Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-04 / 79. szám

R aKahtn magabiztosan dolgozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszokott mászóvasaik, amelyek belefúródva a póz­nába biztosan tartották; kö­rülnézett a magasból, oda­lent teherautót látott, rajta pótkerék, üres kanna, köte­lek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelő­dött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen rak­tár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mellette őrház. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tüzérségi tűztől elté­pett huzalok, ő, Rubahin vo­nalszerelő mindent termé­szetesnek találna. Dolgozzál csak orrod alatt fütyörészve, hiszen nem először csinálsz ilyesmit. Az úton magános járóke­lők ballagtak, teherautók ro­hantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kattogtak; ha pedig az em­ber jól hátrafordítja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémé­nyek meredeznek. A kémé­nyekből hosszú, tarka füst- csíkok szállnak, akár csak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal rajzolgat a kislánya. »-Festő lesz belőle« — gondolja Rubahin. Munka közben mindig csak könnyű gondolatok jártak az eszé­ben, minthogy figyelmét' másra kellett összpontosíta­nia. Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egy­re erösbödő hang ütötte meg a fülét; behúzta a nyakát, majd vad dübörgés reszket- tette meg a levegőt, s úgy rémlett, mintha valahová re­pülne. De aztán magához tért, és csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tudtára, hogy mi történt. Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta ven­ni Pahomov szavait, aki te­nyerét szájához tartva kiabált: — Mássz le, Rubahin, mássz le azonnal! A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint fölhangzott az a hatal­mas moraj, amely szinte el­fojtott minden más hangot; belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely el­söpréssel fenyeget körös­körül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik föl az úton, mintha óriási fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog teszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét, be­lemerült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafönt. Rubahin tudta, hogy »az« visszatér, de hogy hányszor tér vissza, arra nem gondolt Verejték ütött ki a homlo­kán, izmai hirtelen elernyed- tek, szája megtelt porral és homokkal, s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távo­labb, újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete hullám szaladt volna át a feje fölött. Rubahin félig lehunyt szemmel dolgozott. Tarka köd úszott az út fö­lött. Különös állapotba esett, * Január elején, M éves korá­ban elhunyt Nyikolaj Tyihoinov, a kiváló szovjet író, költő és közéleti személyiség. A forrada­lom és a polgárháború katonája volt: költőként indult, s verseit százezrek vésték emlékezetükbe. A második világháborúban ha­ditudósító volt, s megrázó erejű költeményekben és prózai mü­vekben dolgozta föl a szovjet ember hősi helytállását. Mint műfordító Petőfi verseinek egyik legkitűnőbb orosz totmácsolója. ezenkívül érdekes kisregényt írt Vámbéry Árminról, a híres ma­gyar nyelvtudósról és utazóról. A szovjet béketanács elnöke, a Béke-világtanács tagja, nemzet­közi l/énin-békecUjas volt. amelyben csapán egyvala­mit tudott és érzett: a vonal­hibát ki kell javítani. »Sür­gősen kijavítani« — szólt a parancs. »Sürgősen kijavíta­ni!« Ettől a pillanattól fogva körös-körül minden olyan valószínűtlen lett, mintha álmodna. A dübörgés már süvítéssé változott, fölötte keringett, rögtön darabokra szakad és úgy rémlett. hogy a pózna elrepül, ádáz zizegés töl­tötte meg az eget, fülében visszhangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándoz­na fémlapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él, s ő már nincs, és ez a köd meg dü­börgés csupán még élő öntu­datának folytatása? ... összeszedte maradék ere­jét. és rekedt hangon kiál­tozni kezdett; nem tudni, ki­nek. De vajon csakugyan kiál­tott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, ame­lyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Nem emlékezett mozdula­taira, és nem tudta volna összefüggően elmondani, mi­lyen sorrendben mozgott a keze, de éz a csodálatos kéz mintha külön élne, végezte a maga dolgát, s 6 bízott ben­ne. és tudta, hogy jól végzi a dolgát. V alami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár ki­mért, tisztán csengő hang­ja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott, cso­dálatos hangokat. Ügy rém­lett, hogy erdei tisztáson áll, és hűs, zöld félhomály veszi körül; valahol patak csörge­dez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vi­gasztalná, szól hozzá... Számolta, hányat szól a kakukk, öröm járta át: hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen fölsóhajtott. Üjra borzalmas süvítés tá­madt. A madár elhallgatott. De ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki, de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vál­lát, és meglássa a csillogó mászóvasakat, amelyek bele­fúródtak a pózna gyantás, engedékeny fájába. Honnan került elő a ka­kukk, miért van itt, ahol nincs sem erdő. s^m csend? — erre nem gondolt. A ka­kukk jó jel: jót jelent. — Élni! — ez lüktetett halán­tékában, és ettől elszorult a szive az elnyűtt, fekete ke­zeslábas alatt. És újra elbo­rította a kábulat tajtékzó hulláma. Kis porfelhők kavarogtak az úton, de valahol a távol­ban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzával rajzojt, és összezavarta a színeket, az eget pirosra, az utat zöld­re festette. És az út olyan messze volt tőle, hogy ha leszállna a póznáról, és elin­dulna, akkor egész nap me­hetne, de talán még tovább is. Friss szél csapta meg ar­cát. Nem tudta volna meg­mondani. mennyi ideig dol­gozott a póznán, de elvégez­te, amit kellett: helyreállítot­ta a vonalat. Most leszáll­hatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jó­ságos kakukk harsogott a fü­lébe, amikor ő elzsibbadt lá­bát nehezen mozgatva, csiz­májával hozzáért a tarka ka­vicshoz a pózina tövében, Állt az úton, szemét eltakarta a vakító fény elől, és körülné­zett. Gyökerestül kitépett, fiatal fácskákat látott, meg­szürkült, göndör koronájuk az útra bukott, egy teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt, egy em­bert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, Itatom « A- *-< J. — 'I— rix. ­KTS 3CCK€ri£© <5T CBöTgO'btt í« sSSJÍ? alól, és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolá­sokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig raj­ta, de embermagasságon fe­lül egyetlen heg sem lát­szott. — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin, te élsz?! Imbolyogva Indult a hang felé. A bokrok közül egy sá­padt, szinte rongyokba bur­kolt ember jött elg: ^ndre- jevre ismert benne. És nyomban meglátta a teher­kocsit, amelyről emberek ug­ráltak le, és a sebesültszállí­tót, a hordagyat, amelyen egy sebesült feküdt s nyö­szörgő tt — Szizov néhány karco­lást kapott! — kiabálta majd­nem a fülébe Andrejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt, és halkan mondta: — Szizov! Hé, Szizov 1 — És te, Rubahin, nem sebesültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Rubahinhoz lépett. Rubahin végignézett ön­magán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban ló­gott. Igen, sértetlen ma­radt ... Újra látta a kék eget, a szinte nyári felhők­kel, a kicsi házakat, ame­lyektől csak egy ugrásnyira van az országút, rajta teher­autók futottak, a vasúti töl­tésen pedig a közeledő sze­relvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte And­rejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hord­ágy után, amelyen halkan nyöszörgött Pahomov. A te­herautó elindult. Csend bo­rult a világra, és Rubahin szíve úgy zakatolt, mintha sokáig futott volna hegynek fölfelé. A kocsi kanyarhoz ért. Ek­kor Rubahin fölugrott helyé­ről, s hirtelen olyan hangon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg*, hogy a sofőr anormal lefékezett. Rubahin kiugrott az autó­ból, és bukdácsolva, nehéz léptekkel egy nyitott ablakú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte kis veteményeskert zöldellt és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszal ágas­kodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje látszott. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy ka­kukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki odafent a póznán, azokban az iszonya­tos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól, és golyók hasították föl a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag épp olyan zöld volt, akár a keskeny ágyások zöld­je, a háta mögött pedig fá­radhatatlanul szólt a madár, s diadalmas kakkukkolásavai mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húzta össze kis szem­öldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban be­dugja fejét az ablakon, és vé­gigpillant a szobán. Félrehú­zódott, és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon-e vagy kiáltson; figyelte, aho­gyan ez a kocsiból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt him­bálóznak a súlyok, fent pe­dig, mulatságos, sárga fejét kidúgva, egy kis madár bó­logat házikója ablakán, és kikakkulja. hogy most tizen­egy óra van a világon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfe­lejtett sírni, és lassan felel­te: — Az enyém. — Vigyázz rá! — mondta Rubahin. — 0. kicsikém ... Megcsókolta a kislányt, és sietve a kocsihoz indult. Tár­sai értetlenül figyelték. Ö beszállt, és így szólt: —- Gyerünk tovább., — Ismerős talán? — kér­dezte Andrejev, miközben nagykockás zsebkendőbe fújta az orrát, és megtérülte poros homlokát — Ismerős — felelte Ruba­hin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz — szólt Andrejev. — Ez a kis­lány egy cseppet sem hason­lít kakukkhoz. Igaz, úgy néz ki az ablakon, akár a fé­szekből, de már ho^y ka­kukk ... A kocsi elindult. Gellért György fordítása Georgij Holopov Egy romantikus - lóháton Erről a katonáról reggel óta csodálatos történeteket mesélték. Mindenütt akad­tak, akik tulajdon szemükkel látták hőstetteit. Némelyek azt látták, ahogy a lóhátas katona a városi színháznál ödarúgtak egy tüzelőálláshoz, és egyetlen gránáttal elné­mította az ellenséges tüzelő­állást; mások azt, hogy fog- jul ejtett egy csapat néme­tet. ismét mások, ahogy a géppisztoly agyával főbe kó­lintotta a fasisztákat.. . De hogy miért halcol a ka­tona lóháton — micsoda képtelenség! —, senki se tudta megmagyarázná. Én ezt a katonát délben az Opera környékén láttam. Szőrén ülte meg tüzes lovát — úgy lóbólta a lábat, mint egy falusi süvölvény, aki Ha­tóra igyekszik —, és fölemelt kezében géppisztolyt tartva nyargalt valahová. De közelebbről csak né­hány órával később a Duna- csatorna körzetében sikerült látnom. A németek egy út­kereszteződésnél kilőtték alóla a lovat, úgyhogy a ka­tona négykézláb a legköze­lebbi kapualj felé mászott. Egy cipőboltból, ahol a kerületben súlyos harcokat vívó lövészszázad harcállás­pontja volt, kilépett egy nagvbajuszú kapitány, és oda,kiáltott a katonának: — Gyere csak ide, pajtás! Szaporán! A katona megállt, majd tétován az üzlet felé fordult. — Gvere csak ide, gyere! — ismételte meg fenyegető­en a kapitány. A katona négykézláb be­mászott a boltba. — Most föl is állhatsz! — mondta a kapitány, ahogy bement utána. — Itt nem fenyeget veszély. . De a katona csak faltér - deini tudott. Ekkor a lábára fordította a figyelmét mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. A katona lábán nem volt csiz­ma, mind a kettő sötét gyap- júkapcával körülbugyolál- va, amely alól hófehér köté­sek kandikáltak ki árulkodó­an. Ekkor ébredtek rá vala­mennyien, hogy miért har­colt a katona lóháton. — Mikor és hol sebesül­tél meg? — kérdezte részt­vevőén a kapitány. Gyorsan a katona hóna alá nyúlt, és eg,y székre ültette. A katona restelkedve le­hajtotta a fejét... — Egy hete, kapitány elv­társ, Wienerneudorfnál... Akna robbant alattam, lesza­kította.a lábam fejének egy részét... — Egy szót sem értek! — mondta a kapitánv. — Hát akkor hogy kerültél ide? A katona még lejjebb haj­totta fejét. .. Majd a föld álá süllvedt szégyenletében. — Megszöktem a kórház­ból. kapitány elvtárs, Ba- denból. . . — Micsoda hős! Ez igen!... A nagybajuszé kapitánv megint szigorú lett. — Hát hogy mertél megszökni? — Nem tudom, kap;tány etvtárs... Éjszaka négykéz­láb kimásztam a kórte»em;ből az udvarra, kod fiam az istállóba. fö1 k 3 na s z.kod t a m egy ládára, a ládá-ól a lóra és elindultam... Ü Ütőiben a Nyikolaj Tyihonov Á KAKUKK Stotz Mihály rajza. Devecseri esszékötete Devecseri Gábor különös jelensége volt irodalmunk­nak. Csodagyerekként tűnt föl, tizenötéves korában már verseskötete jelent meg Ka­rinthy Gáborral közösen, Somlyó Zoltán előszavával. A Nyugat harmadik nemzedé­kéhez tartozott, de közölte verseit Józse] Attila is a Szép Szó című folyóiratban. Számunkra Devecseri szólal­tatta meg új formában Csen- gery János után, a XX. szá­zad emberének is érzéklete­sen és modemül szinte a tel­jes antik világot. Lefordítot­ta a teljes Homéroszt, és sok latin költőt is. Szinte alig van olyan görög vagy latin versszerző, akit ne az ő for­dításában ismertünk volna meg. Esszéistának, széporó- zairónak egyaránt kivaló volt. A szép és elegáns kiállítá­sú összegyűjtött művei soro­zatában Lágymányosi iste­nek címmel esszéit, tanulmá­nyait adja közre a Magvető Kiadó. A hasonló címmel legutóbb 1972-ben megjelent kötet kiegészült a költő ha­gyatékában talált újabb mű­veivel, valamint néhány olyan írással, melyek eddig csupán folyóiratban, hetila­pokban láttak napvilágot. Devecseri még ismerte a »ré­gi nagyokat«, Babiitsot, Kosz­tolányit, Karinthyt, Füst Mi­lánt; mint ifjú költő sokat ólálkodott az irodalom kö­rük Rendkívüli bájjal és I:°dvességgel írja le ezeket a találkozásokat. Nagy szere­tettel emlékezik meg Som­lyó Zoltánról, aki őt elindí­totta, s kortársaira — kor­társainkra —, és emberi kö­zelségbe hozza fizok at az író­kat, akik esetleg számunkra a Nyugat főszerkesztőjét vagy a Baumgarlen-díj el­nökét jelentik. Irodalmi csemege ez a kö­tet: könnyed esszéi élvezete­sen mutatnak be egy-egy irodalmi »fenséget«, például Füst Milánt. Villanásszerű mozaikjaiban remekül jel­lemzi a számára kedves al­kotókat. Arcképvázlataiban es tanulmányaiban az írás­tudó szól a másik írástudó­ról/ Esszéiből is kicsitllan a lírikus, a magyar irodaidra feledhetetlen egyénisége. katonák egy zsákmányolt géppisztolyt ajándékoztak j nekem, adtak gránátokat és egy zacskó töltényt. — Csodabogár! — kacagott föl váratlanul a kapitány. — Hisz úgy ledurrant-hattak volna azzal a bolod. lovaddal együtt, mint a pinty!. ... Há.t ki háborúzik lóháton a tech­nika századában? Ráadásul utcai harcokban !.. . — Persze, lelőhettek v<a- na, kapitány elvtárs — Ki­merte el a katona. — De ez valahogy meg se fordult a fejemben... — Ügy látom, romantikus vagy pajtás ... Nem akartál te gyermekkorodban Indiába szökni ? — De akartam! — felelte a-fejét felemelve, kacagását széles mosollval viszonozva a katona. — Csak nem Indiá­ba, hanem Üxbegisztánba, ka­pitány elvtárs. Harcolni a bászmacsok* ellen! Igaz ugyan, .hogv akkorra már mind elfogták és lepuffan- tották őket. — Bármennyire hős vagy is — mondta a kapitány, és megveregette a katona vál­lát —. kénytelen vagyok it.t- fogni téged, aztán visszakül­deni Badenba ... A legjobb esetben tíz napot sóznak a nyakadba .. . A romantikus katonát nemsokára a kamCánv autó­jába ü’teHék. és Badenba szállították. D“ a város nem MejWte el. Hre-ae/c not­ion nőtt. ús.yhogv °stére már i fant3«z*'kus tö"tén«teiket I rnocflifoV rolíi, bár kat<>n.á.mik közt hősökben nem volt hi- ánv., . Az élő valóvá? íffv váltóvá át SZ^^erri lattá’*-** 1o.crop<|£vá ,— a 10háf‘-^ 1’Gnann^Vii^rV, Makai Imre fordítása * Ellenforradalmár, ellenfor­radalmi bandita Közép-Ázsiában. Simái Mihály Sesztalov otthon sorslis erdők tavak Jolyok — néni tudnak elszeretni innen hattyuöreg hollóörcg a partokon horgonygyökér horgonygyökér csillag- szorilás ezer gép sem vontathat el nem tudtok elszerelni '**" innen ez a nyires még átvilágít fehér éj fehér hó sajog megiratlan sámándobok szálldoss csak vitorla hajam verdess csak evező kezem levelek — örökégő lelkek ágak — örökkön-zorgu csontéi; levélrés-szemek éjszakája ajak nélküli énekek könyöklők zöld-zöld medvevárban nem tudtok elszeretni innen mint fehér rénszarvas szügyén a vércsillag — szívem világit lehellettel-meg illetett lovam ágaskodik a hóból toronyiak tűz-fejedelem örvényben sámán-ős forog lemerülő konok kezével veri az ős vadvíz-dobot

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom