Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Magyar írók a forradalomban Tóth Árpád Az új isten Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme Bámult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát úntan szürcsölö Egek lakója! Most új isten szól néktek, embereid A véres földnek vére szülte Öt, A sok kiomlott, sűrű. keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!” Nem! Üj isten ez! ifHincz Gyula rajza.) Zelk Zoltán Este és éjszaka között Este és éjszaka között, mikor a másodperc tört része, s már mélyebb sötétség lesz a mély sötétség. De ezt csak a madaraik tudják a platánok vendégei, csak ők érzik a szinte nincs is moccanást, » amikor hirtelen i kiszíneződnek álmaik! j! S hogy mi eshet meg velünk, emberekkel, : este és éjszaka között? t egy idegen tenyér váltunkra nehezül, i s amikor hátrafordulunk: £ hol fut már az az árnyék — j csak talpa csattogását hallani! í S mi még, mi még, mi még este és éjszaka között? Elmondom azt, ami velem nem is tudom, hány éve már, csak azt tudom, hogy így esett, csak azt tudom, hogy így igaz: „Uram vezessen át az út túlsó felére!” S ujjaival úgy szorongatta a fehér botot mintha készülne vállához emelni, fmintha mellemet célozni akarná — Megvártam, míg egy üres villamos bambán a remízbe dülöngél, aztán mintha fövényben járnánk, úgy gázoltunk az utca túlfelére. És akkor ő: „Uram, forduljon vissza, mert ez a járdarész a miénk, csak a miénk, vakoké este és éjszaka között.”-! LTCOJt íojIs-i Üj isten szól hozzátok, . Nem ég szülötte Ö! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! Ö, de nem is föld bálványa ö, Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk, s szájától millióm Élösdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölö, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitatták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok... S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichos visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház i>ak falát.. 1 Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünkből is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengö nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! hegyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre, És a magad képére gyúrj át minket! Szenvedélyes vallomástétel Az Irodalom sok csodája közül az egyik: honnan, hogyan virágzott ki Tóth Árpád más tónusú, más jellemű költészetéből ez a rokontalan, hatalmas, diadalmas óda? Hogyat talált rá hangot a szelíd lanton, amelyen »-az öngyilkos kétségbeesés is harmóniává édesül?-« — amint Komlós Aladár írta róla. Hogyan teremtette ezt a szenvedélyes, elragadtatott verset a »Nem küzdő, nem magányos, játékos, szemlélődő élet?« — ezek pedig Babits Mihály szavai. S ha az elemzéseikből kiragadott mondatok egyszerűsítenek is, hiszen nem fejezhetik ki Tóth Árpád költészetének egész színvilágát, de karakterét jól jellemzik. S hinnünk kell magának a költőnek, amikor »szelíd dalaiménak nevezi a saját verseit. Schöpflin Aladár, külsejéről és természetéről írva poézi- sét is érintgeti: »Kistermetű, nagyon vézna fiatalember volt, halk és szerény, mint egy pápaszemes kisfiú ... Jobban szeretett csendben meghúzódni, mint szerepelni... Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt... A melancholia gyermeke volt.« . S a melankólia gyermeke, a játékos és szemlélődő, a szelíd dalok költője — a Tanácsköztársaság föllobbanó lángjánáL meggyújtja Az új isten fáklyáját. Mégpedig azonnal. Egy-két nappal a tanácshatalom megszületése után, 1919 márciusának utolsó napjaiban. Ö, aki rövidebb verseit is sokáig, hallatlan műgonddal és aggályossággal csiszolgat- ta-fényesítgette, ezt a hatalmas verset egy lélegzetre írHalász Ferenc Morgala, a másodhegedűs Kínos volt, fölöttébb kínos, akkor különösen, de így utólag sem kevésbé. Az eset az egyéni, mondhatni partizán- kodó módra elkövetett műpártolások érzékletes kudarcaként vonult be az életembe. Ráadásul az eső is zuhogott Álmosan kezdte, azután szinte egybefolytak a nehéz őszi felhők, s egy halvány fénycsíkot sem hagytak a magasban. Az utak sárosait, csúszósak, mintha valami égi mosógép öntötte volna magából a vizet Szerkesztőségi vendégünket, aki a városka művészeti életéről gyűjtött anyagot, taxival kísértem ki az állomásra. Bár ne sietett volna annyira, hogy elérje a vonatot! Alighogy elköszöntünk, ültem volna vissza a kocsiba, de a váróteremből váratlanul előlépett hajlott tartásával, előreugró állkapcsával Mor- gala Bálint aki másfél esztendeje úgy mutatkozott be, hogy ő az ismert másodhegedűs. A szereplések után másnap délelőtt mindig fölkeresett hogy benne lesz-e a neve a tudósításban. Szeressétek szegény Morga- Hit — szokta ilyenkor mondani, bevezetésként ahhoz, hogy beszámoljon azokról a nagyívű elképzeléseiről, amelyeket a vokális hangzás megújítására dolgozott ki, és természetesen panaszkodott, hogy falakba ütközik, nem értik meg a törekvéseit Nemrég egy jobban fizető állást sikerült szereznie, és idővel elérte, hogy egyre többekkel került köszönő viszonyba az utcán. Amikor úgy érezhette, hogy révbe és lakáshoz jut, fokozatosan elmaradoztak a látogatásai, és már azokra a találkozókra sem jött el, amelyeket megbeszéltünk. Ereztem, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ha észrevesz. — Vigyél vissza a központba, föltétlenül beszélnünk kell egymással — szólított meg. Testvériesen átölelt. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy kitérjék a diskurzus elől. De az eső zuhogott, a taxióra ketyegett — Nem tehetem, haver, megy a vonatom — mentegetőztem egy gyors elhatározással, közvetlen művészi modorban, és kifizettem a taxit. Eltökélten indultam a peron felé, hátha kisegít valaki. — Akkor én sem megyek — és szomorúan nézett a kocsi után. — Mindjárt itt lesz a városi busz — ajánlottam‘neki. — Halgass meg-, addig is, nagyon kérlek — és belém karolt, hogy biztonságosnak tűnjék a járása. Valami ösztönös céltudatossággal a resti felé vette az irányt. — Legalább te szeresd szegény Morgalát — indítványozta az egyik sarokasztal mellett — Senki' sem ért meg. Pedig jót akarok. Valami mást Egy kicsit meg kavarni az állóvizet a fülekben — fogalmazott némi képzavarral, ami a hosszú fekete hajú, barna bőrű, égő szemű szomszédunknak is feltűnhetett mert ettől a pillanattól kezdve mereven figyelt bennünket, s egy lélegzetvételnyi szünetben fennhangon átszólt a pincér előrehajló válla fölött: — Hiába jó zenész valaki, ha nem tud nyelveket. Nem értik meg. Kava du lango! — kiáltott föl hirtelen. Morgala rá sem hederített: — De ez még nem minden. Hanem otthonról is kirúgtak. Hát szabad ezt csinálni velem? Már-már azon a határon álltam, hogy no most rögtön megesik rajta a szívem. — Ismerlek én téged Janó — folytatta a fekete hajú. Az asztal alól elővett egy ütött- kopott, feketés-színű hegedűtokot, és bizonytalanul bontogatni kezdte. Az ujjait ökölbe szorította, aztán felénk lendítve a kezét, szétugrasztotta őket Néhány Ízülete keservesen csikorgott. — Nem vagyok Janó. De nem baj, csak ne muzsikálj — ismerte fel a veszélyt jó érzékkel Morgala. — Képzeld csak — A feleségem az este, úgy éjfél tájban mehettem haza, kihívta a rendőrséget. Arra ébredtem, hogy két rendőr áll az ágyam ■ mellett Jöjjön velünk, és kész. Ezt a mesét persze nem akartam elhinni. — No jó. Akkor elmondom úgy, ahogy volt. Előtte egy kicsit fölöntöttem, tudod, ünnepeltünk. Aluszkálok, amikor egyszer csak fölráznak. Ki a fene van itt? — kérdeztem. Ne haragudjon, bennünket kihívtak ide, hogy maga üti a feleségét és a gyerekeket De azt már látjuk, hogy rosszindulatú bejelentés volt, megyünk is. Elnézést kérünk, művész úr — mondták mind a ketten, és sarkon fordultak. Hohó, várjanak csak! Most már én ragaszkodom hozzá, hogy menjünk. A fekete hajú eddig mereven nézett, de most elkezdett szaporán pislogni. Pontosan úgy, mint azok, akiknek meghibbant a szomszédjuk. — Útközben megmagyaráztam nekik a helyzetet, hogy az asszony engem mindenáron tönkre akar tenni, és lám, már idáig vetemedett. A kapitányságon leültettek. Nyílik az ajtó, ki lép be? Maga a kapitány. Nyújtja a kezét Nagyon-nagyon örülök — így fejezte' ki magát —, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Az incidenssel meg ne törődjék semmit, félreértés volt. Első a művészet. De hogy menjek haza? Nincs nálam a kapukulcs. Hát ha ez a helyzet, akkor kivételesen itt maradhat reggelig, válaszolta a kapitány. Így történt A szomszéd asztalnál a fekete fiú előbányászta a fekete tokból a hegedűjét és hangolni kezdett — Hallgass, te álzenész — féltékenykedett Morgala. — Kava du? — kontrázott kérdő hangsúllyal a megbántott muzsikus. — No ugye, hogy nem tudod, mit jelent Mert ez amerikaiul van mondva. Én értem. Hát hova menjen az ember, ha nem tudják, hogy mit akar mondani. Még ha akkora tehetsége is van, hogy első vadászkürtös lehetett volna. A pincér leakasztotta a telefonkagylót, és felénk nézve tárcsázta a 007-et, nálunk ez a rendőrség száma. A hangosbemondó közölte, hogy mentesítő személyvonat indul. Itt volt az utolsó pillanat De Morgala belém karolt s aki