Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-24 / 46. szám

„Sóhajtson, angyalom !** Három arckép Karácsony első napján meghalt a nagymamám. Kar­dos, büszke ; menyecske ' Volt, öt gyereket nevelt föl, és amint elszálltak mind keske­nyebb válla fölött az évek, úgy szelídült, úgy fogyott, míg egészen i kicsike, ezüst hajú, szelíd - szavú néni lett belőle. Valaha v elnadrágolt ha rosszat tettem, utóbb már nekem kellett lehajolnom, hogy megcsóloolhasson, A te­metésére nem mentem el. Tán tudtam volna,' de nem akar­tam, vagy tán akartam, de nem volt rá mód. Az ered­mény ugyanaz, és'.azóta kínzó hiányérzós gyötör. - Keresek valamit, egy távoli, meleg fényt, mely a szeméből su­gárzott, amikor felkerestük, hiszen mi voltunk az élete, és az utolsó években már csak akkor élt igazán, ha maga mellett tudhatott Keresem azt a fényt, de nem italálom. ról, hol meg úgy, hogy nem akar emlékezni. Ám az emlé­kek elől sehova sincs menek­vés. — Sokfelé dolgoztam. Erre­felé termelőszövetkezetben, aztán Pestre mentem, egy gyümölcstermelő állami gaz­daságba. Ott is maradtam tíz évig. A feleségem fia, hívott Kaposvárra. Eladtuk a lakást, eljöttünk. Megbántuk. Nem sokáig éltünk együtt, kiadták az utunkat. De szerencsénk volt. Hamar bekerültünk ide az otthonba, öt éve meghalt a feleségem. Nekem már sem­mi nem fáj. Semmi nem ér­dekel ... Diplomatatáska S — Elek, jól megvagyok, gyógyszerre nem szorulok, én itt igazán nagyon, jól érzem magam! — özvegy Kovács Lajosné már öt éve a gyön­gyöspusztai szociális otthon lakója. Hetvenhét éves. Húszéves menyecskét súj­tott korai özvegységgel a sors. Huszonöt éven át bírta a magányt, próbált egyről ket­tőre vergődni, de még eltar­tani is nehezen tudta magát Huszonöt év után igent mon­dott egy derék embernek, há­zasságot kötöttek, és együtt nevelték a férfi gyerekeit. Mostohájuk volt, tán vétett hibát is. Ismét özvegysorsra jutott, és az új házban nem lett maradása. Főzött, mosott, takarított, de már a mostohafiú menye nem bírta a látását sem. Visszahúzódott volna, csak hát nem volt ho­va. Bement a tanácsra sorsát panaszolni. Azt felelték: jobb lesz magának, Kovács néni, bent a szociális otthonban. Ügy is lett, az öt évet nem bánta meg. — Nékem igazán nagyon jó itt lenni, mert nem néznek haragos szemmel rám. Jó kis szobám van, jó szobatársaim. Segítek a konyhán, krumplit hámozunk, hogy hamarabb készüljön az ebéd. Este meg lemegyünk a televíziót nézni, néha morf is van. Ahol meg­értik egymást, ott könnyű az élet. Olyanok vagyunk, mint a testvérek..,’ esztendőtől máig, eTkél már kezében a bot Fiatalon meg­halt édesanyja hat testvért hagyott apjukra. Nagy néni kilencévesen ismerte meg a küszködést, melyet a házas­ság váltott meg de csak azért, hogy utána még keser­vesebb legyen. Az első világ­háború özveggyé tette a fia­talasszonyt egy csecsemő fiú­val, s egy másikkal, amelyik világra jönni készülődött. Akadt derék ember, aki melléjük állt, negyvenhét esztendős szép házasság lett belőle. Az egyszer volt öz­vegyasszony másodszor is megözvegyült. Egyedül nem jó, elindult hát fiait keres­ni. Ám az egyik családjába fogadta a feleség idős szüleit, ott nem maradhatott, az a fiú nem bírta volna a terhet, vélte, és eljött a másakhoz. Azt meg szegényt négyszer operálták meg Beteg ember, leszázalékolt, az öreg édes­anya nem viselte el, hogy te­her legyen annál, akinek a létezése is erőfeszítések min­dennapos kínjaiból áll. Kilenc év telt el azóta. — Én nem a gyerekeim miatt jöttem, hanem mert nem akartam teher lennf. Ki­lenc éve itt vagyok, de nem bántam meg Jól vagyunk, szórakozunk, csak a beteg­ségről nem kell beszélni... 3. Az élet nem csupa örömből áll, különösen annak nem, aki kétszer is tüzet fogott a nagy világégésekben. Az em­ber védekezik. Hol úgy, hogy nem vesz tudomást a kínok­Kádár Antal tizenegy éve lakója az otthonnak. Mo6t hetvenhét éves. Arca piros­pozsgás, de ő azt mondja, a magas vérnyomástól. Kemény ember, szűkszavú, gyors be­szédű. ö kezeli az otthon 300 kötetes könyvtárát Azt mondja, mindegyik könyvet elolvassa, csak a szerelmese­ket nem. Nem tudja miért, de azokat nem szíveli. Szereti a kártyát, a televíziót, a bará­tokat. Nem vár, nem kér semmit, nem is tartja magát magányosnak. Egyszer az orvos vizsgálta az egyik idős lakót Hallgatta a tüdejét és közben ezt mond­ta: »Sóhajtson, angyalom!-« »És én egyből meggyógyul­tam — mesélte a beteg —, mert olyan szépen mondta, sóhajtson, angyalom!« Ismé­telgette a két szót, ízlelgette meleg muzsikájukat és mo­solygott- A szemében meg kü­lönös, szelíd fény villant föl. Nem ezt a fényt keresem én, de nagyon hasonlított hozzá. Bencsik András V égre megvan a villany­vasút. Huszonöt évet vártam rá. Fiaim ke­rekre nyílt szemekkel nézik, ahogy a parányi mozdony, két kis kocsit húzva maga után, a jelzők, sorompók között ide- oda kanyarok. Le nem veszik a szemüket róla. Én meg irá­nyítok, váltok, indítok, meg­állítok. Még sípolok is. Akkor ocsúdok, amikor a feleségem rámszól: most már hagyjam a gyerekeket is játszani. Elrös- teLlem magam. Átengedem ne­kik a terepet Bevallom, fájó szívvel. Huszonöt esztendő az én életemben nagyon nagy idő. Más. A buszmegállóban öt­hat fiú viháncoL Lehetnek vagy 13—14 évesek. Farmer- nadrágban, farmerdzsekiben. Eredetiben. De nem ez az ér­dekes, hanem a diplomatatás­ka. Valamennyiük kezében ez lóg. A keserűség csak jiagyon lassan kúszik föl a torkom fe­lé. De fölkúszák. Nyugtatom magam: én sem szeretem, ha az én igényeimet apámék, nagyapámék lehetőségeivel ve­tik össze. Ostobaság lenne ugyanis az emberek többsé­gét komfort nélküli lakások­ba zsúfolni azzal, hogy szüleik valamikor petróleumlámpával világítottak. És mégis. Hiába küzdők el­lene: bosszantanak ezek a diolamaiatáskák. Pedig örül­nöm kellene, hogy egyre töb­ben járathat jak farmerben apróságaikat (hiszen éppen most kezdik meg országunk­ban e régóta keresett cikk tömeggyártását), örülhetnék, hogy mind többen megvehetik csemetéiknek az olcsónak ép­pen nem nevezhető diplomata­táskát. Örülnöm kellene, mert ez is azt jelzi — mond­hatnánk joggal —, hogy egy­re igényesebbek az emberek. Bosszúságomról egyébként nem is szívesen beszélek, mert még könnyen megkapom, hogy túl vagyunk már a »Kék-Vö­rös« korszakon: ma már több tízféle szappan közül válogat­hat,' aki igazán tudja, hogy mi a módi. És még ez sem min­den. Alii igazán ügyes, igazán igényes, az még Rexonát is szerezhet, s talán nincs mesz- sze az idő, amidőn a Fa szap­pant, meg a Fa desodort úgy dobálják majd az ember után... 1 Tudom, mindezt úgy kellene fölfognom, mint életszínvonal- politikánk nagyszerű vívmá­nyait. Meg is kísérelem úgy fölfogni, de nem megy. Nem megy. holott a politikai gaz­daságtanból is tudnom kelle­ne. hogy a szükségletek fejlő­dése ösztönzi fejlesztésre a termelést Márpedig erre. tud­niillik a termelés fejlesztésé­re, nálunk most égetően nagy szükség lenne. Már csak azért is, hogy ne kellene azt a 'kevéske kis de­vizánkat, ami még van, Rexo- nára meg társaikra költeni, hogy állítanánk elő itthon, ol­csón, amit tudunk, amire szük­ségünk van. Azt mondják: ez nehéz ügy, mert annál igé­nyesebbek vagyunk, hogy sem a jó minőségű külföldi árut gyengébb minőségű hazaira cseréljük. Hoppá! Gyengébb minőségű hazai?! Ezek szerint mégsem vagyunk mindenben olyan na­gyon igényesek? Elegendő, ha illatozunk, ha eredeti farmer­ban járunk, ha diplomatatás­kával küldjük szép reménysé­geinket az iskolába, ha költe­kezésben, életmódban, fény­űzésben nem maradunk el a szomszédainktól ? Fogyasztani — elemi dolog — csak ott lehet, ahol ter­melnek is. Továbbmenve: tar­tósan, igény szerint fogyasz­tani — külkereskedelem ide, deviza oda — csak ott lehet, ahol tartósan, igény szerint termelnek. Tudnak-e erről diplomata- táskás fiaink és lányaink? Nem hiszem, hogy túl sokat. Nem is őket hibáztatom. Vé­gül is, valóban jó dolog, hogy farmerban járhatnak, s hogy nem kell negyed századot vár­niuk egy villanyvonatra. Jó dolog, hogy nekik az építőtá­bor is játék, és nem kell nyári munkával összekuporgatniuk eev-egy, a családi költségve­tésbe be nem férő divatos ru­hadarab árát Jó dolog — mondom —; s közbe* félek: hibát követünk el. Megvesszük nekik a vil- lanyvasutat, melyet mi nem kaphattunk meg. velőn!E «gr­szerre jutnak el a tengerhea — szép lassan így válik telje­sen természetessé, hogy sem­mit nem tagadunk meg tőlük. Ebbéli igyekezetünkben egyet­lenegy dologról feledkezünk meg csupán: megismertetni velük a munka, a teljesítmény eredményezte örömöt. Vagy másképp fogalmazva: azt, hogy vágyaink teljesülése nem lehet más, mint munkánk ju­talma— értékét is ez adja. Nem a módszerek célirá­nyosságát f irta tóm. Lehet ugyan vitatkozni azon, hogy kapjon-e minden ötösért egy tízest családunk büszkesége, kerékpárt a kitűnő bizonyít­ványért és így tovább. Ám vá­logasson ki-ki legjobb meg­ítélése és pénztárcája szerint a teljesítményt kiváltó eszkö­zökben, a lényeg a produk­tumon, a munkán van. Azon, hogy ne ruházzuk álmainkat — céljaink helyett — utó­dainkra. Majomszeretettel ne ringassuk olyan tévhitbe őket, hogy csak kérniük kell. És ez nem csupán családi kérdés! K özkeletű, jó tréfának szánt szólások erősítik meg ugyanis kis dip­lomatatáskásaink korábbi ta­pasztalásait az ÉLKT-'ben. Ilyenek, hogy: aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni, a munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjen. Nem folytatom. Sajnos, ezek a vic­cek többnyire igazak. Ha nem így lenne, talán megértenék az általános iskolából alig ki­nőve már Babetta-robogót kö­vetelő serdülőink azt is, amit csak szajkózunk szerintük, hogy nem a ruha teszi az em­bert S úgy lehet, igazuk van. Mi adtuk selymes tenyerűkbe a diplomatatáskát. Kőváry E. Péter Érdekes statisztika Van, akit küldtek, van, aki önként jött, más baján köny- nyíteni. -1 | ■ — A gyerekeim nem Is tud­ták, hogy ide készülök. Ami­kor már itt voltam, jött a fiam, összecsapta a két kezét, a falnak dőlt, annyira sirt: Édesanyám, mért jött maga ide? . Pedig hát más üt nem nyfli Nagy Istvánná előtt, ámbár két fiút nevelt föL Hosszú ösvényt taposott az 1896-os Somogyi Néplap A lyigdíjasok életkerülményei Az utolsó téli psaa Ä melengető tudat, hogy a következő hetipiac már a me­teorológiai tavaszban lesz, fe­ledtette az orrpirosító hideget a tegnapi kaposvári hetipiac eladóival és vásárlóival. Kedvtelve nézegették a vi­rágárusok egyre tarkább standjait, és a májusra gon­doltak. Visszazökkentek azon­ban a valóságba, mikor a gyönyörködés után az árról érdeklődtek. 15 forintot kér­tek egy-két szál aranyesőért! Olcsó újdonság volt viszont az erdei ibolya, melynek csok­rát néhol már 80 fillérért le­hetett kapni. A mindent el­árasztó hóvirág egy, a barka két-három forint volt. Primőr zöldséget tegnap nem hoztak. A kiskereskedők belátták, hogy a darabonkénti 9 forin­tos paprikaárak mellett az adásvétel még csak afféle koc­kázatos dupla vagy semmi já­ték. A Zöldért, úgy látszik, a ke­mény valuták árfolyamához hasonlóan, lebegteti a kevés­bé kemény dömpingalma árát. Egy hete 6 forint volt kilója, tegnap a két hét előttihez ha­sonlóan 5,60. A kistermelők is sok almát hoztak. A vevő azonban a 8—10 forintjáért a hivalkodó külső helyett itt is kénytelen volt beérni a gyü­mölcs belső értékeiveL Körtét csak kompótos üveg­ben lehetett kapni, szőlőt pe­dig mór majdcsaknem sze­menként. A fejes káposztáért a házi­asszonyok sokallták az ötfo- , riotos :áxst, a' ?őzőbagyma vi-j szont olcsó­nak számított hétért. A ka-' ralábé még mindig darab­áras: 4—5 fo­rint. Ugyan­annyiba kerül egy kiló cékla és egy csomó zöldség. Utób­bi kilóra 10 forint. Egy kiskereske­dőnél nagyon szép sampi­nyon gomba is volt 70 forin­tért. A 150 forin­tos mogyoró és a 80 forintos dió — talán mert a telet idézték — hi­degen hagyta a vásárlókat Annál többen tolongtak a baromfi­piac standjai előtt. 1,10-ért, 1,20-ére lehetett már kapni a rántotténak valót. A csirke árán sokan nem tudtak eligazodni. Volt egy’ ötvenért, néhány méterrel ar­rébb egy párat adtak 70-ért. Tyúkot már 60-ért is tukmál­tak, de akadt aki 80-ért vett. Ugyanennyiért pedig már ka­kast is lehetett kapni. ( A Zöldértből kapott tájékoz­tatás szerint a Dunántúl váro­sai közül továbbra is Pécs a legdrágább. Ott 8,20 égy.küó kelkáposzta, holott a főváros­ban. és Kaposváron is csak 6 forint. A fejes káposzta 6 fo­rint a Mecsek lábánál, Pesten 5, nálunk 4,50. A sárgarépa ki­lója nálunk a pestihez hason­lóan 5 forint Zalában 5,40, Baranyában 6,80. A különleges alma Budapesten és Pécsen egyaránt 14 forint, Somogy­bán csak 12,60. Primőrök egyelőre a fővá­rosban is csak magánterme­lőknél kaphatók, a nagyüzemi melegházi zöldségek ország­szerte késnek.- Ik F. A legutóbbi évtizedekben fokozódó érdeklődés mutatko­zik mind a szakemberek, mind a közvélemény részéről a nyugdíjasok helyzetének kér­désével kapcsolatban — ol­vashatjuk a Központi Statisz­tikai Hivatal új kiadványának bevezetőjében. E réteg száma és ■ részaránya ugrásszerűen növekedett. Az 1960. januári 0,6 millióval szemben 1978 elején 1,9 millió nyugdíjas volt, részarányuk a népesség­ben 6 százalékról 18-ra emel­kedett Még rohamosabban növekedtek a kiadások. A nyugdíjak havi összege és az aktív keresők átlagos kerese­te között 10—15 évvel ezelőtt kirívó különbség volt s bár ez csökkent, a jelenlegi 1600 forintnyi átlagnyugdíj összege még mindig kevesebb, mint fele az átlagkereseteknek. Nyugdíjasaink családi hely­zetéről olvastuk a KSH rep­rezentatív kiadványában — mely a hivatal társadalmi szolgáltatások statisztikai fő­osztálya szociálstatisztikai osz­tályának munkáját dicséri —, hogy az új életmódra átállás számos problémát vet föl, s ezeknek feloldása egyéni té­nyezők (az egyén biológiai és pszichológiai öregedésének fo­ka, társadalmi aktivitása stb.) mellett nagymértékben függ a családi körülményektől is. A nyugdíjasok jelentékeny há­nyada a családtól várja és kapja a szükséges emberi kap­csolatokat. A család — tradi­cionális szerepével összefüg­gésben — napjainkban is fő­ként a nők számára nyújt te­vékeny elfoglaltságot. A felmé­rés szerint 100 férfi nyugdí­jasból a nőkhöz viszonyítva körülbelül másfélszer többen vállaltak munkahelyi elfog­laltságot. A nyugdíjas férfiak 83 szá­zaléka házas, a nőknek vi­szont csak a 32 százaléka. For­dított az arány az özvegyek között és magasabb az elvál­tak aránya is a nők körében. A nyugdíjasok és a gyer­mekeik kapcsolata azoknál a legintenzívebb, akik egy la­kásban laknak. A kiadvány szerint számottevő azoknak a száma, akik egy vagy több 18 éves, vagy idősebb gyerme­kükkel egy lakásban élnek. A gyermekükkel együtt lakó nyugdíjasok aránya a gyer­mekes nyugdíjasokhoz viszo-' nyitva valamivel meghaladja a 40 százalékok Anyagi hely­zetükről szólva a Központi Statiszitkai Hivatal új kötete közli: számuknak mintegy a fele úgynevezett saját jogú munkás, alkalmazott nyugdí­jas. Ennek a rétegnek a hely­zete a legkedvezőbb: havi át­lag nyugdíjuk 1977-ben 1830 forint volt. Többségük férfi, akinek nyugdíja 500—600 fo­rinttal magasabb, mint az ugyanebbe a kategóriába tar­tozó nőké. A csaknem 300 ezer terme-: lőszövetkezeti nyugdíjas 1977- es átlagnyugdíja 1300 forint fölötti összeg, a járadékosoké viszont csak 850 forint. A kis­ipari szövetkezeti nyugdíjasok az említett évben 1600—1700 forintot kaptak átlagban. A fölmért réteg tagjainak 25 százaléka Budapesten. 26 szá­zaléka egyéb városokban és 49 százaléka falun éL Á vizsgálat kiterjedt egészségi állapotukra is. Ezt 1974-ben. hajtották végre. Hatvanöt százalékuk volt tartósan beteg, vagy szen­vedett rövidebb időtartamú betegségben. Kulturális érdeklődésüket befolyásolja az iskolai vég­zettség: csaknem háromnegyed részük nem végezte el az ál­talános iskola nyolc osztályát. Ne felejtsük el, hogy mai nyugdíjasaink jélentős hánya­da a hat elemis világban ta­nult. A fiatalabb nyugdíjas korosztály iskolázottsági szint­je természetesen meghaladja a korábbiakét. Kulturális érdek­lődésük tekintetében a rádió fontos szerepet játszik. Rend­szeresen hallgatja a műsort a nyugdíjasok 80,8 százaléka. Televírfót 65,3 százalékuk néz rendszeresen, noha a nyugdíjas háztartások 70 százalékában van készülék. A lakáson kí­vüli kulturális szolgáltatásokat sokkal kisebb arányban ve­szik igénybe, mint a rádiót és a televíziót. A rendszeres új­ságolvasóknak 13 százaléka szokott több napilapot olvas­ni. Könyvet — s főként szép- irodalmit — 28 százalékuk vesz a kezébe rendszeresen. Az alapos vizsgálódást rep­rezentáló új statisztikai kiad­ványt bizonyára nemcsak a nyugdíjasok lapozgatják szíve­sen. _ -ad

Next

/
Oldalképek
Tartalom