Somogyi Néplap, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

Rinya-parti emlékezés t»# ____M----------­F EJFÁK Barcs, Táncsics köz. Kertek [ alatt, családi házak végében ’ kanyarog a most nagyon csen­des Rinya. Néhány lépésre festő ecsetjére kívánkozó nyír- facsoport Rengeteg erre a szemnek tetsző zöld, a virág, s az itt élő családok szorgal­mából valló veteményest ért Az egyikben egy szikár, naptól-levegőtőJ barnára cser­zett arcú, idősebb férfi mun­kálkodik: paprikát palántáz, padlizsánt ültet. A szakértő gondosságával, és kora ellené­re fürge mozgással. — Bandi bácsi, magát kere­sik ... Szomszédai kísértek el Ide, a számomra eddig ismeretlen Rinya-zúgba; ők szólítják el kis időre a munkától. Amikor Horácsek András megmondja, hogy 73 esztendős, csodálkozva — talán kissé irigykedve is — nézzük. Fiatalos, friss: nem látszik rajta a kor súlya. — A nap meg a levegő te­szi... Nekem mindkettő élet elemem ... Amikor csak tehe­tem, a szabadiban vagyok, dol­gozgatok vagy a Drávára já­rok horgászni... A szórakozó­helyeket régen is csak kívül­ről ismertem, a szeszes italt pedig soha nem kedveltem Bölcsességről, értelmes élet­ről valló szavait figyelmesen hallgattuk. Nemcsak mi, a vá­ratlan látogatók, hanem öreg kutyája, Riki, a dakszli-se- lyempincsi ivadék is. Már ti­zenöt esztendeje él gazdájá­nál. Néhány régi és újabb em­lék villan föl e Rinya-parti rövid beszélgetés során. — A Tiszához közéj szület­tem, ott éltünk vasutas édes­apámmal. A természet, a víz, a nap és a levegő szeretetőt, a horgászszenvedélyt tőle örö­költem. Hatesztendős ha lehet­tem, amikor először vitt ma­gával ... S akkora halat sike­rült megakasztanom, hogy be­lerántott a folyóba ... A leg­nagyobb fogásom? Volt egy 22 kilós harcsa. Fogtam még egy 5,80 kilós drávai mámát: ez­zel , két évig tartottam az or­szágos rekordot. Csak folyó­vízre járok, állóvizén nem szeretek horgászni Egyszer tettem kivételt, amikor juta­lomüdülésre a Szovjetunióba utaztam, s a Balti-tengeren ki­értettem meg a szerencsét. Valóságos eldorádója az a pe- casoknak: elsorolni is lehetet­len, hogy a lepényhaliól kezd­ve. mi mindent fogtam... Horácsek András hosszú évekig a barcsi Vörös Csillag i Tsz dolgozója volt, onnan ! ment nyugdíjba. Ma sem tud tétlenkedni, végleg elszakadni a termelőszövetkezettől, a munkaügyi döntőbizottság el­nöke. Nagy élettapasztalata, emberszeretete sokat segít, hogy a vitás ügyekben igazsá­gos döntések szülessenek. S hosszú évek óta elnöke a bar­csi, illetve a város környékén elő mintegy ezer tagot szám­láló horgászegyesületnek. Ta­valy választották meg a Drá­va és Mura menti Halgazdál­kodási Bizottság elnökének, s ő képviselte társait a Magyar Horgászok Országos Szövetsé­ge ez évi küldöttgyűlésén. Néhány hete, elsőnek a me­gye horgászai közül igen nagy megtiszteltetés érte: a határ-' 'őrség országos parancsnoka a Kiváló határőr kitüntetést adományozta Horácsek And­rásnak. * — Tudja, igen jó a kapcso­latunk a határőrséggel... Amikor láttuk, milyen nehéz a munkájuk, rengeteg a fel­adatuk, felajánlottuk: segítünk mi is védeni határainkat, se­gítünk megakadályozni a ha­társértést Horgászaink között szép számmal vannak önkén­tes rendőrök és önkéntes ha­tárőrök. Ök és a többiek köte­lességüknek tartják, hogy fi­gyeljék a Dráva-partot, s ha gvanús, ismeretlen embert lát­nak — még ha horgászfölsze­relést cipel is — igazoltassák, jelentsék a határőrségnek. Bi­zony, többször sikerült így ha- tarsértést megelőzni. Jómagam a szilonicsi vagy a nagyerdei Dráva-szakaszra járok. Soha nem mulasztom el, hogy fi­gyeljem a fákat bokrokat nyáron a magas termést: nincs-e véletlenül rossz szán­dékú ember a közelemben ... S ezt a feladatot ezután még inkább kötelességeimnek tekin­tem ... Szívesen beszélgetnénk még, hallgatnánk élményeit. De közben előszedte fölszerelését; válogat a botok, damilok, hor­gok között Várja a folyó, a szeszélyes és mégis rengeteg élményt horgászizgalmat rej­tegető Dráva. Szálát László »Fütffl való. i .« mondták a I régi sírokat jelző faragott fa­oszlopokra. A^az: fejtől való. Ného^ a lábhoz is állítottak egy kisebb, kevésbé díszes oszlopocskát A végső nyug­helyei jelölni évezredes szoká­sa az emberiségnek. Ki hatal­mas követ ki díszes síremlé­ket piramist, dombot (kur- gánt) emelt, kopjafát állított. Nálunk a középkor végétől a katolikusok Inkább sírkeresz­teket a protestánsok pedig fej­fákat raktak. Egyszerű, változatos, s meg- kapóan szép e régi fejfavágók munkája. Minden jelen van itt ami a népi faragásra jel­lemző, csak formái költöt- tebbek, szolidabbak. Gyakori az egyszerű kerek .fej-)forma, a hegyes, á csónak, vagy tuli­pánvégű szögletes faihasáb. Gyakran díszítik a végét fa­anyagba mélyesztett rózetták. kehely, fűzfa. S mint sora­kozó gyöngyfüzér, olyan a fa rostjaiba vágott negyedgömb- nyi díszítések sora. A simára dolgozott felületeken gyakran megjelent az írás: girbegurba betűk hirdették, ki nyugszik alant a föld mélyén. A másik fejfa fqrmája olyan, mintha szék háta volna. Egyszerűségükben, kötött formakincsükben is roppant változatosak. Nem lehet egyi­ket sem beskatulyázni, 6 azt mondani: ez zselici, ez belső­somogyi. Asszonyok, beháza­suló legények hordták vitték a szokást, az ízlést: »olyan legyen, mint az anyámé volt«. S a sírokra »fütül« állított fej fákat, e vénséges őrtállókat hosszú évtizedeken keresztül verte az eső,’ csiszolta a jég, a szél, szívta a nap forró suga­ra. Megöregedtek, s az időtől nemesebbé váltak. Kemény fa-erezetük közeiből kikopott a lágyabb anyag, repedések hajszálfinom pókfonalai há­lózzák be testüket. Némelyik nem bírván az idő súlyát, megroppant, süppedten, és erőtlenül féloldaívást a fűbe dől, s engedi, hogy mohák, zuzmók, az enyészetnek ezek a szapora élősködői ellepjék testét... A legszebb fejfákat össze­gyűjtötték a Rippl-Rónai Mú­zeum munkatársai. Raktárban várják hogy kiállítsák őket a szennai falumúzeumban. S addig sem rejtik értékeiket teljesen. Pár éve a fejfák or­szágos néprajzi kiállításán a legszebbek közül szerepelt néhány Somogy bél is. CSUPOR TIBOR Ráksaláta zsíros kenyérrel sókkal többet termelt, mint ötven évvel korábban, de csak né­hány terményből. A népesség robbanásszerűen szaporodott és fölélte a fölöslegeiket A vadvízország eltűnt az erdö- és mezőélés szerepe jelenték­telenné zsugorodott A ma­gyar kubikos hónapszám tar­honyán, burgonyán, kenyéren és füstölt szalonnán élt s ezt csak bizonyos évszakokban egészíthette Id paprika, ubor­ka, hagyma és néha gyümölcs. Ez az étrend igen egyhangú, és elsőre szembetűnik túlzott szénhidrát- és zsárbősége. Az effajta “-bőség- viszont újra csak sürgető társadalmi igénynek felelt meg. A korszakból sok híradás maradt fenn arról, hogy az uradalmi cselédeik, summások milyen heves ellenszenvvel viseltettek a munkájukat úgy­mond »-megkönnyítő-« új me­zőigazdasági gépek, szerszá­mok, eszközök iránt. A ki­lencvenes években használták először a régi, kicsi. 70 cen­tis pengehosszúságú kasza he­lyett a 105 centiméterest. Ezzel lényegesen gyorsabban ment a munka. Hamarabb végeztek, de roppant fárasztó lett. A régi kaszánál nem kellett meghajolni, elég volt a kar lendülete. A szélesebb ren­det döntő új szerszámot for­gatva ényhén előredóltek- meghajoitak az aratók. Az erőteljes suhintásba az egész test súlyát, lendületét bele kellett adni, s a kar- és a mell izmokon kívül a hasi és a deréktáji izomcsoportok munkájúra is szükség volt A test újabb részei követelték az energiát. Ugyanez volt a helyzet a gépi csépléssel, a zsecs ka zás­sal és az egyéb gépesített me­zőgazdasági munkákkal is. A gabonaszemeket korábban cséphadaróval verté ki: az állaiti takarmányozásra föl­használt zöld szárakat — szecskát — mezteldn kasza- pengével ülő helyzetben szabdalták össze. Ha elfáradt a kar, megálltak, szusszantot­tak egyet, csak az ispán szi­gorú tekintetére kezdték el újra a munkát. De ki tudta megállapítani akkor is. hogy teljes erőből vagy csak fél­gőzzel lendül-e a kar ... ? A gép — a “-masina« — a legkegyetlenebb ispánnál is szigorúbb volt. Nem hagyott megállást. A cséplőgép állan­dóan járt. a falánk dob fal­ta a kévéket, szigorú munka­rendben egy szervezett csapat szolgálta ki, megállás nélkül. A szecskázógép mellett se volt könnyebb. A vágószer­kezetnek állandóan forognia kellett; az egész felsőtest sú­lyával-erejével hajtották. Ha lankadtak az Izmok, elnehe­zedett a törzs, szó se lehetett megállásról. Tömegesen érke­zett a zöld takarmánynakva- ló„. A cukorrépa és a kukorica vetésterületének terjedése in- I tenziv kapás kultúrákat ho­nosított meg. Ez űjabb ke­mény munkál kívánt tavasz- szal, nyáron, ősszel, esőben, sárban, kánikulában. A XIX. század első évtize­deiben a mezőgazdasági mun­kás kalóriaszükséglete — fi­gyelembe véve a kisebb ter­metet — az idénymunkáktól függően 2800—3200 kalória lehetett A századfordulón az új kaszával a forró búza­mezőkön, tizenkét ólás mű­szakban már a 4500—6000 ka­lória is kevés. Csakúgy a cséplőgép mellett dolgozók szervezetének. A felfokozott munkatempóban szinte ab­normális mértékben megnőtt a kalóriaveszteség és -szük­séglet A táplálkozási szoká­sok egyoldalú, kalóriaközpon- tú átalakulását tehát kankr rét társadalmi szükségletek idézték elő. E szükségletek is gyorsították a szokások gaz­dasági körülményektől haj­tott változását Magyarország milliós töme­gei az eddigieknél jobban megismerik az ínséget a gyötrő éhséget. S ennek kéz­zelfogható népegészségügyi következményei sem marad­nak él. Az orvositudomány már sikerrel gyógyította a százados nyavalyákat, és út­ját tudta állni a nagy . járvá­nyok terjedésének. Ezek he­lyébe most új kór lép, szoros összefüggésben az étrend ked­vezőtlen módosulásával. A nagy testi leromlás, a hiá­nyos táplálkozás nyomában terjed á tüdőbaj. A . halott­könyvi szemléken 1827-től még egészen szerén v mérték - ben szerepel a halálokok kö- zött: »száraz betegség«. A század hatvanas éveitől ez a bejegyzés egyre gyakoribb olyannyira, hogy a századfor­dulón új nevet is kapott »morbus hungaricus«. Az ország ekkor a háláló zási arány nagyságát tekint­ve az európai élmezőnyben Mi fö az iskolai konyhákban? A gyermekek igénye más A felnőttek szeretnek sokat í és jót enni Ami pedig ízlik, az általában zsíros, fűszeres: olyan, amilyentől óva intenek az orvosok. Egyszóval egész­ségtelenül táplálkozunk. És bár állandóan arról beszé­lünk, mit kellene tenni a táp­lálkozási betegségek megelő­zése érdekében, semmit sem teszünk. Azzal védekezünk: ezt szoktuk meg, s a szokáso­kon nehéz változtatni. És tu­lajdonképpen nem is akárunk. Amit megfőztünk, azt persze nemcsak mi esszük, hanem gyermekeink is. Sok olyan három-négyéves aprósággal találkoztam, akinek a kedvenc étele a pörkölt galuskával... és délután óriási karéj zsíros kenyeret majszol a .folyosón. Időben megtanítjuk őket az egészségtelen táplálkozásra, ami aztán szokássá válik ná­luk is... Ez .a helyzet a családban. No, de ott vannak a napközis konyhák, az iskolák. Ott az­tán tényleg az életkori sajá­tosságoknak megfelelően táp­lálhatják gyermekeinket! Kö­rülbelül ez a véleményük azoknak, akik nem ismerik eléggé az itteni étkeztetés sza­bályait, mert akik ezzel fog­lalkoznak, tudják: a tanulók az iskolai »étkezdékben« sem igen kapnak cüyan táplálékot, amilyenre szükségük volna. Hogy miért? Például azért, mert néhány általános iskolai napközis konyhán több felnőtt étkezik, mint ahány gyermek. Ez a helyzet Berzencsén, ahol 41 ta­nuló igényét utasították el s ugyanakkor 50 felnőtt étkezik ott Tegyük hozzá: az ő ét­keztetésük megoldható volna az áfész-nál, a tsz-nél vagy a szociális otthonban. Az már csak természetes, hogy a fel­nőttek nem ehetnek »gyer­mekételeket«, így aztán a gye­áTL Csak Spanyolország és Oroszország előzte meg. Az idő előtt elhunytak harmadát a nyomor vitte eL Hiányos táplálkozás, túlerőltetés, koraszülés, alkati gyengeség a századforduló t nyomorjelel Évente 70 ezren pusz­tultak el tüdőbajban, amelynek melegágya az egész­ségtelen, gyenge táplálkozás, a minőségi éhezés és az em­bertelen, zsúfolt, vizes lakás. 1905-ben első helyen áll Bu­dapest , a tüdővész elterjedé­se tekintetében az európai nagyvárosok között. Elsősorban a főváros Ipa­ri munkásnegyedeiben gyako­ri a »morbus hangaricus«. Hideg, nedves nyomorlakások, huzatos és fűtetlen gyárépü­letek; föld, gazdasági udvar nélkül a havi keresményből csak szűkös és egyoldalú táp­lálkozásra telik. A munkás­gyerek' satnya, fejletlen. hi- ánybetegségektől sújtott. Ez a környék, ez a szociális kör- | nyezet melegágya a tüdővész- * nek. A mezőgazdasági vidékeken pedig a föld nélküli, nincs­telen agrárproletárok között terjed a betegség. Ahol a legtöbb gyerek kérte az enni­valót. Szegénységben legnagyobb a gyerekáldás. Cselédeknél, napszámosoknál nem divat az angyalcsinálás, ismeretlen az egyke. A zsírosparasztok, kö­zépbirtokos gazdák háza tá­ján nem a szerelmi hév haj­totta a férfit, asszonyt, hanem egészen más szenvedély. A .földéhség. A soha nem üre­sedő bölcső csak megzavarta volta ezt a komor, és szigorú földszerzésben rendíthetetlen világot. A birtokot elaprózza, vele odavész a társadalmi (falusi) megbecsülés, a sze­rény siker élménye, az önér­tékelés alapja — az élet ér­telme. (Folytatjuk) rekek kapják azt, amit a felé nőttek. Pedig ne feledjük: is­kolai konyháról van szó! Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy az utóbbi pár év alatt sok vál­tozás történt. Néhány helyen orvosokat, védőnőket kérnek meg, hogy segítsék összeállí­tani az étlapot. Ez azonban még nem általános gyakorlat. Ahol ilyen van, ott már jóval több gyümölcsöt és tejtermé­ket kapnak a gyermekek, és több a »főzelékes nap« is. Ugyancsak a biztató változá­sok között említhetjük meg azt is, hogy a korszerű táp­lálkozás elősegítése érdekében az intézmények zöme besze­rezte a szükséges szakköny­veket. A dolognak csupán egy a szépséghibája: e recept- könyvek óvodás és általános iskolás gyerekek étkeztetésé­nél alkalmazhatók, ám az ott szereplő normák a nagyobb adagot igénylő középiskolás gyermekek számára már nem felelnek meg. Azt is meg kell említeni, hogy vannak konyhák, ame­lyek a különböző korcsoport­ba tartozó gyermekeknek ké­szítik az ebédet, ámde a túl­zsúfoltság — a magas létszám — miatt nem tudjuk figyelem­be venni az egyes csoportok igényeit. Vannak esetek, amikor a nagy mértékű takarékosságra art mondjuk: »szükségtelen, nem szabad«. Ez áll a gyer­mekélelmezésre! Például Bu- zsákon 1977-ben több mint 110 ezer forintot takarítottak meg (!?), tavaly pedig majd 80 ezer forintot. Az ilyen megtakarítás még akkor is megdöbbentő, ha számításba vesszük, hogy 1977-ben egy Időre szünetéit az óvodai ét­keztetés. Két évvel ezelőtt megyed NEB vizsgálat zajlott me-., gyénkben: az iskolai étkezte- tódat, tés helyzetét ellenőrizték. A helyzet általában rossz volt. Egy utóvizsgálat kiderítette} azóta valamit változott ugyan, ám korántsem kielégítő. A konyhák zsúfoltak, s ezen úgy próbáltak segíteni hogy né­hány intézet a vendéglátóhe­lyekről hozza az ételt. Ezzel enyhült ugyan a zsúfoltság, ám nem változott a táplálko­zás színvonala; a vendéglátó konyháiban a menü tényleg nem a gyermekeknek készül tazt hiszem, ezt nem is vár­hatjuk el tőle). Nem ez a végső és megnyugtató megol­dás! Szólni kell arról is: meny­nyire kulturáltak az étkezés feltételei. E téren — a csurgói II. általános iskolai napközi otthon kivételével — minde­nütt jelentős változások tör­téntek. Felújítások, korszerű­sítések, átszervezések követték egymást, s így javultak a körül­mények. A gondokat — a zsú­foltságot, a kapacitáshiányt — azonban nem szüntették meg. Az élelmezésvezetők, a kony­hai személyzet szakmai kép­zettsége alig javult, sőt: a kaposvári általános iskolai napközis konyhánál romlott a helyzet A korábbi két szak­képzett dolgozó helyett jelen­leg csak egy van, holott 1090 személyre főznek itt Változások tehát vannak. Azt is mondhatnánk: valami elkezdődött Ám ez még na­gyon az elején van. A gyer­mekélelmezés azonban dön­tően befolyásolja egy nemze­dék testi és szellemi fejlődé­sét, tehát nem olyan dolog, amelynél kis részeredmények­kel megelégedhetünk. Sürgős és nagy változásokra van szükség. A tanácsoknak dön­teniük kell Mégpedig határo­zottan. A gyermekek sorsa a mi kezünkben van, s ha már döntünk róla, akkor köves­sünk el mindent hogy ez a elöntés helyes legyen Dán Tiber

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom