Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

A költészet olyan folyamat érzékeltetésére képes, amely rádöbbent bennünket arra: milyenek voltunk, milyenek vagyunk és milyenek szeret­nénk lenni. A költészet "ha­talma oly módon fogalmazza meg törvényeit, hogy állás- foglalásra késztet, s bár min­denképpen különbözik a tu­dományoktól, sőt a többi mű­vészettől is, tételei — leg­alábbis az. igaz költészeté —■ cáfolhatatlanok. Petőfi és Ady forradalxnisága, élő köl­tőink felelős ars poeticái, gondolom, elég bizonyítékul szolgálnak erre. 1964 óta április 11., József Attila születésnapja a köl­tészet ünnepe. Láttam a há­zat, ahol született. Kicsi zárt udvar, sok lakó. A nyomort fekete koromként szívták magukba a fák is, de egy fénynyalábban megcsillanó porszemet megragadott Jó­zsef Attila tekintete és arra gondolt, megteremti vele az első csillagát. A leltárra meg­keseredett,- de tudjuk, fény sugárzik homlokáról. Nem üres csillogás, hanem éltető! Kik az ünnepeltek, és kik az ünneplők a költészet nap­ján, a költészet hetében? A költészet korunkban egy­re tágabban értelmezhető: nem a hiányát fedezzük-e föl, akkor, amikor szűkét érezzük az otthonosságnak a komfortos lakás környezeté­ben? S a kép meg a hang költészete sem idegen előt­tünk. De nem válaszoltunk még arra, hogy kik az ünne­peltek és kik az ünneplők. Erre röviden felelhetünk: az alkotó ember joga, hogy he­lyet foglaljon egy képletesen kör alakú asztal mellett, ahol semmiképp nem jelent­het megkülönböztetést, ki­nek mi a foglalkozása. A költészet nem idegen attól, aki úgy végzi dolgát, hogy gazdagodásunk jogos birto­kosaként ő maga is érette tevékenykedik. A könyv lap­jai fölé hajoló diák, akinek feladata a tanulás, ezzel ve­szi ki a részét az alkotás­ból, illetve: a münkás a gyárban, a paraszt a földön és a sok-sok ezer,. tennivaló­ját becsülettel végző ember önmagára ismerhet a költé­szet tükrében. Dcsi Huber István: József Attila A költők példabeszéde azonban csak nyitott füleken át juthat tudatunkig. Vajon figyelünk-e eléggé szavukra? Az iskolai tananyag fontos, részét írták ők, s hogy mit tudunk a világról, verssorok­kal is mérhető. A mai em­ber végképp nem élhet le- függönyzött szellemi ablak mögött a sötétben: társadal­munk céljai megkövetelik, hogy többek legyünk tegna­pi önmagunknál. Mit tehet a költő? Bonyo­lultabb világban élünk, a költő felelősségét ez fokozza. A megismerés társadalmi le­hetősége azonban sosem volt ilyen méretű; csak a magá­nyos költő szava már nem lelkesít. És a válasz, ha bo­nyolultabb is, nem tér el Pe­tőfiétől: »A néppel tűzön, vi­zen át«; vagy Adyétól »Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet«, és József Attiláétól: »Vers, eredj, légy osztályba rcos!« A költő és a költészet egyedül és önmagában — bármely hevület is fűti — nem képes olyan változtatá­sokra. amilyeneknek az éb­resztését, vágyát visszhan­goztatja bennünk, olvasók­ban. S minél hangosabban lüktet, szól bennünk a hang, annál inkább érezzük: a költő kezét nyújtja felénk — ölelésre, dacra, együtt bővü­lésre. Fogjuk meg e kezet minél szorosabban! H. B. > Takáts Gyula Vulkán már készült Emlék Ferenczy Béniről Róma... Világ pohárban, asztalon s a kéz, mely gipszhez, vésőhöz szokott, átesve gyöngéd, szép varázslaton elénk egy szál nárciszt hozott Beszélgetve, arckép-arckép után, míg zsongott kint a tiberiszl . táj.i. így fénylett nálad minden délután s a tél sugárzott mint a nyár telt szobroddal Ca tan iába, ahol néhány magyar megállva, néztük az Etnát.. . Kék-ezüstbe vibráltak verseink s míg arcod éle a hegyre érmet rajzolt, Vulkán már készült hogy kiöntse.. Fodor András Tested kenyerén Hogy tested fehér kenyerét megosztottad velem, ne legyen adományod, ne legyen érdemem. Legyen eleve rendelés, a sors bocsánata, amért a pusztulás elől kitérnünk nincs hova. Mert nem ott volt a kezdet, hogy megtaláltalak, te nyitottad ki értem magányosságodat, és nem lopás, nem önzés ha magam rád fonom, bőrömön átparázslik minden tulajdonom. Míg ujjad füzfarácsa tarkóm kosárként óvja meg, a hanyatló erő is hozzád visz közelebb. Bár fölsebez a hajnal, megalvadt csönd az éj, míg testünk kettős vérköre forog, szoríts, ne félj. Mit ér a léten-túli hit, a vak remény mit ád? Utaztunk egymás áramán, — nekünk már nem kell más világ. Berták László Kerék Imre Kormos István „Fián valaki veled játszik* rítt Milán Te, M Győrött a nyakkendőmben, Niklán Divinyi Mehmed-ingben, de Párizsban is Berzsenyidben, hova szaladtál homokozni? Csúcstól gyökérig Csecsemő rügyek ringanak A föld alól zene szivárog Csúcstól gyökérig megmártják magukat a záporozó fényben a virágok Hova, ülni a kocsi útra, alulról nézni, hogy a csorda eldübörög megint akolba Miklóson vagy Normandiában? Hőmérőtokkal komblnékat megemelni, mint buborékot hova feküdtél óvadéknak értünk az elkurvult Időben? Mecsér, Udvarhely, Bretage, Vese, Európa minden szegénye, minden rigó alá mivégre, ha nem játszik már veled senki? Gyöngyös vizen Nakonxipánba tart az utolsó szelíd bálna, miért ítéltél pusztulásra minden élőt egy zuhanással? A hosszú hallgatás után újra-éledő sípján tavaszt játszik a jegenyenyárfa Tócsák lúdbőröznek a gyönyörűségtől Szapora füttyök neszek költöznek a tájba Zöld robajjal megindulnak a hegyek hogy szétfesítsék a horizontot Bőrömön át érzem ahogy a fában zizeregnek a sejtek a rostok Búzsa, rozs friss hadai seregeinek Sarjadó reménységpalánták Árva bátyám a nagy mesében vacog utánad semmiségem, sárkányod itt csücsül a széken, b nem tudom verssé varázsolni. susognak. Lábamnál tömzsi bokor tollászkodik — lassan kibontja szárnyát Egy somogyi költőnő Szalay Fruzina (1864—1926) a családi hagyományokkal együtt örökölte a versírás iránti készséget. Édesanyja (Kisfaludy Atala) révén ro­konságban volt a Kisfaiu- diakkal, a dédszülei révén pedig Ányos Pállal és End- rédy Sándorral. Nem vélet­len, hogy a korabeli Somogy szerkesztője, Roboz István a »Kisfaludyak. lantjának tisz­ta hangját« hallotta versei­ből, s ezen túl még azt is megjegyezte: alig van az or­szágban műfordító, aki »mér­kőzhetnék vele«. Szalay Frú- zLna élénken érdeklődött a századvég francia költői iránt; közel állt hozzá Sul- ly-Prudhomme, akinek lírá­ját elsőként ő ismertette meg a magyar közönséggel. Szí­vesen fordította Victor Hugo költeményeit is (egy ilyen átültetéssel kedveskedett Jó­kai Mórnak a hetvenkilen- cedik születésnapján). Könyvei — Versek (1893) és' Egy marék virág (1897), valamint ifjúsági regénye, a Bébi és Micóka (1906) — kedveltek, olvasottak voltak. Jelentős sikere volt Szalay Fruzinának 1890-ben: A Hét közreadta Hintán című ver­sét. Ez összegző nagy költe­mény, s világosan mutatja, hogy a költő a régi és az új határán áll. Virágmotívumai­val kötődik a hagyományok­hoz, ugyanakkor olyan ele­meket is tartalmaz, amelyek költészetünkben a század- forduló Után teljesedtek ki. Az ég-föld közötti lebegés, a suhanás már több ekkor, mint egyszerű leíró elem, s a halk-csendes kifejezésmód is előre mutat. Az élmény­alap itt egy itáliai utazás, ennek hatására törekedett' megragadni az elszálló, a mulékony pillanatokat. A 6 H (Szalai Fruzina) messzeség titkainak kutatá­sára induló szárnyalás a mai olvasó számára már csaknem köznapi dolog, de a korabe­liekben Szalay Fruzina az új képzetet keltette ilyen sorai­val: Minő gyönyör: lélegzetvesztve, Merészen, iennen, szabadon — Repülni, feljebb, messze, messze, Gyors, szélvész-adta szárnyakon! Az ilyen sorokhoz persze nemcsak a ragyogóan fényes olasz ég hatására volt szük­ség, hanem — mint jelez­tem — a szimbolizmus je­gyében újuló francia líra megismerésére is, a modern művészi törekvések figye­lemmel kísérésére. Az utób­bihoz volt egy nagyon ele­ven — somogyi ízekkel tar­kított — kapcsolata: Rippl- Rónai József. A közös gye­rekkor után Párizsban talál­koztak többször. ősszel, amikor nagy, nedves levelek suhantak az ablakok alatt, s a novemberi félhomál y tette elmosódottá a kontúrokat. Az ilyen találkozások meg­erősítették Szalay Fruzinát abban, hogy a Rippl-Rónai körében megismert szavak, színek, érzések világa sejtel­mesen idegen — és mégis olyan, amely rendkívüli fi­gyelmet érdemel. A festő példája késztette arra, hogy mindenben keresse a szépet, illetve eltávolodjon a bana­litásoktól, a megszokottság- tól. Költői céljaiban igyeke­zett hasonulni ahhoz, amit Rippl-Rónai és a Revue Blanche (a szecesszió egyik jelentős folyóirata) köre kép­viselt: ők a század »styljét-* keresték, és tudtak maguk­nak egy »új« világot találni. Ez az idézet annyira meg­fogta a költőt, hogy maga is a rejtély, az ismeretlen (kép­zelet) világ kutatására in­dult. Éjszakák neszeire fi­gyelt, hangok, súgások, illa­tok áradását érezte, álom, köd képeiben élt. »Köszön­tőm én csodás világom / Rejtélyes hangját, színeit!« — írta. Itt ismét hangsú­lyozni kell, hogy ezt nem mai szemmel kell olvasni, hanem nyolcvan év előtti­vel; akkor modernnek, új­szerűnek, erőteljesnek hatott. A századvégen élvonalba tar* tozó lírát művelt Szalay Fru- zina. A Hét szerkesztője, Kiss József érdeklődéssel kísérte pályájának alakulását. Így szívesen tett eleget a Szalay család meghívásának 1899 februárjában, hogy látogas­son el Kaposvárra: A So­mogy beszámolója szerint az öreg költő tiszteletére adott estélyen a lírikusok — köz­tük Szalay Fruzina — a nagy­világig tágították a költői élményforrást. Ez a kapcsolat persze csak adalék a róla való ítél­kezéshez. De nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az Egy marék virágról Igno­tus — a Nyugat későbbi nagy Hírű szerkesztője — írt elismerően. A helyi lap ha­sábjain pedig Endrődy Sán­dor dicsérte, ilyen mondatok­kal: »Lírája oly tiszta, mint a hegyi kristály ... Versei oly tökéletesek, oly teljesek a magok nemében, aminőket az újabb magyar líra keve­set mutatott fei.« S még va­lami. Századunk elején sike­res sorozata volt az egyik kiadónak a Piros könyvek. Ennék egyik kötetében Sza­lay Fruzina költeményei a XIX. századi lírának legna- gyobbjaival együtt jelentek meg. Versei — amelyek új kiadásban csak a Századvé­gi költők című (1959) antoló­giában szerepelnek — ma is megérdemlik a megkülön­böztetett figyelmet. Laezkó András Szirmay Endre Engesztelhetetlen viadal Kócosán, füttyösen újracsak itt az április, hetyke legények vállán csukott szárnyakkal itt tollászkodik ismét Attila frissülő alma. Váratlan, új fényű más arcú tavasz ez megint; ígéretes, teremtő, lázadó: fordul a válladon a fény sikolt az ajkadon a szó, a szemedből langyos eső ömlik, hajadból fúj a ciróka szél, minden mozdulatod lobbanó fáklya halk mosolyod lágyan zenél; Játékos ujjaid muzsikálnak a szélben, mert föleszmél a vágy, az öröm ne szakítsatok el az áldott földtől, én itt vonhattam meg varázsköröm; de belül és kívül boldogulhat az ember, akinek legyőzhetetlen véges hatalma; készüljetek velem áldott Ölelésre és engesztelhetetlen viadalra. Kamerával az irodalmi emlékhelyeken Veress Miklós Dal négy Szenczi Molnár-sorra N. L. emlékének Döndül lelkem rianása mert kit hittem nincsen sehol megmarad csak hite mása emberségünk látomása én meg lettem mint az bagoly, ki az kietlenbe huhol Tépi csöndem néma holló csőre most már bennem marad — vagyok ahhoz már hasonló az kinek kész az koporsó: nem dob égbe rög-madarat inkább fészkel szárnya alatt Inkább fészkel szárnya alatt Kelemen Lajos Az a kor József Attila emlékének Keserű pillanat dereng toronylik az ütés a vád penészvirágú tűzfalak világrésze esett le rád A televízió Jelentős vállalkozása az Irodalmi emlékhe­lyek bemutatása. A napokban Somogybán járták a televízió munkatársai. Csokonai, Berzsenyi somogyi tartózkodásának az emlékeit Takats Gyula József Attila-dijas költő elevení­tette föl. Felvételünk a Rippl-Rónai Emlékmúzeumban — a Róma-hegycn —■ készült, ahol a festőt Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc is meglátogatta. Fűrész a hófehér csonton s az idegek sikoltása — megborzongott a szabadított a fájdalom mámorára és feloldja vas vagy penge az elemek új rohamát hogy ép arccal elmondhassa a megbízottak igazát A szétrajzó ítélet — íme; képzetek eszmék és szavak — az esedékes rengeteg j amelyből kifogtad magad Az ünnepelt

Next

/
Oldalképek
Tartalom