őt Janónak nevezte, a fekete legény, az húzta, egyre húzta, majd fürge mozdulatokat téve cincogott a húrokon. Az utasok fáradtságtól elgyötört arcán némi érdeklődés tükröződött a látványra. A mozgó lépcsőkre sikerült csak felugrani. Ök hosszan integettek, aztán a raktár felé indultak. A kalauz persze rögtön megbüntetett, mert nem volt semmiféle jegyem Hogy is lett volna? Ekkor utóiért egy hang. A félig nyitott ablakon át távoli, furcsa, kísérteties hegedűszót sodort a szél az esőcseppekkel. A kalauz pirospozsgás és húsos arcán megrebbent egy mélyen ülő ideg. Mérgesen szétnézett, s arra való hivatkozással, hogy huzat van, az utasok nem kis megdöbbenésére felhúzott minden ablakot az egész szerelvényen. Akik az utolsó, nyitott peronra szorultak, látták, hogy egy sínautó gördül utánunk. S a döcögve guruló, öreg szolgálati járművön — hogyan szerezhették? — vadul dulakodtak egymással ők ketten, a meg nem értett művész és a zugzenész, egy védtelen hegedűért. amelyik mintha magától szólt volna a végtelen sínpályák fölött ta meg; a legrangosabb folyóirat a Nyugat már az április 1-i számban közreadta. Kevesen köszöntötték ilyen nyüt szóval, erős hittel a »diadalmas vörös lüktetés«-t mint Tóth Árpád. Ady nem érhette meg érkezését; Juhász Gyulának, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmond- nák, s másoknak is, megdobogtatta a szívét, de Tóth Árpád mindannyiükac megelőzte. A kétkedők, gyanakvók közül különösen kitűnt; a Nyugatnak ez a száma, s a következők mindössze két- három (jelentéktelenebb) közleménnyel visszhangzot- ták a proletárforradalmat. Az új isten: erős, szenvedélyes vallomástétel, csak erős történelmi vihar válthatta ki, s nagy belső megrendülés. (Nagy formaművész írta, »míves« költő — véletlen-e, ha ez a verse, 6zinte az összes többivel ellentétben, nem csiszolt, feszes formában, hanem sodró rimtelen szabadversben íródott?) De ha rokonai nincsenek is Tóth Árpád költészetében, előzményei vannak. Kardos László gazdag monográfiájában érzékenyen elemzi azokat a világnézeti motívumokat, amelyek megelőzték Az új istent, s efelé mutatnak. A világháború idején írt békevágyó versei, a Katonasír, az Arany János ünnepére írt költemény, az Elégia egy rekettyebokorhoz mind a »hószín szárnyú Beké«-! áhítják, a maga módján mindegyik politikai ál; lásfoglalás. A bizakodó verssor: »vár miránk egy szeob lét tiszta orma« — amilyen naivan elvont sóvárgás, any- nyira erős is, újkeresö. változásra áhítozó. Állásfoglalás az is, ahogyan egy 1917-ee bírálatában a háborús költészet egy antológiáiét, a »frázisöblögetést«, a »a magyarok istenének indián ordito- zású körülemlegetését«, s »a virággal meghal ós hangulatok szentimentalizmusát« ostorozza. Költészete panaszos, keserű hangjaiban egyre több a szerepe a háborús reménytelenségnek, egyre erősebben érzi, hogy a nyomasztó, em- bertelenítő körülményeknek meg kell változniuk. Magánlevélben így fogalmazza meg ekkor, 1918 végén az érzelmeit: »Újra születik a világ és Magyarország. Nem igen tudok én írni... olyan üresnek, aránytalannak te szik ez most, őszi verset írni rímel- getni...« Majd egy másik levélben: »Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor alagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van... de... szürkül... a végiu mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... — mintha friss levegő jönne be holmi kitárt ablakokból.« A panaszok és a remények között ott érezzük a kor társadalmi valóságát, s a változás reményét. Ebből a reménykedésből sarjadt az 1919-es Szent nyomorék, riadj!, a »Rügyek, szerelmek, forradalmak« diadalát zengő Március, majd nem sejtetés- sel, nem homályos jelképek utalásaival, hanem kemény szavakkal tagadva meg a múltat, a Mammomt, »aki ült hízott gőggel rajtunk«, s nevén nevezve, hozsannával köszöntve a világforradalmat: Az új isten. A nagy történelmi pillanat lobbantotta föl a verset, de a történelem fordulása, a Tanácsköztársaság megdöntése nem kedvezett annak, hogy Tóth Árpád költészetének ez a hajtása megerősödjön. Akár jelképesnek vehetjük, hogy a Március és Az új isten versei sorában a következő ezt a címet viseli: Az öröm illan. Az ellenforradalmi korszak kiiktatta irodalmunkból Az új istent. Amikor a költő halála után hat évvel Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a hátrahagyott verseket, ki kellett hagynia ezt a költeményt; 1947-ben a könyv új kiadásának élére került. Azóta, az újabb kiadásokban, Tóth Árpád összes verseiben a helyén van ez a mű: századunk költészetében díszhelyen. Farkas László
