát. Szerepelt a kisplasztikák között egy fából készült önarcképe is.

— Huszonegy éves koromban elhatároztam, hogy íara-r-gnir egy önarcképet. Egy asz- . talosműhelyből leválasztott he- .áyi^égben láttam munkához. Képzelje el, ki volt az asztalos! Darkovics Gyula bátyja... Kaptam tőle hársfatömböt, először kifűrészeltem belőle a portré sziluettjét, majd nekiláttam a faragásnak. Akkor faragtam először. Érthetetlen dolog történt velem akkor: este hat órakor fogtam hozzá, másnap reggel készen voltam a szoborral. Egész éjjel dolgoztam. Számomra ez az esemény az ifjúság varázslatát jelenti ma is...

— Munkásságában a későbbiek során más anyagok kaptak helyet: főleg a bronz, de szívesein foglalkozik az üveg es az acél kombinációjával is. A fa most tért vissza a szobrász keze alá?

— Harminc évig csak kis bronzokat csináltam.

asztalhoz. Vilt elnézést kér, hogy várnia kell rá.

— Az izgalom azonban nem szűnt meg bennem — folytatja a gyerekkori történetet — Fölkeltem, papírt, ceruzát vettem elő, és lerajzoltam a kis kanárit a ketrecben. Csodálatos módon megnyugodtam. Ettől fogva vagyok képzőművész.

— A Kentaur című szobor leleplezés.

— Igen. A Kentaur hibrid.

A kettősséget egyetlen forma fejezi ki, s az ellentmondást tárja föl.

— Az üveg és fém kombinációjából született kisplasztikák megint másról beszélnek.

— Ezek kristályos formában próbálják kifejezni a személyiség teljes visszahúzódását

— Beszéljünk újból a fáról!

— A budapesti Kaesz Gyula emlékszobrát két évvel ezelőtt készítettem. Az emlékszoba azt a műhelyt idézi, ahol Kaesz Gyula élt és alkotott. Mindent megfaragtam fából. Harminc évi munkásságom összefoglalója az ezután következő Ketrec.

— Nagyatádra mit készít?

— Egy kiállítási épületet A méretei: tízszer, tízszer hét és fél méter. Kisebb belső terek lesznek ezen belül. A szimpo- zion szelleme foglalatának szánom ezt a kis »kápolnát«.

— Nem fogja zavarni, hogy más szobrászok népesítik be ezt a különleges építményt?

— Egyáltalán nem. Hiszen a cálom az, hogy így történjen. Ez a munkám visszalépést jelent a személyes karakter kifejezésétől, de egyben találkozás egy szellemi közöséggel. A »•térraszter«, így is nevezzük ezt a szabadtéri kiállítási pavilont, pedig önmagában plasztikai alkotás,.

Tízévi munkát reprezentál

ez a Kecskeméten keltezett antológia. A Forrás című folyóirat egy évtizednyi terméséből válogatták anyagát a szerkesztők, Hatvani Dániel és Szekér Endre, Pozsgay Imre előszavában olvashatjuk: „Ha ma irodalmunk színesebb, ha skálája szélesebb, ha jobban ismerjük a társadalmi valóságot, ha tisztábban 'látjuk azokat a kölcsönhatásokat, amelyek szomszédainkkal bennünket összefűznek, ha jobban tájékozódunk hagyományaink között, s ha mindenben a gazdagodás, a továbblépés sürgető igénye él bennünk — abban része van a Forrás munkájának is.”

Ezúttal jó érzés hangsúlyozni, pozitív töltése van a definíciónak: vidéken szerkesztett folyóirat tíz évéről van szó. E gyűjtemény pedig olvasmánynak, tájékozódásnak egyaránt kiválóan megfelel. A szerkesztők jól válogattak, tagoltak témakörönként, műfajonként. Sinkó Ervin, Veres Péter, Szabó Pál, Németh László leveleivel „indul” az antológia. Olyan levelek ezek, amelyek ugyan a folyóirat szerkesztőihez íródtak, mégis általános érvényű megállapításokat, fölfedezéserejű igazságokat tartalmaiznak. Szabó Pál mintha .utat is jelölt volna a szociográfiáról is ismert folyóirat számára, amikor ezt írta: „A valóság végtelen térben és időben, és folyton és folyton változik, s ha ésszel élünk, akkor gazdagodik..

I S valóban, a Forrás — ahogy ezt az antológia is bizonyítja — mintha nemcsak valóságkutató írásaiban,' de más műfajú közléseiben is arra törekedne, hogv múltunk, jelenünk, sőt jövőnk kérdéseiről valljon, vitázzon.

A gyűjtemény '„versrovatában” olyan költők műveit válogatták számunkra. mint Illyés yula, Sinka István, Nagy László (műfordítások), Weöres Sándor, Pilinszky János, Rónay György, Sántha György, Vaj- thó László, Bartalis János, Horváth Imre, Létay Lajos, Lászlóffy Aladár, Hatvani Dániel, Fehér Ferenc, Tolnai Ottó, Csoóri Sándor, Tornai József, Takács Imre, Simonyi Imre, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Fodor András, Berták László stb. A már halhatatlanok mellé fiatalokat, a hazai szerzők mellé szomszédos országokban élő magyar költőket stb.

látszólag bővében van ma a magyar irodalom a novellának.

Évente vaskos Körkép-antológiák jelennek meg az előző esztendő „legjobb” elbeszéléseivel. De olyan, amely tudatunkba vésődik, nagyon kevés van köztük. A Forrás-antológia no- veUaszerzői: Raffai Sarolta,

Zám Tibor és Balázs József. Mindhárom írás jelentékeny, talán éppen amiatt, ami a ..dömpingáruból” hiányzik: a lélekrajz, a valóság alapos ismerete érzékelhető ezekben.

A magyar valóságirodalom tehát otthonra lelt a Forrásban. Tíz év alatt a szerkesztők szinte „tábort” gyűjtöttek olyan írókból, újságírókból, akik a megtapasztalt társadalmi valóságot áttételek, fikciók nélkül — de az élmény erejével — képesek az ország nyilvánossága elé tárni. Természetesen a használni akarás jegyében. Zám Tibor, Nagy Piroska, Zoltán Zoltán, Varga Mihály Hatvani Dániel, Márkus István, Balogh Ödön, Lázár István, Czakó Gábor, Fája Géza, Mocsár Gábor, Raffai Sarolta és mások szociográfiáiból ad közre részleteket a kötet, s alakít ki egységes átfogó képet az olvasóban. Az embernek az az érzése: amíg él és virágzik ez a műfaj, addig hat is és alakít is, addig előrelépni lehetséges. Gazdagítja ezt a részt egyébként egy Illyés Gyulával folytatott eszmecsere a műfajról, lehetőségeiről.

Varázsénekek címmel műfordítások vezetik be a népköltészettel, népzenével foglalkozó fejezetet. Fodor András Túl a divaton című vallomásos eszmefuttatásának somogyi vonatkozásai is vannak. De hasonlóan élményt nyújtó Jánosy István öskapcsolat a természettel című írása. Vargha Balázs a népzenével való találkozásáról ad itt hírt. A gazdag tanulmány „rovatot” Orosz László, Féja Géza, Ittzés Mihály, Szekér Endre és Sütő András írásaiból válogatták. Írók, költők vallanak a folyóirathoz fűződó viszonyúikról, s ez a fejezet sem tanulságok nélküli, hiszen mint műhelyt ismerjük meg a Forrást. A krónikához fotók tartoznak illusztrációként: egyre szélesebb körű, s egyre jelentősebb kapcsolatokról „beszélnek” ezek a fotográfiáik.

Olyan tíz évet reprezentál ez a kecskeméti kiadvány, amely arra bizonyság: vidéken is születhet folyóirat, mely alkotó módon képes hatni a magyar irodalom egészét, illetve a társadalmat illetően is.

L.L.

Horányi Barna

Munka közben a cseh szobrász, Viktor Konecny

Á csokoládébirodalomtól a borvárosig

Vilt Tibor szobrászatéra a legkevésbé sem jellemző az elbeszélés, a meseszerűség. Plasztikái vázszerűen a gondolatvilágot, a lényeget hordozzák;

— Mikor határozta el, hogy szobrász lesz?

A kérdésre történettel felel:

— Amit elmondok, egy novella. Gyerekkoromban sokat betegeskedtem, a torokgyulladás gyakran ágyba döntött Egy ilyen alkalommal történt A nyakamon az elmaradhatatlan priznic. Apám a hivatalba készült, az ágyam mellett anyámmal beszélgettek. Úgy tettem, mintha aludnék, így kihallgattam, mit beszélgetnek. Apám belenyúlt a zsebébe, és elővett egy vékony acéltűt Azt mondta: ilyeneket dobálnak a repülőgépekről a katonákra. Sokan belehalnak.

A halál víziója nem az én betegségemet juttatta eszembe, hanem azt, hogy az életben milyen szörnyű dolgok történnék. Megszűnt bennem a bizalom, a biztonság érzése. Ordítani kezdtem, üvöltöttem. Anyám pedig bosszankodott, hogy nem elég a baj velem.

Déli harangszóra a kis faluban mindenki .ül

A csokoládébirodalom az Északi-Középhegységben, Szerencsen fekszik, nem messze MiskolctóL A gyárat kívülről bármilyen üzemnek gondolhatná a felületes szemlélő, hiszen a hódító, nehéz illatokon kívül semmi sem árulkodik valódi rendeltetéséről. Az elmúlt évek során jelentős át- álakításon ment át. Üj, korszerű üzemrészekkel, épületekkel bővült, modem gépekkel gyarapodott. Nagy gonddal ügyelnek a tisztaságra. A látogatóknak, akár a munkásoknak, kötelező a fehér fejfedő és köpeny viselése.

A csokoládébirodalom királya, azaz Restás Aladár, a gyár igazgatója csöppet sem hasonlít a gyerekek képzeletében élő piros palástos uralkodóhoz. Fehér cukrászsapkában, derűsen érkezik az irodájába, most fejezte be szokásos, reggeli látogatását az üzemben.

— Néhány hét elteltével az újonnan jött dolgozók is közömbössé válnak az édességek iránt. Nekem eszembe sem jut egész nap, hogy akár egy szem cukorkát is bekapjak. Megszoktam. Persze azért egy ilyen gyárat, mint a mienk, mindig körülvesz valamiféle misztikum. Pedig nálunk sincsenek csodák. Megmutatom a termelést — mondja, és megkér bennünket, hogy vegyük I fel a számunkra előkészített 1 köpenyeket.

Elindulunk földeríteni az »édes« világot. Az első teremben, ahova belépünk, mogyoró- és kakóbabhegyek tornyosulnak, pár lépéssel arrébb már a porrá őrölt kakaót cso- mogalják. Kreolra festi, bőrükét a szállingózó barna por. Egy átjárófolyosóban óriási tartályok magasodnak, folyékony csokoládéval tele. Megdöbbentő méretek! A töltőgép alatt szerelő dolgozik. Kezén, arcán csokoládépatakok íoly- dogálnak.

Széles, világos üzemrészbe lépünk. Seregnyi asszony, lány' szorgoskodik a futószalagok mellett. Bár minden lényeges műveletet képek végeznek, a kézi erő ma is nélkülözhetetlen. A fondantmázba, majd csokiba mártott meggyet először lehűtik, aztán ezüstpapírba csomagolva dobozolják. A bonbonszemeket gép tölti meg különféle 'ízekkel, aszerint, hogy milyen formákat raknak a szalagra, s hogyan állítják be a töltőfejeket.

Az 'átlátszó tartályban rózsaszínű massza forog csavarodik, s kúszik előre egy elvékonyodó csőben. A végén kockára szeletelik, ismerős feliratú papírba öltöztetik, és a futószalagról a nylonzacskóba repül a közkedvelt frutti.

Fiatal, tagbaszakadt férfi gyöngyöző homlokkal birkózik valami hatalmas, piros plazmával. A »tészta« nyúlik, ragad, széjjelmászik, v^gül mégis megadja magát, s a munkaműveletek során sok ezer szem savanyú cukorkává lényegül át

Csokoládétáblákkal tele ládák sorakoznak térelválasztó gyanánt a következő részlegen. Felséges látvány! A ládák mellett nagy halom törött csoki hever. Szokatlan selejt. Aztán a meleg nyárból gondolatban a következő télbe röppenünk, ugyanis az előttünk húzódó gépek hosszú sora rtfellett az asszonyok már a karácsonyi szaloncukrot, fenyőfafüggeléket csomagolják.

Vágyakozva, de jóllakva szemléigetjük a bonbonhegyeket. Itt a kedves vendég any- nyit ehet amennyi belefér. Ennek mi is igyekeztünk eleget, tenni.

Ragyogó napsütésbe lépünk ki a neonfényű helyiségekből. Irány: Sátoraljaújhely! Onnan a tokaji borkombinát termelési osztályvezetőjével Tolcs- vára utazunk, a palackozóba. A terület igazgatója nem titkolt büszkeséggel vezet bennünket először az erjesztőbe. A hatalmas hangárban toronymagas hengerek hosszú sora emelkedik, gyomrunkban forr a híres-nevezetes tokaji aszú. A tartályok szájához meredek vaslépcső vezet.

A modem »pincében« a kívánt hőfokon tárolják a még pasztőrözetlen borokat. A szűrést laboratórium tisztaságú helyiségben végzik, ahol számtalan vastagabb-vékonyabb cső találkozik.

. Az aszút egy ajtóval arrébb palackozzak. Tisztára mosott üvegek vándorolnak a futószalagon a töltőfejek és a lezárókapcsok alatt. Gyore kezű munkásnők egyvet töltenek a gépbe, hogy az üvegek hasán jól megtapadjon a köz- tiszteletnek örvendő címke.

A tolcsvai négyszintes pincében hatalmas lakattal biztosítva, kincsként őrzik a nevezetes hegyaljai borokat. A mindent elborító nemes penész alatt régesrégi itókák pihennek. Némelyik értéke az aranyévei vetekszik. Dani bácsi, a pirospozsgás pincemester, szakértelemmel magyarázza az üvegeken található jelzéseket. Legelőkelőbbek az öt-, hatputtonyos italok, na de az ettől lefelé esőket sem érdemes kihagyni a kóstolásból, amire hamarosan sor kerül a reprezentációs célokra kialakított pincenyúlványban. Nehéz lenne megítélni, hogy az általunk megkóstolt nyolcféle bor közül melyik ízlett legjobban, erősen megoszlottak a vélemények. Egy bizonyos: ahány

fajta, annyi egyéni zamat!

Hála Dani bácsinak, a pincéből rövid idő alatt kijutottunk, s a friss levegő hatására némiképp felocsúdva bor- gőzös ámulatunkból, nehéz szívvel búcsút vettünk a (tokaji borvidéktől.

Tóth Éva

Többet

érdemelne

Siófok

szülötte

Minden nyáron megnyitják Siófokon a világhírű operettkomponista szuiohazaöan a Kálmán Imre-emiéKkiállí- tást. Előtte rendszerint kőművesek és festők dolgoznak a termekben (a tanévben ugyanis zeneiskola működik itt), s így az épület megií- jodva, friss íestókszaggal várja a vendégeket. A kiállítás anyaga nénány tablóval, színházi jelmezzel — és Hon- thy Hanna parókájával — gazdagodott tavaly óta, a Fővárosi Operettszinház egyik szocialista brigádjának jóvoltából. Az emlékkiállítás azonban most sem színvonalasabb, mint tavaly, vagy a régebbi nyarakon volt

A szépmívű szekreter ablaka például már kitört (rég e mögött volt a zeneszerző pecsétgyűrűje). Kálmán Imre első zongorája és szőnyege is — talán mert nem jó helyen tartják raktáron, vagy a kies berakodás alkalmával rongálódnak meg a tárgyak — egyre rosszabb állapotban került a látogatók szeme elé. Látható továbbá egy elnyűtt bútargarnitúra (semmi köze Kálmán Imréhez); nem valószínű, hogy a kiállítás rendezői megtűrnék a lakásukban. Mondjuk ki kereken: szegényes ez a kiállítás. Méltatlan a város szülöttéhez, és a városhoz is.

Kálmán Imre megérdemelne egy színvonalas, állandó kiállítást — még akkor is, ha az emléktárgyak száma csekély. De hát nemcsak az alkotó használt tárgyai érdekesek egy emlékkiállításon: véleményünk szerint egy gazdagabb színháztörténeti »háttér« (egykori újságcikkek, fotók plakettek, szerzői és színészportrék stb.) tanulságosabb rendezésben, meg a korabeli Siófok néhány érdékes, helytörténeti dokumentuma kiegészíthetné a Kálmán Imrére vonatkozó anyagot.

S hogy mennyire érdeklődnek — különösen a külföldiek — a híres zeneszerző iránt,' azt e szerény, idényjellegű kiállítás látogatottsága is bizonyítja. Az idén meglehetősen későn, július 10-én nyitották meg a bemutatótermeket, s Pordán Horváth Ferencivé szerint (1970 óta őre az anyagnak) az NSZK-beli, osztrák, belga, valamint az NDK-beli vendégek szinte egymásnak adják a kilincset Nem csoda, hiszen kevés komponista járt be sikeresebb, gazdagabb pályát, mint Kálmán Imre. A világ legismertebb színházaiban tapsoltak — tapsolnak — hervadhatatlan melódiáinak.

Kálmán operettmuzsikájá- nak minden évben nagy sikere van a Balaton-parti szezonban is. Az augusztus 25-ig nyitva tartó kiállítás előcsarnokában kifüggesztették a hangversenyeket, hirdető narancssárga, zöld, kék és lila plakátokat. Július 28-án volt az első Kálmán-koncert a Dél-balatoni Kulturális Központban, tegnap este volt a második; augusztus 10-én, 17-én és 24-én ugyancsak Kálmán Imre zeneműveiből ad hangversenyt a Fővárosi Operettszínház művészgárdája. (A rendező: Seregi László, vezényel: Gyulai Gál Ferenc.)

A hazai és a külföldi nyaralók egyaránt nagy érdeklődéssel várják ezeket a műsorokat. S minden bizonnyal azt is, hogy — remélhetőleg Kálmán Imre születésének 100. évfordulójára — az eddiginél színvonalasabb, gazdagabb kiállítást láthatnak majd siófoki szülőházában, vagy másutt, a déli part fővárosában.

Sz. A.