Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-28 / 149. szám
A befogadókért Tételezzük fel, hogy valaki •— egy zseniális művész — egy lakatlan, vagyis pontosabban csak általa lakott szigeten megírja — mondjuk, kétezer oldalon — a világ legjobb vagy legalábbis feltételezetten legjobb regényét. Aztán, ilyenolyan okoknál fogva — talán mert sértett az a művész, és nem akarja a világot megajándékozni, vagy talán csak egyszerűen fázik — elégeti az egészet. Régi példa, régi kérdés: lét- rejott-e új művészi minőség? Nyilvánvalóan nem! Még akkor sem, ha a példa nem volna abszurd — mert az —, hiszen valaminek a minősége csak valamihez viszonyítva határozható meg. A művészi minőség pedig csak az emberiség által felhalmozott kulturális ismeretanyagot hordozó közegben — vagyis a társadalomban. Tehát még logikailag sem »remekmű« az elégetett, mert a műalkotás felfogója — szinte része — minősítője: a befogadó, jelen esetben az olvasó, nincs jelen. Ha nem olvasta senki az alkotón kívül, akkor például nincs minősítő sem, nincs, aki a mű értékét a maga viszonyító képességével meg tudná határozni. De ami a minősítésnél is fontosabb, ha nincs, aki a mű keltette érzés- és gondolatvilágot be tudja fogadni, akkor az a mű nem műalkotás. Mert a műnek az az értelme, hogy éljen az 61 befogadókban. Ezért sajátos eszközeivel ábrázolja az embert és világát — persze, s legszélesebb és legsokoldalúbb értelemben —, és ennek as ábrázolásnak segítségével megérteti és formálja azt Minden művészi alkotás s maga eszközeivel teszi ezt Nagyon egyszerűsítve, általában két jelentkezési formában. Van olyan, amely fölfedez valami újat (bármilyen kicsi legyen is ez az új), és hozzáteszi ezt a már eddig létrejött művészi információ- halmazhoz, és van olyan, amely nem fedez föl semmi újat, alkotáson belül is csak interpretál, még akkor is, ha igyekszik új meg új formán összerakni a már eladdig ismertet, a mások által fölfedezettet. Nyilván az első az értékesebb! Sőt — mondják sokan — csak az az igazi művészet, az az igazi alkotás, és csak annak létrehozója az igazi művész. Ha csak a létrehozott művet nézzük — talán így van. De valamit, ami ilyen különösen bonyolult összetevők eredménye, önmagában szemlélni képtelenség. S ha mégis ezt teszem, akkor olyan lakatlan szigeti műremekszemlélethez jutok. Sokkal bonyolultabb ez a kérdés, hogy az összetevők közül csak egyet említsünk, például a befogadó oldaláról Megbízás lámpagyújtásrcT u Háromszáz új tanítót avattak tegnap Kaposváron Életkorukat meghazudtolóan komor nagydiákok, zsebkendőt szorongató, szipogó édesanyák, meghatottságukat hall- mögé rejtő apák, rokonok, barátok töltötték meg tegnap Kaposváron a Latinca Sándor Művelődési Központ színháztermét és folyosóit. Több mint háromszáz család számára jelentett örömünnepet a Kaposvári Tanítóképző Főiskola tanácsának ünnepi ülése, melyen a végzett hallgatók kapták meg tizenöt esztendei tanulás, vizsgázás, izgalom jutalmát, a kék műanyagba kötött tanítói oklevelet. Az ünnepséget — a főiskolai rang elnyerése óta a másodikat — dr. Deli István főigazgató-helyettes nyitotta meg. Rövid összegezésben elmondta, hogy az intézményben az idén százhuszonhét nappali és száznyolcvan levelevő tagozatos hallgató szerzett diplomát, s nem is akármilyen eredménnyel. A nappali tagozatos hallgatók »oklevélátlaga« 3,7, a levelezőké ennél mindössze hét tizeddel gyengébb. Közülük százharmincán Somogybán, kilencve- nen Baranyában, hatvanan Tolna és huszonnégyen Zala megyében helyezkednek — vagy már helyezkedjek — el, csaknem valamennyien tanítói pályára. Dr. Várkonyi Imre főigazgató ünnepi beszédében hosszú időre elegendő jó tanácsokkal látta el a búcsúzó diákokat. Az ifjú pedagógusoknak remélhetőleg nem kell majd fényévi távolságokat megtenniük »bolygótól bolygóig«, hogy megértésre, nemes emberi kapcsolatokra leljenek, mint a kis hercegnek Saint- Exupery gyönyörű meséjében — mondotta —, hiszen a tanító szava ma is messzire hangzik, társadalmi tekintélye, munkája nélkülözhetetlenül szükséges a »szellem napvilágának« fokozásához. S ha egyetlen tanítói életpálya csupán egy tdzedmilliméter- nyivel, vagy egy mikronnyi- val emeli is népünk műveltségének színvonalát, a háromnégy évtizednyi munka, idegeskedés, lemondás már nem lehet hiábavaló. A meggyújtott lámpácskák fénye nem huny ki többé. A fogadalom elmondásának határozottsága is bizonyította: a jó háromszáz új tanító alaposan »elraktározta« a főigazgató által átnyújtott útravalót, s szorgalmasan gyújtogatja majd a lámpáeskákat a Dél- Dunántúl falvaiban, kisvárosaiban. Ha kell, a betűvetés, a számolás, a rajz, a tudatos dalolás alapelemeinek megismertetésével, ám ha szükséges, a felsó tagozatban vagy a közművelődési életben is. A tanítói kurzusokon kívül ugyanis valamennyien elvégeztek két-két szakkollégiumot, ily módon alapfokú képesítést szereztek az ének, a rajz, az orosz nyelv, a testnevelés, a technikai ismeretek oktatására, ezenkívül népművelői vagy könyvtárosi munkára. Nyugodt lelkiismerettel fogadhatták hát mind ők, mind tanáraik a párt-, állami és tömegszervezetek megjelent képviselőinek és a szülőknek a gratulációit, a tanulmányi és a mozgalmi tevékenységben kiemelkedő új diplomások pedig a jutalmakat. I nézve. Mert lehet, hogy a szakműveltséggel rendelke- I zők egy szűk csoportja számára valami már jól ismert és csak interpretáló értékű: mert tényleg csak már ismer- i tét mond el a mű. S mégis ez a mű az emberek igen nagy csoportja számára lehet felfe- dező. A világ megismerésének olyan űj értelmi-érzelmi összetevőit tartalmazhatja számukra, amelyek megismerésével gazdagabbá válhatnak. Összetettebben, bonyolultabban látó és gondolkodó emberekké alakulhatnak. És az a bizonyos űj is, amihez hozzájutottak — s amit nem az az alkotó fedezett föl, aki közvetítette nekik —, ez is csak most vált jelentős szellemi — majd később — anyagi erővé. A befogadók széles körén keresztül, a nélkülözhetetlen művészi tömegbázis létrejöttével. Ügy hangzik mindez — biztos, így első oLvasásra —, mint a másod-harmadrendű alkotások epologetikája. Természetesen, a nagy művészek mindig felfedezők és mindig ez a legfontosabb, mert nélküle az interpretálóknak sem lesz később mit összerakniuk, és később ők — akiket legszívesebben közvetítőknek neveznék —, a nélkülözhetetlenek, nem tudnának mit közvetíteni. De ebben, a mi kicsit alkotócentrikus világunkban fontos újra kimondani, ez az égisz azért érte van: a műélvező emberért, a befogadóért. Ö az aki az összefüggésekben legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a művész. Ha ő nincs, vagy ha c nem fogad be, semmit sem éi az alkotás. Annyit csak, mini a lakatlan szigeten elégetett mű. A művészetek életber maradásához, egészséges továbbfejlődéséhez mindig nélkülözhetetlen a befogadó* egyre növekvő tábora. Manapság egy ország, közösség szellemi élete éppen a társadalmi munkamegosztás gyorsuló továbbosztódása miatt egyre bonyolultabb lesz. De minden bonyolultságon át éreznie kell — mert ez a társadalmi érdek meLlett közvetlen létérdeke is —, hol tart a befogadó, mit képes és mit nem képes felfogni? Ha ezt érzi, akkor képes igazán őt értő, és őt egyre magasabb szinten befogadni képes művészi közönséget nevelni, a ma művészetének igazi tömegbázist teremteni. Saját művészetéért kell tehát a művésznek is népművelőnek lennie. Ez a munka nemcsak a hivatásos népművelőé — pontosabban új rétegek nevelése a művészetek befogadására, megszerettetésére csak akkor folytatható nagyobb hatékonysággal, ha minden művész hivatásos népművelőnek tekinti magát. Szalontav Mihály FONÓI EMBEREK Á néptanító Felső Fonai János bácsi az mondta Kalmár Sándorról: — Kitűnő ember. Tizennégy diplomást nevelt a falunak. Most, hogy kitüntették, levélben köszöntem meg neki ezt ... Kalmár Sándor kitűnő, sől kiváló ember. Ezt bizonyítja nekem a Kiváló tanító, mosl pedig Kiváló munkáért kitüntetése. (Közben kapott kél Szocialista Kultúráért jelvényt is.) Azt mondja, hogy legalább ennyire kedves neki Felső Fonai János bácsi köszönő levele. Az egyik utolsó iskolai napon kerestük föl a kisgyaláni iskolában, ahol tanít. Szikár, katonás termet, fél szemén kötés. Háborús »emlék«, miként testében a huszonhét szilánk is. — Születésre kisgyaláni vagyok. Apám ötholdas szegény ember volt, tüdőbaj vitte eb alig voltam tíz éves. Taníttattak, hogy messzire kerüljek a betegségtől. Kőszegen végeztem a tanítóképzőt, most lesz a negyvenéves találkozónk. A pályámat Fádon kezdtem, mint helyettesítéssel ideiglenesen megbízott kántortanító. Harmincöt pengőt kaptam a tanítótól, ötvenet fizettem kvártélyért, kosztért. Anyám pótolta ki a különbséget. 1942 márciusában tudtam meg. hogy Fonó tanítót vár. Megpályáztam; akkoriban még úgy választották a tanítót. Igen ám, de esélyem nem volt sok, hiszen már megkaptam a behívót. Mégis engem választottak, s én helyettest ígértem a katonáskodás idejére, ozorai születésű menyasszonyomat. Akkor már egy éve nem tanítottak Fonóban, így a feleségem Péter-Páltól dolgozni kezdett, hogy az évet ne veszítsék el a gyerekek. — Amikor hazajött a frontról, más világot talált. — Megmondom őszintén, én nehezen állok át, és nem is szeretem az olyan embert, aki könnyen cserél színt. Feszület lógott az osztály falán. Jöttek, hogy vegyem le. Én nem, majd a szeptemberi nagytakarításkor nem tesszük vissza. Ugyanígy jártam később a Rákosi-képpel is. Közben voltam egy tanfolyamon, ahol arról oktattak ki bennünket, hogyan ismerszik meg a kulák. »Kulák az, aki harácsol.« Felálltam és elmondtam, hogy akiket én ismerek, azok elsősorban saját magukat és családjukat zsákmányolják ki, mert embertelenül sokat követel a föld tőlük. Délben már egy karikatúra fogadott a folyosón: egy, fél szemén kötést viselő figura, amint azon tűnődik, hogy »Kulák? Nem kulák« Marxista esti egyetemet végeztem Kaposváron: Batéig kerekeztem a biciklin, volt úgy, hogy elkapott az eső, és szalmakazalban aludtam reggelig. De elvégeztem, és végbement bennem a változás ... Szereti az életet. Hajnali fél négykor kel, hogy kertészkedjen. Fél nyolcra már az iskolában van, kerékpárral teszi meg az utat Fonó és Kisgyalán között Vallja, hogy aki csak pontos, az elkésik ö fél nyolctól már a cigány- kákát korrepetálja; nincs is bukás a kisgyaláni I—IV- ben! — Ugyanazt csinálom, mint otthon: kertészkedem. És so hasem vagyok elégedett, sohasem tudok annyi rügyet fakasztani a gyerekekben, amennyit lehetne. Pedig három generációt neveltünk a feleségemmel: az elsők unokái most járnak iskolába. Azt hiszem, azért szeretik, mert érzik, hogy szereti őket. Meg-megáll beszélgetni az emberekkel, és tanul tőlük maga is. Mit is mondott Völ- gyesi villanyszerelő a minap? Hogy Michelangelóról olvasta: szerinte minden márványtömbbe szobor van rejtve, csak ki kell bontani. Így van A nyári diák kalandjai „a munkával” Pénz helyett letolás — Te, én azelőtt azt hittem, ilyen csak a tévében van! Ez a mellébeszélés, csűrés-csavarás, bürokrácia, jöjjön a jövő héten, meg minden. De azért ne írd meg... Tudod, márciusban voltam bent először, akkor azt mondták, menjek áprilisban. Áprilisban azzal engedtek el, ha vége lesz az iskolának, vigyem a munkavállalási engedélyt, arra fogok munkakönyvét kapni, amellyel dolgozhatok náluk három hétig a nyáron. Még a suli befejezése előtt megjelentem a papírral. Közölték, hogy kedden munkába állhatok. A munkakönyvemet meg majd valahogy menet közben intézzem el, mert anélkül nem kaphatok fizetést. Elvittem a papírt az illetékeshez, ő a városi tanácsra irányított. Ott megtudtam: munkakönyvét semmiképp nem kaphatok, mivel a gimnázium kötelékébe tartozom. A munkahelyemen a főnököm azzal biztatott, hogy majd apukám elintézi protekcióval, kerülő úton, szóval amúgy törvényen kívül. Hát ez nekem nem taUaattJ 8» akkor már egy hete dolgoztam ott nyolctól négyig. Szívesen jártam be, a munkatársaim kedveltek, a munka is érdekes volt. Még a jelenléti íven sem szerepeltem, vagyis hivatalosan én ott sem voltam. Ezért a megyei tanács munkaügyi osztályának segítségét kértem. Az osztályon nem értették, miért nem elég a munkavállalási igazolásom. Felhívták az illetékest telefonon, ő határozottan kijelentette, neki nincs szüksége nyári diákokra, és tudtával nem is foglalkoztat diákokat. Munkaerőben ugyan nem bővelkednek, elkel a segítő kéz, de nincs rá keret. Az én fizetésem ugyanis csökkentené a részlegen dolgozók juttatásait. Na, és az lehetetlen, hogy én ott dolgozzam, mert ő nem tud rólam, de majd mindjárt beszélget a részlegvezetőmmel. Nagyon megijedtem, nem akartam ekkora bonyodalmat okozni. Másnap bementem újra a munkahelyemre, ahol azzal fogadtak, hogy köszönik szé- BMP fa eddig segítségemet, de izé.li menjek el. Látogatóban akármikor szívesen látnak, sőt, még azt is megengedik, hogy segítsek nekik! Délután bekopogtam ahhoz a bizonyos illetékeshez, a Szolgáltató Ipari Szövetkezet személyzeti vezetőjéhez. Szerettem volna megkérni, engedje meg, hogy mégis ott legyek legálisan, hiszen már csak másfél hétről van szó. Nagy szóváltást eredményezett a kérelem. Ügy vettem észre, elvárja tőlem, hogy betéve tudjam a munkajogi törvényeket, bár én csupán tizenhat éves vagyok, és e téren semmiféle képzettségem nincs. Az egészből annyit értettem meg, hogy becsaptak. Az illetékes vezető azt állította, beszélt a részlegvezetőmmel, aki őt arról biztosította, hogy én nem dolgozom, csak bejárok nézelődni. Meglepődtem. Való igaz, hogy én ezt a munkát szinte szórakozásnak tekintettem, azért estére mégis elfáradtam, és nem éppen a nézelődéstől. A személyzeti vezető azzal akart kidobni, hogy nézzek b« a jövő héten, majd beszél addig a munkaügyi osztály- lyal. Megmondtam az osztály véleményét, miszerint, ha egy vállalatnál ilyesmi előfordul, akkor az az ő mulasztásul*, és intézzék el maguk között. A személyzetis legjobban mégis amiatt háborodott fel, hogy én három hétért cirku- szolok. Szerinte ennyi időért kár szót vesztegetni. Meg is jegyezte, hogy a nyári diákok csak zűrt csinálnak mindenhol. Hogy pénzt kaptam-e? Dehogy! Rendes körülmények között 1200-at kerestem volna. Egy barátnőm megjegyezte: nincs bennem tartás, mert még ezek után is bebenézek oda. Olyan jó volt ott lenni! Észre sem vettem, úgy vágtak át. Az újságban ez jelent meg: »Mercz Detty, a Május 1. utcai fényképészüzletben kisegítő. — Érdekes a munka és jő o légkör. Lehet, hogy fényképész leszek...« Kedvetlenül nézi a múlt kedden megjelent cikkemet. — Hát... Nem egészen ... Tóth Éva ez a pedagógusmunkával is; ki kell bontani az embert! — Sohasem vágyott másra? — Bálizs Gyula bácsi szokta mondani: »A tormakukac nem megy át a gyümölcsbe, mert azt tartja, hogy a tori mánál édesebb nincsen! Pedig, ha megismerné a gyümölcsöt ...!« Én így vagyok a pedagógiával. Édesebb nincsen! Pedagógus a feleségem, pedagógus lett a két lányom, a vejem is. Feleségem és egyik lányom az oktatásügy kiváló dolgozója, vejem szak- felügyelő. Kisgyerek szalad be az osztályba — szünet van. Könyvet vesz ki a pádból, viszi olvasni. Kalmár Sándor »gyerekei« csaknem kivétel nélkül olvasó emberek lesznek. Olvasni könnyű megtanítani a gyereket — vallja —, de olvasni szeretni annál nehezebb. Miután könyvtáros- kultúrcxs is, munkájának eredményét mérni tudja. Felesége meg a fonói kulturális élet felelése; így a két község sokszor cserél programot, irodalmi színpadi szereplőket. Sándor bácsi két énekkar eredményes tagja: a göl- leié és a járási pedagóguskórusé. Utazó ember. Órákat tudna mesélni az Uffzi képtárról, Capriról, Hamburgról, Szlovákiáról, a Magas Tátráról, Jugoszláviáról. Az idén nyáron Törökországba mennek. — Mindig megtervezem az utat. Most éppen török-magyar útiszótárt állítok össze. Térképeket, könyveket szerzek be. A szállást soha nem kötjük le előre, de még az utcák hosszát is lemérem a térképen: hová megyünk majd gyalog, hova járművön. Előre elkészíti minden nap pontos tervét; vázlatokat, rajzokat visz magával. Mostani útjuk előtt még Gárdonyi Egri csillagok című regényének Jedikulával foglalkozó részét is újraolvasta forrásmunkaként. Csak így érdemes, különben: — Ügy jár az ember, mint az, aki a terített asztalnál nem képes válogatni, s hamar eltelik az étellel. Nem fáradt el. Ma is, mint amikor a pá'yát kezdte: örül, ha reggel jöhet tanítani. Régen néptanítónak nevezték a tanítót. Kalmár Sándor a valódi néptanítók közül való. Leskó László
