Somogyi Néplap, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-29 / 74. szám

Visszhang egy pávadallamra •▼agy: szabad-e bírálni az amatőröket? A sértődékenység — emberi gyengeség, természetes válaszadási mód a bírálatra. S akadnak pályák, hadd hasz­náljam némi önteltséggel azt a szót: élethivatások, amelyek gyakorlása közben nem sza­bad és nem érdemes élesen reagálni a sértődöttségre. Ezért hagytam válasz nélkül hónapokig azt a féltucatnyi levelet, amelyet Pávák' és pulykák című — még az ősz­szel megjelent — írásomra kaptam, s ezért igyekeztem udvariasan »-levezetni« a rosz- szallásnak azt a hullámát, amely élőszóban nyilvánult meg. Igaz, * hasznosabb lett volna, ha egy-két levélíró pocskondiázás és szemrehá­nyás helyett logikai úton iga­zolható érvekkel hozakodott volna elő — okos vitacikkek közlését mindig hasznosnak tartottuk. Kénytelen voltam azonban beérni a bölcsessé- nek azzal a végkövetkezteté­sével, hogy — az amatőröket nem szabad bírálni. Az újság­író jószerével csak egyet te­het a pávakörök és parasztkó- rusök produkcióinak hallatán: megdicséri a lelkesedést és a szorgalmat — így hangzott az egyik »érv«. És az egyetlen érv, amely nem indulatok for­májában, hanem egyenesen »megideologizálva« nyilvání­totta egy — a cikkben egyéb­ként utalásszerűén sem em­lített — csoport sértődöttsé­gét. S mert ez a gondolatme­net szinte »telibe« találta vi­szonyunk legérzékenyebb pontját, talán nem lesz fölös­leges ízekre szedni az érve­lést, s néhány szót szólni az öntevékeny művészeti mozga­lom feladatáról. Nem feltétle­nül tanulságul, de minden­képpen vitaalapul azoknak az együtteseknek, amelyek a bí­ráló megjegyzések miatt meg­sértődtek, s amelyek közül egyetlenegyre sem utaltunk. (A meg nem nevezett, de a produkció hibái alapján az írásból felismerhető csoportok vezetői közül senki sem vála­szolt Ügy látszik, nekik volt több önkritikái érzékük....) Nos, az alaphelyzet: egy országos minősítő versenyen — közvetlenül a televíziós Rö­pülj páva-vetélkedő befeje­zése után — egyik-másik pá­vakörtől és parasztkórustól olyan színvonalú fellépéseket láthattam-hallhattam, ame­lyek nemcsak a remek tévé­versenyműsorhoz voltak mél­tatlanok, hanem Somogy nép- művészeti hagyományaihoz is. Féldallamokat, népdal gyanánt előadott magyar nó­tákat, szentimentálisán ma­gyar nótássá hígított, »elkent« citerakíséretet, balatoni nép­dalcsokorba becsempészett borsodi műdalokat. Tisztelet­ben tartva a részvevők lelke­sedését, s tudva, milyen ne­héz a csoportvezetők dolga, amikor szereplés előtt najook- kal kell »összetoborozniuk« a tagokat az esztergapad mellől, a mezőgazdasági munkáról vagy a tanári katedráról — »hangfogóval«, de őszintén említettem meg a fogyatékos­ságokat. Mert nem dicsérhet­tem a konzervatív ízlés gics- cses megnyilvánulásait. Es mert nem érthettem egyet az­zal. a régen elavult felfogás­sal. hogy az amatőrmozgalom létezése önmagában is tiszte­letre méltó, tehát dicsérendő dolog, bármit produkálnak is az együttesek. De nézzük a részleteket! Az öntevékeny művészeti mozgalom a sokoldalúan fej­lett szocialista embertípus ki­alakításának egyik módszere, amelynek lényege: az önmeg­valósítás a muzsikálásban, a dalolásban, a táncban, a szín­játszásban. s annak elkerülé­se, hogy a személyiség kizáró­lag a kultúra fogyasztójává, tévéhez, rádióhoz, lemezját­szóhoz ragadt passzív befoga­dójává váljon. A közös tevé­kenység legfontosabb célja: az egyéni képességek kibonta­koztatása és —.esetünkben ez még lényegesebb — egy kor­szerű izléskultúra létrehozása. A forma akkor fordul a visszájára, s az amatőr cso­port tevékenysége akkor válik kifejezetten károssá, ha — nem ritkán vezetői felkészü­letlenség vagy más ok miatt Vendégségben Győző tanár úrnál — Ilyenkor csak a tyúkok és a kakasok hangját halla­ni — mondja nevetve Győző. — Igazi falusi dél. Az idő tavaszias. A pocso­lyákon olvad a jéghártya, kerülgetjük, átugráljuk a la­tyakot. Jó kedvünk van. A falu közepén bontják a kocsmát. Foghíjas, öreg. Sok kocsmárost és búcsút kiszol­gált már. A boltívek alatt ahol Szent Miháiy-maipjáJ kockás abrosszal takart asz­talok álltak hosszú nyaké üvegekkel, most overallo; fiatalemberek ebédelnek. A tsz építőbrigádja. Zetor hörken a csendes ut­cára, riasztóan, váratlanul. — Álljon meg, Feri! — in­teget Győző, mert a traktoros az »öregek« Röpülj páva-kö­rének tagja, és most kapóra jön. — Hajoljon ki a fülké­ből, lefényképezzük! Az ebédre igyekvő trakto­ros meghökken, aztán, min! aki érti a tréfát* mosolyogva előrehajol. — Jó lesz így? Győző mára különös él­ményt ígér. Találkozót beszélt meg egy kilencvennyolc éves emberrel, aki — mint mond­ta— mindenre emlékszik. Pél­dául Kossuth koporsójára. De még jobban Ferenc Jóska fekete csődörére. Maga előtt látja, amint fölágaskodik, dia­dalmasan nyerít, mintha tu­datában lenne, micsoda méltó­ságot hordoz a hátán. Had­gyakorlati emlék. Legénykori csokomyakkendőjére, kobak­kalapjára is emlékszik. Ezt a kalapot, azt mondja, először egy munkástüntetésen viselte, rendőrkardlap szakította le a karimáját. Az esetről rendsze­rint egy dal is eszébe jut, s ha megkérjük rá, szívesen el- énekli: »Általános, titkos vá~ lasztási jogot adjatok, haza­fiak vagyunk, nem hazátlan bitangok.« Világító kék szem, csörgő, ősz bajusz* kihűlt pipa. Hideg tűzhely mellett üldögél, két­száz éves gerendák alatt, nádfedeles házban. Egyedül. Felesége meghalt, kislánya is. még az első világháború ide­— a műsorválasztásban és az előadásmódban a magyar nó- tás, gyöngyösbokrétás ízlés válik uralkodóvá. A közös munka ilyenkor rossz beideg­ződéseket, anakronisztikus gondolkodásmódot is konzer­válhat, sőt — mert e csopor­tokban nem kevés fiatal mű­ködik — a társadalmi szük­ségletekkel és tendenciákkal ellentétes nevelési hatást fejt­het ki. Feudális nosztalgiákat é'oresizthet, a tekintetet a je­len és a jövő helyett a rég­múltra, pontosabban annak ködös, romantikus jegyeire irányíthatja, ezáltal az élet­módot is alapvetően befolyá­solhatja. Ez az ízlésnek a2 objektív fejlődési tendenciák­kal való szembeszegülése, s rossz hagyományok nevében. Persze, mindez korántsem a folklór lényegéből fakad csupán a félreértéséből, egy meghaladott életmóddal valc kritikátlan azonosításából, a tiszta forrás elhasznált ízlés- forgácsokkal való beszennye­zéséből. Mert a népdal és a néptánc, ha a beidegződések ellenére sikerül őket »re­konstruálnunk«, könnyűszer­rel állítható az objektív ha­ladással lépést tartó ízlésfej­lesztés szolgálatába, könnyen beilleszthető az újfajta, mo­dern gondolkodásmódot létre­hozó folyamatba. Egyetlen alápanyag — a folklór — te­hát legalább kétféleképpen dolgozható fel. Ezért nem té­veszthetjük össze — például — az Erkel-operák táncdalla­mait Kálmán Imre operettjé­nek csárdásaival, ezért nem gyömöszölhetjük ugyanabba a skatulyába Kodály Zoltán szellemi örökségét Szentirmay Elemérével. És ezért nem nyi­latkozhat elismerően az új­ságíró a hamisítványról, még akkor sem, ha nagy lelkese­déssel, ernyedhetetlen szorga­lommal hozták létre. Természetesen nem szándékom a megyei pávaköri mozgalom egészét közös ne­vezőre vonni, amikor azt ál­lítom: a forma önmagában még nem lehet hasznos. Csak akkor, ha értékes tartalommal sikerül megtölteni. És So­mogybán erre is bőségesen ta­lálunk követendő példákat. A túlérzékeny vezetőknek ezért lett volna hasznosabb — az oktalan sértődés, az érvek nél­küli önigazolás, a kritika jo­gának kétségbevonása he­lyett — megkérdezni, hogyan csinálják a törökkoppányiak vagy a szennaiak, és — az alapanyag hiányára való ál­landó hivatkozás helyett — megvizsgálni, mit rejt a ka­posvári múzeum hangszalag­tára. Háromezer előadatlan, feldolgozatlan somogyi nép­dalt vagy népdalváltozatot... Lengyel András jén, miíköz- bem ő az Ison­zónál harcolt. Felnőtt fia a Don-kanyar- ban pusztult. Néhány me­dália maradt utána, őíő- mélíósága Horthy Mik­lós arcmásá­val. Akkori­ban már ő volt a hadúr. Sándor bá­csi valóban mindemre em­lékszik. Csak a fiáról ne kérdezze sen­ki... — Ebben a faluban szü­lettem — mondja —, itt tanul, tam a mesterséget. Sokfelé jártam életemben, végül visz- sza hozo tt a sors. Vasas vagyok, pedig az apám, aki asztalos- mester volt és vásárokra dol­gozott, azt akarta, hogy én is a gyalupad mellett marad jak. De én nem szerettem a fát. A műhely enyvszagát se állhatom, pedig benne nőttem. Az apám elvitt egy igen jó bognár ismerőséhez inasnak. Megszöktem. Gyalog jöttem haza. Ezütán csizrriadiainas lettem, de ez még úgy sem tetszett. Dühös volt az apám, szidott. Azt hitte, a munka nem ízlik. Légy te csak asz­talos, mondta* és bevitt a já­rási székhelyre, egy legény - kori barátjához, aki a Zöld­fa vendéglő közelében nyi­tott műhelyt. Hoztam segítsé­get. köszöntött be hozzá. Az jó lesz, fogadott bennünket a mester, s mindjárt meg is in­vitálta apámat egy pohár borra a Zöldfába. Amíg ők it­tak, és a hátsó kapun, usgyé* kifelé, meg sem álltám ha­záig. Ezután kéményseprő­inas lettem a magam akaratá­ból. Tetszett ez a mesterség, mert mindennap máshol dol­goztunk, jártuk a Dunántúlt. Csakhogy ez meg a szüleim­nek nem tetszett. Túlságosan piszkos munkának tartották a kéményseprést, s egy ki­csit nevetségesnek is. Könyö­rögtek, hogy hagyjam abba. menjek haza. Ekkor jött Szé­kely Imre gépészkovács az apámhoz* hogy ő szívesen maga mellé venne inasnak. Van kedven hozzá? — kér­dezték most már a szüleim. De van ám! — mondtam. — A kovácsműhely szagá­val nem volt baj? — kérdez­tem. — A vas szagát szerettem. Ma is szeretem. És a szívem­be vág az üllő hangja ma is. ha álmomba néha megszólal. Székely Imréhez kerültem te­hát, jó mesterhez, jó műhely­be. Itt szabadultam föl, majd a mester apjához küldtek dol­gozni, nagyobb műhelybe, ahol két forint volt a heti munkabérem. Reggel négytől este nyolcig vertük a vasal. A műhelyben aludtunk. Oda­bent a házban az öreg mes­te ágya fölött volt az ébresz­tőcsengő. Visszacsengettünk a kalapáccsal. Ha nem szólt az üllő* az öreg újra csöngetett; Egy nap aztán a fejembe vet­tem, hogy elmegyek innen. Moson környékére, a néme­tekhez. Az öreg mester ma­rasztalt, mondogatta. hogy, majd sírva könyörgöm ma­gam vissza, de velem nem le­hetett beszélni. Mentem. Jól tettem. Elszegődtem Moson-, szentjánosra, Vakler gyógy­kovácshoz, ahol heti bérem hét forintra emelkedett. Nagy szó volt az! A műhelyvezető­vel együtt öten dolgoztunk! Vakler úrnál, aki abban az időben már csak gyógyítással foglalkozott. A Frigyes fő­herceg majorjait járta, lova­kat, teheneket kezelt. Volt nyolcvan hold földje, foga­tai, cselédsége. A koszt is jobb volt nála, mint az itte­ni mestereknél. Pénteken, va­sárnap az ebédhez három de­ci bor is dukált. Erről a jó helyről rukkoltam be katoná­nak 1902-ben. — Hogyan lett »közönsé­ges« kovácsból gyógykovács? — Ahhoz is papír kellett, s ezt a katonaságnál lehetett megszerezni. Én is 6 hónapig jártam Budapestre állatorvo­si iskolába 1905-ben, mielőtt leszereltem. Levelem van ró­la. A negyven vizsgázó közül nyolcán megbuktak. Nekem könnyű volt, mert az itteni mesterek is értettek a lovak­hoz. Vakler úr pedig híres gyógyító volt. Sokat segítet­tem neki. Állatorvos, ugye, abban az időben még nem­igen volt, ló annál több. Eb­ben a faluban például az én inaskoromban hatszázihetven ló volt. *— Milyen betegségeket gyó­gyítottak? — Az ünnepi betegségeket például. Ha egy lovat napo­kig nem fognak be, de köz­ben jól tartják, megromlik a vére. Szédeleg. Eret kell vág­ni rajta. Gyógyítottuk a kóli- kát is, amit rosszul szárított lucernától, éretlen kukoricá­tól kap a jószág, aztán lép­ténél* meg mindenféle pata­betegségeket. Szapudi András (Folytatjuk) 11LMbOLYAM Három nőiéi*-Mig megvalósul gyönyö­rű j képességünk, a rend / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...'« (József Attila: A város pe­remén) A Filmregény című négy és fél órás magyar film mottója tökéletesen érzékelteti; miről akar Dárday István és Szalai Györgyi beszélni nekünk. Azt a fejlődési stádiumot vitték a vászonra, melyben a »ter­melési erők« és az »ösztö­nök« harmóniája még nem teremtődött meg, mivel a fel­tételek ehhez még nem adot­tak. A fél,út gyötrelmes, kín­keserves stációját rögzítették ebben a filmregényben, s itt nem címként, hanem valódi műfajként értjük a szót. Jó­zsef Attila neve, versei több­ször is felhangzanak Dárday »vj« munkájában: e versek érvénye csak fokozódott, s akár iránytűnek is használ­hatjuk egyiket-másikat. A vá­ros peremén című pedig jól határozza meg azt a hely­színt — lokális és szociális értelemben —, ahol a mű játszódik. De a »játszódik« kifejezés itt tulajdonképpen hamis; a valódi élet egy-más- íéi éves történéséit kapjuk, noha — ezt a négy és fél óra bizonyítja — kicsit terjengő­sen. De nem érdektelen négy és fél óra ez, siessünk hozzá­tenni rögtön! Jó híre megelőzte a filmet; nem csalód tunic a rendezőben most, ho-gy láttuk a Filmre­gényt. Aki emlékszik a nagy­szerű Jutalomutazásra, a ne­velésügyi filmsorozatra, vagy a napokban az úttörő és ifjú­sági házban vetített Fogada­lomtétel című munkájára, an­nak nem idegen ez a stílus, az úgynevezett dokumenta- rizmus. Nálunk Dárdayéknak sikerült tökélyre fejleszteni, Jelenleg két út is mutatkozik ennek megvalósítására. Az egyik a Dárday, Gyöngyösi Imre, Ember Judit stb. nevé­vel fémjelzett út: amatőrök valósítanak meg élethelyze­teket. Ennek az útnak jellem­zője, hogy minden úgyneve­zett natúr szereplő a saját »civil« foglalkozásának meg­felelő szerepet játszik a meg­adott szituációban a saját szavaival. A másik út — s er­re a legjellemzőbb példának András Ferenc Veri az ördög a feleségét című filmjét tar­tom —, amikor előre megírt ío rga tókönyvet eleve n í tenek meg színészek, de játékmód­ban, beszédben a valódiság érzetét keltve a nézőben. Mindkét út sikeres lehet a to­vábbiakban is. A Filmregény három, mun­káscsaládból származó nővér egy életszakaszát tárja elénk, felismerésre serkentve aluszé- kony tudatvilágunkat. Ez a filmszociográfia méltó társa a Magyarország felfedezése könyvsorozat legjobb munkái­nak. Három sors, egy főirány: az életkezdés buktatói, ku­darcai. Három nővér próbálja megtalálni és megvalósítani önmagát »termelési erőként« és érzelmi-ősztönviIá gú lény­ként, tehát emberként: meg­találni a helyet a társadalom­ban és megtalálni a méltó magánélet formáit. Sikerül-e olyan akadályokat átröppen- ni.ük, mint a kényszerű lakás- helyzet — öten, majd heten laknak együtt —. a munkahe­lyi antidemokíratizmus (Mari esete az újságírással), az esz- pressz-szerelem következmé­nyei stb, Zsuzsa tudatvilága egyre inkább beszűkül az ego-ra — kísérletei a kom­munikációra sorra csődöt mondanak —, öngyilkosságot kísérel meg. Mari a kritikus hangvételű újságcikk helyett ír egy közheíyeset, de nincs kizárva, hogy higgadva úgy tudja majd megírni a kriti­kát, hogy az sokoldalúan tár­ja fel a munkahelyi problé­mát. Anélkül, hogy Mari meg­alkudna! Ági, a közgazdasági egyetem hallgatója makacsul tudatos lény, élete eddigi leg- ngyobb konfliktusában — há­zasságon kívül akar gyereket szülni — végül is megalku­szik, de éppen mert kezdi ér­teni 3 József Attila-i érte­lemben használt »odakint« bonyolultságát, világos, hogy megtalálja majd az élet ér­telmét, önmaga pelyét. A csehovi Három nővér nem jutott el az áhított Moszkvá­ba; bízunk abban, hogy áldo­zatokkal, sebekkel, de a ma­gvar »Három nővér« éljut a maga »Moszkvájába«! A »kint« és »bent« harmóniáját kell megteremteni, s ez nem­csak életprogram, de társa­dalmi szintű perspektivikus cél. Azt mondja a film elején a művezető apa: »A mi gye­rekkorunk sokkal sívárabb volt. A mostaniaknak köny- nyű .. .« Dárday István vá­lasza az, hogy minden nemze­déknek vannak gondjai, a fel­adatok most sem könnyeb- bek,~s ezeket meg kell talál­niuk az új generációknak. L. !*. Egy képtár és közönsége Lódzban, Lengyelország leg­nagyobb textilipari központ­jában közel fél évszázada mű­ködik a Modem Művészeti Galéria. Gyűjteménye szokat­lan módon, a viliág avatngar- de művészeinek adományai­ból alakult ki. Így a galéria a kübizmus, a futurizmus, a puri.zm.us, a konstruktiviz­mus, a neoplaszti.cizmus és a szürrealizmus különböző fej­lődési szakaszait mutatja be. A gyűjteményben Arp. De­launay, Picasso, Pram.polini és a lengvel művészek — Chwis- tek, Czyzewski, Katarzyna Kobro, Henryk Stazewski — alkotásai láthatók. A múzeum igen. lényeges, újszerű vonása a közönséggel való jó kapcsolat, a művészet közkinccsé íéteie érdekében kifejtett tevékenysége. »Hoz­zuk közelebb a művészetet a munkásokhoz!« címmel pél­dául vándorkiállítást rende­zett és előadássorozatot tar­tott. A muzeológusok üze­mekben, kuitúrhá'zukban. sőt, nem ritkán üzemcsarnokok­ban rendeznek kis kiállításo­kat és művészeti vitákat. Ha­sonló célokra igénybe veszik néha a színházak előcsarno­kait is. Másik rendezvényso­rozatuk a »Három múzsa estéje«, amikor az irodalom és a zene eszközeit is felhasz­nálják a képzőművészeti, al­kotások jobb megértetésére. Legújabb és igen népszerű kezdeményezésük az »Egy va­sárnap a művészettel«, ami­kor egész napon át kínálnak nemes szórakozást a. látoga­tóknak a múzeumban, kinek- kinek ízlése szerint, mert a műsoron többéit között kiállí­tások. koncertek. író—olvasó találkozók, divatbemutatók, könyvvásárok, műtárgvak vá­sárai egyaránt szerepelnek. A vas szaga

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom