Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
% SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Viszontlátásra, tanár úr „Oktatásunknak lényegében csak egy célja van: olyan emberek formálása, akik szemüket a táguló horizontra függesztve szilárdan megállnak a lábukon. Ez a feladat az iskolát minden szinten a legfontosabb közintézménnyé és a tanárt a legfontosabb közéleti alakká teszi." (Szent-Györgyi Albert) A tanári szoba csendjét apró zajok neszezik, hangi oszlón yok úsznak át a folyosókon, az < meletről valószínűtlen léptek hallatszanak. A aliújságon az értesítések már a jövő tanévre szólnak. Nyolcadikat végzett tanulók iratkoznak be a gimnáziumba. Néhány tanár az utolsó simításokat végzi a tanévzáráson. Csupán a park fái nem vesznek tudomást arról, hogy június vége van, nyári szünet az iskolában. Zöld ágaikkal mintha a diáksereg után integetnének. Az összenyitható két tanári szoba — az igazgatói irodától távolabb eső — „tizenhatosán” egy asztalka, ahova most kísérnek: itt járt a tanár úr, a szék támláján a fekete zakója, az asztal lábánál a kis Vulkanfiber bőrönd, melyre feketén hull az orkánkabát. Mintha távoli utazásra készülne a poggyász tulajdonosa Elment borotválkozni — mondják, meg is várhatom, mindjárt visszajön. Dr. Erdődy Sándor 1950 óta a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium tanára. Most, idős korában, nyolcvankét évesen is rendszeresen bejár a nyugdíjas óraadó. Élő oszlopa a gimnáziumoknak — az építészetben az embert formáló oszlop a görögöknél jelent meg először, kariatida néven vált ismertté —, hiánya nyomban érződne, a rászokott szem keresné. Az Ady Endre utcai könyvesboltból ismerem, ahova gyakran láttam betérni, s a megszólításból tudtam, hogy „tanár úr”. Kötegnyi csomag könyvvel lépett ki az utcára ... A szemem elől eltűnve... Hova? A kíváncsiság bennem élt. Kissé görnyedt alakja, úgy éreztem, a városhoz tartozik. Kiléte felől érdeklődve „fedeztem föl”. Portréja föltétlen e sorozatba kívánkozik. Munkásságának lezáratlan Eejezete a nyugdíjas időszak. A Táncsics gimnáziumban talán sevésbé szokatlan, hogy idős pedagógusok még részt vállalnak az oktatásból. B. Major Piroska, Kurucz Fe- rencné, Török Lehel, Merő Bé-' la oldalán a legidősebb dr. Erdődy Sándor. Régi időik emlékeit előhí- va csak néhány pedellus arcát idézhetem föl magamban, akik életük vé- végig szolgáltak. .. — A tanár úr már várja magukat — fogadtak bennünket röviddel az iménti eredménytelen kísérlet után. A tanári szobában elterjedt “ híre, hogy dr. Erdődy Sándor tanár úrról „írnak”. A kollégák szemében az öröm fénye gyúlt ki. — Egy sakkparti? — szólítja föl a körülötte összegyűlteket. Kiss Zoltán jelentkezik játékra. — Ö az egyedüli ellenfelem — mutatja be kollégáját a tanár úr, és nekilátnak a csatának. Valaki felém súgja: — A tanár úr általában nagyon csendes, de ha játszanak, nincse parti vita nélkül... Dr. Erdődy Sándor egyedüli szórakozása a sakkozás. Kiss Zoltán terjesztette el a játékot, azóta illik tudni sakkozni a Táncsics gimnáziumbán. — Legtöbbször Pellion Jenővel ülök le a táblához. Sokat, nagyon sokat játszunk. Sokan szeretik itt a sakkot, volt idő, amikor a nők sem nézték tétlenül a csatákat... A portréhoz fényképek is készülnek. A helyszín most a kémiai szertár, az előadóterem. Gyermekénemmel — a kémia tudományával szemben így szembesülök — és kíváncsisággal nézek körül a lombikok, vegyszerek világában, s valami titokzatosság vesz körül. — A tanár úr hogyan kapott kedvet ehhez a pályához? — Édesapám fizika-matematika szakos tanár és Pesten polgári iskolai igazgató volt. Édesanyánk a háztartást és többnyire a gyermeknevelést látta el. öt fiú- és egy leánytestvéremmel elég gondja lehetett. Élénkek voltunk, de édesapám határozottsága általában féket szabott a rendkívüli csínytevéseknek. Később mind gyakrabban bejártam az iskolába, délutánonként bebeengedett a laborat óriumba is, ahol kedvemre való fölfedezéseket tehettem. Tudatosan próbáltam megismerni a kémiát, elsősorban a reakciók, az előállítások érdekeltek. A gyakorlat mellett gondot fordíttam az elméleti alapok lerakására is, hiszen enélkül nincs eredménye a kísérletnek. Egy ideig édesapám irányításával tevékenykedtem, aztán magamra hagyott. A gimnáziumban olyan kémia tanárom volt, aki keveset adott ahhoz, hogy közvetlen hatásáról beszélhetnék. — Milyen kísérleteket csinált legelőször? — Hidrogént fejlesztettem, savat állítottam elő, megfigyeltem a savak hatását a fémekre... — Veszély nem volt, szerencsétlenség nem történt sosem? Egyszer én is próbálkoztam valami „kísérlettel” hat- hétéves koromban, de a folyadék belefröccsent a szemembe, és aztán abbahagytam. — A hidrogén igen veszélyes gáz, de sohasem történt semmi bajom. Úgy gondolom, óvatos voltam, és ügyeltem arra, hogy betartsam az előírásokat. — Nyilván az osztály legjobb kémikusa volt. — Dehogy! Kettesem volt, azaz jó —« hogy megértsék a mai diákok is. A többi tantárgyból általában jó és jeles voltam. A gimnázium elvégzése után a Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be kémiabiológia szakra. Érdeklődése itt tovább szélesedett, a geológia és az őslénytan elmélyültebben foglalkoztatta, később a kémia mellett ezekből szerzett doktori címet. Időközben közbeszólt a történelem, kitört az első világháború, négy és fél évi fogság után, 1919 novemberében érkezett haza. A Sant Michele hegyén harcolt, ahol húszezer magyar és olasz esett el: itt emlékmű áll a sírok fölött. A hadtörténet a legnevezetesebb harcolt színhelyeként tartja nyilván a frontnak ezt a szakaszát. Tizenkilencben a Kolozsvárról Budapestre áttelepült egyetemen tanársegédi állást kapott, majd visz- szakerúlt a Pázmány Péter Tudományegyetemre. 1922-ben doktorált, s három év múlva szerezte meg tanári diplomáját. Pestújhely, majd Csurgó következett. A csurgói polgáriba 1939- ben tanáriként kezdett, majd kinevezték igazgatónak. — A tudománynak és a tanításnak szentelt élete utolsó mérföldköve: Kaposvár, a Táncsics Mihály Gimnázium. Innen ment nyugdíjba 1957-ben, és itt hasznosítja tudását mind a mai napig. Most csupán arról az oldaláról mutatja be a gimnáziumot, hogy milyen a tantestület. Gondolom, a hivatás mellett nagyon fontos a közöísségben elfoglalt hely is. — Korra való tekintet nélkül mindenki jól érezheti magát a tantestületben. Nem véletlen, hogy ennyi nyugdíjas visz- szajár dolgozni az iskolába. Tanítok a ruhaipari, faipari szakközépiskolai osztályokban. Megszerettem a felnőttoktatást is. — A régebbi vakációk? — Részben Pesten töltöttem a nyarat, tíz évig pedig SZOT-üdülőkben vállaltam a gyerekek felügyeletét. Ezt is nagy kedvvel csináltam 1969-ig. Hetvenhét éves volt... — Egyedül él. így minden teher súlyosabb lehet. — 1950 óta. Mégsem vagyok magányos. Erezném ennek a terhét, ha nem lenne jó kapcsolatom a fiatalokkal és a gimnáziummal. — Rengeteg a szabad ideje. — Reggel bemegyek az Iskolába, és csak este térek haza. A második otthonom a gimnázium. Van egy pár órám, sakkozgatunk, megnézem itt a tévét. — Barát? — Pálffy Gyuri és Pellion Jenő. — Mitől barátok ők? — Fiatalok, törekvőek, értékes emberek. — A magánéletében kikkel találkozik? — A magánéletemben nincsenek barátaim, csak itt... — És a könyvek? — Nagyon szeretem a francia, az angol, a német és az orosz irodalmat. Turgenyevet, Elbúcsúztunk tőle, lassan összeszedte a holmiját, és a kórházba ment, ahol megoperálják a szemét. B. Major Piroska a folyosón fogott vele kezet. — Sándor, majd viszek be egy kis befőttet. Melyiket szereti ? — A barackot.. 1 Az udvaron még egy kedves ismerős köszöntötte, volt tanítványa. Hány száz, hány ezer lehet belőlük? Burányi Barna Dickenst, Dumast, a magyarok közül Móriczot és Passuthot. — Mozi, színház, egyéb szórakozás? — Régebben minden filmet megnéztem, a színházban megrekedtem az operettnél. — Térjünk vissza a tudományhoz. A tanár úr érzékelheti igazán, hogy mit fejlődött a kémia és tudomány. — Mi régebben nem is gondoltuk, hogy ilyen távlat áll a kémia előtt. de ugyanez a helyzet a biológiában is. Ma is csodálattal állok az állatvilág és a növényvilág fejlődése előtt. — Ma az emberiség egy kicsit tart is ettől a rohamos fejlődéstől. — És ebben derűlátó vagyok. — Ez egy kicsit magyarázatra szónál. — Optimista vagyok a pedagógia, az ember nevelhetősége terén. De magam már a befejezés előtt állok. Egy szemműiét vár rám. __ A gimnáziumban azt mondták a tanár úrról, hogy mindig a fiatalok pártján állt. Volt tanítványa, mai igazgatója, Varga Sándor így fogalmazott: „Hatalmas élettapasztalata_ arra tanított meg bennünket, hogy a gyerekeket még csak tréfából sem szabad megsérteni.” _ — Mi, pedagógusok, döntő hatással lehetünk az ifjúságra. Nagyon szeretem őket. Azt írta rólam az egyik diák: „Ha az ifjúságról van szó, a tanár úr nem intézi el a kérdést egy kézlegyintéssel.”
