Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-22 / 93. szám

SOMOGY» TÁJAK, EMBEREK

Nevéül választotta a megyét

„Ha azt mondják nekem: szülőföld, szétszakad a lelkem, legalábbis ötfelé, s mintha egy örült operatőr irányítaná a felvevőt, gyötrelmei plaszticitással vágnak szemem elé _ a képek: piros muskátli-gruppok a Zárda utcán, égbe nyúló, óriási, fehér templomtorony — amelyről tudom, hogy nem óriási, csak a hat- esztendős fiú képzelete növesztette óriásivá —, négy trapézoldalú bábossátor, méregzöld búzaföldek a Jutái úton, megcsap a töröcskei erdő hűvössége. A fekete Kossuth-szobor közeledik, patetikusan kinyújtott jobbjával. Kaposvár ... Van-e tartalma számomra a szónak: szülőföld? Hisz életem fele a íőyárosban telt. A megszilárdult múlt négy részre oszlik, időben és térben. Múltamon, gyerek- és ifjúkoromon négy város osztozik. Kaposvár, Du- naföldvár, Kalocsa és Szeged.

Akármilyen meghökkentő, a négyből egyetlen város lett, sőt környékük is egyetlen különös vidékké olvadt. Az emlékezés nagylelkű sugárzása együvé öleli a kaposl óvodába vezető városi utcákat, a kalocsai or- szágúttal, csupáncsak azért, mert mindegyiken évekig jártam, és egy ködös-különös kíváncsi szívlökés hajtott itt is, ott is — szomjúság? győzelmi ösztön? harckeresés? emberi közösség vágya? — mindenesetre ez az érzés ugyanannak rajzolja bennem a különbözőt, megszünteti a különbséget hétszáz méter és negyvenöt kilométer között, leromboltatja a házakat az óvoda felé vivő úton és egy jegenyesort nö- ’ veszt a Berzsenyi utcán. És nem valami tudathasadás képe ez — kattanás se hallatszik —, az emlékezet némán alkot, hangtalanul történik a képváltás. És ha kutatni kezdek ezen az eggyeolvadt kettős úton, nem lehet eltéveszteni: a torokszorító kíváncsiságot az élet iránt úgy látszik a kaposi óvodába menet éreztem először.” (Somogyi Tóth Sándor: Érdeklődés születése.)

A szülővidék utcáit, tereit próbáljuk város- térképileg behatárolni Somogyi Tóth Sándor József Attila-díjas íróval Budapesten, a Budakeszi út 37/a számú ház emeleti lakásában, az otthonában. Milyen furcsa; a kaposi utcák, tájak ahelyett, hogy térkép-méretesen, léptékarányban rövidülnének, kisebbednének — hirtelen megnyúlnak, szélesednek, épületek gigantikussá nőnek az emlékezés törvényeinek engedelmeskedve: mert abban az életkorban, amikor még csak térdéig értünk mostani önmagunknak, minden olyan hatalmas volt...! Az ismeretek — lexikon adatai, tanulmányok és művei — melyeket megpróbáltam tudatomba táplálni róla, emlékei „snittjeitől” feloldódnak.

— Amikor a Somogyi Néplap „föladta a leckét” számomra — kezdi —, megindult bennem egy mechanizmus: mi az, amit a szülőváros adott és ad nekem? Az emlékek öncélúan buknak föl a'tudatomban, ez így természetes. Látom magam előtt a Berzsenyi utcai 22-es számú házat. Ott születton. Már nincs meg, lebontották. A városházával szemben ott állott a bábosmester apám sátra, ha arra jártam márccal kínált engem. Szüleim különváltam' éltek. Mi anyámmal sokszor költözködtünk. A Füredi utcai házról sok, s talán megírásra érdemes emléket őrzök. A Kapósra jártam fürödni a szcinszédgyerekekkel. A házban csupa szegény ember lakott, kivéve a háziurat. Manapság divatos, hogy írók, művészek szinte tüntetnek azzal: nem „egyszerű sorból*’ származnak. Nekem a szegénység-állapot adott sokat: Pálék például elvittek a Munkásotthonba, hallgathattam a „Barátság! Barátság! Barátság!” dal tiszta összhangzatát. Hoi'váthéknál kilenc gyerek volt, rájuk is emlékszem. A nyúl tenyésztő Rédli susztertől ma- í am is kaptam nyulakat;. általuk megtanultam ; gondoskodást, mint tevékenységi, érzelmi 1 ormát. A Kalocsa gyerekekkel jártunk tejes 1 ivet, répalevelet szedni. Ha a gyerekben kutatom a későbbi felnőttet, arra kell gondolnom, hogy a gyerekekről való gondoskodási hajlamom’akkor, ott, a Füredi utcában alakulhatott ki, amikor megtanultam a rám bízottal törődni. Hogy az ember tartozik valakihez, ezeken a kis moddelleken át tanulja meg, a pesti gyerekek gyerekkora emiatt is sivá- vabb, ők maguk pedig emiatt is szomiasabbak

a gondoskodó kapcsolatra, mint á vidéken felnövők. Megint egy emlék: elmentem a szomszédba és fölvállaltam, hogy befogva a lovakat, kimegyek a határba és fölvillázom a szénát. Rám merte bízni az állatokat a gazda! És ezt rendszeresen csináltam; a vágóhídra is leviftem a kocsit. Máig is a lovat tartom az állatok legcsodálatosabbikának, és persze a kutyát is. Azt az iszonyú nyomást, hogy szegények voltunk — nagyon éreztrm, ugyanakkor én mégis szabad voltam, volt egy szabad gyerekkorom !

— Mit adott az iskola?

— Ügy „fordítom le” ezt a kérdést: „Mit adott Takács Győző tanítóm a Petőfi iskolában?” Ha a Füredi utcai házat és a tanító személyét összekapcsolom, akkor azt mondhatom: „Mindent!” Azt a korszakot, mely a későbbi személyiséget tulajdonképpen szinte véglegesen meghatározza, én nem a harmadik életév befejezéséig számítón, mint a pszichológusok; hanem szinte az egész gyerekkora érvényesnek érzem. Takács tanító úrtól — vagy közvetve tőle — én egész sereg olyan etikai értéket kaptam, amely már ott, gz iskolában megfogalmazódott. Az akkori egyházi jellegű nevelés egyébként világosan körvonalazta, milyen az eszmény, magatartás, amely követendő; ez jól ráépült az etikai parancsokra. A bűre és erény manapság már inkább Btk-érte- lemben, vagy esztétikai terminus technikusként használatos. Akkoriban naponta használatos fogalmakként egyfajta jellemnevelésre is kényszerítették a gyereket... A mai fiatalok panaszkodnak az úgynevezett kettős nevelés miatt, es valljuk be, hogy a szülők is felteszik a kérdést; érdemes-e becsületességre, jeliemességre, bátorságra nevelni a gyereket? De e kitérő után vissza Takács tanító úrhoz! Olyan ember volt, aki kibányászta a gyerekből az értéket, s ezt igyekezett tudatosítani is benne, Én nem emlékszem, hogy tízéves koromig olvastam volna; nem is értem rá erre, hiszen magától értetődő feladataim voltak a ház körül, a szegényebb sorsú családoknál ez így volt: a gyereknek munkafeladatai, kötelességei voltak ebben a családmodellben. Később, Dunaföldváron kaptam rá Móra, Verne műveire, és tizenhárom évesen olvastam először Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését; ez meghatározó élménnyé vált. Erről sem beszélni, sem írni non tudok, nem is akarok: képtelenség lenne azt a hatást érzékeltetni. Szóval, Kaposváron még nem olvastam. De Takács Győző megláthatott bennem valamit: dolgozatomat fölolvasta az osztály előtt, megdicsért érte, s így tett Koszorús Józsefné későbbi polgári iskolai pedagógus is. Takács varázslatos egyéniség volt, tőle tanultam életreszólóan, hogy az őszinteséget és a megbízhatóságot emberi integránsnak tartsam. Hogy az őszinteségnek, a megbízhatóságnak szuggesztiója, van! A kártyázás kártékony hatásairól beszélgettünk. Ránk nézett: „Gyerekek, nézzetek rám, megmondom, ki szokott közületek kártyázni!” Végigment a sorokon. „Köszönöm, most már tudom” — mondta. Másnap félrehívott, hogy a többiek ne hallják: „Sanyi, te szoktál kártyázni...” Igaza volt. Sütött belőle a személyiségnek az a parancsa, hogy „legyetek őszinték, legyetek önmagátok!" Amit még ott tanultam, Kaposváron, az a természet szeretete. Mindig kint a földeken, a határban; a természetet járva olyan kapcsolatba kerültem vele, hogy számomra a természet a természetesség fogalmával kapcsolódott össze. Könyveimben emiatt azután sohasem található öncélú leírás, én nem akarok versenyezni a kamerával; az emberi reakciók érdekelnek!

Magunra hagy; jó házigazdaként kádét főz, üdítő italt és whiskyt kínál. A rövid pauza alatt összekapom magamban a lexikonadatokat: Somogy Tóth Sándor 1923. június 15-én született Kaposváron. Dunaíöidvári, kalocsai évei után Szegeden végezte a főiskolát. Közben sáncot magasított, géppuskafészket épített az Ojtozi-szorosban 1944 nyarán egyetemistákkal, főiskolásokkal. Oklevelet 1947-ben kapott. A Kálmány Lajos Népi Kollégium igazgatója lett, majd 1949-től az Országos Neveléstudományi Intézetben dolgozott, illetve a Művelődésügyi, Minisztérium lett a munkahelye. Később a Magyar írók Szövetsége és a Magvető Kiadó munkatársa volt. Egy ideig ismét tanárként tevékenykedett, majd a Kortárs című folyóirat szerkesztőségében dolgozott. Ma az Űj Tükör című kulturális hetilap életvitel-rovatának vezetője.

1959-ben jelent meg első regénye Gerinctörés címmel. Már ebben is az emberi lélek szeizmográf által nem kimutatható rezdüléseinek pontos mérnökeként mutatkozott be; a század harmincas éveiben egy eleven eszű és érzékeny kamasz megtöretésének stációit ábrázolta olyan eleven erővel, hogy nehéz elhinni az elsőkötetesség tényété Második regénye a Gyerektükör. Irodalmunkban ez az első mű, mely a szocialista világunkban felnőtt ifjúság gondolkodásmódját, magatartását, reflexeit, eszményeit fedezi fel, ahogy Illés Lajos kritikus értékelte a művet. Figyelmeztet a veszélyre; erkölcsi magatartásunk hibáit, társadalmunk átmenetiségéből eredő problémáit átplántálhatjuk gyermekinkbe. Homlok Andris a 14 éves kamasz tisztaságával, igazságba vetett hitével segíti szüleit, hogy vállalják a szocialista emberhez méltó magatartást. A regényből Révész György rendezett filmet Hogy állunk fiatalember? címmel. Az írót 1964-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Ugyanebben az évben jelent meg folyóiratban a Próféta voltál, szívem című regénye, mely a szocialista magyar irodalom egyik csúcsa: a „fényes szelek” röpítették magasSzabados Gábort, de amikor az olvasó megismerkedik vele, már illúzió- vesztett, egy napra királyi közérzetet prédikáló neurotikus az egykori próféta-forradalmár. Annak a divatossá vált „szuperbölcsnek” a típusa, aki legyiht a cselekvésre, és érvelés nélkül elutasít mindenféle küzdelmet. A „de»no- raiizálódott forradalmárt” szintén elsőnek mutatta föl Somogyi Tóth a magyar irodalomban, a figyelmeztetés erejével, és a pszichoanalízis mélységéből felszínre terített lélek-mélyrétegek írói erejű elénk tárásával. A műből Zol- nay Pál rendezett filmet 1968- ban.

Szerencse vagy halál című

drámáját a Thália Stúdió mutatta be. Gabi című regényét könyv alakban 1969-ben ve- . hettük kézbe. A naplószerű forma igen alkalmas arra, hogy a 12 éves fiű szemén át láthassa a személyi kultusz éveit, belülről ábrázolva a korszak hatását a közvetlen környezet szűrőjén át — vagy nevezzük közvetítő közegnek? — a gyerekre. 1973-ban jelent meg ifjúsági regénye, A gyerekek kétszer születnek. Több rádiójátékát is hallhattuk.

— írásainak jellemzője: pedagógus, pszi-' choíógus és politikus jelentkezik itt írói miő- n őségben.

— Pedagógusként is. íróként is hirdettem: eszmék, eszmények nélkül nevelni képtelenség. Nálunk van egy kényelmes felfogás, amely szerint bizonyos morális-emberi kategóriák elérhetetlenek az egyén számára, mert a társadalmi struktúra ezt nem teszi lehetővé. Ez fölmenti az egyént a felelősség alól önmaga iránt, tagadja az akarati tényező szerepét, azt, amit így fejeztek ki régebben: „Mindenki a maga szerencséjének kovácsa!” Eszmék nélkül nem megy előre a világ. Vallom, hogy ma olyan óriási feladat előtt állunk, mint 1945- ben, amikor azt mondtuk, hogy ,,holnapra megforgatjuk az egész világot”. Az egész világon az van napirenden, hogy átalakítsuk az embert, mégpedig záros határidőn belül, mert amíg ez nem sikerül, a nukleáris háború sza- kadéka előtt vagyunk kénytelenek táncolni. Hittük egy időben, hogy a társadalommal együtt változik az ember; a közösségek pedig egyre hatékonyabbak lesznek. A közösségi embertípus kineveléséhez azonban ugyanolyan nagy nagy programra van szükség, mint a társadalmi változásokhoz volt. Nem nyugodhatunk bele tömegméretekben abba, hogy dolgainkban ne a rátermettségnek, a szakmai tudásnak, a meggyőződésnek legyen döntő szava. Ezért igyekeztem minden erőmmel tenni a fiatalokért pedagógusként, szerkesztőként is. Húsz évig kezdő írókkal foglalkoztam a Magvető. Kiadónál és a Kortárs szerkesztőségében. Fejes Endre, Kertész Ákos, Jókai Anna, Abo- dy Béla, Ungvári Tamás, Czukó Gábor, Konrad György, Császár István, Munkácsi Miklós első írását vagy könyvét én ajánlhattam. Ma is olvasom a fiatalokat, és örülök, ha olyan műre bukkanok, mint Spi- ró György novellája, melyben apa és fia „tudathasadásos beszélgetése” zajlik

meccsnézés jközben; a szituáció szerint ugyanis az apa már a halál árnyékában él. Nemzedékek

konfliktusát hordozza ez az írás.

— Könyvtárában túlsúlyban az úgynevezett pszichológiai regények van.ak ...

— Hiánycikk ez a mai magyar irodalomban. Pedig az orosz klasszikusok, a mai amerikaiak, valamint Kosztolányi, Móricz, Németh László regényei, amellett bizonyítanak: modern irodalom nincs lélekábrázolás. a pszichológia, mint az ábrázolás eszköze veikül. Pszichológián én itt egyébként no n a tudományágat, hanem a pszichológiai érzéket értem. Én bevallottam ennek az irányzatnak a híve, elkötelezettje vagyok.

Nehéz egy ilyen beszélgetést híven visszaadni. Szófordulatait, érveinek hézag nélkül felépített rendjét érzékeltetni. Egy etikus magatartást, egy rokonszenvesen céltudatos írói arculatot azonban — úgy érezzük — sikerült körvonalazni a beszélgetéssel, Mennyi mindenről esett még szó! Mennyi mindent meg kellett volna még írni ebből a szánvo ara rendkívül tartalmas két órából! Ha csak a Néltosz- évekre gondolok ... ! Ha csak találó megjegyzéseit veszem számba Salingerröl, Joseph Hel- lerről vagy ördögh Szilveszterről, Sánta Ferencről . .. ! Műi munkájáról sincs már helyünk jól megfogalmazott mondatokat írni. Mi lehetne rá legjobban jello.nző az eddigieken kívül? Talán ez ... /

Búcsúzóul még megajándékoz e!őnév-vá- lasztása „sztorijával”.

—( A Gerinctörés még Tóth Sándor névvé1 jelent meg.. De egyszer egy gyűlésen Veres Péter megkérdezte: „Ez a Tóth a mi Tóth Sanyink?”. Én. voltam. A névválasztó mozdulat a mégilletődöttség mozdulata és az indító közösség keresése. így lettem — a valóságnak megfelelően is — Somogyi Tóth.

Leskó La»*ló