Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
V altka valamikor szép lehetett. Arca üde ▼olt, és a kék saetnét minden művezető megjegyezte magának. Most harminckét éves. Tizenhét éves volt, mikor férjhez ment, néhány hónapra rá megszületett a nagyfia. Egy nyári- konyhát béreltek a munkahelyük közelében, abban laktak. Vidékiek voltak. A férje lakatos, ő segédmunkás .. honnét szereztek volna lakást? A nyárikonyha háromszor négy méter volt Ha a szekrényajtót ki akarták nyitni, előbb be kellet csukni az ablakot Este, ha fürösztőfcte a fiát, a férjének a folyosón kellett várakoznia. Szerencsére, váltott műszakiban dolgoztak, különben örökké egymás sarkát tiporták volna. Hossz emlékű idők voltak. Egyszer elkeseredésükben az is megfordult a fejükben, hogy elválnak. A férje is hazamegy a szüleihez, ő is. De mire elhatározták magúkat jött a második gyerek. Tíz év után a sufniba még egy gyerek! Kinek kellett?! A tizenötödik évben végre lakást kaptak. Vali ka titkárnő lett a férjét kitüntették. Erkélyükről odalátni a régi nyárikonyhána. Ha Valikénak rossz kedve van, csak kimegy az erkélyre, és körülnéz. A nalatetős épület még tartja magát, de már nem sokáig. Bontják az utcát, árkádos üzletsort építenek a helyén. Még néhány hónap, és a nyomorúság emléke végleg eltűnik a szemük előL Fölrepül a levegőbe, szétesik, és be&eomlik a földbe. Valik» majdnem minden reggel fejfájással ébred. A férje ötkor kel, a fia fél natkor, a kicsi meg sokszor már hajnalban a hasán ugrál. Nyolckor, mikor bejön az irodába, már csak azt várja, hogy végre leülhessen. Szerencsére olyankor még senki sincs benn. A tervezők jöhetnek tízre, délre. Még azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem jönnek be. ő nem teheti meg. Neki ott kell ülni az üres irodában, s öiködni., hátha jön valaki. Ha véletlenül vásárolni akar, rohan, kapkod, veszekszik az előadóval, és cipel' a csomagokat a fájós karjával. M iért van az, kérdezgeti ilyenkor magától, hogy még a vásárlásban sem lehet öröme... És Valikénak ma különösen fáj a feje. Mikor meglátja' az íróasztalán a papírokat, a halántéka is lüktetni kezd. Gépelés. Az kellene! Egy sort sem fog leírni. Gépeljen mindenki maga! Ö titkárnő. Vagy nem dolgozott már eleget életében? Hét évig az üzemben. Emelgette a húsz- kilós dobozokat, nyolc órát állt a gép mellett. Hogy mi történt ma az urával?! Reggelit kért tőle. Tizenöt év alatt nem volt rá példa, ötkor kel, megeteti a nagyfiát, tízórait csomagol neki. Mennyit eszik az a gyerek! Hadd egyen, sportoló. Ha rámegy az egész fizetése, akkor is jóllakatja. De az ura? Soha nem szokott otthon reggelizni. Fölkel, fölöltözik, és a gyári büfében vásárol magának valamit. Hogy szoktatta volna rá a nyárikonyhában? A kenyeret is a ruhásszekrényben tartották. És ma, ahogy reggelizik a nagyfiú, odajön az asztalhoz a férje, s azt mondja, adjál nekem is. Mit, kérdezi ő? Csak annyi van itthon, amennyi a gyerekeknek elég. Éhes vagyok, morogja á férfi. De akkor ő már kiabált: Tessék, edd meg a fiad tízóraiját. Edd, ha nem szégyened ... Szerencsére nem kellett neki; fogta a táskáját, elment. Kopognak. Tériké áll az ajtóban, a bérelszámolásról. Tériké kövér, szelíd asszony. Ügy ereszkedik le a székbe, mintha soha nem akarna fölállni. — Nálunk is ilyen csönd van — mondja. Vali nem hallja, A golyóstollat nyomkodja, töpreng. hogy kezdjen hozzá. Végre kimondja. — összevesztem a fiam osztói y főnökével, Teri összehúzza magát — Osztályfőnökével? Férfi? Nő? — Nő. Az egyik este be- jCsönget hozzánk, s azt mondja, útSSrótaSáOcoaó leak Sok vidéki gyerek jön, mi bt helyezzünk el egyet Vali fölemeli a fejét — Erre én megmondtam: nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy egy hétre el tudjunk látni egy idegen gyereket. — Nem vállaltad ? — Nem. Erre 6, hogy így meg úgy, gondolkozzunk. Nincsen mindenkinek ilyen szép lakása, mint nekünk. Még kilenckor is ott ült. Vathy Zsuzsa Rongyos kétezer Vali Terikére néz. de a tanárnőt látja maga előtt. Szép, ápolt nő, szemét le nem veszi a férjéről. Az meg bólogat neki, csak úgy sugárzik a szeme. Vali arca lángba borul. — Hát bolond vagyok én? Magunknak, ha van kedvem főzök, ha nincs, nem. Igaz, mindig van otthon főtt étel, de egy idegen gyereknek nem adhatok akármit. És ha egy jómódú, elkényeztetett kölyköt küldenek? Még fitymálná az ételt Hasonl Ugatná a lakásunkat Terinek annyi minden kavarog a fejében. Bátortalanul megkérdezi. — A fiad mit szóit hozzá ? Vali boldog, hogy ea is szóba kerül. — Ö van a legjobban ellene! Azt mondja, anyu, ne jöjjön ide senki. Én úgyis edzésre megyek, nem viszem magammal. Teri legyőzötten hallgat. Vali már biztos, egészen biztos benne, hogy igaza van. —• Gondold meg! Ha elvállalom, és valami baja történik? Kitöri a lábát... lázas lesz... Én szaladgáljak vele orvoshoz? Én vállaljak érte felelősséget? Géppel írt papírt vesz elő, Teri elé teszi. »Kedves Tanárnő! Sajnos, levelet kaptam a nővéremtől, a hét végén érkeznek hozzánk. Ök is két gyereket hoznak, így a két és fél szobás lakásunkban nyolcán alszunk. Elnézését kéri: Kántorné«. Teri elolvassa, föláll, az ajtó felé indul. — Nincs is nővére — gondolja. — De hangosan nem meri mondani. Délben megérkezik Laura. Magas, barna lány, a haja fényes, úszik utána a levegőben. Laura nagyon szép lány, ezt mindenkinek el kell ismerni. Annak is, aki nem szereti. Belép az ajtón, és mosolyog. Sugárzik a szeme, az arca, mintha örömöt okozna neki, hogy itt lehet. Hogy egyáltalán bejöhet ezen az ajtón. — Ml újság, Valik*? sen fáj ft fejem. A fáradtság tál, Latira. Azt hisaem, iaso- nyúaa kimerült vagyok. Laura mosolya súrolja Vall haját. — Nem kell elkeseredni. Majd elmész szabadságra, és kipihenheted magad. Vali az asztalra könyököl, homlokára szorítja a kezét. Átfut a fején, hogy ma már úgysem dolgozik, jó volna hazamenni. Otthon kimosna, négykor elsétálna az óvodába. Ráérősen menne. Megnézné a kirakatokat, leülne a szökőkút mellé, elszívna egy cigarettát. De épp csak eszébe jut, mindjárt el is felejti. Mérhetetlen szomorúság ereszkedik rá. Igaza van Laurának, a jövő hónapban elmegy szabadságra. Az óvoda úgyis bezár, a gyereket el kell vinni valahova. Hova is? Majd elmegy falura, az anyósához. Reggel kimennek a szőlőbe, visznek magukkal ebédet, estig haza se jönnek. De mit csinálnak ott estig? Egy hétig sem bírják ki. öthat napig. Vagy egyáltalán el se mennek. Vali tükröt vesz élő, ruhája ujjával kifényesíti. A tükörből szürkés-fehér arc néz rá, foltos, egészségtelenül sápadt. Es a szeme alatt az a két sötét árok! Nem tud ülve maradni, átmegy a másik irodába, és az íróasztalok között, mint utcák közt jár föl-alá. Csak nehogy sírni kezdjen. Nem! Sírni nem szabad. Sírni soha. Inkább beszélni kellene valakivel. Egyszer, egyetlenegyszer mióta itt dolgozik, fölhívta a férje. Nem szoktak telefonálgatni egymásnak, de akkor fölhívta. Pedig nem is akart semmi különöset. De a hangja! Olyan volt, mint mikor megismerkedtek, és hetente egyszer találkoztak. Vali a telefonhoz megy. Mit mondjon neki ? Majd azt mondja, hogy menjek el délután valahova. Sétálni együtt. Ne legyenek mindig a lakásban. Vagy kérdezze meg inkább, mit ebédelt? Fölemeli a kagylót, tárcsáz. A szám foglalt, Vali vár, — Ml az ott? Ott, a hűtőszekrény tetején? Két piszkos pohár. Két mosattan tejes pohár. V ali kezéből visszacsúszik a kagyló, fölpattan a székről, — Megint nem mosták el a tejespoharakat. Itt hagyták piszkosan. Hányszor megmondta már nekik, hogy nem mosogat utánuk! A rongyos kétezer forintért nem hajlandó a cselédjük lenni. A szekrényhez megy, s öt vadonatúj poharat vesz elő. Mindegyikre címkét ragaszt, a címkére neveket ír. — Így! Ezután mossák maguk. A saját poharával mindenki azt csinál, amit akar. Minden asztalra egy-egy poharat tesz, és mikor szétnéz a szobában, végre, először a mai napon, megköny- nyebbülést érez. Mit is akart az előbb? Mi az ördögöt is?... Persze, ebédelni. Fél kettő, ha nem siet, maradékot kap: hideg levest, ehetetlen húst. A legalját mindennek. A Magyar Nemzeti Galériában Ferenczy Noémi gobe-nművész munkáiból nyíltemlékkiállítás. Képünkön: a »Rőzsehordó« (1923). Mikola Vinhranovszki] Jó lovam... Jó lovam, az eső és ez a bánat, Az arcomra száradt könnyek? ... Hogy elhagytam rég anyámat. Csak meghalnom lesz majd könnyebb. Terhes sorsom tündéri csatákkal. Megvédem jogos jussomat! Fogadkozom gyermeki imákkal. Mormolok ősi szavakat. Már gúzsba kötötték a holdat Az erdőkből fölgomolygó árnyak. De mert minden törvényt föloldhat, Ejfél előtt felragyog a nap. Éneklcm hát áradó hala' Hisz március van, tavas. Csak hirdetem — velünk a „„„badság, Velünk kezdődik ő. S. Benedek András fordítása. ■ I Bertók László Ha nyalt-falum Szaporodnak az öregasszonyok, hanyatt-falum kő-ujjai, mint pisztoly csöve halántékomon, mint a kipusztult állatok. Anyám elküldte teste darabját mintául a földnek, apám mozdulatából kiáll a penge, élén: elárult gyerekkorom. Kemény Dezső Téves kapcsolás Halló... Halló, fűszer bolt? ... Bocsánat... Mondom: bocsánatot kérek. Min mulat olyan jól? Azon, hogy pont fél nyolckor... mi nevetséges van azon, hogy valaki estefelé felhívja a fűszerboltot és leadja a megrendelést Maga is? Nem, annak semmi értelme nincs, hogy szidjuk egymást — ez az, amit úgy hívnak, hogy véletlen. Végeredményben teljesen mindegy, hogy kit akartam hívni, és az is, hogy maga kit keresett, <íe van abban valami varázslatos, hogy két egymásnak teljesen idegen ember egy mindkettőjük számára egészen közömbös telefon- állomás révén... Hogy mondja? Bocsánat helyesbítek: egy nő és egy férfi... Látja, épp ez a szép az egészben, hogy egyikünk sem tudja, kivel beszél, nem, ne is mondja meg a nevét; hogy én nem árulom el a magamét abban biztos lehet. És ígérjük meg egymásnak, hogy nem kérdezzük meg a központot, ki volt a vonal másik végén... Hallgat? Beszéljen! Használjuk a telefont; arra, amire nagyon ritkán használják! Nem jön rá? Látja, ez az: a telefon általában csak arra jó, hogy ilyen szavakat továbbítson: nincs itt nem ér rá, hívja később. És arra is jó, hogy legyen mit lecsapni és felsóhajtani: na, ezt elintéztem ... Igen, jól érzi: összeköt Nagyon jól tudom, hogy a hang, amit hallok, nem egyéb, mint a maga igazi és élő ! hangjának erősítőkön és átalakítókon torzult mása, de mégis emberi hang... Nem! Téved! Nem vagyok magányos, csak most éppen egyedül vagyok; egyedül, holnap reggelig, de semmi szentimentális következtetést nem akarok levonni ebből a beszélgetésből. Nem kérdezem meg például, hogy hány éves; lehet, hogy fiatal lány, lehet hogy idős néni. nem érdekel, hogy van-e férje, gyermeke — semmiféle demográfiai vagy statisztikai adat nem érdekeL Elég, ha tudom, hogy egy emberrel kötött össze a véletlen .,. Hogyan? Igen, azt hiszem, ez a legszebb foglalkozás: ember. Ha lehetne, minden kérdőív és okmány foglalkozás-rovatába ezt írnám be; lehet, hogy a bolondokházába vinnének, de talán felfigyelne érre a szóra egy-két aláíró, bélyegző, intézkedő és iktató, tiltó és' engedélyező, aki ugyancsak ember szabad óráiban, mint maga vagy én... feljebb valami vidéki kis antikváriumban ... De van ennél értékesebb könyvem is: egy Babits-kötet, ezzel a ceruzával belefirkált ajánlással : »Csinszkának, Mihály« ... Hogy adhatnám magának, hiszen azt sem tudom, kicsoda!... Nem? Jó, ne is árulja el, legyen jellem. Biztos vagyok benne, hogy úgysem fogadná el... Ugyan! Ahhoz már úgyis késő, a bolt már bezárt? Ráér még? Vár valakit? Fél kilencre? Akkor még van időnk... Mondom, hogy nem vagyok magányos. Az embernek néha szüksége van az egyedüllétre. Ez nem azonos a magányossággal. És ha a véletlen minden ezer évben egyszer úgy hozza, hogy valaki váratlanul megszólal a vonal másik végén ... Nem untatom? Köszönöm. Jó napja volt? Örülök neki. És nagyon örülnék, ha ezt a véletlen beszélgetést is a nap kellemes eseményei közé sorolná. A teljesen mellékes apróságok közé. Azok közé, amely nélkül nem élet az élet. Nem tudom, maga hogyan van ezzel, de a lényegtelen dolgok nélkül ízűket veszítenék a lényeges dolgok is... Sigismund von Radeckl Kél tefiqenmalac John Huskinson indianapo- lisi lakos két tengerimalacot rendelt Randall Hopkins chicagói állatkereskedőnél. Egy hímet és egy nőstényt. Egy héttel később az india- napolisi állomásfőnök értesítette Huskinsont, hogy az állatok megérkeztek, és azok a vasúti üzletszabályzat 17. paragrafusa értelmében két dollárért átvehetők. Huskinson erre levelet írt az állomásfőnöknek, amelyben annak a nézetének adott kifejezést, hogy a tengerimalacok nem disznók, hanem kis háziállatok, és azokért az üzletszabályzat 136. szakasza értelmében csak negyvenöt cent fuvardíjat kell fizetni. Az állomásfőnök Haskin- son levelét beküldte Chicagóba, az üzletigazgatóság második osztályára. Kérte, hozzanak döntés* az ügyben. Időközben az anyamalac tizenkét kis tengerimalacnak adott életet. Huskinson a szülés után felszólítást kapott, hogy fizesse ki az állatok étkeztetésének díját. A címzett azonban erre nem volt hajlandó. A Central Railway társaság igazgatója a tengerimalacok ügyében levéllel kereste föl Mackenzie professzort, a bostoni állattani múzeum igazgatóját, és szakvéleményt kért arra vonatkozóan, hogy a tengerimalac milyen állatfajta. A professzor azonban dél- tengeri tanulmányúton volt, és csak később válaszolt. Időközben — tekintve, hogy a tengerimalac nagyon szapora állat — hét anyamalacra növekedett az állomány. Ezek hatvankét kicsit szültek, amelyek közül negyven nőstény volt. A nőstények időközben újabb négyszáz tengerimalacot hoztak a világra. A professzor közölte, hogy a tengerimalac nem disznó. A szakvélemény után nyomban értesítették Huskinsont, hogy panaszának helyt adtak és valóban csak negyvenöt cent jár a szállításért. Egyben arról, is értesítették, hogy még hetven dollárt tartozik fizetni négyszázhetvenhat tengerimalac ellátásáért. A levél azonban visszajött, mert Huskinson elköltözött a régi lakásáról, és új címét nem adta meg. A gondterhelt állomásfőnök, akinek nem csak a vasúti raktára, hanem a hivatali helyisége is tele volt tengerimalacokkal, ' expresszle- velet küldött az állatkereskedőnek és háromszázhetvenhárom dollárt követelt tőle azzal a 'megjegyzéssel: ezért az összegért ezerötszáz tengerimalacot vehet át. Az állatkereskedő azonban válaszlepelében megtagadta az ezerötszáz malac átvételét — azzal az indoklással, hogy ő csak két állatot küldött, és nem hajlandó további ezernégyszázkilencvennyolcat átvenni. Azóta hosszabb idő telt el. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon most már hány tengerimalac lehet az india- napolisi állomáson. (Fordította: Palásti László) Hát ez mi volt?.;; Várjon ... Mokt! Kereken húsz másodperccel később hallottam meg a hangrobbanást, mint a telefonon keresztül, vagyis, mint maga. Legalább hat kilométer van közöttünk. Ennyit tudunk egymásról, nem többet... Fontos ez? Jó: az íróasztalomnál ülök, jobbra tőlem az ablak, sötét van a lakásban, csak az állólámpám ég ... Az asztalom? Hát persze, hogy rendetlen; egy íróasztal létezésének egyetlen lehetséges létezési módja a rendetlenség... Most nagyon fölényes volt a hangja, és ezzel megszegte megállapodásunkat: ne tudjunk egymásról semmit. Hogy miért? Aki ennyire ismeri a férfiakat, az nem lehet kislány... Mi kuncogni- való van ezen? Helyes, folytatom: az asztaltól balra egy könyvszekrény... Hányadik? Alulról az ötödik polc? És jobbról a harmadik könyv? Várjon... Tessék: Kosztolányi: Zsivajgó természet. Csak nem babonás? Na jó, most kinyitom valahol, és olvasom. »SZÖCSKE. Kétszázötvenszer akkorát ugrunk, mint a testünk hossza. Eleven cáfolatai vagyunk annak a mondásnak, hogy a természetben nincs ugrás.« Nem ismeri? Régi kiadás, már nem igen lehet kapni. LegHát maga gyógyíthatatlan! Miért tér vissza folyton a fűszeresre? Maga is elmulasztotta, nem? Nem bánja? Akkor miért gondolja, hogy engem bosszant? Vegye tudomásul, hogy egyáltalában nem bosszant! Hé, ne nevessen, hallja? Hagyja abba, azonnal hagyja abba!... Nem fog felhúzni, kedvesem, hiába igyekszik, nem fogom lecsapni a kagylót, érti? Nem teszem le a kagylót akkor sem, ha hazudott, és nem vár senkit. Nem teszem le, és ha akarja, itt ülök hajnalig ... Mondtam, hogy reggelig egyedül leszek, nem mondtam? Hát persze, ugyanolyan ostoba, két szóval felhúzható férfi vagyok, mint a többi. És — ha tetszik, ha nem — maga is ugyanolyan nő, mint a többi: komisz és kedves, szelíd és kegyetlen.;. De igen: nagyon szeretném tudni, csak éppen nem kérdezem meg. Minden értelmét elveszítené ez a beszélgetés, ha tudnám. Lehet, hogy már láttuk egymást, lehet, hogy találkozni fogunk egyszer, de erről a beszélgetésről soha senkinek nem fogunk szólni — még egymásnak sem. Maga is így gondolja? Csengettek? Búcsúzzunk, És holnap a fűszeresnél ne' legyen rosszkedvű, ne legyen ideges a tömegben! Ne utálja az embereket! És is köztük leszek...
