Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-11 / 160. szám

Hogy érzi magát a munkahelyén? Anyaghiány, gépállás — Ha minden feltétel meg­van, öröm a munka, szinte rohan az idő. Ha állni kény­szerülünk, kiesünk a ritmus­ból, alig vánszorognak a per­cek — mondta a Finommecha­nikai Vállalat kaposvári gyá­rának egyik esztergályosa. És még hozzátette: a kényszerpi­henő szinte melegágya a fe­gyelmezetlenségnek. Nem véletlen tehát, hogy minden dolgozó fontosnak, saját érdekének tartja a mun­ka szervezettségét. Milyennek ítélik meg a közérzet e fon­tos tényezőjét az öt gyárban? Összességében a megkérde­zettek 38 százaléka fejezte ki elégedetlenségét, magyarán: rosszul szervezettnek tartotta tevékenységét. Ebben a villa­mossági gyár vezet, öt a Me­zőgép követi. Az előbbi mun­kahelyen ez a magas arány az erősen hullámzó anyagellátás­sal, továbbá a szükségesnél rövidebb hűtősorral függ ösz- sze az öntödében. A Mező­gépnél az új csarnok építésé­nek elhúzódása nagy mérvű zsúfoltságot okoz, s ezt teté­zik a két telep közötti szállí­tás esetenkénti zavarai. A Fi­nommechanikai Vállalat gyá­rában az anyagellátás egye­netlensége húzódik meg a szervezetlenség mögött. A kedvezőbb arányt felmutató húskombinátban és a textil­művekben a munka jelleg ön­magában is magasabb szerve­zettséget teremt. A gyártóso­rok. gépek megszabják a mun­ka ritmusát, mintegy »-szerve­zik« a tevékenységet. A gon­dok az előző munkahelyen a gyakran előforduló szállítási os értékesítési zavarokból — a fogyasztás nem szakítható el az évszakoktól — a textilmű­vekben a létszámhiányból, a gyakori, bár igazolt távolma­radásból erednek. „ Az okok jó része tehát az egyes üzemekben, illetve a gyáron kívül található. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a szervezetlenség a munkásokra rendkívül ked­vezőtlen hatást gyakorol. A gazdasági és társadalmi-poli­tikai .vezetők rendre magya­rázatra kényszerülnek. ami­kor értékes munkaórák men­nek veszendőbe, máskor pe­dig, ha a munka összetorló­dik, túlórákat kell elrendel­nünk. Mindez az egész nép­gazdaság, a termelés tervsze­rűségének megkérdőjelezését is kiváltja. Hiszen például az. hogy egy bizonyos nyersanya­got egyszercsak kedvezőbben tud másként, mondjuk export­ra értékesíteni a partnerválla­lat., és emiatt súlyos zavarok keletkeznek az eddig ezt fel­használó üzem gyártási folya­matában, nem nyugtatja meg a dolgozókat a tudat: a nép­gazdaság valószínű nyer ezen a döntésen. Ellenkezőleg: az egyes gazdasági jelenségek kö­zötti kapcsolatok szükségszerű összefüggésként való megjele­nése helyett a szálak még jobban összekuszálódnak a tudatunkban. Ez pedig tápta­laja a közömbösségnek, a köz­életi passzivitásnak. Hiba lenne azonban csak külső, a helyi vezetőktől és a dolgozóktól független oko­kat keresni. Bőven van javí­tani való mind az öt gyár va­lamennyi üzemrészében, még akkor i6, ha általában az ob­jektív tényezők szolgálnak hivatalos magyarázatként. A beszámoló párttaggyűlések, az ifjúsági parlamentek, a ter­melési és más tanácskozások számos olyan visszás jelensé­get felszínre hoznak, melyek felelőtlenségről, mulasztások­ról, vezetői következetlenség­ről, elnézésről, ésszerűtlenség- ről, pazarlásról, a körültekin­tés hiányáról árulkodnak, és közülük jó néhány már nem először szerepel a különböző fórumokon. Ilyen jellegű eredőkből származó feszültséggócokat mindenütt tapasztalhatunk. Mindezek azt jelzik, hogy bő­ven van tennivaló a kapun belül is. Mindenekelőtt olyan légkör megteremetésére van szükség, amely őszintén igé­nyelve. pontosan és gyorsan segíti felszínre hozni a hibá­kat, a fogyatékosságot. Továb­bá olyan érdekeltségi rend­szert kellene kidolgozni, amely ■jobban átfogja a termelés egész folyamatát, és mindenki mindenekelőtt a maga szintjén és tevékenységében, de azon túl is következetesen ösztönöz a munkaidő jobb kihasználá­sára, az ehhez szükséges föl­tételek megteremtésére. Ter­mészetesen nem mondhatunk le az ezzel párhuzamosan ha­tó és érvényesítendő erkölcsi ösztönzőkről, a felelős maga­tartás belső igényének kiala­kításáról és erősítéséről, amelyről mintha a szükséges­nél kevesebb szó esne mosta­nában. Természetesen nem a fe'sőbb szervek részéről: in­kább az egymás közötti ter­mészetes kapcsolatokban. a közvetlen érintkezésben. Több hús kerülhet exportra Eredményes félévet zárt a Terimpex Külkereskedelmi Vállalat: 309 millió dollár ér­tékű hús- és húskészítményt exportált hat hónap alatt, 65 millióval többet, mint az elő­ző év hasonló időszakában. Figyelemre méltó, hogy en­nek a többletnek a 40 száza­léka a tavalyinál lényegesen magasabb értékesítési árakból származik. A sikeres export- tevékenységről a Terimpex vezérigazgatója elmondta: a fellendült termelési kedv eredményeként, a hústermelés hazánkban lényegesen gyor­sabb ütemben nő, mint. a hús- fogyasztás. Amíg az. utóbbi az elmúlt nyolc esztendeiben 28— 29 száza'ékkal emelkedett, s az idén eléri a lak oson,kén ti évi 75 kilót, addig a termelés ugyanebben az időszakban 50 százalékkal nőtt.lEz. a többlet teremtett biztos alapot a ma­gyar hús- és húskészítmények exportjának fejlődéséhez, így ahhoz is, hogv az idén eddig 23 ezer tonnával több árut értékesíthettek mint tavaly az első hat hónapban. A termelés növelésében a minőségileg kifogástalan ter­mékek és az újdonságok elő­állításában a vüäalat lehető­ségeihez mérten, támogatta termelő és gyártópartnereit. Tavaly például 80 millió fo­rintot engedtek át fejlesztési alapjukból a te-melő-feldol- gozó vállalatoknak, gazdasá­goknak. A magasabb értékesítési ár bizonyos mértékben a világ­piaci keres'et-kínálat függ­vénye. (A marhahús árá pél­dául az idén mintegy 10 szá­zalékkal, a darabolt sertés­húsé pe,dig 15. százalékkal ma­gasabb a világpiacon, mint I tavaly), de függ a minőségtől piaci tevékenységtől is. Tűi ezen, piaci átcsoportosítással is kedvezőbb árakat érhetnek el. Például a legalacsonyabb árszintű olasz piacon, az idén már lényegesen kevesebb vá­gómarhát értékesítettek, mint a korábbi években, ugyanak­kor sokkal többet a jobban fizető arab országokban. Az átcsoportosítás olyan haszon­nal is jár, hogy jelentősen csökkenthető egyes termé- I keinknek a Közös Piaccal 1 szembeni kiszolgáltatottsága. Mindennek eredményeként a tavalyihoz viszonyítva az. idén 20 százalékkal nőnek a I vállalat dollárbevételei. * I Paál László (Folytatjuk.) Ofszet nyomómű A Szikra Lapnyomda ofszet rotációs üzeme a tervek szerint 1980 őszén kezdi meg a munkát. Itt készül majd a Népsza­badság és a Népszava is. A gépek kapacitására j llemző, hogy néhány óra alatt több mint egymillió újságot képe­sek kinyomtatni. A mintegy húszezer tonna folyóirat mel­lett ezer tonna könyv készül itt évente. Az NDK állal gyár­tott huszonnégy nyomómű szerelése terv szerint halad. A bányamester Hatalmas szál, erőteljes férfi Szlupnilc Tibor, a Ka­vicsbánya Vállalat gyékényesi üzemének bányamestere. Ke­zén, karján duzzadnak az erek, deformált ujjai arról árulkodnak, hogy valamikor nehéz fizikai munkát végez­hetett. — Tizenkét éves koromban kezdtem, a zalahalápi kőbá­nyában. Apám ott volt kő­bányász, s én is mentem vele dolgozni. Emelgettük a hat­nyolc kilós founkózókaiapá- cso1, széttörtük vele a roppant köveket, azután a 30—40 ki­lós darabokat csillékbe rak­tuk. Hát ez bizony nehéz, fá­rasztó munka volt. Zákányielepen laknak, így amikor 1950-ben megnyitották a gyékényesi kavicsbányát, idejöttek bányásznak. A mun­ka valamivel könnyebb lett, de csak valamivel. Dolgoztak napkeltétől napnyugtáig. — A lapát volt az egyetlen, s a »legkorszerűbb« szerszá­munk. Naponta, átlagosan 20— 25 csillével kellett megrak­nom. de előfordult, hogy 35 csillét is teledobáltam. Egy- egy csillébe egy köbméter ka­vics fért. pontosan 365 lapát­tal telt meg. Ez naponta sok­sok mázsa súlyt jelentett. .. Mégis maradt, édesapjával együtt, aki innen ment nyug­díjba. Kevesen vannak már rajta kívül, akik valamikor lapátokkal ásták ki a mai korszerű bánya alapjait: Ri- tecz János üzemvezető. Ko­vács Ferenc matróz. ök ugyancsak kavicsbányászként kezdték, s még vagy hárman maradtak a régiekből. Sztupnik Tibor is kapott aranygyűrűt. Ezt negyedszá­zad után a bányához való hű­ségért adományozzák. S 1980 elején átveszi majd a 30 éves törzsgárda tagi jutalmát, az órát is. Visszaemlékezései, é’ményei mind a munkához fűződnek. Rövid ideig egy magán ka­vicsbányában dolgozott, kéz­zel hajtották a kanalas, ka­vicskiemelő szerkezetet. Az­után a kavicsbánya egyre fej­lődött, a kezdeti nyolc-tíz ember mellé újabbak jöttek, s megjelentek a gépek is. El­végzett egy nehézgépkezelői tanfolyamok s lapát helyett gépekkel termelte ki. emelte csillékbe, majd gépkocsikba, vagonokba és hajókba a kavi­csot. Eltűntek a lóvontatású csillék, a kézi rosták, helyük-' be modern gépek, berendezé­sek kerültek. — Ég és föld a kezdeti cs a mai munka közötti különb­ség. Ezért maradtam a nehéz munka ellenére, mert láttam, hogy ennek a bányaüzemnek van jövője. Meg azért, mert itt lettem kommunista, mé: 1953-ban. Apám példája is maradásra késztetett. Tudja, a bányászok nem szívesen vál­togatják munkahelyüket. — Egyszerű, csöndes beszé­dű mun kasembernek ismer­tem meg, s ilyen maradt c csaknem három évtizeden át Elvégzett egy művezetői, meg nomkavicsra van szükség, mint az elmúlt években. A megyén kí­vül nagyon sok helyre — Dombóvárra, Pécsre, Szom­bathelyre, Za­laegerszegre és még sok város építke­zéseire — vi­szik tőlük a kavicsot. Éopen ellen­őrző útra in­dul. Figyeli a hatalmas mar­kológépet, az üsző-kotrót, az osztályozót, a szüntelenül ér­kező üres, majd sóder­ral megrakot- tan távozó egy marxista középiskolai tanfolyamok volt kotrómes­ter, s most — több mint húsz esztendeje — bányameste«. Hozzáértéssel, nagy felelős­séggel irányítja társai mun­káját — mondja Ritecz. János, a gvékényesi kavicsbánya ve­zetője. Sztupnik Tibor valamikor csak önmagáért felelt. Azért, hogy megteljenek a csillék.; hogy szerte a megyébe, s ír» ország nagyon sok részébe el­juthasson a gvékénvesi ka­vics. Most huszonnégy ember munkájáért felelés. S most még sokkal több durva- és fi­gépkocsikat, I a haiókon serénykedő matró­zokat, akik ugyancsak kavi­I "bot szaJitatlak. Hatalmas. ! erőteljes alakja hol itt, hol j olt tűnik föl. Gyakran állítják meg, ké­rik ki véleményét, tanácsát. főként a .fiatalabbak, akik csak néhány éve ismerkednek a kuvicsbányászok valamikor igen nehéz, ma már jóval könnyebb hivatásával. Tisz­telik benne a bányaalapítót, azt az embert, aki nehéz, fizi­kai munkát végezve rakta le — pontosabban: ásta ki — a mai korszerű kavicsbánya alapjait. g*, I» Tehetséggondozás S ok vagy kevés a tehetséges fiatal Somogybán? A kérdés meghökkentő volt, és nyomában így hang­zott a »magabiztos« válasz: »Ki tudja...?-» Bizo­nyára bennem van a hiba, mégis görcsösen ragaszkodva, n ahhoz, hogy jóval több tehetséges fiatal van a megyében, mint amennyiről tudunk, s mint ahány ifjúnak úgy isten­igazából alkalma van megmutatni a képességeit. (Miért vá­lasztaná el őket szakadék a felnőttek társadalmától?) A tehetséggondozást egyébként gyönyörű fogalomnak tartom. Méltatásra nem szorul, hiszen önmagában hord minden ami szép, nemes, tartalmas és emberi. A napokban újra felötlött bennem ez a fogalom, amikor a Művelődésügyi Közlöny legutóbbi számát lapozgattam, és felettébb szo­rongó kíváncsisággal kerestem benne a tanulmányi ver. ■ - nyék somogyi helyezettjeit. Gondosan aláhúztam a neveke', azután avatott szakemberek után néztem, akik igazolha' - ják vagy cáfolhatják a véleményemet. És mit tesz a sors? Közös nevezőre jutottunk. Kiderült, hogy a középiskolák tanulmányi versenyeit illetően — bármilyen szomorú —, az utóbbi években bizonyos visszaesés tanúi vagyunk. Pe­dig nem igaz, hogy tehetségtelenebbek lettek a fiatalok. Azt sem hiszem, hogy romlottak volna a tehetségkutatás és -gondozás feltételei. Akkor pedig érdemes kutatni a visszaesés okait. Nem kell szembekötösdit játszanunk. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy a tehetségvizsgálatban, a tehetsé­gek fölismerésében és felszabadításában a tanulmányi ver­seny az egyetlen mérce és módszer. Végtére az iskolai ér­demjegyek is legfeljebb megközelíthetik, de aligha fejezik ki egy-egy fiatal adottságait. A tanulmányi verseny tehát kiinduló alap ahhoz, hogy egynémely ellentmondásra irá­nyítsuk a figyelmet. A fölfedezés örömét, elkötelezettségét és a tehetség kibontakoztatását ugyanis sohasem pótolhatja a versenyszellem .. . Beszéljünk a tényekről. A szakemberek pontos kimu­tatást bocsátottak a rendelkezésemre. Ezekből kiderül, hogy a somogyi gimnáziumi hallgatók utoljára az 1976 77-es tan­évben értek el országosan matematikából ötödik, biológiá­ból hatodik és orosz nyelvből kilencedik helyet. (Köztudo­mású, hogy az első tíz helyezett felvételi vizsga nélkül juthat a főiskolára vagy az egyetemre.) 1977 78-ban és az idén somogyi gimnazista nevét nem olvashattuk az első tíz helyezett között. Igaz, hogy szagosán sohasem jártunk az. élvonalban, s ezen nem is 1 búslakodnunk. De mégis­csak furcsa, hogy miközben a somogyi gimnáziumokbari kiszélesedett a tanulmányi verseny, országosán »nem rúg- gunk labdába«. (Bár csak a tanulmányi verseny volna az egyetlen ilyen fehér folt!) Kutassuk az okokat? Azt mond­ják a szakemberek: a gimnáziumok nagyrészt vegyes pro­filú iskolákká váltak Somogybán, s ha egy szaktanárnak más és más követelmény szerint kell tanítania, akkor óha­tatlan a »veszteség«. A gimnáziumi pedagógusok mond­ják: nem térül meg a befektetett energia! (Erre még visz- szatérek.) Ök nem vallják be. de felügyeleti hatóságuk képviselői igen. hogy a pedagógusok egy részének művelt­sége nem tart ott, hogy a korszerű műveltség megszerzésé­re, a tehetség kibontakoztatására tudnák inspirálni növen­dékeiket. Nem lehrt kétséges: a tehetségek felkutatásához és kibontakoztatásához manapság nem elégséges a hagyo­mányos — és általános — pedagógus kvalitás. S zemélyes élményem van, mert egy kislány másodi­kos gimnazista korában •— osztályfőnökének vaslatára — szerkesztőségünkbe jött nyári gyakor-' latra. És nem telt el egy hónap (az osztályfőnök könnyedén lubickolhatna a Balatonban!), érdeklődött a tanítványa iránt. Lelkiismereti kérdés a számára: hogyan viselkedik, miként dolgozik; elégedettek vagyunk-e vele? Egy szülő manapság nagyon ritkán teszi ezt; de szerencsére vannak még hivatástudattól áthatott pedagógusaink. Hadd tekint­sem őket — és csak őket! — példaképnek a tehetséggon­dozás felelősségteljes, felemelő munkájúban... A szakközépiskolákban, a szakmunkásképzőkben jobb az eredmény. Miért? A szakmai tárgyak — az egyre fel­készültebb előadók révén — közelebb jutnak a fiatalokhoz. Nézem a statisztikát. 1976 77-ben az országos szakmai ta­nulmányi versenyen egy első helyezést (!) és egy kilence­diket; 1977 78-ban egy harmadikat, egy 8-at, egy 9-ét és egy 19-et; 1978 79-ben pedig egy 2.. egy 3.. egy ö. és két 6. helyezést szereztek meg a somogyi tanulók az országos versenyen. Ezekben az iskolákban magasabbak a szakmai követelmények, mint a humán vagy a közismereti tárgya­kat illetően a gimnáziumokban. A tehetséggondozás szívós, tudatos aprómunkát, gon­doskodási, elmélyülést és hivatástudatot követel. (Lehetsé­ges, hogy nem ez jellemzi a pedagógusok többségének a munkáját???) Van mit tennünk... Kiíogások: »Elavult a tanulmányi versenyek módsze­re. Jobb volna, ha nem tíz, hanem húsz győztes juthatna felvételi nélkül az egyetemre«. »Mi ösztönzi tehetséggon­dozásra a pedagógus^.» — kérdezte valaki más. Lgye.crlek a zalai módszerrel: örülnék, ha a tanulmányi versenyeken az első tíz közölt szereplő diákok »atyja«, nálunk is anyagi elismerésben részesülne. Mégis a hivatástudatra apellálok. Mert anyagi és erkölcsi elismerés nélkül is a tanítás, a ne­velés, a teneiség felismerése és kibontakoztatása u peda­góguspálya lényégé. Gimnáziumaink általában abból mérik eredményei­ket, hogy hány jelentkezőből hányát vesznek föl a főisko­lákra, egyetemekre. Irreális mérőszám! Egyrészt azért, mert Somogybán a középiskolasok 20, országosan 30 százaléka jut el a felsőoktatási intézményekbe. Másrészt nem mind­egy, hogy ki hova jelentkezik... Sajnálatos, de a műszaki egyetemre, a tanítóképzés műhelyeibe manapság »lasszóval fogják« a fiatalokat, azaz kisebb képesség is eiegendő. Fi­gyelemre méltó viszont, hogy országos összehasonlításban középiskolai tanulmányi átlagunk igencsak a közepest ostromolja. Az érettségi átlagok is az országos szint alatt vannak. Ez a szakmai színvonal gyengeségeire mutat. Ügy gondolom: a szokásos sértődés mellőzésével érdemes figyel­ni erre a jelenségre is. Vizsgáltam a középiskolai szakkörök helyzetét, amelyek — elvileg — a tehetséggondozás fontos színterei. A g;m- náziumokban nőtt, a szakközépiskolákban csökkent a szá­muk, viszont mindkét intézménytípusban nőtt a résztvevők száma. Nem ellentmondás ez? Előfordulhat, hogy a szak­körök a túlóra-szaporítás színterei és nem a tehetség- gondozásé? E zernyi témáról beszélhetnék még. Hogy a visszaesés a pedagógus egyéniségekben kereshető; hogy a szü­lők hatása ma is nélkülözhetetlen (és nem mindig jó irányban hat); hogy a tantestületekben ritkán fedezni föl az »alkotó műhelyt«, s hogy a gyerekek tanulmányi fe­gyelme is sok kívánnivalót hagy maga után. (Miért válasz­taná el őket szakadék a felnőttek társadalmától?) S végül: hogy a tehetséggondozás igazi ösztönzője csak a hivatás­tudat lehet... A jó tanulmányi munka ma még sokak sze­mében megvetendő. Néha »kiutálják« a tehetséges, szor­galmas diákot az osztályközösségből, s ahelyett, hogy te­kintélye. becsülete lenne a többiek előtt, megvetik, néha még ki is közösítik. Ügy, mint a jó munkást az üzemből. Csujpán elgondolkoztatónak szántam e sorokat... Jávori Bél*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom