Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-10 / 159. szám

Hogy érzi magát a munkahelyén? Rohanás a buszhoz A kérdésre számtalan vá­lasz kínálkozik. Tartalma oly sok mindentől függ, hogy hiá­bavaló igyekezet lenne meg- kísérelini valamennyi befolyá­soló tényező csokorba szedé­sét Aki például a hőségtől íélájultan esik ki a Zsúfolt buszból, még el sem kezdett dolgozni, a pokolba küld a kérdésemmel együtt Ha két órával később egy saját ko­csival vagy motorral érkezett — vagyis ideális körülmények között utazó — társát kérde­zem meg, akit viszont anyag­hiány kárhoztatott tétlenség­re, nem kevésbé morcos vá­laszt kapok. És aki úgy érzi, hogy a főnöke begyében van és ezért már a műhelybe lé­péskor összeszorul a gyomra? Vagy egyik-másik közvetlen munkatársával, esetleg bri­gádjának többségével nem fér össze. Nos, ő sem feleli széles mosollyal: — Köszönöm, na­gyon jól. Szóval, embere válogatja. És persze munkahelye. Ezért egy-két dolgoz» megszólítása aligha adhat képet a munká­sok közérzetéről. Sok száz vé­lemény azonban — amely je­len esetben a fizikai dolgo­zók húsz százalékát jelenti — minden bizonnyal általánosít­ható következtetésiekhez ve­zethet A 825 értékelhető kér­dőívvel lefolytatott vizsgáló­dást a Finommechanikai Vál­lalat gyárában, a textilmű­vekben, a húskombinátban, a Mezőgép gyárában és a villa­mossági gyárban végeztem el Kaposváron. Igaz, nem mindenki kény­szerül a Volán járataira vagy a gyári buszokra. Utaznak vo­nattal — 8,1 százalék — és száz közül hatan saját jármű­vel érkeznek. A legtöbben azonban mégiscsak a buszt veszik igényoe. Sőt jó néhá- nyan nemcsak a helyi jára­tokra zsúfolódnak fel: min­den hatodik dolgozó kényte­len kombinálni utazását vo­nattal és helyközi busszal is Túl hosszú időt ma már nem rabol el a munkába, illetve a haza jutás: a többség egy órán belül oda-vissza meg­járja az utat. Egy-két óra kell 1G százaléknak, ennél több pedig hatvannyolc dolgozónak (8,3 százalék). Kétségkívül ők vannak a legkedvezőtlenebb helyzetben, hiszen naponta 80—100 kilométert zötykölód- nek, a legtöbbször zsúfolt jár­műveken. Tagadhatatlan, hogy a helyi utazók idegrendszeré­re, munkavégző képességére kedvezőtlenül hat a csúcsfor- galmi zsúfoltság. A vállalatok kőiül telein tőén és folyamatosan gondoskod­nak a legcélszerűbb közleke­dési föltételek kialakításáról, sokat foglalkoznak ezzel a párt- és a íanáessaervek is. (1974-ben a városi pártbizott­ság határozatot hozott a mun­kásjáratokon a magnós tájé­koztatás megszervezésére. Ez azonban — objektív okok miatt — nem valósult meg. bár azt hiszem, nem is volt életre való, inkább erőltetett ötlet.) Javaslatokkal, tárgya­lásokkal igyekeznek minél jobb, a műszakokhoz igazodó buszjáratokról gondoskodni. Ez többnyire sikerül. Gondok azért — a már említett zsú­foltság mellett is —akadnak. A vonat- és buszkésésék, já­ratikimaradások gyakran okoz­nak munkakieséseket. Egyelőre megoldhatatlannak látszó következményekkel jár egyes buszok műszak utáni szoros indulása. Ez alig öt­tíz percet enged tisztálkodás­ra, öltözködésre, a megállóhoz való eljutásra. Ez általában ahhoz, vezet, hogy a dolgozók tekintélyes része átlag 10—15 perccel korábban abbahagyja a munkát, és a lecsengelést többnyire már a kijárat kö- zelóban várja. A munkahely elhagyása során gyakran ját­szódnak le tumultuózus, sőt baleseti veszélyhelyzetet te­remtő jelenetek. Ennek okát helytelen lenne csupán a rossz menetrendben keresni. Hiszen az első járatra loholóknak csak egy részét fenyegeti a csatlakozás lekésés-e. a több­ség 20—25 perc múlva is ké­nyelmesen elérhetné a város központját, illetve a lakását. E tünet mindenesetre rávi­lágít az üzemhez kötődés, a fegyelem elégtelenségére. A pánikszerű menekülés a mun­kahelytől ugyanis meglehető­sen általános jelenség, és ar­ra utal — sok egyéb ténye­zővel kiegészülve, mint ami­lyen a munkahely változtatók később ismertetendő magas aránya, az üzemi légkörrel, a szervezettséggel való elégedet­lenség —, hogy a munka ki­zárólag jövedelemszerző sze- nepe ma is érvényesül. To­vábbá: nem meghatározó az a magatartásforma, amely a szakmaszeretet, a fegyelme­zettség, a kötelességteliesítés ma már alig vagy csak szé­gyenlősen emlegetett vonásai­ból épül fel. A munkássá vá­lás folyamatának ez az egyik jelzője — amelyben termé­szetesen a tulajdonosi szem­lélet is így vagy úgy megnyil­vánul — érdemes a mélyebb vizsgálódásra mind a gazda­sági, mind a politikai-társa­dalmi szervek részéről. Paál László (Folytatjuk.) Fölösleges „vendégbeszéd” Ne éljünk vissza a türelemmel! Ha tíz embertől megkérdez­nénk, högy meddig tart egy rrtekezlet, tanácskozás, egész biztos a legtöbben azt mon­danák: sokkal tovább, mint a téma, a mondanivaló indokol­ná. így aztán nem lehet meg­szólni azokat, akik egy idő elteltével idegesen nézegetik az órájukat, s azt számítgat- ják, vajon meddig tarthat még a fölösleges szócséplés. Még egy kis idő elmúltával már kikapcsol az agy az érte- kezők egy részénél. Látszólag figyelmesen néznek az elnöki asztal irányába, de már egy szót sem fognak föl a mono- tonan rájuk zúduló általános­ságokból, Mások üyenkor kez­dik meg a sürgős tárgyaláso­kat az előttük, mögöttük vagy me’lettük ülő sorstársukkal. -■Tudja, mennyi mindent el­végezhettem volna ennyi idő alatt a munkahelyemen ? — sóhajtott föl az egyik isme­rősöm egy végtelenül elnyúj­tott tanácskozás szünetében, majd Így folytatta: — S hol van még a vége?!« Sokat beszélünk arról, hogy legyenek rövidebbek, tartal­masabbak a tanácskozásaink, próbáljuk meg kiiktatni a formaságokat, a fölösleges időhúzást. Sajnos, még kevés valósul meg ebből, valahogy nem jutunk túl a megállapí­tásokon, pedig az emberek idejével és energiájával is takarékoskodnunk kell. Az egyik tömegszervezet ülésén mindenki fölkapta a fejét, amikor a szókimondásáról is­mert iskolaigazgató azt kérte, fogiák rövidebbre a tanácsko­zást, ne ismételjék meg pél­dául az elhangzottakat az el­nöki összefoglalóból, hiszen mindnyájan együtt hallották. Vegyék figyelembe, hogy az itt ülők többsége a munkahe- 1 véről jött el, oda megy visz- sza, s ha a még hátralévő idő nem elég a feladatai el­látására, akkor este viheti ha­za az áttanulmányozandó ira­tokat a táskájában. Az első pillanatban mindenkit mellbe vágott az őszintén kimondott vélemény. utána azonban igazat adtak neki. s azóta változtattak a munkamódsze­ren. Jó volna egyre több he­lyen megkérdezni a válasz­tott testületek tagjait, az al­kalmi értekezőket arról, mint lehetne értelmesebben, hasz­nosabban felhasználni a ren­delkezésre állá időt. Ne tart­son négy óráig a tanácskozás azért, mert így szokták meg, ha például két óra alatt is ugyanolyan megfontolt dön­tést lehetne hozni. Közéletünk egyik nagy tar­taléka a tanácskozások átgon­doltabb megszervezése, előké­szítése. Az idővel minden kü­lönösebb nehézség nélkül le­hetne takarékoskodni, külö­nösebb erőfeszítést nem igé­nyelne. Az első nagy lehető­ség az elhangzó (és még mi­lyen sok!) általánosságok mérséklése. Most, amikor a feladatok pontos meghatáro­zását igénylik mindenhol, kü­lönösen kirívó, amikor a fon­tos részletek szóba se kerül­nek, mindenki általában ér­tékel, ad tanácsot. Ki ne is­merné a nagy előadást tartó hozzászólót, aki mindenhol ugyanezt mondja el, s csak egyet felejt el. mindig a hely­hez kellene alakítania a mon­danivaló időtartamát, szak­mai »mélységét«. Különösen sok bosszúságot okoz, amikor valaki visszaél a vendégjoggal. Ez olyankor fordul elő, amikor valamelyik vállalat, szövetkezet, szakte­rület képviselőjét meghívják tanácsülésre, egyéb fórumra, s ő minden mértékről meg­feledkezve kiegészít, válaszol. Olyan is előfordult már, hogy a túlméretezett »vendégbe­széd« miatt nem jutott idő egy másik, ugyancsak fontos téma részletes megtárgyalásá­ra Nem az a fő probléma, hogy sokat beszélnek a ven­dégek, inkább az, hogy nem viszi előre az ügyet, nem se­gít a pontosabb döntés meg­hozatalában. Amit elmonda­nak, általában nem egy vá­lasztott testület, hanem a szak­emberek tanácskozása elé va­ló. Nem tudtam elmenni « múltkor egy értekezletre, s amikor mentegetőztem, az őt és fél órás ülést végigszenve­dd osztályvezető azzal nyug­tatott meg: örüljek, hogy nem vo'tam ott, az egyik vendég egy órán keresztül sorolt olyan szakmai dolgokat, ame­lyek nem tartoztak a testü­letre, s a választott tagok sem lettek okosabbak tőle. Én ezután sem ítélem el azokat, akik az órájukat né­zegetik olyankor, amikor csak a nagy általánosságokat vagy a nem őszinte, sztaniolba cso­magolt véleményeket hallják. Igazat adok azoknak, akik sze­rint változtatnunk, kell a rossz szokásainkon, fejlesztenünk kell az értekezleteket, tanács­kozásokat. Az érdekes, izgal­mas kérdések tartalmas meg­beszélése az értekezőket is Lázba hozza. S ha sikerül ki-\ iktatni az üresjáratokat, el­sősorban arról beszélünk, i hogy mit kellene csinálni, ak- ’ kor nem ülnénk fölöslegesen kétszer annyi ideig egyetlen fórumon sem. Lajos Géza Kevesebb abrakkal Állattenyésztésünk jellem­zője a túlzott abrakfelhaszná­lás. Akkor sem térnénk el az igazságtól, na azt állítanánk hogy pazaroljuk a drága áb­rái? takarmányt, pocsékoljuk az import, lehérjét. Áz abrak- fcgyaszlás fajlagos mutatói nálunk 10—12 százalékkal rosszabbak, mint az e.enjáró nemzetközi színvonal. Mi más ez, ha nem pazarlás? Hiszen ugyanannyi abrakkal több | husi, tejet tereme.hetnénk. Az abra.iiral való takarékt.S- kodás számottevő költségcsök­kentést is jelent. Gondoljunk csak arra, hogy az állatte­nyésztési ágasatokban a költ­ségek 60—-.0 százalékát éppen ez a tétel adja. Egy takarmányozással fog­lalkozó külföldi szakfolyóirat figyelemre méltó összeállítást közölt az indokolatlan több- lettakarmány felhasználásáról. Eszerint: ha a hizlalótérben nagy a zsúfoltság 12 kg; elég­telen a szellőzés: 20 kg; túl nagy a hizlalási csoport: 10 kg; rossz a higiénia 32 kg; gyakori az állatok áttelepíté­se: 24 kg; nem jó a genetikai képesség: 20 kg; rossz az ál­lategészségügyi helyzet: 28 kg többlettakarmány felhaszná­lást okoz sertésenként. Ha egy üzemben a felsorolt összes hibát elkövetik, úgy 180 kilogramm takarmánnyal, többet használnak fel egy hí­zott sertés előállítására? mint amennyi valójában szükséges lett volna. Nálunk a többlet-abrak felhasználás körülbelül 50—00 kg-ra tehető a sertéstartás­ban.. Mit jeleni ez? Alapve­tően azt, hogy a felsorolt hi­báknak kb. egyharmadát minden állattenyésztő, vagy állattartó telepen elkövetik. Az állattartásban, ezen be­lül a takarmányozásban külö­nösen fontos a gondos, lelki- ismeretes munka, a jó mun­kafegyelem. Amint már szó volt róla, a takarmányköltsé gek az állattenyésztés összes költségeinek 60—70 százalékát képviselik. Ugyanakkor a bér­költségek aránya csupán 3—5 százalék'köfüli. Mégis a bérek alakulását sokkal szigorúbban vizsgálják. A takarmányfei- h asznál ást lényegesen lazúb-. ban kezelik. Másrészt a dol­gozók anyagi elismerésének alapja a súlygyarapodás, a tejhozam, a szaporulat és még má6 hasonló mutatók, de va­jon hány gazdaságban képezi az anyagi elismerés alapjait a gazdaságos termelés, a faj­lagos takarmány felhasznál ás? Mi ösztönzi a dolgozókat az értékes abraktakarmányok felhas-nálásának csökkenté­sére? Érdemes ezeket a fel­vetett kérdéseket alaposan megnézni. Dr. V. S. l Termelési gyakorlaton A kaposvári gépészeti szakközépiskola tanulói négy­hetes üzemi gyakorlaton vesznek részt az intézetben. Az iskola a múlt tanévtől szakmunkásképzési célú szakkö­zépiskola. így a végzős tanulók az érettségi bizonyítvány­nyal együtt szakmunkásképesilést is kapnak. (Király Béla felvételei) Lakásépítés Miért nem olcsóbb? Az építőipar állami és szö­vetkezeti szektorát ért kriti­kák leggyakrabban három vá­dat tartalmaznak: kicsik, drá­gák és rossz minőségűek az általuk készített lakások. Vizs­gáljuk meg kissé tüzetesebben az első két pontot. Nem nehéz belátni, hogy minél több személy befogadá­sára készül egy lakás, annál kevesebb lesz az egy lakóra jutó alapterület nagysága. A közös helyiségek — nappali szoba, konyha, étkező és mel­lékhelyiségek — ugyanis nem igényelnek mégegyszer akko­ra alapterületet mondjuk hat lákó esetén, mint amekkora háromnál szükséges. A Csalá­di Szervezetek Nemzetközi Egyesülete (UIOF) ajánlást dolgozott ki a lakások nagy­ságára. Ebből származik a következő három adatsor is: a három lakót befogadó lakás 56 négyzetméteren három la­kószobával készül, tehát egy személyre 18.7 négyzetméter lakóterület jut; a 4 személyes lakás még mindig 3 szobás, de 62 négyzetméteres, így egy lakóra 15.5 négyzetméter alap­terület jut: végül a 6 tagú családnak készült lakás 4 szo­bás. 82 négyzetméter alapte­rületű, amelyből 13.7 négyzet- méter jut egy személyre. Hazánkban az állami lakás­építés keretében zömmel 4 személyes, 2 szobás lakások készülnek, átlag 53 négyzet­méteres alapterülettel. Ezt az alapterület-normát úgy tartják be, hogy az ennél nagyobb lakásokat az átlagosnál ki­sebbekkel kompenzálják. Vi­szont a magánerős lakásépítés körében — amely nagyságá­ban még mindig meghaladja az. állami szektort — ilyen korlát közvetlenül nincs. Ezért megközelítően 10 négy­zetméterrel nagyobb a ma­gánerőből épült lakások átla­gos alapterülete. Hasonló az eltérés akkor is, ha a most épülő lakásokat a már meg­lévő állománnyal hasonlítjuk össze. Mielőtt ítéletet mondanánk erről a takarékosságról, is­merjünk meg még valamit Szakemberek számítása sze­rint a beépített konyhabútor­ral 2 négyzetmétert lehet megtakarítani, tehát ennyivel kisebbre tervezhető a kony­ha, ha a lakó nem saját konyhabútorát hozza magú­val. A beépített szekrények — mivel hátul’ és oldalt a falig, felfelé pedig a mennyezetig érnek — 1,5 négyzetméternyi alapterüiet megtakarítására adnak'módot. Ha központi fű­tés van a lakásban, akkor ez­zel átlagosan 3 négyzetméter nyerhető, a radiátorok és kály­hák- közti méretkülönbséggel és azzal, hogy nem kell a la­kásban tüzelőanyagot tárol­ni. A központi fűtés további előnyökkel is jár. Lehetővé te­szi a félszobás bővítést* a ha­tásfoka 15—30 százalékkal jobb a kályhákénál és a le­vegő is «sokkal tisztább ma­rad. Az első 15 éves lakásépítési program indulásakor, 1961-ben nem egészen 3 ezer forintba került átlagosan egy négyzet- méter lakás építése. Ekkor még a hagyományos, téglát téglára rakó technológia volt uralkodó. Tíz évvel később, a technológiai váltás közepén négy és fél ezer, á tervidő­szak végén pedig — 1975-ben — 6 ezer forint volt a lakás minden négyzetméterének előállítási költsége. A felüle­tes szemlélő ezután valószínű­leg a modern technológiát okolná a költségek emelkedé­séért. Nos íme egy számítás: a" tíz házgyár termékeinek fel- használásával mintegy 11 ezer dolgozót lehetett »megtakari- la.ni« a kivitelező építőipar­ban. (Munkásszálláson való el­helyezésük egyébként körül­belül félmilliárd, forintba ke­rülne évente.) Az élőmunka csökkenésének következménye: amíg hagyományos technoló­giával egy dolgozóra egy la­kás felépítése jutott évente, addig a házgyári technológiá­val kettő. A költségek emel­kedése tehát nem írható a modernebb technológiák rová­sára. Akkor viszont miből származnak? Erre a legkézenfekvőbb vá­lasz az, hogy elfogytak- az ol­csón beépíthető területek. Részben szanált területre, részben pedig rossz talajvi­szonyú, közművekkel el nem látott helyekre 1 kel! lakóháza­kat építeni. Az első terület nemcsak építés-gazdasági, ha­nem lakásgazdálkodási gondo­kat is szül. hiszen a szanálás előtt el kell költöztetni a la­kókat, ezért csökken a lakás­szaporulat (igaz, cserébe ja­vul a komfortfokozat). A rossz talajviszonyok az alapozást és a tereprendezést drágítják. A felsorolt költségemelö té­nyezők valóban léteznek, de van ezeknél egy még fonto­sabb. Amint a Statisztikai Idő­szaki Közlemények nemrég megjelent kötetéből kitűnik, 1975 és 1978 között az építő­iparban 70,8 százalékról 60,5 százalékra — tehát 10 száza­lékkal! — csökkent az esz­közök kihasználása. Az ará­nyok riasztóak még az ipar­hoz képest is. ahol még min­dig 90 százalék fölött áll az -eszközkihasználási mutató. Ha az építőipar fel .tudna zárkóz­ni az ipar mai szintjére,már akkor is egyharmaddal főbb lakást produkálhatna ugyan­ennyi eszközzel. És mit ered­ményezne c hatékonyság-nö­vekedés a költségeknél? Erre ugyan pontos számítás nincs, de csaknem bizonyosnak lát­szik, hogy változatlan árból lehetne építeni a második 15 éves lakásépítési tervben cé­lul kitűzött 60 négvzetméteres átlagos alapterületű lakáso­kat. Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom