Somogyi Néplap, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-15 / 62. szám

Németh József kiállítása önarckép M ossiith- és esikoskalapban Ä modorosságot a hétköz­napi élei éppúgy elveti, mint a művészet, a magatartás — az alkotás — perifériájára utasítja vissza az ítélet- Né­meth József festészetében is találkozunk ezzel a jelenség­gel, ám az 6 esete rendhagyó: az önarckép Kossuth'kalap- ban, s az önarckép csikóska­lapban arra ad magyarázatot, hogy ha szerepjátszás is, bel­ső tartalmát nem vonhatjuk kétségbe. Németh önarcképei — többet is festett — az ön­vizsgálat megnyilatkozásai, nem választhatók el egyetlen más alkotástól sem. Az önarckép Van Gogh-i makacssággal néz ránk, az arcvonásokat a szemredök gyújtók össze. A tekintet belső viharokat tükröz. A Kossuth- kalapos önarckép — a ki­hangsúlyozott jellel, a kalap­pal — tulajdonképpen kettős portré, egyaránt utal Kossuth­ra és a festőre. Nem töreke­dett arra, hogy az arc eset­leges rokonvonásait »-össze- r ■ 1 ■ mossa«, aki szembenéz ve­lünk, az Németh József, de egyben megidézi Kossuth sze­mélyét is. Az egyidejűség — saját élete és Kossuth emlé­ke — jelentkezik ebben a képi kifejezésben. S nyilván ez is volt a festő szándéka. A csi­kóskalapos önarckép ped'g a pusztai emberrel való azono­sulás bemutatása. Ha elejtet­tük is a pózolás vádját, arra fölhívjuk a figyelmet, hogy magyarázkodásnak tűnik ez az önarcképsorozat mert sokkal kifejezőbben valamennyi Né- meth-műben megtaláljuk azt a jelentést amelyre az előbbi képek közvetlen módon utal­nak. Németh József kiállítása a napokban nyílt meg Buda­pesten, a Képcsarnok Válla­lat Csók Galériájában. 1957- től a Tisza-parti Firenzében, Hódmezővásárhelyen él. elkö­telezett művésze lett az itt gyökeret vert sajátos alföldi iskolának. Nemcsak ide tarto­zik, hanem hamarosan vezető egyéniségévé, művészévé is vált Az azonban aligha mondható el róla, hogy e táj, vidék, az itt élő emberek éle­te termékenyítette meg mű­vészetét, hiszen somogyi föl­dön nevelkedett, s a gyermek- és ifjúi évek kitörölhetetlen nyomokat hagytak benne. Itt találkozott először azzal az életformával, amelyet később az Alföldön is megismerhe­tett Festői ambícióit is itt dé­delgette, Gebauer Ernő mel­lett freskómunkálatokat vég­zett, majd a kaposvári kép­zőművészeti szabadiskola fog­lalkozásait látogatta. Hincz Gyula fedezte föl tehetségku- t&tó kőrútjának kaposvári ál­lomásán. Fölvették a Képző- művészeti Főiskolára, ahol 1957-ben végzett Munkássága jól ismert a? országiban, szülőföldjén is. Jellemzéséül saját szavait is idézhetjük, olyan pontosan ál­lapította meg művészetének a lényegét: »A parasztokat a történelem folyamán sokféle­képpen ábrázolták, többek között nyomorúságos paraszt­nak, Én a parasztot fenséges emberként kívánom ábrázolni. 2100 fiatalt várnak a szakmunkásképző iskolák A vállalatok tavaly 4020 fiatal beiskolázását kérték a szakmunkásképzőkbe, és 2186- an kezdték meg tanulmányai­kat Az 1979—80-as tanévre 3738 szakmunkástanulóra je­lentették be igényüket a vál­lalatok, a Munkaügyi Minisz­térium 2100 felvételét engedé- lyczfcc. Az idei tanévben 303 fiatal kezdte meg tanulmányait szakközépiskolában: Tabon a gimnáziumban mezőgazdasá­gi gépészek, a kaposvári gépé­szeti szakközépiskolában gépi forgácsolók, géplakatosok, könnyűszerkezeti lakatosok, a részére 1264, a tanácsi válla­latok részére pedig 164 embert képeznek. A magánkisii párosok harminckét fiatalt küldhetnek. A megyei tanács munkaügyi osztályán elmondták: a Cse­pel Művek Egyedi Gépgyára Kaposvári Nehézgépgyárában száz fiatal kezdi meg tanul­mányait Kiemelten kezelik a Kaposvári Húskombinát va­lamint a szolgáltatóipar szak­munkástanuló-igényét is. Az új tanévben az építő­ipari szakmákban 205-en kezdhetik meg a tanulást Gé­pi forgácsolónak 176 fiatalt vesznek föl. Lakatosnak és balatonboglári szakközépisko­lában szőlő-gyümölcstermelő kertészek, a mezőgazdasági szakközépiskolában pedig szarvasmarha-tenyésztők és állategészségőrök, az élelmi- szeripari szakközépiskolában cukorgyártó szakmunkások kezdték meg tanulmányaikat Az új tanévre ötvennyolc szakmában vesznek föl első­söket a szakmunkásképző in­tézetek. A minisztériumi irá­nyítás alá tartozó vállalatok szerszámkészítőnek 120-an Je­lentkezhetnek, szerkezeti és karosszérialakatosnak pedig 102-en. Kereskedőtanulónak több mint kétszázan mehet­nek, és majdnem ugyanennyi fiatalt fogad a ruházati ipar is. Országosan az általános Is­kolából kikerülő fiatalok 49 százaléka tanul tovább szak­munkásképző iskolákban, So­mogy megyében 53 százalék ez az arány. Bánszky Pál monográfiájá­ban — 1974-ben jelent meg — még többnyire olyan ké­pek szerepelnek, amelyek erő­sen stilizáltan, idillikusán mu­tatják be a paraszti életfor­mát Mostani kiállításán sze­repelnek hasonlók, ám több olyat látni, amely alak nélkül is a természet és az ember harmóniáját fejezi ki. A fűz­fák, mocsaras tájak, erdei ház, nyírfák és fenyőfák kö­zött is ott érezzük a vidék emberi életét és szinte azt várjuk, hogy egy-egy favágó, magányos barangoló kilép a fák közül. Modelljei azonban most is különös jelképeket viselnek, ezek közül kiemel­kedik a Lány poncsóban. Az arc elnagyolt festése föl sem tűnik, mert szemünket a vi­selet vonzza magára. Ezen is a két szarvasforma jelentésé­re esik a hangsúly. Az Akt franciás dekorativitása is a melléktémának szenteli a mondanivalót a Tisza vidéki hímzésnek, a földre terített piros csíkos szőttesnek. Németh József festészete a poétika» vonások ellenére is erőteljes és fenséges. Horányl Barna Mai magyar ötvösremekek . Európa számos országában, sót a tengeren túl is kereset tek az Állami Pénzverde M- vösm«helyében készült különféle dísztárgyak. A rendkívül munkaigényes zenélő órák, sakk-készletek, kelyhek, hajók valóságos ötvös műremekek. A képen: Sakk-készletet drágakövekkel díszít Szépülsz ky Katalin ötvös. „Gyűlölöm azt a szót: vidék'’ In memóriám Vaszy Viktor A legszebb, Legigazibb mu- asikushaláliai halt meg hét­főn délelőtt. Karmesteri pál­cával a kezében, szemben az­zal a zenekarral, amelyet év­tizedeken át tartó szívós munkával, rá olyannyira jel­lemző vasszigorral nevelt az ország egyik legkiválóbb eevüttesévé. Éppen — életé­ben ki tudja, hányadszor — magyarországi ősbemutatóra, Verdi: Jeanne d’Arc című operájának színrevitelére ké­szült a szegedi zenekarral és a szintén az ő vezetésével je­lentős hírnévre szert tett ope­ratársulattal. Ám elment anélkül, hogy a dél-alföldi nagyváros hálás közönsége — szokása szerint — ismét azt kiáltozhatta volna: brávó, Viktor bácsi! Mert Szegeden mindenki, énekesek és zene­kari tagok, kóristák és sta­tiszták, egyetemi hallgatók, a Hág; -étterem és a Gambri- nusz-söröző pincérei is csak így ismerték: Viktor bácsi. Holott korántsem volt afféle kedves bácsika ... Se szeri, se száma a Vaszy Viktor keménységét és ke­gyetlen szóki mondását bizo­nyító ’•sztoriknak«. Mégsem lehetett igazán megsértődni szemrehányásaitól, mert az eredmény mindig az ő elkép­zeléseit igazolta. És szigora mögött — bármilyen furcsa — kírpélet rejlett. Csajkovszkij: A pikk dáma című operájának egyik zene­kari próbáján Viktor bácsi — mert a társulat esti előadásra készült — "-parancsba- adta az éppen enyhe légcsőhurut­tal küszködő országos hírű tenor is tónak, hogy hagyja ki a próbát, és menjen haza. Néhány perc múlva azonban, vafamelyik földszinti próba­teremből, skálázás hangjai szűrődtek ki. A karmester — pálcájával dühöd ten hado­nászva — kirohant, s olyan eréllyel szidta meg a kitűnő énekest, hogy az néhájjy órá­val későlbb élete egyik leg­nagyszerűbb alakítását nyúj­totta. De a hlibáit sem rostéitte el­ismerni. Tíz éve, Verdi: Ál­arcosbál című operájának be­mutatása előtt mindössze két nappal, tehát szinte az utolsó pillanatban cseréit baritonis­tát, szomorúan elismerve, hogy eredeti jelöltje »ä szere­pet csak üvölteni tudja-. Jellemző volt rá az a törté­net is, mely A trubadúr szín­házi főpróbáján esett meg ve­le. Duna gróf fiatal alakítója, a második felvon ás nevezetes áriáját félbeszakítva, megkér­dezte tőile: "-Viktor bácsi, mi­iven kádenciát énekeljek?« A választ pedig — manapság ezt igen kevés dirigenstől halla­nánk — így hangzott: "Olyat, fiam. amely neked a legna­gyobb sikert hozza ...« Szorgalma és stílusismerete csak szigorúságával veteked­hetett Ha egy-egy modern A TISZA AJÁNDÉKA F arkas Imre 1939 tava­szán a 78. évét tapos­ta, amikor legidősebb fiát a halálos ágyához ren­delte. Tekintetével minden­kit kiparancsolt a földpad- lójú, nádfedeles kunyhóból, és akadozó nyelvvel a követ­kező titkot suttogta: »Fiam! A Kódus-kanyar- ban lakik a Tisza királya... Én már többször láttam, de megfogni nem tudtam! Ne­ked hagyom a posztátomat... a tanyámat és örökségbe ha­gyom neked a ... a ...« Ezután a feje hátracsuk- lott és meghalt. Ifjabb Farkas Imre is a hatvan felé közeledett már. Még apjánál is öregebbnek látszott. Hatéves kora óta a Tisza volt a munkahelye, az eltartója, az otthona... A rongyos, mezítlábas halász­gyerek tüdejét a köd, a víz­pára, az örök nyirkosság már fiatalon megtámadta. Ezer ráncba futó múmiaarcából kis, fekete gombszeme bizal­matlanul szurkált a világba. A Tiszát, a vizet — mint a legősibb elemek egyikét — istenként félte és tisztelte, amely ha szegényesen is, né­ha szeszélyeden is, de ellát­ta őt magát és a családját. Igazi nagy fogása még so­hasem volt. Jussolt területén — a Sajó torkolatának kör­nyékén — a pontyok, süllők, kecsegék (néha egy-egy har­csa) kifogásából a' családnak legtöbbször csak a tejre, vaj­ra, gyümölcsre futotta. Mind­ezek mellett — mint min­den ősi halászdinasztia tag­ja — babonásan hitt abban, hogy egyszer a Tisza majd őt is megajándékozza. Az apja ráhagyott titkán egy kissé meglepődött. Bár az öregebb halászoktól már nemegyszer hallotta, hogy a Kódus-kanyarban egy óriás harcsa tanyázik. Közszájon forgott az is, hogy ez a ka­pitális példány évente csak egyszer-kétszer bújik elő padmajából. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy a nyári kérészrajzásokkor jelenik meg. De olyan halásszal, aki azt állította volna, hogy 6 személyesen látta ezt a hal­királyt — az apján kívül — eddig még nem találkozott. Mindezeket végiggondol­va, a temetés másnapján posztját legnagyobb fiának átadta, szerszámait a ladik­ba csomózva tempósan föl­evezett a Kódus-kanyarhoz, apja tanyahelyének elfogla­lására. A Kódus-kanyarban a Ti­sza már évtizedek óta igen kegyetlen volt mind a ter­mészethez, mind az embe­rekhez. A folyó nagy fordu­lójában a nyugati szakadé- kos part környéke ladikkal megközelíthetetlen volt. A rohanó víz a partján elterülő hatalmas őserdőt állandóan dézsmálta, a nyugati partot szaggatta, a fákat a medré­be döntögette, mintegy ön­magát szabályozva, önmagát sarkanytúzva vele. A halom­ra döntött faóriások között a folyó sebe hatalmas örvé­nyeket kavart, a partközei­ben meztelen ágcsonkok me- redeztek az ég felé, amelye­ken a hordalékok fennakad­tak és mesterséges zátonyo­kat képezlek. A bedőlt fade­rekak között pedig kucikok, padmalyok formálódtak bú­vóhelyet biztosítva a Tisza legnagyobb ragadozó halai­nak. A nagy titok örököse már az első napok tapasztalatai után úgy vélte, hogy ha a Tisza királya a Kódus-ka­nyarban él, akkor vacka csak itt, a folyó megbolygathatat- l annak tűnő farengetege alatt vagy annak közvetlen környékén lehet. Ezzel a tudattal fogott nagy terve megvalósításához. De hiába volt a szaktudása, hiába volt fanatikus hite és kitartása, A Tisza királya még két év után sem jelent­kezett. Minden más ember talán rég feladta volna e ki­látástalan küzdelmet, és a Tisza királyának történetét is besorolta volna a többi szájhagyomány közé... ö azonban megszállottan hitt apja utolsó szavaiban, annak igazságában, hitt a kapott örökség megszerezhetőségé­ben, a Tisza jóindulatá­ban ... Már a harmadik nyár első kérészei röpködtek az alko­nyaira mindig megszelídülő Tisza fölött, amikor Farkas Imre egy újabb, minden ed­diginél nagyobb rohamra ha­tározta el magát a Tisza ajándékának ki érdemlésére, a szerencse megragadására... Délután, napszállta előtt ereszkedett a veszélyes ka­nyarba. Evezőjét a kötélbi­lincsbe húzta, bal kezével a csónak mozgását irányította, jobb kezével pedig — a be- idegződött ősi mozdulatokkal — puttyogtatott. Ha kicsor- gott a kanyarból, akkor az ér «{len visszaevezett, tíz­szer, százszor... Es ez így ismétlődött egészen a Gön- cölszekér megjelenéséig! Ek­kor, téstben és lélekben ki­merülve a ladik láncát egy kiálló facsonkan átvetve, úgy döntött, hogy pihen néhány órát az újabb nekirugaszko­dásig. Hogy meddig pihenhe­tett. a ladik farában, hogy lehunyta-e közben a szemét avagy sem, ezt nem tudná megmondani. Csak arra riadt fel, hogy látomása van! A folyó kanyarjának nagy ivében, a sodrával szemben egy hosszú, ezüst nyíl úszott egyenletes sebességgel, fod­rozó, széttartó szárú »V» be­tűt húzva maga után. Az ezüst csík a ladikkal egy ma­gasságba érve egy szem pil­lantás alatt megcsavarodott, és egy bődületes vízcsobba- nás közepette kiemelkedett a habokból. Igen! ö volt, a Tisza királya! Fejét megrázta, belecsípett a karjába: nem álmodta-e az egészet... De nem ál­modhatta, mert a ladik még akkor is tehetetlenül hány­kolódott a felkavart hullá­mokon ... Újra elfogta a tett vágy. Reszkető kézzel kotorta elő a ladik ülése alól a vado­natúj kenderzsinórját. Erre halászkötéssel egy 10 centi hosszú, 5 centis nyílású, bo­rotvaélesre köszörült szakál­las horgot erősített. A zsinór szabad végét belekötötte az orrtőke karikájába, a többit pedig húzásra-eresztésre a ladik közepére hajtogatta. A horogra egy fii mar ha tüdőt fűzött fel. Miután így elké­szült. a vágóhorgát, valamint a kisbaltát a keze ügyébe helyezte, és ellökte a ladikot a fa csonkjától. A kanyar felső vége felé, északnak evezétt. Néhány száz méter után ladikját ke­resztbe fordította, a horgot a rajta csüngő véres tüdővel óvatosan a vízbe eresztette, kereste a folyó fenekét a puttyogtatás megkezdéséhez. De a horog nem akart fene­ket érni! Pedig a ladik már- már túljutott a Tisza kirá­lyának feltételezett tartózko­dási helyén ... Egyszerre megfeszült a zsinór! A horog valamibe beakadt, olyan erő­vel, hogy a nagy gyakorlat­tal rendelkező — de most fá­radt — halász alig tudta egyensúlyban tartani a ladi­kot. Mérhetetlen csalódás és keserűség lett úrrá rajta. Pe­dig az eltelt három év alatt tucatnyi fenékhorog zemór­ját kellett már elvágnia be­akadó* miatt. De éppen ma?... A siker kézzelfog­ható közelségében...? Meg­próbálta — mint már any- nyiszor — a ladikot a be- akadás felé húzni, hátha el­lentétes irányba húzva a horgot ki lehetne akasztani. Húzta, húzta, eibálta .. ■ Egy­szer csak azt érezte, hogy a zsinór beremeg a kezében, és anélkül, hogy ő tovább eről­ködne, a ladik befordul a folyó sodrába, és egyenletes tempóban elindul felfelé... Mint a Pillám, hasított tu­datába: *Megfogtam... Megvan az apám öröksége... Az enyém lesz a Tisza kirá­lya!» ttt. Saendl Jómét opera magyarországi őrs bemu­tatójára készült társulatával, reggeltől estig képes volt ele­mezni, értelmezni, a zenészek­be és az énekesekbe sulykolni az addig szokatlan formanyel- vet. Emberségéről ugyancsak le­gendák keringtek. Ha kellett, tucaitszámra »verekedte« ki a lakásokat munkatársainak, ily módon is hozzájárulva ha­zánk legjobb vidéki operatár­sulatának és szimfonikus ze­nekarának a létrehozásához. S eszel a »vidéki« együttessel produkált olyan előadásokat, amelyek a főváros zeneszenté­lyeinek is nem ritkán becsü­letére váltak volina. Művészi vonzerejét talán semmivel sem lehetne jobban jellemez­ni, mint azzal a ténnyel, hogy az általa nevelt, de a fővá­rosba került neves művészek — Moldován Stefánia, Kom- léssy Erzsébet, Simándy Jó­zsef, Réti József és mások — megtiszteltetésnek érez­ték, ha az 6 vezénylete alatt vendégszerepelhetnek Szege­den. »Utálom azt a szót, hogy vidék« — fakadt ki indulato­san jó egy évtizede egy ma­gánbeszélgetésen, amikor a társulat — azóta világklasszis­sá vált —- fiaital basszistájá­nak ecsetelte kedves városa szépségeit. Ennek az "ars poeticának« a jegyében rótta rendszeresen Szeged sugárút­jait, állt meg a munkásoknak "szurkolni« az új lakótelepek építkezésénél, s e jelszó szel­lemében újította meg húsz éve a szegedi szabadtéri játé­kokat. Sajnos, többé nem hallhatja a hétezer hallgató elragadtatott tapsát U A.

Next

/
Oldalképek
Tartalom