Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
Anyanyelveink „Mindkettőt egyformán! 11 Frissen csapolt, dúsan habzó cseh sört kortyolgattunk barátommal azon a tizenegy esztendővel ezelőtti május elsején az Űjszegedi Vigadó kerthelyiségében. Virslire ugyan már nem futotta a zsebünk mélyéről előkerült húszasból, az idő mégis kellemesen telt. Barátom Békés megyei román fiú — szakdolgozatának tervéről csevegett, a közös gondolati stilisztikai vonásokról, amelyeket Vajda János és Mihail Eminescu költészetében fölfedezett. Igaz, eszmetársításait olykor mesterkéltnek, ki- módoltnak éreztem, ám képzeletemben , meg kellett hajolnom az előtt a szenvedély előtt, amellyel Eminescut idézte, fittyet hányva annak a ténynek, hogy magam csupán egy-két szót érthettem meg a román nyelvű citátumokból. Kínpsnak éreztem helyzetemet, menekvést kellett hát keresnem egy köz- helykérdésseL »Mégis, Vajdát olvasod szívesebben, vagy Eminescut?'“ ö pedig a legcsekélyebb köntörfalazás nélkül vágta rá: mindkettőt egyformán! Később érvekkel kifejtette, miért vonzódik ugyanúgy a magyar és a hazánkban mindössze tizenötezer ember által beszélt román nyelvhez, szülei- és nagyszülei nyelvéhez. A történetet egy levéllel egészíti ki. A Csongrád megyei kisvárosban tanárosko- dó barátom néhány hónapja értesített -arról, hogy összehasonlító elemzését doktori disszertációnak fogadták el, egyidejűleg megbízást kapott egy, a magyar—román irodalmi kölcsönhatásokat feldolgozó könyv megírására. Az em’^v most, a magyar nyelv heh» alkalmával erősödött fel oennem, amikor — a hazánkbas élő nemztiségek nyelvápolása ürügyén — arról vitatkoznak a szakemberek és az egyszerre két etnikumban, két kultúra Vonzásában élő németek, szlovákok, szerbek, horvátok és románok, vajon lehet-e valakinek két anyaSzobrászok Kecskeméten Megnyílt a felújított kecskeméti művésztelep. Az ország egyik legrégibb alkotóházának felújítására több mint 15 millió forintot költöttek, s az új épületszárnnyal egészítették ki a mű termes kastélyt. A parkkal övezett művésztelepre, ahol félévet tölthetnek az alkotók, megérkeztek az első vendégek. Az ideális környezetben máris munkához láttak a festők, a grafikusok és a szobrászok.’ nyelve tapadhat-e a személyiség egyidejűleg, egyenlő érzelmi és gondolati intenzitással két történelemhez, két irodalomhoz, két szokásrendhez. Egyáltalán: tanulhat-e a kisgyermek lelki károsodás nélkül két nyelvet párhuzamosan? Nem zavarja-e össze a két logikai rendszert, nem válik-e idővel gyökértelenné a két szellemi »malomkő« őrlésében? A tárnával kapcsolatban — talán az időhiány, talán a restség miatt — bizonyára beértem volna egykét félbemaradt gondolatmenettel, ha nem olvastam volna a Magyar Nemzet múlt vasárnapi számában Rtiffy Péter költőien szép írását a magyarországi anyanyelvekről. De mert — szerencséié többször is olvastam, némi kétely ébredt bennem az egy anyanyelv kizárólagosságát hirdetőkkel szemben. S ha ezúttal ellenvéleményeimet próbálom meg igazolni, ez semmi esetre sem több a mesternek mindörökre hálás tanítvány szokásos «berzenkedésénél«, az értetlen és makacs diák »visszakérdezésénél«. Elnézést kérek érte Ruffy Pétertől, akinek anyanyelv- és magyarságféltése, egész életműve legkeserűbb pillanataimban is »fogódzó«, követendő, de elérhetetlen példa marad számomra. »Egyszerre két nyelven tanulni, egyazon időben, gyermekkorban két aríyanyelvet anyanyelvi fokon elsajátitani — ez nem »nemzetiségi« sérelemhez, hanem be nem gyógyítható emberi károsodáshoz, pusztuláshoz vezet« — írja Ruffy Péter, pszichológusok, orvostudósok és szociológusok kutatásaira hivatkozva. Néhány esztendeje egy ormánsági horvát faluban, futballmeccsen kellett elcsodálkoznom a következő mondat hallatán: »Daj rrune labdu fél- magasan!« A somogyi Szu- lokban pedig így hívott egy idős néni: »Darf ich Ihnen einen Frötsch holen?« A jelenség azonban — úgy érzem — nem a párhuzamos nyelv- tanulás tényének, hanem a gyermeket nevelő szülők csekély joedagógiai érzékének tulajdonítható. A rossz módszernek tehát, s nem önmagában az egyidejűségnek. A két nyelv okos, tapintatos »adagolásával«, a két szellemi ép ítmény rendszer »paralell- létrehozásával a személyiség- zavarok könnyűszerrel elkerülhetők, s ennek bizonyítására is vart példa a szakirodalomban. Sőt, a gyakorlatban is. Ha e gyógyíthatatlan károsodásokról, pusztulásról szóló állítást általánosítanánk, a spanyolországi baszkok, az elzászi németek, az ausztriai horvátok, a jugoSomogyi tavaszi tárlat Szabados János Somogy 1919. művészileg kiemelkedő, értékesebb alkotások létrehozására csak a hivatásos mű-^ vészek viszonylag szűk csoportja képes. Ebben is fejlődésről tanúskodik a tavaszi tárlat, így az eddigieknél nagyobb a kontraszt azokkal szemben, akik már nem képesek korábbi színvonalukat megütni. Az is megfogalmazhatjuk, hogy vajon nem volt-e túl liberális vagy korai a művész- szé avatás. Márpedig, ha így van, akkor a sok tanulság mellett talán a legfontosabb: a jó akarat, a szándék — a helytelen önismeret, a túlzott önbizalom — súlyos zavarokat okozhat a nagy reményekre jogosított emberekben. A kiállításnézőben erőteljesen fölvetődhet, hogy a Somogyi Képtár »megterhelése« művészi munkákkal n< egyenletes, a kiállítás egyik részlete — fejezete — olyany- nyira érdektelen, hogy érzéki csalódással könnyen azt hihetjük, süllyedőben alattunk a padlózat. De nem inog meg alattunk a talaj, mert a kiállítók közül a mindig is reményre jogosítok tovább növelték művészi munkásságuk értékét, itt elsősorban a szobrász Bors Istvánra gondolok, aki megbízást kapva a kaposvári Táncsics gimnázium névadója emlékének megjelenítésére, kiemelkedőt aLkotott. összhangban áll ez a plasztika azzal a törekvésével, amely például a Dózsa-kort idéző sorozatban bontakozott ki, de ez a sajátos szemleietmód és kifejezés arra is alkalmas, hogy a mai időkről hasonló módon valljon. Ettől az erőteljes, feszesen szerkesztett szobortól témájuknál fogva elütnek a Gyermekév címen bemutatott kisplasztikák, amelyek éppen játékosságukkal ragadják meg a nézőt. Szabados János Somogy 1919 című festménye ugyan »eseménykép«, de művészileg nem különül el azoktól a képektől, amelyek e táj sajátos hangulatát és történelmét, múltját ennél általánosabban fejezik ki.(Kár, hogy csak ezt az egy képet küldte el a kiállításra; érthetetlen, miért nem tárta szélesebbre műtermének ajta'iát.) Lettner Sándor a megújítás szándékát szerencsére nem ötletszerűen próbálja végigvinni, hanem szláviai magyarok és a magyarországi nemzetiségek többségének gyökérleien nek, rosszabb esetben súlyosan neurotikusnak kellene lennie. A megoldás tehát — úgy gondolom — nem a párhuzamosság kiküszöbölése, hanem a kettős nyelvtanulás, ezáltal a kettős történelem- és »szokás- tanulás« intézményesítése vég ső soron az amit — égy más következtetés végén — Ru}fy Péter is vall. De folytassuk a gondolat- menetet! Ha az egyidejű nyelvtanulás valóban minden esetben súlyos személyiségzavarokat, az egyéniség eibi- zonytalamkodását idézné elő, a világirodalom és a művészet számtalan kétnyelvű, kétetnikumú zsenivel lenne szegényebb. Csakhogy — például — a lengvel—francia Chopin, a magva r—szlovák Balassi Bálint, a szlovák— magyar Hwiezdoslaw Pál, s ki tudja még hány költő, festő, muzsikus életpályája azt látszik igazolni: a kettős örökség — helyes nevelési módszerek esetéh! — nem elbizonytalanítja. hanem gazdagítja a személyiséget, a Lkai- mazkodóbbá, nyitottabbá, érzékenyebbé teszi a különböző népek, nemzetiségek hagyományai iránt. Egy neves történészünk nemrégiben — a monarchia életképtelenségéről is szólva — felhívta a figyelmet arra, hogy a század eleién mennyi »kettős etnikumú« ember élt a hatalmas állam- I alakulatban, s tényekkel bi- j zanyította be, hogv akkoriban a proletárok közül is jóval többen beszéltek idegen nyelveket anyanyelvi szinten, mint ma az egyetemisták között. Jó részüknek egyidejűleg kellett — anyanyelvével együtt — egy másik nyelvet is elsajátítania. Ide illik Montesquieu-nek egy — Ruffy Péter által is idézett — mondása: »... elsősorban ember vagyok, s csak azután francia, vagy — mondjuk — szükségszerűen vagyok ember, s csak véletlenül francia.« Ez a jelszó adhat iránymutatást a mai naphoz, a nemzetköziség szép ünnepéhez is. Akár »tiszta«, akár »keverék« anyanyelven kívánunk egymásnak boldogságot Lengyel András Vállalkozások, kiérlelt eredmények, új jelentkezők bemutatkozásának a vegyületéből született a somogyi képző- és iparművészek tavaszi tárlata, mely bepillantást nyújt a műtermekben folyó munkára és felhívja a figyelmet a friss, tartós értékekre. A tavaszi tárlat sajátos »képletéhez« tartozik az is. hogy fölfigyel az amatőrmozgalomra. A művészeti szemle keretében lezajlott minősítés alapján kapott helyet ki-ki a | Somogyi Képtárban pénteken I megnyílt bemutatón. A hivatásos alkotók mindegyike értesülj a tavaszi tárlat rendezéséről, tehát olyan összkép megteremtesenek igényével fogalmazták meg a kiállítás rendezési szándékát, amelyet komolyan kell venni. Művészeti életünkben számottevő a képző- és iparművészek altokéi munkássága; egyéni kiállításaik, megbízatásaik kiemelkedő művekkel gazdagították és gazdagítják a galériákat, a köztereket és az intézményeket. Ha az utóbbi évek eredményeit mérlegre tesszük, és megpróbáljuk ösz- szevetni a mostani tavaszi tárlattal, akkor szemünkbe ötliik. hogy a néző elé a változások bizonyítékai kerültek. A somogyi képzőművészet sokszínűsége továbbra is jellemző vonása az egyéni útkeresésnek. értékteremtésnek, de Bors István szobra. Megnyitották a szentesi postamúzeumot Az egykori posta lúvasűt- állomás barokk bolthajtásai alatt ismét megnyílt a postamúzeum állandó kiállítása Balatonszemesen. A még egyelőre idényjellegű múzeumot Biró Bódis József, a Posta-műszaki Dokumentációs és Tájékoztatási Központ igazgatója nyitotta meg tegnap délelőtt, majd Prágai György, a budapesti Postamúzeum igazgatója tartott előadást a kiállított írásbeli dokumentumokról, tárgyakról. A megnyitó ünnepségen Somogy megye múzeumi szakemberei is részt vettek, valamint egy TAVASZ AZ ERDŐN A György-napi meleg napsugár áttöri az erdőt borító ködöt, és kirajzolódnak a fák az ápriás végi reggelben. A fenyők már messziről látszanak. A bokrok is zöld ruhát öltöttek; a tölgyek még lombtalanok. Hatalmas törzseik kopasz ágakat tartanak. A rügyek duzzadtak már, de az évszázados tapasztalat arra inti őket. hogy »fagyosszentek:« után bontsanak lombot, amikor az éjjelek sem hoznak már hideget. A hóvirág régen elnyílott már; a keskeny levelek ráhajolnak az avarra. Az elhalványult kankalinokat eltakarják a vastagra duzzadt, sötétzöld levelek. Egy-egy avar alá szorult ibolyatő kései virágának illatát még lehet érezni. A dombtetőről a völgy felé vezet az út. Elmaradnak a tölgyek. Szürke, sima törzsű bükkök alatt ereszkedem lefelé. A világoszöld, selymesen moiyhcs leveleket átvilágítja a napsugár. Elszórtan harsak is láthatók, ezeknek már nagyobbak g halványzöld levelei. A fáii alját sűrűn borítja a szőrös vagy bökksás. Örülök neki, mert szereti a vad, szívesen eszi a szarvas. Most virágzik az erdei szellőrózsa is. Fehér színű virágát szerényen lehajtja. Egészen a földhöz lapul a salátaboglárka; nyolcszirmú sárga virágját rövid szár tartja. Odább a szúrós csodabogyó méregzöld bokrai láthatók. Védetté kellett nyilvánítani ezt a mutatós zselici növényt, mert a piacon keresett cikk lett, és egyre jobban irtották. Kanyarodik az út, megkerülöm a vízmosást, és a patak közelébe érek. Itt már csavarodott törzsű, foltos kérgű gyertyánokkal tarkul az erdő. A patak partján pikkelyes kérgű égerek sorakoznak, amott egy fűzfa kilombosodva tarkítja a képet. A hosszú, keskeny rét szélén rövid időre megállók. A patak mentén mocsári gólyahír, a réten gyermekláncfű — igazi nevén pitypang — ezernyi virága. A gyermekláncfű csak délelőtt nyílik. A kora délelőtti napsütés az egész rétet végigvi- lágitja, kis is nyitották sárga virágaikat, s a méhek döngi- csélve gyűjtik szirmaikról a virágport. A fűzfa alatt vastag rönk fekszik, ráülök, és nézem a virágokon szorgoskodó ' méhek fáradhatatlan munkáját. A patak kristálytiszta vizét oldalról süti a nap. Apró hullámain igazgyöngyként csillog a napsugár. Még mindig párás a levegő, ezért a hosszan elnyúló rét végén túl csak homályosan lehet látni az erdő borította dombokat. A szellő meg-megmozgatja a fölém hajló fűzágakat. Gyöngyvirág illatot érzek. Hátam mögött halkan zörren az avar. Lassan megfordulok. Néhány méterre tőlem ök- lömnyi nyuszi lépeget a patak felé. Fitos orrocskájával szaglássza az avart. Ügyetlen lépései elárulják. ismeretlen előtte minden. Talán ez az első útja a szülői fészekből. Mozdulatlanul nézem a csöppnyi vadat. A közelben hangosat kiált egy szajkó; összerezzen a kis nyuszi, szinte bebújik a fű közé. A csend megnyugtatja, néhányat lép felém. Megszagol egy herelevelet, leszakítja, es gyorsan megeszi. Piciny orra állandóan mozog. Valami gyanús neki; fölemeli füleit, oldalt fordítja fejét, szimatol. Találkozik tekintetünk, apró szemei ijedtséget tükröznek. El is ugrik azonnal. 'Lábacskái nyomán halkan zörög az avar... Mosolygok a kis nyuszi ügyetlen mozdulatain. Született. ösztöne parancsának engedelmeskedve menekült. Csend van, csak a szél susog a fákkal. Nem értem miről, csak sejtem, hogy az ébredésről a kikeletről cseveghetnek. A domboldalon kakukk kiáltja többször is a saját nevét. A szajkó azonnal jelzi elindulásomat. Szívesen nézném még a szép tavaszi képet, de a vadászháznál várnak. Tavasz van újra a zselici erdőkben... Tóth Ferenc népes postás kiránduló csoport, amely Budapestről érkezett Szemesre. Ismét föleleveníthettük postatörténeti ismeretünket a rendkívül gazdag anyag láttán, amely sok általános históriai ismeretet is nyújt a látogatóknak. A balatoni idényben sok vendége van a postamúzeumnak. Tavaly 20 000 felnőtt (akik belépőt váltottak) és rengeteg gyermek, a többi között a szemesi gyermeküdülő lakói nézték meg a kiállítást, amely a távjelzés kezdeteitől a telex készülékig áttekintést ad a hírközlés fejlődéséről. A tűzielzés különféle változatai, rajzokon, maketteken; az üzenetközlő őrszemiáncok működésének magyarázata, s egy ehhez kapcsolható Arany idézet: »Harsog vala egy szó, nyugattól—keletig — Etele nagy király, hogy már közeledik ...« Láthatjuk Klaude Chappa optikai távjelző találmányát, Chu,dy József pozsonyi zeneszerző optikai és ak- kusztikai rendszerét, az elektromos árammal működő távírót, Hughes-gépet stb. A magyar postatörténet sok érdekes, írásos és tárgyi dokumentumát őrzi a múzeum, szinte a kezdettől napjainkig. Megismerkedhetünk Rákóczi postásaival, kibetűzhetjük Jókai gyöngybetűs leveleit, ugyanakkor arab és római pergament-tekercsek, égetett sumer agyagtábla, ókori -kínai nyomtatvány, nyirfakéreg1 re írott indián levél és sok más ritkaság színesíti még a szemesi múzeum állandó kiállítását. alapozói igyekszik eddigi eredményeire. Még nem sikerült kellő módon alárendelnie a festőtechnikát művészi mondanivalója kifejezésének, ezért nem igazi halál A színész halála■ a plain air módra festett Egyedüllét sem vált ki együttérzést. A merénylő című kép ellenben érzékelteti a mélyebb összefüggéseket. Csiszár Elek a saját útján járva mintha szintén felfedező útra indult volna, s van olyan képessége, hogy eljusson egy olyan újabb festői világba, melyről a Hajóállomás című festmény beszél. A díjak nem tükrözik — és most már úgy tetszik, hogy nem is tükrözhetik — pontosan a művészeti eredményeket, hiszen Honty Márta föl— tétlen erre érdemes. Ha a díjaknak van jelentőségük — és legyen! —, akkor olyan teljesítmény, mint Hontyé, nem maradhat elismerés nélkül, hiszen mostanra is megújította termékeny művészetét. A Rózsafa című tűzzománca kiemelkedik a tavaszi tárlat anyagából. Kaposváron nemrégiben települt le Gera Katalin szobrász, tőle a Mátkapár tetszett és az, hogy —érméi mutatják — erőteljesen érdeklődik megyerik iránt. (Rí ppl-Rónai-érem.) XJngváry Károly stiláris problémákkal küszködve dolgozott víziósze- rü, de konstruktivitással bít-ó képein; új alkotásai közül a RÁ II. igazán élvezetes mű. Az értékesebb alkotások sorába tartozik Somogyvári József érzékenyen, szép szín- harmóniában megfestett három akvarellje. Korányi Barna Somogyi Néptag