Somogyi Néplap, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
Bolya Péter 1. BEVEZETÉS — Családunk férfi tagjai abnormálisán viselkednek harmincadik életévük előtt — mondta Tollasi nagynénje, és a konyha felé indult, hogy valamiféle gyógyító ennivalót készítsen a másnapos Tollasinak. 2. (KÉT ÉVVEL KÉSŐBB) Megérkezett a harmincéves kor, s Tollasi valóban letett az abnormális viselkedésről, no, nem jobb belátásra térve, hanem... Elfáradt. Néha kimerült gátfutóhoz hasonlította magamagát, aki rogy- gyantan botorkál egyik gáttól a következőig, valahogy még veszi az akadályt, aztán tovább tántorog, de unja már a gátakadályokat, jobb lenne a pálya szélén pihenni és közönyös tekintettel figyelni az újabb versenyzőket, 3. ELVIRA Az egyik átlagosnál magasabb akadályban Tollasi megbotlott. elvesztette az egyensúlyát és elterült a gát ........— tövében. Az akadályt Elvirának hívták; fekete haja volt és tintakék szeme; foglalkozására nézve kékharisnya, jövedelmét levélfordítói és magánta- __________ ni tói _ tevékenysége adta; szabad óriáiban rajongó leveleket írt fiatalkorú költőknek. Kapcsolatuk valahányadik napján moziba mentek. Romantikus filmet láttak, amelyben a főhős (Victor) szabadcsapatot szervez a hódító lovagrend ellen, és szerelme (Jadviga) hűséggel várja őt a fából ácsolt udvarházban. Nagyon szép történet volt, és a meglepetés: a főhős erősen hasonlított Tollasira. A főhősnő pedig Elvirára emlékeztetett, hosz- szú, fekete haj, hosszú fehér ujjak, hatalmas tükrös szemek, még lottyadtsága is hasonlított Elviráéhoz. A film végén a szabadcsapat és Victor győzelmet arat a betolakodók felett, és a szerelmesek egymáséi lesznek, szól az orgona, csillog az oltár, odakint hó. szán, fenyves, aztán a »Koniec«. — Szép volt — susogta Elvira. — Ez a fiú olyan volt, mint te. — Istenemre, úgy van — válaszolta XVI. századi hangon Tollasi, a tárcaíró. 4. VICTOR ÉS JADVIGA És Tollasi hamarosan elmondta Elvirának, hogy ő tulajdonképpen csatát vív a mindennapokkal, ő harcol, mint Victor, hiszen a karle- nyomósdi is a harc egy fajtája, mindegy, hogy ez a küzdelem az A. utcai kocsmában történik, és nem a különböző frontokon. — Jadviga, az élet harc — köpködte Tollasi a fürdőkádban ülve, miközben Elvira a haját mosta. — Neked még változnod kell, hogy olyan legyél, mint Victor — mondta Elvira, és sampont öntött Tollasi fejére. — De én már most is olyan vagyok, mint Jadviga. — így igaz, becsületemre! — mondta Tollasi—Victor, & elmerült a kád. vizében. 5. SAROLTA ' A gátfutás folytatódott. Tollasi tovább botorkált a pályán, már szinte mászva vette az irodalmi és egyéb akadályokat, és néha-néha megtért Jadvigához. — Folyik a háború — süvöltötte, amikor bezúdult az ajtón. — »Már régen falun kellene élnem, és hátralevő életemben, borozni a tanítóval« — gondolta a kádban, és utálta a sampont, Elvirát, Jadvigát, sőt még Victort is, a szabadcsapat vezérét. Egy napon Tollasival furcsa dolog történt: szerelmes lett. — »Semmit nem ér az ember, ha nincs cigánylány szeretője« — idézte magában nagyapja szavait, amikor először találkozott Saroltával, a barna, energikus, négyhengeres lánnyal (lánnyal? három férjet kergetett a válásba és idegbetegségbe). — Te vagy életem, ■/ és imádlak — mondta Tollasinak első vízszintes együttlé- tük után. — Mindenesetre nem te vagy a legjobb férfi, husikám. Egy reggelen Sára bejelentette; férjül veszi Tüllasit. A tárcaíró' riadtan nyugtázta a hírt, és csak annyit mondott, hogy ő már nős: valahol van egy elvesztett és elfelejtett felesége. — Nem baj — mondta Sára, és a konyha felé indult. Összeköltöztek. Sára szegletes otthonába, s Tollasi öt órától műsorzárásig a tévét nézte. Igaz, néha már görcsösen markolta a fotel karfáját, »hát mi a túrót csinálok én itt tulajdonképpen?...« — De aztán mégis maradt, mert a fürdőszobából kiszólt Sára, hogy: »Mosd meg a hátam!« Reggelente Sárát kísérte a munkahelyére (s emiatt többnyire elkésett a sajátjáról); délután négykor megvárta Sárát, és hazautaztak a 7/c-s autóbuszon. — Tulajdonképpen unlak néha — mondta Sára, amikor Tollasi a kezében lógó szatyrok miatt elterült a fékező autóbuszon. A szabadcsapat . A szabadcsapat árván bolyongott az erdőben. 6. ELVIRA Jadviga—Elvira egyedül maradt; szenvedett, és naponta többször felcsengette Tollasit a munkahelyén. (Tollasi vonakodva vette föl a kagylót, hiszen munka közben valóban hasonlított Vic- torra. a szabadcsapat vezérére. Ám ha a telefonban megszólalt Sári hangja, Tollasi koszos szénégetővé változott, aki útonállással is foglalkozik az erdő szélén.) De Elvira hiába telefonált. Tollasi köntörfalazott, rágta a kagylót, »dolgozom, nem érek rá«... Még Victorra is hivatkozott, heroikus hangon. »Sok még a betolakodó lovag.« 6/a ELVIRA TEVÉKENYSÉGE Elvira—Jadviga udvarházából kimozdulván fölkereste Tollasi szüleit: ideg-elmeosz- tályi gyógykezelésre javasolta a tárcaírót, »saját érdekében«. Idősebb Tollasi elhűlt, aztán kirúgta Jadvigát. Tollasi tudomást szerzett Elvira és a szülei találkozójáról, felhívta Elvirát és vic- tori hangon elküldte a francba. Sára jókedvűen vigyorgott a beszélgetés hallatán, és fülét Tollasié mellé helyezve hallgatta az ijedt csendet, amely Tollasi káromkodásai után következett. — Kár, hogy nem félek tőled — mondta aztán, és »leko- 6zosdisznózta« Tollasit, mert a földre hamuzott. Aztán Elvira váratlanul megjelent Tollasi munkahelyén, azzal az indokolással, hogy »tavasz van 1 _« Tollas fuldoklóit a -«dühtől. Jadvig: nem értette. Hiszen az ud—’ varház még mindig Victorra vár, a ház népe lovakat járat a havas udvaron, odabent égő kandalló/ előtte ül a szépséges úrnő, Jadviga ... Odakintről lódobogás hallatszik, füttyös csapat élén érkezik Victor, leugrik a lóról, díszes mentét, gyémántcs nvusztföveget visel, hiszen vége, végre vége a háborúnak ... Fut a háznép, meleg a fürdő, hatalmas vacsora készül, zenész hangol a sarokban. ünnep van, világító ablakokkal táncol az udvarház ... — Ha még egyszer elkésel, megcsallak — mondta komoran Sára, amikor Tollasi négy óra öt perckor érkezett a vállalati kapu elé. 7. ELVIRA ÁLLAPOTA Elvira egy napon értesítette Tollasit, hogy anya lesz (lenne, lehet, lehetne). Tollasi- Közölte Elvirával, hogy semmiféle erkölcsi felelősséget nem vállal, csak ... — Csak a számát! • — mondta a telefonba. T — Legalább a vizsgálatokra elkísérhetnél — suttogta Elvira.. . 8. A FOLYOSÓ ültek a fehér folyosón. Az AB-ajtó mögött főorvosok és főhozzászólók. A szemközti falon a szabadcsapat kóválygott, egészségügyi plakát formájában. __— Szerettél egyáltalán va lamikor? — Elvira kezében megremeg a papiros. Az erdei úton csörömpölve közeledik az ellenség. A fák között a szabadcsapat lapul, jeladásra vár... De Victor nem mozdul, sápadtan bújik a lova mögé. Fehér nővér jelenik meg az AB-ajtóban. Elvirát szólítja. Jadviga feláll, áh, dehogy Jadviga, Elvira, bemegy. Tollasi Elvira után néz. »iksz-lába van« gondolja j§ »Victor, hol bújkálsz?« síi- I völti a csapat, de a vezér futni kezd; lovát elkergeti, kardját elhajítja ... »Szabad itt egy hely?« szólítja meg egy irhabundás nő, Tollasi odébb húzódik, a szabadcsapat esörrenve tűnik a föld alá. Victor mocsárhoz ér. belegázol ... Görbén ült a pádon. Az erdei úton rendben, zavarta-4 lanul nyomult előre a lovagi ellenség. — Még egy kicsit, ha lehet, jó?! — szólt rá a bun- dás nő. Tollasi odébbcsúszott. Begombolta a nagykabátját, a sálát is összébb húzta a nyakán. Cím nélkül. Znida Del Rio alkotása. (A kubai képzőművészek budapesti kiállításának anyagából.) Börcsök Mária Groteszkek Relativitás — Siketfaj dnak szép fia van tátogat két tőkehal. — Szépnek szép. de fogyatékos: mind a két fülére hall! Érdeklődés Amikor két mamasakál találkozik, s egy percre megáll, ezt a kérdést teszi fel: mondd, a tied hány decibel? Ló-bánat Egyest hozott a kis öszvér. Jaj, istenem, Tádé — sír a ló — hát nemcsak füled, eszed is apádé? Corey Ford • • Öregszünk, öregedünk Úgy tűnik nekem, hogy manapság meredékebb lép- csöházakat építenek, mint régebben. Vagy a fokok magasabbak, vagy több van belőlük, vagy mit tüdőm én. És észrevettem, hogy nemigen tudom kettesével venni a lépcsőket; örülök, ha egyesével följutok. Egy másik dolog, amit észrevettem a minap: milyen apró betűvel nyomják az újságot! Valahogy egyre távolabb és távolabb kerülnek a lapok . .. Ahogy tartom őket a kezemben, szabályosan hunyorítanom kell, hogy valamit is lássak. A minap két lépést kellett hátrálnom a telefonfülkéből, hogy elolvashassam a készüléken levő feliratot... Nyilvánvalóan nevetséges gondolat, hogy egy magam- korú embernek szemüvegre lenne szüksége! Másképp viszont csak úgy szerezhetek tudomást a világ dolgairól, ha valaki fölolvas nekem. De az sem jó, mert az emberek manapság olyan halk hangon beszélnek, nem is igen hallom. És minden távolabb van, mint azelőtt. A metróállomás most kétszer olyan messzire van a lakásomtól, mint volt, és közben odaraktak egy jókora kis dombot is. A szerelvények is gyorsabban indulnak; már nem is igen próbálok rohanni utánuk, úgysem sikerül fölugranom... A menetrendben sem bízhat az ember, és a kalauzt is hiába kérdezi. Néha egy tucatszor is megkérdezem egyegy utazás alkalmával, hogy a követkéző állomáson kell-a leszállnom, és mindannyiszor azt válaszolja, hogy nem. Hát hogy bízhat az ember egy ilyen kalauzban?! Többnyire már néhány megállóval előbb veszem a cókmókomat és fölteszem a kalapomat nehogy tovább menjek a kelleténél. Néha kétszeresen is bebiztosítom magam, és egy megállóval előbb szállók le. Sok más dolog is megváltozott mostanában. Például a borbélyok már nem adják oda nekem a kézitükröt, hogy hajnyírás után hátulról is megnézzem magam, és amikor színházba megyünk, a feleségem veszi magához a jegyeket.. A ruhaanyagok sem a régiek: mindegyik öltönyöm valahogy úgy összement, különösen deréktajón Ezekhez a mai cipőfűzőkhöz pedig( egyszerűen nehezebb hozzáférni. A foi-góajtók is gyorsabban forognak, mint régen. Mindig el kell engednem néhány nyílást, mielőtt beugróm, és mire elég bátorságot gyűltök ahhoz, hogy kiugorjak. mór ismét kint az utcán találom magamat. A tenisszel is hasonló a helyzet. Nemrégiben abbahagytam, mert ezeket a modern kis labdákat olyan nehéz fölszedni a földről, amikor lehajol értük az ember... Még az időjárás is változik. Télen hidegebb van, a nyarak meg forróbbak, mint azelőtt. A hó nehezebb, amikor lapátolom, és ha kimegyek az utcára, kalocsnit kell Képzeletbeli riport egy dézsmálóval — Kedves hallgatóink! Az újságokban Önök is olvasták, hogy Szepetneki Slampos Ervin, a Hacacáré-művek egyik vezető beosztású dolgozója, pozíciójával visszaélve rendszeresen dézsmálta a vállalati vagyont, gazdasági bűncselekmények sorát követte el. Szepetneki Slampos most bíróság előtt jelel tetteiért. A tárgalás szünetében beszélgetünk a vádlottal... Kedves Slampos úr! Hogyan kezdődött ez az egész bűncselekmény-sorozat? — öt évvel azelőtt a Ha- cacáré-műveket egy afgán kereskedelmi küldöttség kereste fel. Nagy hacacárét rendeztünk a tiszteletűkre a margitszigeti Nagyszállóban, és a vacsora végén maradt még két fölbontatlan üveg tokaji az asztalon. Kérem, amikor senki nem nézett oda, én azt a két üveget bedugtam az aktatáskámba, és hazavittem ... Hát így kezdődött. — Elnézést, a vádiratban az áll: ön a lánya esküvőjének sokezer forintos költségeit is a gyár kasszájából fedezte. — Az egy másik alkalommal történt, kérem. Akkor japán delegáció járt nálunk, és a küldöttség egy tokiói földrengés miatt hirtelen hazautazott, nem vett részt a búcsúvacsorán. Viszont a vacsorát már előzőleg ötven fire megrendeltük. — Hát hányán voltak a japánok? — Ketten. Mi lettünk volna negyvennyolcán ... Szóval, hogy ne menjen kárba az egész, hát a lányom esküvőjét, tartottuk meg azon a pénzen. — A gyár vezetői a vacsorán nem keresték a japánokat? — Keresték, és meg is találták. Szereztem két, hazánkban tanuló mongol diákot, ők voltak a japánok... Hiszen annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás. — Ugye, a balatoni villáját is a gyár mérnökei tervezték? — Igen. — Hogy tudta őket rábeszélni? — Egyszerűen. Magamhoz hivattam a tervezőcsoport vezetőjét, azt mondtam neki: a bivalymocsoládi Fehér Ló Termelőszövetkezet megbízásából tervezni kell egy versenyistállót. Amikor a tervek elkészültek, megint szóltam neki: közöltem vele, hogy a Fehér Ló Tsz meggondolta magát, nem istállót épít, hanem emeletes villát, balatoni nyaralót a dolgozóinak. S amíg a tsz megfelelő ingatlant vásárol, kísérletképpen az objektumot az én telkemre építjük föl. És felépítettük. — Kedves Szepetneki Slampos, az idő rövidsége miatt nem tudjuk tovább sorolni a disznóságait, de van még egy kérdésem.- — Parancsoljon, — Maga évekig dézsmálta a gyár vagyonát, pénzét, költekező életmódjára nem figyelt föl senki, mert laza volt az ellenőrzés. Hogyan bukott le végül is? — Kérem tisztelettel, o szakszervezeti bizalminak feltűnt, hogy már nyolc hónapja nem fizettem ki a tagsági dijat. Ezen csúsztam el, mert elkezdtek utánam szaglászni ... — Most önt börtönbe csukják. Bizonyára már valami megfogalmazódott magában, hogy ha kiszabadul, hogyan fog élni, mit fog csinálni, igaz? — Igen, kérem, már gondolkodtam a dolgon. — Ezek szerint már elhatározta. hogy ha kiszabadul, nem lop többet, nem sikkaszt, nem herdálja a nép vagyonát. — Ilyen konkrét dolgokban még nem döntöttem. De egyet megígérhetek. — Mit? — Ha újra szabadlábon leszek, isten bizony, rendszeresen fogom fizetni a szak- * szervezeti tagdíjat is. Kiss György Mihály húznom, mert az eső is nedvesebb, mint annak idején. Változnak az emberek is. Először is: fiatalabbak, mint én voltam az ő korukban. Nemrég elmentem egy évfo- lyamtaiálkozóra a hajdani egyetemre, és megdöbbentem, hogy milyen hátulgom- bolósokat vesznek föl oda manapság. Igaz viszont, hogy udvariasabbak, mint voltak az én időmben: több hallgató »Uram«-nak szólított engem, s egyikük megkérdezte, hogy á}segítsen-e az úttesten. Másrészről viszont a ma- gamkorúak annyival öregebbek, mint én vagyok! A minap összefutottam egy presz- szóban a volt kollégiumi szobatársammal, George-zsal, s ő annyira megváltozott, hogy nem ismert meg engem. — Meghíztál egy kicsit. George! — mondtam neki. — Ez a modern étkezés — felelte George. — Ez sokkal jobban hizlal. — Mit szólnál még egy Martinihoz? — kérdeztem. — Észrevetted, hogy mennyivel gyengébbek manapság a Martinik? I — Minden olyan más — bólogatott George. — Még az étel is. amit manapság felszolgálnak. Sokkal jobban hizlal. Két Martinit rendeltem. — Észrevetted, hogy ezek a Martinik gyengébbek, mint azelőtt voltak? — érdeklődtem. — Nem úgy van, mint a régi szép napokban — felelte George. — Emlékszel., amikor leültünk valahova beszélgetni, és whiskyt rendeltünk és fölcsíptünk két csinos bakíist? öregem, hogy tudtak azok cicázni! A kis forróvérűek. — Te nagy tortaevő voltál, George — emlékeztettem. — Még most is eszegeted a habos fánkot? — Nem, nagyon meghíztam — intett le George. — Ez az étel manapság sokkal jobban hizlal, mint régen, — Tudom — feleltem —, ezt már mondtad egy perccel ezelőtt is. — Igazán? — csodálkozott George. — Mit szólnál egy újabb Martinihoz? — szóltam én. — Észrevetted, hogy a Martinik ma már nem olyan erősek, mint régen? — Igen — felelte George —, ezt már kétszer is mondtad az előbb! — Óh ... — szóltam én csalódottan. Ha reggel borotválkozás közben egy pillanatra megálltam, s a jó öreg George-ra gondoltam, miközben vizsgál gattam a tükörben a képmásomat. Szerintem már a tükrökhöz sem olyan jó minőségű üveget használnak, mint hajdanán. Fordította: Zilahi Judit
