Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
A mikor szokásos értekezleteim egyikéről visszatérvén titkárnőm átadta az üzenetet, észrevettem, hogy fölkeltette kíváncsiságát az üzenetet hagyó személy. Mások is telefonáltak távollétemben; sorba olvasta föl az asztalán fekvő jegyzettömbből kitépett lapokról a neveket a hozzájuk tartozó intézménynyel, hivatali beosztással és a hívás időpontjával, ez után a női név után azonban nem következett se intézmény, se hivatali beosztás. Titkárnőm pillanatnyi szünetet tartott, — Rendben van — mondtam. — Majd hívjuk őket. Szobám magányában percekig nem tűnt el a szemem elől titkárnőm arca. Nem szeretem azt az anyáskodó, bizalmas hangot, ahogyan beszél velem, azt a tolakodó készséget, amellyel ügyeimet intézi. Igaz, korát tekintve, anyám lehetne, de gyakran fölmerül bennem a gyanú, hogy anyáskodás-e ez, vagy egészen másról van szó. Hogy miről, azt pontosan nem tudnám megmondani. A magasabb beosztású állampolgárok körmönfont ellenőrzésének eszköze lenne ez a lassú mozgású, testes nő? Kinek a megbízásából? Munkámat helyettesem révén ellenőrizhetik, s meg is teszik bizonyára. Különben, maga az ügymenet megbízható képet ad mindegyikünk munkájáról, nem beszélve a kapcsolódó osztályok vezetőinek lehetőségeiről és a szokásos ellenőrzésekről. Ilyesmire ez az érzelmes feleség és anya alkalmatlan. A személyemmel kapcsolatban pedig ugyan mi lenne érdekes, és kinek? Ha erre gondolok, mindig a miniszter jelenik meg előttem. A vele való viszonyomban, bármennyire tudom, hogy ez egyoldalú, hiszen keveset érintkezünk, nem ismerjük eléggé egymást, van valami apai-fiúi. Azt hiszem, ő is szeret engem: neki köszönhetem, hogy osztályvezető lettem ilyen fiatalon ... Mire kellene itt a titkárnőm? N éha mégis úgy érzem, hogy ez a nő mindent tudni akar rólam. És tud is. Mit? A véleményemet, akármiről van szó, kifejtem bárkinek. Ezzel együtt fogadtak el, s neveztek ki, sőt egyenesen elvárják tőlem, a minisztérium legfiatalabb osztályvezetőjétől a nyílt, (Pásztor Gábor illusztrációja,! óvatoskodásoik nélküli kritikát, a türelmetlen javító szándékot. Ezt nem egyszer értésemre adták. Hát akkor mit akar tudni? Most is, mint már annyiszor, ha idáig jutottam a gondolataimban, megálltam. Próbáltam higgadtan visszaidézni a történteket: jó az, ha az ember kívülről is látja magát. De hát nem történt semmi. MagánéleteYnben nincs semmi szabálytalan. Az viszont xaf, ndig idegesített, ha mások részéről érdeklődést tapasztaltam olyan események, körülmények iránt, amelyekről nem óhajtottam beszélni, bármilyen ügyesen leplezték. Márpedig titkárnőm többször okozott meglepetést azzal, hogy valamikor elejtett félmondataimra, mellékes megjegyzéseimre, rejtőző jelentéktelen részletekre hónapokkal később is pontosan emlékezett. S nem tartotta magában. Ha bármi, amit mondtam, alkalmat adott rá, hogy egy valamikor elhangzott közlésemmel ösz- szefüggésbe hozza, nem mulasztotta el az alkalmat. Sokszor már én magam sem emlékeztem rá, mikor és mivel kapcsolatban lehetett «6 a' dologról. Kottyan tása nem egy esetben úgy hatott rám, mint rejtélyes célzás, figyelmeztetés : törhettem a fejemet, hogyan jutott az Információ birtokába... Félretoltam egy készüld rendelet elém terjesztett szövegét, melybe eddig belebelenézte nrv s ekkor kiszakadva töprengésemből, meghallottam titkárnőm hangját, mely a csukott ajtón át is eljutott hozzám. TelefoCsaplár Vilmos Bodor Hajnalka nált. Naponta, többször is előfordul, hogy fölhívja családjának valamelyik tagját, vagy azok keresik őt. S mindehhez hozzátartozik egy. fojtott hang, mely időnként búg óvá válik. Rájöttem, hogy titkárnőm az ajtókba vetett valamilyen eltúlzott bizalommal azt gondolja, hogy nem mindent hallok a bészélgeté- sekből. Természetesen nem lepleztem le a tévedését. De valóban így van-e? Nem fedezhette-e föl távollétemben a szobában járva az ajtó valódi képességeit? Vagy nem volt-e már eleve része ea is homályos célú tevékenységének? E * reztem, hogy kezdenék visszatérni nyomasztó képzelődéseim. Fölálltam, határozott léptekkel elmentem az ajtóig, de mielőtt a kilincshez nyúltam volna, igen erőteljesen megköszörültem a torkom, hogy szándékomat jelezzem. Az Igazat megvallva ez a hangoskodás a szobámban, egy ideje szokásommá vált; nem tudom, nem azért-e, hogyne derüljön ki az igazság: az ajtó a halk zajokat is átereszti. Megálltam a nyitott ajtó résében. Titkárnőm rögtön elhallgatott s elfedte tenyerével a kagyló beszélő rácsát. — Ha befejezte, Györgyike — mondtam —, kezdhetjük a visszahívásokat. Nyitva hagytam a kettőnket elválasztó ajtót s helyet foglaltam az asztalom előtt levő fotelek egyikében ... Nemsokára kigyulladt készülékem piros lámpája. — Doktor Varró van a vonalban! — hallottam titkárnőm hangját, amikor a kagylót fölemeltem. Doktor Varró érdeklődött, én feleltem. Higgadtan, határozott hangon. Jelentkeztek sorban a többiek is. Célszerűen megszerkesztett, nem túl hosszú mondatokba foglaltam közlendőimet. Erő áradt a szavaimból: igazi vezető voltam ezekben a percekben. Mégis, amikor már csak az utolsó (milyen gyanús pontossággal működött az emlékezetem!) hívás maradt hátra, kikiáltottam a titkárnőmnek: — Van még valami, Györgyike? — Az a hölgy. Hívhatom? — Várjon csak! — Üjra fölkeltem az asztal mellől, és kimentem hozzá. ■— Mi is a neve? — Bodor Hajnalka. — Honnan keres? — Nem hagyta meg. Összecsücsörítettem a számat, kézbe vettem a jegyzet- lapöt. Nézegettem, majd elegáns mozdulattal visszaejtettem titkárnőm asztalára: — Nem tudom, ki az — vontam meg a váltamat. Es eltűntem a szobámban, hogy hasznosabb dolgokkal töltsem az ebédig még rendelkezésemre álló időt. Nem sikerült. Szerintem az istenhit sose veszik ki az emberből. Különben mi mással volna magyarázható, hoev én, aki egy isten nélküli század közepe táján születtem, így a világon túli lényekbe vetett hitem észrevétlenül, magától értetődően szűnt meg a gyerekkorom végén, azóta sem éltem egyetlen percig se valamilyen sorsomat irányító erő képzete nélkül. Ez a képzet mindig emberekhez kötődött Egy ideje azonban sok minden megváltozott Már nem egy személy »intézi a sorsom«, hanem többen vannak. Egyeseket meg tudok jelölni közülük, másokat nem. Régen sokkal köny- nyebb volt a dolgom: elrejteni, megőrizni azt a területet ahova senki se léphet bé, ahol már csak én vagyok. Most, amióta egy egész hálózat működik, egyre nehezebb. Kirúgtam magam alól a széket, de a szoba puha szőnyegén végzett pár percnyi séta közlpen sikerült kissé megnyugodnom. Néha, amikor nagyon részletesen végiggondolom ezt az egészet, egyszer csak kezdem magam kívülről látni. És ilyenkor nevetek. Kinn a friss levegő azonban gyorsan lehűtött. Visz- szamegyek a minisztériumba és a munkámba temetkezem. Csakhogy nem mentem vissza. A fülke, mely mellett gyakran elhaladtam előadó koromban, amikor még nem állt rendelkezésemre hivatali autó, eléggé félreeső helyen volt ahhoz, hogy senki se lásson meg, aki föltehetné a kérdést: — Miért telefonál egy osztályvezető a munkaideje alatt utcai fülkéből? Azonnal eszembe jutott a szám. Nem kellett több nekem, csak az a szájcsücsörí- téssel leplezhető félperc, míg a papírlapot a kezemben tartottam. Abban a pillanatban, amikor a tárcsa hatodszor is visszatekeredett az ütközőig, beleszólt a fülembe egy mély, energikus, de izgatóan fölfelé tartó, lágyuló női hang: — Bodor Hajnalka. — Doktor Kasucz Endre beszél. V alósággal megdermedtem, amikor újra hallottam a hangot, mely szinte sértően csalódott lett: — A, maga az. — Ügy tájékoztattak, hogy ön visszahívást kért. Ideges sóhaj volt a válasz: — Megtaláltam az irattárcáját. — Az irattárcámat? — benyúltam a zakóm belső zsebébe. Üres volt, — Tegnap este. A rakás névkártyáján csak a minisztériumi száma van. A Köröndön. Járt ott? — Lehetséges ... amikor a taxiból kiszálltam.., — Uram! Nekem perceken belül indulnom kell a repülőtérre Mondom a címet, ahol átveheti. Mondhatom? — Igen. Tessék! — Vándor utca 8. Tudja, merre van. — Tudom. — Ez egy fényképészüzlet Hatig vagyunk nyitva. Addig bármikor jöhet, az emberem itt lesz. Minden jót! Letette. Kiléptem a fülkéből. \ feleségemre és a kislányra gondoltam. Üjra nyugodt voltam, s büszkeség töltött eL Ismét sikerült megakadályoznom, hogy a pásztázó szemek betekintsenek oda, ahova senki se láthat be. Kerék Imre Oldozza már * , Aghegyen barna rügybabák, csicsíjgatja őket a fa. Rongyokká foszladoz a hó, enged lassan a föld fagya. Parányi rostalikon a fű kidugja szarvait. Éhségtől szikrázó szemű, keszeg tücsök sütkérezik. Kotyogó kötióstyúk alatt reccsen a tűzforró tojás, mocorognak helyhes csibék — kosárnyi sárga csipogás. Gyöngyöket csörget egy veréb, sugármankón tovabiceg. Tömött zsákját oldozza már, s önti József a meleget. Szem (1973). Vilt Tibor Szobo Her ve Bayer Béla «Óra taVSSZ Rögök csípőjén matat a szél, bizsergőn siklik langyos ujjbügye, maga elé bűvölöket mormol, barázdán hízik tekintete. Kamasz fény játszik a búcsúzó hónak szűzi tépéseivel, ■ barka buggyan dermedt mandulára, s ágra perdül legényesen. Sárló víz hagyja ott a medrét, serkenő füvekkel hempereg, táruló combokkal befogadják a gödrök: lucskos földsebek. Vaderna József Világgá megyek, fiam Az öreg mintha a szakadék szélén araszolt volna a botjával, u'gy lépegetett az ülések közötti keskeny folyosón. Bárhova odaülhetett volna, üres volt még a vasúti étkezőkocsi, mégis a fiúhoz telepedett le. Csak néhány másodpercig hallgatott. Ez kegyetlenség — gondolta a fiú. Az öreg nyála az arcába fröccsent, a száj, mint fekete lyuk mozgott, S a gödörben, ahol a motyogós hangok képződtek, alig volt ép fog. Már ötödször kért bocsánatot. A fiú olvasni akart az úton, - pillanatok alatt megutált minden emberi szót. Sonkás tojást ettek, de avas szalonna íze terjengett és csámcsogús. Aztán a pincér leszedte az asztalt, az öreg konyakot rendelt, a fiúnak is. Nem volt menekvés. — Van pénzem, igyál, amennyit akarsz — tegezte le koccintás után. Jött a kalauz, az öregnek nem volt helyjegye, megbüntette egy ötvenesre. — Maga csak a kötelességét teljesíti, nekem nem volt időm sorbaállni; igyon egy konyakot. A kalauz meglepődött, vissza akarta adni a pénzt, de az öreg nem fogadta el. A pincérrel is itatott egy feSzadir Szárigülov Bűvös kör Alimhan felkereste az igazgatót, és félénken megszólalt: — A volt férjem az önök vállalatánál dolgozik. Száz- nyolcvan rubel a fizetése, de csak tiz rubel nyolcvanhárom kopejka tartásdijat fizet. Az iránt szeretnék érdeklődni, hogyan lehetséges ez... Az igazgató átfutotta Alimhan beadványát, aztán visz- szaadta neki— Érdeklődjön a főkönyvelőnél! Jobbra a második ajtó... Alimhan a főkönyvelőnek is elismételte a panaszát: — Száznyolcvanat kap. de csak tíz rubel nyolcvanhárom kopejka' tartásdíjat fizet... A főkönyvelő figyelmesen végighallgatta, aztán visszaadta a beadványát: — Menjen a bérelszámolóba! Ott majd mindent tisztáznak. Alimhan benyitott a bérelszámolóba. — A volt férjem fizetése száznyolcvan... — Értem, értem, de az ügy nem rám tartozik — szakította félbe a tisztviselő. — Forduljon a pénztárhoz, ott , majd felvilágosítást adnak önnek... Alimhan nagyot sóhajtott, és a pénztárosnő keresésére indult. A pénztárosnő újból az igazgatóhoz küldte, az igazgató a főkönyvelőhöz; a főkönyvelő a bérelszámolóba, a bérelszámoló a pénztáros- nőhöz, az pedig ismét az igazgatóhoz. A bűvös kör titkát Alimhan csak később tudta meg. Az igazgató a volt férj sógora volt az új asszony révén. a főkönyvelő a szesztestvére, a bérelszámolóban dolgozó tisztviselő a szomszédja. a pénztárosnő pedig az új feleség legjobb barátnője .... De mire mindez kiderült, a gyereknek hosszú fehér szakálla nőtt. Fordította: Zalieuiszky László lest, a fiúval már a harmadikat hajtották le egy húzásra. A negyediknél félig rekedten, homályosuló szemmel ejtette a fehér abroszra csupa ér öklét. , — Világgá megyek, fiam. Megcsörrentek a konyakos poharak, a fáradt kéz mellett az asztalon megelevenedett a fehérség. Az öreg hajnali háromkor kelt. A szomszédra gondolt. Kell az ellenség, ez az egyik telem, mormogta, éneikül nem mozdulna bennem a jóság. Olyan ez, mint a szilva magja. Az ehetetlenből lesz az új: fa, gyümölcs. Erjedésből a pálinka, cukorból a bódulat. A bádogpohár alján lötyögtette a kisüstit, mikor felébredt a felesége. — Megetetted már a disznókat? — Még nem, de fölkelhetnél már. A szomszédasszonyon jár az eszem. Tegnap valaki megmérgezte a kutyá- ját— Csak ne a szomszédban keringjen a fejed, van itt munka elég. De nem te voltál az a kutyamérgező? — Hova gondolsz? Megérdemelte volna, megszégyenültem a múltkor. Emlékszel? Amikor itt volt a gyerek, vettem tőle három liter bort. Mit bort! Lőrét. Ezzel itattam én a vendégeket: Mondtam neki. hogy feljelentem a fináncoknál. — Nem vagy te arra képes. Az öreg nem válaszolt, magára kapta a ruháit, elkészítette a kamrában a moslékot. Nem jó jel, ha a faluban kutyákat mérgeznek. Mire való ez? Talán a szomszéd- asszony bolondult meg végképp? Annyit már tudok, hogy a fináncok elkobozták három hordó borát. Valaki följelenthette. De nem is bor volt az. Csinált vacak. De mit töprengek én ezen? Két hét múlva leadjuk a disznókat, küldünk pénzt a gyerekeknek is. A felesége a reggelit készítette, az öreg etetni ment. Negyedóra múlva csapzöttan. lihegve lökte be a konyhaajtót. — Hát téged mi lelt? Az öreg kapkodta a levegőt nem tudott megszólalni. Lehajtotta a fejét, aztán csak ennyit mondott: — Megdöglött. — Mi döglött meg? — Mi döglött meg? — A két disznó .. . Még melegek. Az egyik az utolsót rúgta, mire odaértem. , Csönd lett. Nem néztek egymás szemébe. Az öreg mereven figyelte a kisablakot: most kelt föl a nap. Az asszony a melléhez szorított kenyeret lassan leengedte. — Menj el az állatorvoshoz. Az öreg fölemelte tekintetét a fehér asztalterítő Si, mifitán, gondosan kisimította. — Ez szombaton reggel történt, fiam. Hiába mentem az állatorvoshoz, az nem volt ott. Szabad szombatos, mondták. Másnapra megdöglött mindegyik. Nyolcat eltemettem a saját kezemmel, de mar a többit nem bírtam. A szemem előtt, fordultak föl, szépen sorjában. Nem járvány volt az, attól nem halnak meg így: fényes szőrrel, csillogó szemmel. És nem egyszerre. Az a vén boszorkány, a szomszédasszony. Bel éköltözött az ördög. Azt hitte, én jelentettem fel. Nem igaz! Azt gondoltam, akinek rossz, csinált bora van. és ezt úgy adja. mint igazit, bűnhődjön. De mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? Azt hittem, megőrülök. El kellett indulnom valamerre. Sírtam, mint egy gyerek. Az a rengeteg munka elveszett. Nem biztosítottam én, még soha nem töriént velem ilyen dolog. Harmincezer forintom a méregbe fulladt. Szóltam az asszonynak, hogy csomagoljon, megyek világgá. Ne kérdezze, hogy hova. miért, majd két hét múlva megjövök. Addig derítse ki a titkot, keressék a mérget a disznók hasában. Vagy ideggyógyintézetbe, . agy világgá. Nincs más választás. Magamhoz vettem tízezer forintot, fölutaztam Győrbe, ott a pincérekkel pezsgőt bontattam, ittam velük. Feldöcögtem Pestre, most meg megyek Miskolcra, á fiamhoz. Olyan idős, mint te vagy. Ha más nem lesz. elmegyek én is guberálni, mint a cigányok. Nem akarom ott- hagvnj a házam, az asszonyt, a földet, de gyönge vagyok. A fiú alig szólalt meg az úton, csak nézte az öreget. Az öreg támolyogva szállt le az állomáson, s megcsókolta a fiút. Botját a vonaton felejtette. — Azt hiszem, holnap elindulok visszafelé, fiam. Világgá, hazafelé.
