Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

Garai István Szégyenlős kisfiú- Fodor Andrásnak — A szégyenlős, szemérmet kisfiút megőrizted, tudom, magadban máig: jöhetnek próbák, magánháborúk, te szólaltatod a szív orgonáit. Valami nemes érzékenység, távol­tartása minden kandinak magadtól: mint hogyha lényed borítaná csendfátyol, miközben kint a dervis üviilt, gajdot. Arcod útjait rovod az időbe, siraszt barátot, mestert illetődve, és messzi költők mézét elhozod. Haragoszöld a szőlőtő, min fürtök száza tetszeleg — őszutón begyűjtőd, és zsongit, tüzel, eszméltet borod. Zelk Zoltán ÉQÖ HÁZBAN Egyedül az égő házban, égő házban egyedül, lófutásban, dobogásban, tüznyílásban egyedül, de jó, hogy ő nincs most itthon, de jó, hogy most egyedül, omló falak alatt titkon megbúhatok egyedül, ajtók, ablakok zuhognak, ahány szomszéd, menekül, iobot vető paplanomnak lángja alatt egyedül, egyedül az égő házban, egyedül a tűzhalálban — aki leszek, rávetül : üz a tűzre, láng a lángra ess elhamvad egyedül. Kelemen Lajos Nőstény róka Titkos pillantásom is ismerik, száikásan ringó bokrok mögött a mélység üres, ragyogásában, zöld vizű mocsár tükrében lobog szemem kolonca; idétlen döbbenet Motyog a köre gördülő eső, s a rideg pirexröl arcomba tűznek birtokom nehéz fényei; — attól fogva fegyverek kihagyó dörrenése, ebvonvtás kíséri menekülésem, köröz a tiszta kerteken. Kínom másként nem illik a hosszú meséhez, csak ha vér átüt, csontomba ösvényt vájnak a föld férgei, s mit szél űz, az elhullott toll lesz szájamé. Galambosi László KAPUT NYITÓ A magány mélyén hull a hó. r orogj erő, kaput nyitó! Míg botorkál a gondolat, tapintja csak a szavakat Kettőzd meg lépted, értelem, hajolj fölibénk fényesen. Az útvesztőkben járj elől, a lenti táj nem tündököl. Csak föl! Csak foil Amíg lehet , Munkáljunk, minit a fenyvesek. Lüktet, nőveszt a szorgos ég. Gazdagodik a messzeség. Szirmay Endre Zeng valahol... A délutáni téli ég alatt lustán szárnyal a varjúcsapat; — soha, sehova le nem szállhat, semmit sem keres, és nem találhat kívüled semmit, sehol, villog a hó, ropog a jég, szemed bogara zölden ég, s egy gyermekdal zeng valahol..'. özv. Gubányi Imréné: Meszelés búcsúkor. Bemutatjuk A NAIV MŰVÉSZEK MÚZEUMár K ecskeméten — a város szívében — hangula­tos, szépein helyreállított múlt századi nemesi házban műkö­dik a Magyar Naiv Művészek Múzeuma. Elég hosszú és gö­röngyöktől, kitérőktől sem mentes utat tett meg a naiv művészet és sok naiv művész is, amig néhány évvel ezelőtt állandó otthonra talált ebben az épületben, ebben a gyűjtő, őrző és közkimccsé tevő intéz­ményben. A naivakkal, a parasztíes­tőkkel először a néprajzkuta­tók találkoztak, ók gyűjtötték össze a pingá'ó asszonyok és rajzoló lányok munkáit Ezek­ben a művekben természete­sen még közvetlenül élt a fa­lusi, paraszti közösségi szo­kás- és formavilága, ezért jó­részük a néprajz, népművé­szet világába tartozik. Ugyan­akkor elszakadtak már a használati követelménytől, és öncélúan, egyénien megoldott munkák is vannak közöttük, melyek már a naiv művészet körébe tartoznak. Századunk 20-as éveihez köthető a magyar naiv művé­szet első virágkora. Benedek Péternek rendeztek először 1923-ban önálló kiállítást Bu­dapesten. A felfedező Bálint Jenő az első sikereken felbuz­dulva folytatta az “őstehetsé­gek- felkutatását, és a későb­bi években rendszeresen be is mutatta őket. Nem volt men­tes azonban ez az őstehetség­kutatás bizonyos ideológiai zavaros6ágtól, nacionalista meilékzorejektől sem. A magvar . naiv művészet második, máig tartó virágzása a 60-as években indul eL Az újraföi fedezésben és tartós­nak látszó virágzásban már egészen más tényezők játsza­nak szerepet. K orunk emberének sajá­tos helyzetében leli magyarázatát a naivművé­szet iránt megnyilvánuló szé­les társadalmi igény. Az em­bert gépek szolgálják ki, ké­szítik számára a termékeket és lassan már a levegőt is gép állítja elő számunkra De az ember nem vált géppé, sőt fél az elgépiesedéstöl és nagyon hiányzik számára a “mese«. Vonzódik mindahhoz, ami esetleges, olykor esetlen is, de magán viseli az alkotó ember kezenyomát. Keresi a humort, a rácsodálkozó hitet, gyerme­ki bájt a művészetben is. Sa­ját gondtalan gyermekkorát fedezi fel újra ezekben a fest­ményekben, szobrokban, me­lyek új oldalról láttatják a természeti és emberi világot. Ezt az igényt ismerte fel Mol- dován Domonkos, a magyar naiv művészet értékmentője, propagátora, szervezője, e múzeum gondolatának mag­vetője és doni tora. A magyar naiv művésziek múzeumának állandó kiállító­Orbán István: Fiatal pap és apáca. sában az avatott szakszerű rendezés — Bánszky Pál mű­vészettörténész, múzeumveze­tő munkája —, jól, rokon ítot- tam csoportosította a különbö­ző törekvésű műveket. Az anyag gazdagságát az is mu­tatja, hogy a kezdetektől, Be­nedek Pétertől a ma élő mű­vészekig terjed a képek, szob­rok majdnem másfél száz da­rabból álló bemutatott kol­lekciója A bemutatott festmények Jórésze életkép. Ezek a fest­mények nem közvetlen lát­vány vagy természet után ké­szültek. hanem az emlékezet vagy ritkábban a fantázia se­gíti a művek világrajöttét, vá­szonra papírra kerülését. Az állandó kiállítás mellett a múzeum kisebb, méreteiben is kedves, intim hatású helyi­ségében rendszeresen mutat­nak be egy-egy egyéni tárla­tot. Igv az általános áttekin­tés után egy-egy művész munkáiénak mélyebb, széle­sebb ívű megismerésére is mód nyílik. A kiállítás művészi él- ménynyűjtás és a kel­lemes kikapcsolódás, nemes szórakozás mellett gondolato­kat is ébreszt a látogatóban. Ezek legfontosabbikát fogal­mazta meg a magyar néprajz nemrég elhunyt, kiváló tudó­sa, Ortutay Gyula: »... nem egyszer kezdetleges eszközök­kel dolgozó formanyelven kö­zelítenek a képzőművészet számukra még ismeretlen, né­ha elérhetetlennek hitt vilá­gához. Kevés ilyen megrendí­tő, kevés ily tanító erejű fo­lyamat !« .. . Feliks Derecki v4 kedves vendég Vendégem leült velem szem­ben és belém fúrta komor te­kintetét. Kabátjának hajtóká­ját egész sereg mindenféle jelvény borította. — Tudja, ki vagyok? — kérdezte drámai suttogással. — Nem — ismertem be őszintén. — Én érdemes méhész va­gyok. , — Valóban? — csodálkoz­tam udvariasan. — Kaptáraimban számos újítást vezettem be, és ezek lehetővé tették a mézhozam növelését. Ezért megkaptam a méhészek társaságának legna­gyobb kitüntetését: az »Arany Lép—et. — Szívből gratulálok! — Egy pillanat — mondta látogatóm —, ez még nem minden! Néhány nappal ez­előtt a Kertbarátok Társasá­gának elnöke átnyújtotta ne­kem “A káposztahemyók el­leni harcban szerzett érdeme­kért* elnevezésű kitüntető jelvényt. — Megbocsásson, de most nincs időm, rengeteg dolgom van... — tártam szét tehe­tetlenül a karomat. — önnek végig kell hall- ratnia — folytatta látogatóm már mérgesen. — Meg kell győződnie arról, hogy ki va­gyok! Tavaly korcsolyapályát létesítettem a háztömbünk­ben lakó gyermekek számára. Magam locsoltam vízzel! — A gyerekek bizonyára roppantul örültek. — Nem egészen, mert a víz nem fagyott meg. — Akkor hát minek locsol­ta? — Másként hogyan lehetne korcsolyapályát csinálni? Kezdeményezésemet helyesel­ték. Nézzen ide, kérem, ez a megfelelő intézménytől ka­pott dicsérő oklevél... — Nagyon szép, de... — kezdtem bele, ö azonban fél­beszakított: — Egy műkedvelő-darabot is írtam, és magam játszom el. A címe: »Ha a kiskecske nem ugrált volna, akkor a ke­zét sem törte volna el.- Óriási sikerem van vele! — Hogyhogy a »kezét-*. Ta­lán a »-lábát*? — Eppenhogy a kezét! Ez benne a meglepetés. Darabom hősnője ugyanis egy Kecskést nevű ifjú hölgy ... — Irgalom! — nyögtem. — Az egész város ismer és tisztel. Remélem, megértette ezt?! Tegnap pedig az önök újságjában holmi kritikai cik­kecske jelent meg egy bizo­nyos illetőről, aki állítólag ti­los helyen ment át az úttes­Fekete Gyula A „tel oroméi Azt álmodtam hogy vége a téli vakációnak, s kezdő­dik az iskola. Nem készültem, persze, nem tanultam meg a leckét. Végig a szünetben elő sem vettem a tankönyveidet, de nincs vész: Dávid tanár úr a latinórát a magyarral ösz- szevonja, és dolozatot írunk. Máris ott a táblán a címe: A TÉL ÖRÖMEI Nem került aztán sor a dolgozatírásra, mert föléb­redtem közben. S ehhez ké­pest elég kedvetlenül állapí­tottam meg, hogy tévedek vagy negyven esztendőt. Miért épp a telet jegyez­zük el az örömöknek? Ezt a didergős-lucskos vagy éppen zordon-fagyos évszakot? Nem elmék&zem, hogy va­laha is írtam volna ilyen címmel magyar fogalmazást: “A tavasz örömei-, vagy: “Az ősz örömei-. Sőt a nyár örömeiről sem írtam így, mert a nyári té­májú fogalmazásnak ez volt a címe: “Egy élményem a vakációban- vagy “Nyári él­ményem-, ilyesmi. Lehetséges, változott azóta a helyzet — vajon az örö­mök dolgában egyerangúsod- nak az évszakok? — talán a nyár javára át is billent a mérleg; én legalábbis a nyárhoz ma már jobban hú­zok, mint a télhez. De mi a magyarázata, hogy gyerekkori emlékeimben az örömök évada a tél maradt? Nem ám csak a magyar dol­gozatok lombikvilágában, hanem a húsommá-véremmé vált emlékekben is. No igen, az első hóval együtt megjött a Mikulás. És milyen csodálatos volt az, hogy éjnek évadján jóit! Észrevétlenül, meg a kutyák sem igen ugatták meg. És hogy a bezárt ablakon is át tudott nyúlkálni. No igen, S megérkezett a karácsony estéje. Amikor is alkonyaitól, kezdve nem Í mozdulhattunk ki a szobá­ból, de szabadon leskeiöd- hettünk az ablakon: jöin-e már a Jézuska ... Sohasem arról jött, amer- ről vártuk. De máskülönben _ nem okozott nagyobb meg­lepetést Azután, ugye: megjött a disznótor. De csakugyan, mi i Is volt egy disznótorban annyi cso­dálatosan sűrű öröm, hogy az ember még évtizedek múlva is somolyogva emlék­szik vissza rá? Hajnalban a sikításra ki­ugrottam az ágyból, kapkod­tam magamra lóhalálban a ruhát, a csizmát, a »nagy la j- bit«, le ne maradjak a per- zselésről legalább. Hűségesen gondoztam a kistüzet hogy mindig legyen miről rágyúj­tani a nagyra; odaadóan rágcsáltam a besózott füle- farka-darabot... Hát ebből származott volna az a külö­nös öröm? És nyomozhatnám tovább, mert ott lábatlanokdtam, természetesen, egész nap a sűrű tennivalók közepén. S bizony megtörtént, hogy a hosszú nap után este a disz­nótoros vacsorához már nem ten. Én pedig azért kerestem fel önt, mert ez a cikk rólam szól! Igaz, valóban kénytelen voltam megsérteni a közleke­dési szabályokat. De miért? — kérdem én. Hát azért, mert épp e püanatban egy káposz­talepkét vettem észre és... — Könyörüljön! — Én? Hát nem fölhábori- tó, hogy érdemes embereket a sajtó igy bemocskol? Mind­járt mutatok még valamit. lz itt elismerő levél a köz- használatú helyiségek példás rendben tartásáért, ez meg aicsérő oklevél az általános iskola 3. és 4. osztályában ta­núsított előmenetelemért, jól­lehet ön is jól tudja, hogy ez a kettő éppen a legnehezebb osztály... Nem bírtam tovább. Kinyi­tottam az ablakot, kinéztem az első emelet szédítő magas­ságából — és könnyedén elru­gaszkodtam az ablakpárkány­ról... Fordította: Gellért Gjörsy t maradt kitartásom elegendő, ami azt jelzi, hogy a hurka, a kolbász, a töltöttkáposzta vidékén is hiába keresném az örömök forrását. Azután, ugye: megjött a hó. Van abban valami ősi, ösztönös öröm, ahogyan az ember — s még inkább: a gyerek — a hóesést, kivált­képp az első hóesést fogadja. Pedagógusok a tanúim: való­sággal átizzik az osztályon az izgalom, ördög bújik még a szelíd természetű gyerekekbe is, ha nagy pelyhekben, sza­porán esni kezd a hó... Az a gyanúm, az eszkimó gyerekek nemigen ismerik a tél örömeit. Amiből meg az következnék, hogy a néger gyerekek viszont a nyár örö­meit nem ismerik. Természe­tesen a tél örömeit sem, az örök nyár birodalmában. Akárhogyan nézem, jó helyre születtem én. Nem hiába a mérsékelt égövet szállta meg a legsűrűbben az emberiség. Lám, még az idő­járás is minden évszakban valamilyen — máskor elér­hetetlen — örömök forrása! Még a csapadék i*: * ta­nunk rá a hó. Egyáltalán* miféle magyar dolgozat vol­na az a tél örömeiről, amely­ből hiányoznék a hó? Lám csak: ebből a szem­szögből áttekintve, hogy a helyükre igazodnak a hajda­ni téli örömök! ' A parasztembert kora ta­vasztól késő őszig szorította a munka az udvaron, a kert­ben, a határban, mindenütt; se élni, se meghalni nem ju­tott idő. összeverődtek per­sze az emberek a munkában is néha, aratáskor, cséplés- kor, vagy később már több vidámságnak helyt adva. rá­érősebben kukoricafosztásra, szüretre. De a lazítás iga­zában csak akkor kezdődött, amikor a must túlesett a za­jos forráson, és a jó cimbo­rákat begyűjtötte a pince­sorra a murci. Aztán a fél falut össze­összehozták a lagzik. aztán a tágabb családot a karácsony, a fiatalságot a szilveszter, majd a farsangi bálok, a ro- konságot-atyafiságot a disz­nótor, a szomszédságot leg­alábbis a mi szomszédságun­kat minden hajnalban, min­den este) a füstölés ceremó­niája. A gyereksereget meg a hó hozta össze. Azaz pontosabban: a gye­rekeknek — talán a pince­sort meg a bálokat kivéve — mindenütt tisztes szere­pük volt, egyszer-másszor főszerepük is a falu téli tár­sadalmi életében. A három másik évszakban együttvéve sem jutott nekik annyi a számukra minden ajándék­nál kedvesebből — a felnőt­tek játékos szabad idejéből —, mint télen. Nem tévedek talán nagyot, ha épp ezen a tájon vélem fölfedezni hajdani kiapadha­tatlan téli örömeim forrásait. Azt hiszem, «t a «u lazítást — ezt a sajátos pa­raszti életritmust — az apá- mék, a nagyapa mék a törté­nelemtől örökölték. Sok száz, sőt sok ezer év alatt alakul­hatott ki éppen ilyenné, megteremtvén a társadalmi érintkezéseknek, kapcsola­toknak, a közösségi aktusok­nak ehhez az életritmushoz igazodó legalkalmasabb for­máit. És kiporciózván a fel­nőttek életéből, gondjaiból, szabadidejéből azt a fejada­got, amely a gyerekeket illeti — úgy értem: a minden idő­ben legszükségesebbeken túl is megilleti őket. Mi, ma élők, tanúi és ré­szesei vagyunk egy történel­mi méretű ritmusváltásnak: ma már a nagy többségnek a nyár hozza a lazítást, a pi­henést, a szabad időt A gye­rekeknek is. Majd elválik, hogyan for­málja, alakítja át, változtat­ja meg ez az új ritmus az életünket. Hogyan adja meg — és megadja-e vajon — a felnőttek szabadidejéből a gyerekeknek azt, amit a régi megadott. És hogyan hozza össze — egyáltalán: össze­hozza-«! — a valamiképp együvé tartozókat, mint aho­gyan téli hónapokban, a hosszú téli estéken összehoz­ta a régi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom