Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
Játék az agyaggal (Albrecht Júlia keramikusnál) 20 éves a finn-magyar kulturális egyezmény Háromszáz főnyi küldöttség Horváth Anita Míg egy lassú körbe lendül a korong, majd az öblös virágtartót könnyed mozdulattal, szinte alig érintve leemeli, s a polcra állítja. Mély ölű tálak, korsók, bu- téliák, szív alakú kuglófsütők sorakoznak az állványon. Finom forma és dekoratív érzék jellemzi munkáit. Albrecht Júliá keramikus művész műhelyében alkotó csend fogadja a látogatót: a festői színek harmóniájával összeolvadó motívum ok a merészen könnyed vonalú tárgyak, a meghökkentően groteszk vagy naív, humoros korongolt kertplaszt.ikák világa csengő-bongó zsibon- gást, életörömöt áraszt. Itt a csendben születnek meg monumentális épületike- rámai relieftervei, melyeken, a pozitív és negatív formák plasztikai lehetőségett használja fel. Művészete sokhú- rú. Nem fedezhetők föl benne a kortársi vonások, a példakép másolása. Ez sajátos pályakezdéséből is adódhat: Képző- és iparművészeti gimnáziumban érettségizett, ezután 1969-től 1973-ig a Képzőművészeti Főiskola í es tőszakán Szentiványi Lajos tanítványa volt. A festészet mellett szabad idejében mintázott és kerámiával is foglalkozott Külföldi tanulmányútjain — a Szovjetunióban, Finnországban és Svédországban — a modern architektúrát, az iparművészetet tanulmányozta. Ezek az utak erős hatással voltak látás- és felfogásmódjá- ra, növelték benne a térplasztika iránti vonzódását. 1974-óta saját kerámiaműhelyében dolgozik. Tagja a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Pasztellszínű, festői mázakkal készített dísztárgyait, használati tárgyait az Iparművészeti Vállalat és a Képcsarnok értékesíti. Rendszeresen szerepel pályázatokon, csoportos kiállításokon, s nyaranként több hetet tölt a gyulai művésztelepen. Bár igényli az alkotó magányt, azért szabad idejét szívesen osztja meg tanítványaival, a kerámia iránt érdeklődő tizenévesekkel. Vallja: az ízlésformálást nem lehet elég korán kezdeni. A felnőttek széplátásának befolyásolása már nehezebb. A művész feladata, hogy alkotásával tanítson. Albrecht Júlia sok fantáziát talál a kertesztétikában. A giccses gipsztörpék, a színes üvegbúrák hivalkodóan ízléstelen kerti miliőjét szeretné száműzni ötletes, szellemes, pirogránitból készülő figuráival. Színes mesélőkedve, képzeletvilága a játékos gyermekkort idézi: a műhely ejőtti kertben egy- egy virágos bokor, fenyőfa, vagy éppen az esővízgyűjtő hordó árnyékában váratlanul bukkan fel a hét törpe — Hapci, Szundi, Szende, Morgó stb. — vidám figurája. Tárgyainak karaktert ad, felruházza emberi tulajdonságokkal. Játszik az agyaggal: bohócsorozatának a Kurázsi címet adta, az optimista bátorságot, az élet megpróbáltatásait álló, túlélő embert ábrázolva. A fiatal keramikusnő az idén több megbízást kapott középületeket díszítő kerámiareliefek készítésére is. A legfontosabbnak tartja: a szabadságot az alkotásban, azt, hogy egyszerre lehet fes- , tő, szobrász, sőt egy kicsit ötvös is, a kerámiában tovább víve mindazt, külön- külön vagy akár együtt alkalmazva, amit eddig tanult. »Tekintettel azokra a rokonsági kötelékekre, amelyek a két népet összekapcsolják, és attól a kívánságtól vezérelve, hogy a kulturális kapcsolatokat a két ország között tovább fejlesz- szék, a Magyar Népköztársaság kormánya és á Finn Köztársaság kormánya elhatározták, hogy egyezményt kötnek". Az egyezményt — a magyar—finn kulturális egyezményt — 1959. június 10-én írták alá. Két évtizede tehát annak, hogy a két rokon nép közötti kulturális együttműködést — ahogy a finn—magyar kulturális vegyes bizottság magyar albizottságának elnöke, Rónai Rudolf megfogalmazta a vegyes bizottság legutóbbi, Budapesten tartott ülésén — »rendszerbe foglaltuk és közösen tervezzük«, és ez a rendszeresség és közös tervezés húsz esztendő alatt szép eredményeket hozott. Az évforduló alkalmából június 14-től 21-ig finn—magyar barátsági hét zajlik le a két országban, s háromszáz főnyi magyar küldöttség utazott Suomiba, s ugyanennyi- i en érkeztek a Duna menté- I re az ezer tó országából. Régi, személyes kapcsolatok elevenednek föl, testvérvárosok, együttműködő intézmények küldöttségei cserélik ki tapasztalataikat, beszélik meg a jövő terveit. Az elmúlt két évtized eseményei arra engednek következtetni, hogy kapcsolataink még szorosabbá, eredményesebbé válnak. Érdemes néhány tényt fölidézni annak bizonyítására, hogy a fejlődés valóban jó irányú és ütemű. Az első közös munkaterv például csupán azt tartalmazta, hogy a két ország évente egy h áramhónapos és egy hathónapos Ösztöndíjat biztosít kölcsönösen, jelenleg' viszont 40 szakembert 62 hónapos időtartamban küldtünk Finnországba, illetve fogadunk hazánkban. Emellett egyre több azoknak a száma, akik egyetemi vagy főiskolai tanulmányaikat végzik nálunk, illetve náluk, s nyaranta körülbelül húszán fordulnak meg Finn- orszából a mi nyári egyetemeinken. Rendkívül eredményes felsőoktatási intézményeink együttműködése. Míg az 1959-es egyezmény csak azt rögzítette, hogy egy-egy lekSzínész az egész M ostanában : filmeken mind gyakrabban látni színészek helyett színjátszókat. Mi vezeti őket a kamera elé? Érvényesülés vágya, törtetés? Ritkán. Népszerűvé filmszerep alig teheti az embert. Aki erre vágyik, irigykedő tekintetekre, rámutogatásra, az inkább magakellető tévéadásokhoz folyamodjék. Moziban amúgy is kevesebben látják a szereplőt, mint a tömegközlés áradó-terjedő eszköze révén. A képernyőn ki-ki megmutathatja, mit tud — vagy miről véli, hogy tudja —, még ha olykor ez csupán csak annyi, hogy beleinteget a kamerába, vagyis kiinteget a képből a rokonnak, ismerősnek, ismeretlennek A filmszereplőtől mást várnak. Magát kelletnie még akkor sincs módja, ha a rendező talán éppen csak azt kívánja tőle, hogy önmagát adja; ha csak azt várja, éljen át egy helyzetet, s tegye, amit ilyenkor az életben tenne. Tegye, amit máskor tenne, nem a filmfelvételkor: erről feledkezzen meg, legyen őszinte, ne alakoekodjék. Üjmódi szokásnak hinnék sokan, hogy filmeken nem színészeket látni, pedig ez régtől fogva szokás. PéldáüL a neorealisták is gyakran szerepeltettek filmjeiken nem színészt. De talán az sem túlzás, ha a filmipar filmszí- nész-szerződtető gyakorlatában is effélét sejt valaki: * filmsztárok ritkán állják meg a helyüket színpadon is, bizonyságául annak, hogy alakítókészségük és képességük más, mint az »igazi« színészé. Filmrendező kezében színház az egész világ és színész benne minden férfi, nő: csak épp ki kell választani a megfelelőt, az oda Illőt. Persze rendszerint nem művészi megfontolás: gyakran egyszerűen kénytelenség az oka, hogy nem színész színészkedik a filmen. Kevés a színész, és nem ér rá, akit kiszemeltek. S ha ráér is, kicsi időre, rohan onnét ide, és megint vissza; a maga tetszésére játszó nem színész ráér: önmagát adja, egészen odaadja a munkára. S nagyobb a választék, hogy termetre, alkatra, arcra, jellenre megfelelőt találhasson a rendező. Egyetlen megkötés, egyetlen feltétel, amely alól nincs kivétel: játékos kedvű, játszani kész, képzelettel megáldott legyen, aki másvalakit megelevenít Az, aki kiinteget a képernyőről, alkalmatlan, mert beképzelt üres és zártlelkű. Szolgálatra képtelen, uraloméhes, dicsőség- szomjas. Megelégszik a látszattal. S ugyan nem látszat-e, nem látszatra épít-e minden művészet, köztük a film is? A legvalószerűbb a művészetek között a film, és mégsem az — sosem. Hiteltelen- séggel kell küzdenie régóta. Eleinte technikai tökéletlensége miatt, aztán mert megrészegedett a látszat elhiteté- sóneflc lehetőségeitől. A művészet segítségül hívja a képzeletet, a giccs elkábítja. Film erre a kábításra különösen alkalmas, a képek sorával, fölfűzésével, a látvány kiválogatásával, sok mindennel tudja sugalmazni, amit elhitetni akar. Tisztességes szándék vezette tehát azokat, akik a filmtörténet során mindig újra meg újra a hitelesség újabb lehetőségeit keresték. Ismeretlen arcokat például, azért is, mert a jól ismert színészarc eleve megzavarhatja a nézőt: mit lát, kit lát? A színész nevén nevezi a néző a szerepet is. Ezért is fordulnak gyakran kevéssé ismert színészekhez a rendezők. Dicséretükre válhat, hogy olykor a néző nem tudja, ismeretlen színészt lát-e vagy nem színészt: valódi ember való »életét. A művészet lényege ugyanis az, hogy a látszat ellenére, a látszat mögé vezesse a tekintetet, a képzeletet, és ami ettől el- választhatatlatlan: a gondolatot. Nem az a művészet csodája, hogy igaznak íoz gadtatja el a látszatot, hanem az, ha a látszat mögött fölfedezteti az igazat. Mostanában stúdióelőadá- sokom vetítik John Cassavet- tes amerikai színészrendező filmjét, a Premiert. Kulisz- szák mögé vezet a film; egy színésznőről szól. akit nemszeretem szerepe meg egy véletlen élmény válságba sodor. Birkózik-e az élettel, vagy játszik-e vele — nehéz eldönteni. Amint azt is, hogy a rendező azt hiszi-e. hogy a színészt befolyásolja a magánélete, vagy azt hirdeti, hogy a művészet egyetemes érvényű és erősebb, mint a mindennapok élete, élménye. Hiszen nyilvánvaló: ezeket a rögtönzéseket gondosan kidolgozták, de legalábbis előkészítették. S a színészek nem bohóckodnak, hanem valamiképpen a meggyőződésüket fejezik ki. D ilettáns, aki nem kénytelen-kelletlen, hanem a maga gyönyörűségére tesz valamit. Így is mondhatni: akinek ez az élete. Divat manapság nyers külsőségekkel, dokumentum- látszattal elhitetni az igazmondást. Sokszor mégis csak annyi ez, hogy dilettánsok (vagyis: hozzá nem értők) el akarják hitetni, hogy profik (értik a dolgukat). Meglehet: verítékezve, keresetten. Többet ér azonban, ha a hozzáértők úgy játszanak, mint dilettánsok, vagyis önmagukat adva, belefeledkezve, átélve, képzelet szárnyalásával. A katarzis gyönyörűségével — igazán, igazan. Za j László tort fogad a budapesti és a helsinki tudományegyetem, ma már finn lektorok dolgoznak Debrecenben és Szegeden, magyar lektorok viszont Turku és Jyväskylä egyetemein. Ezenkívül jó néhány egyetemünk és főiskolánk alakított ki közvetlen kapcsolatot finn intézményekkel. Húsz év alatt csaknem kétszáz finn művet adtunk ki magyar nyelven, közte 55 szépirodalmi alkotást. Rendszeres a zeneművészek kölcsönös vendégszereplése is. A legutóbbi hét évben 13 finn karmester, 14 hangszeres szólista és két nagy együttes lépett föl hazánkban. Még sok mindent lehetne idézni más területekről is, de a vegyes bizottságok tagjai jól tudják, van még bőven tennivaló. Még tovább kell bővíteni az irodalmi kapcsolatokat, a filmművészetet illetően még csak a kezdet kezdeténél tartunk, s a reáltudományok területén is nagyon sok még a kiaknázatlan lehetőség. A tervek készülnek, s meg is valósulnak. De a hivatalos elképzelések mellett egyre nagyobb a szerepük azoknak a százakat érintő látogatásoknak, mint amilyen ez a mostani is. Az ilyen látogatásokat Jaakko Nuimminen oktatási és kulturális államtitkár, a vegyes bizottság finn albizottságának elnöke »népi diplomáciának« nevezte. Találó elnevezés, hiszen nincs annál nagyobb eredmény, mint amikor — ismét csak Numminen szavaival — »az egyszerű állampolgárok is önkéntesen és aktívan részt vesznek a kapcsolatok fejlesztésiben«. Háromszáz ember — lcülJ döttségnek szépszámú, de egyébként nem sok. Ha azonban arra gondolunk, hogy ez a háromszáz ember élményekkel gazdagodva tér meg hazájába, s élményeit továbbadja, akkor a »népi diplomácia« teljesítette küldetését. A következő húsz esztendő elé bizakodással nézhetünk: kapcsolataink fejlődése meggyorsul, az együttműködés területei ki- szélesednek. • Marvay István Bayer Béla Lázban Lázit a csönd vatta-fehérsége acsarkodóm. Viaskodom rózsanászban, lágyul fogsorom. Rakódnak hajam bozótjára gyülevész sóvár csillagok, ikrás vérben fickándoznak, újul fényük, szótlanok. Szemgödrökre gyöngyök merevednek, dermed a vér spirálja, POMPEJ kövei hengerednek, velőmön sajog a láva. Távlat harmadnapi vigaszra kavarog holnapunk kínált lehetőség a jövő Bezzeg János Arcodra írom belülről dőlő havazásban ország-vallató csavargásban szavak szavakat megtapintva csönd-zubbonyban fordulnak issza egyetlen egy csak megmarad tekinteteden fennakad szótlan önmagát kimondja — amint arcom arcodra írja P. Btesson Káromkodni tudni kell! Színhely: egy kis francia falu, kedvelt kirándulóhely. A vonattal érkezőket általában Lacombe papa fogadja, kétlovas konflisával. Monsieur Lacombe-ot úgy ismerik a környéken, mint a káromkodás nagymesterét. Egy szép napon odalép hozzá egy fiatalember, és így szól: — Lacombe papa! Húsz frankkal többet fizetek, csak most az egyszer ne káromkodjon. Értse meg; ott áll a menyasszonyom az anyjával ... — Ne aggódjon, fiatal barátom, minden rendben lesz. A fiatalember felülteti a két hölgyet, a kocsis meglendíti ostorát, és már-már a szokásos cifra káromkodást akarja kikanyarítani — de időben eszébe jut a fiatalember kérése. A lovaknak pedig eközben eszük ágában sincs elindulni. — Gyií! — húzza a szót bizonytalanul Lacombe papa. A lovak azonban meg sem moccannak. A kocsis megvakarja a tarkóját, gondolkodik , egy sort, aztán lemászik a kocsiról. Odaballag lovaihoz, és valamit súg előbb az egyiknek, aztán a másiknak a fülébe. A két jámbor állat elégedetten bólogat — aztán nekiindul. — Ugyan mit mondhatott neki? — kíváncsiskodik a lány. — Bizonyára alaposan lepocskondiázta őket — válaszol az anya. — Csak azt nem értem, hogy ez a hülye miért nem káromkodott amúgy jóízűen, ahogyan minden normális ember szokott. Fordította: Gellért György Carai István Spartacus tüze Pedró vagyok és kávébarna bőrű rongyokban lóg a ruha rajtam ütések nyoma bőrömön kék foltok a sovány bordarácsozatban Mint az őrültek szeme izzik koponyámban e két golyó azon töprengek a bálvány előttem hogy lenne szétrobbantható Ostor és ínség létem útjelzői s a megaláztatás vasa mig dölyföl rengő tokájával a földesúr harámbasa Megszívta magát nemzedékek vérén balzsamokkal fölkent lator és most kegyesen megbékélni óhajt és osztálybékéről papol Nincs béke itt nem lehet megbocsátás Pedró és népe jussát perli még de ha nem ér célt kell hogy égig szítsa Spartacus lankadó tüzet
