Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
Bise, Árpád út SL Ma, február IS-án ünnepli Marcaliban, a blzei városrészben gyémántlakodalmát Palacskó József és felesége, Vida Rozália. Hatvan esztendeje, 1919-ben kötöttek házasságot. Ősz hajú, munkában megfáradt emberek. — Sokat dolgoztunk életűnkben, de békességben, szépen éltünk... Soha még egy hangos szó sem volt közöttünk; Rozi néni mondja ezt, 6 most januárban töltötte be a 85. esztendőt, s férje, Józsi bácsi — ő is januárban ülte 81. születésnapját — helyeselve bólogat. Meghatódva, elelhomályosuló szemekkel emlékeznek arra a hatvan évvel ezelőtti felejthetetlen napra. 1919. február 18-ra, amikor a mesztegnyői templomban örök hűséget esküdtek egymásnak. — Gyótapusztára meg a mesztegnyői erdőbe jártam napszámba. Részes arató, favágó voltam két testvéremmel’ sógorommal együtt. Volt olyan nap, hogy négy órát is gyalogoltunk. mire munkába állhat" tünk. A feleségem hordta utánunk az ételt, a fejére tett kosárban. Emlékezik Józsi bácsi és felesége Rozi néni. A gyerekek neveit sorolják: Józsi, ő a legidősebb, 59 éves, vele meg az ő családjával élnek nagy megértésben a bizei Árpád utcában. — Arany asszony a menyem, Júlia. Éppen most volt a névnapja. Megtakarítottunk férjemmel a nyugdíjból kétezer forintot, .odaadtuk neki, vegyen magának egy varrógépet, megérdemli — mondja Rozi néni. A középső gyerekük, Mária, 56 éves, ő és kisebbik testvére, a 47 éves Palacskó Éva Budapesten él családjával. A három családban kilenc unoka és négy dédunoka van. Az unokák közül a legidősebb, László, 28 éves, Kaposváron műszerész. Kettő a dédunokák közül Bizén lakik, az eg> ik unokának, Magdinak a gyermekei. Gyakran betérnek a szeretett dé- dikhez: — öregapa, mesél jen ...! S Palacskó József mesél. A sok munkáról, meg arról, hogyan kellett megalázkodniuk az egykori cselédeknek gróf Széchenyi András Pál uraságnál, ha a Négyföldespusztán munkához vagy a Proletárdűlőben házhelyhez akartak jutni. Csak arról hallgatnak fájdalmasan, miért is van a bizei temetőben az a négy apró sír, amelyben Palacskóék néhány hetes korban elhunyt gyermekei pihennek. Akkor nagyon sok csecsemő jutott erre a sorsra az elégtelen táplálkozás miatt, meg azért, mert a gyermeket váró édesanyának az utolsó percig dolgoznia kellett. Már napok óta érkeznek a köszöntő táviratok. S jönnek a gyerekek, az unokák, a dédunokák. Virággal, szerete- tükkel köszöntik az idős embereket A legkisebb, az öthónapos Gáborka még csak mosolyogva gőgicsél, nevetgél rájuk. Jönnek a közeli és távolabbi rokonok, barátok, jó ismerősök. Mindazok, akik szép, harmonikus családi életükért, munkásságukért — a tsz járadékosai — tisztelik Palacskóékat. Szeretettel fogja egymás kezét a két idős ember. Fölidézik a közösen eltöltött hat évtized egy-egy emlékezetes, nehéz vagy szép percét Meghatódva, könnyes szemmel fogadják a köszöntő szavakat A békességben eltöltött példás házasságért tisztelet illeti meg őket Szalai László Géppel töltik a maxit A Tisza menti Vegiművek szolnoki mosószergyárában megszüntették a »maxi« csomagolású mosóporok kézi töltését. Egy svájci gyártmányú töltőautomatát helyeztek üzembe, amely percenként negyven nagyméretű papírdobozt tölt meg mosóporral. Békességben, szépen éltünk... Jfeiw Edferey Mister MocArecK üzletel FORDÍTOTTA-. BÁBA MHÁUf \ Amikor Berlin elfoglalása után a hadsereg visszafelé özönlött, megállt előttük egy teherautó. A katonák, mint mi, vizet kértek. Tejet és kenyeret kaptak. Akkor az egyik katona, látva a sok szentet, odaadta a hátizsákjában őrzött képet, 'amelyet Berlinben talált az utácán. — Marysia — folytatta a barátom, kérte, hogy vegye le a képet. Megnézte, én is, és láttuk az aláírást — Andrea del Sarto. — És a múzeum pecsétjét. Megértettem, hogy felbecsülhetetlen értékű kincs van a kezemben. — És • megvetted? Mennyit fizettél érte? — Várj. Nem ment az olyan gyorsan. A gazda hallani sem akart róla, hogy ő nem Jú- dás, nem adja el Krisztus képét és így tovább. Ezret Ígértem neki. Nem kellett. Megpróbáltam az asszonyt rábeszélni. Hallani sem akart róla. Közben emeltem az árat Végül tízezernél elérzékenyülten megváltak tőle. — Zlotyival vagy dohárral fizettél? — Természetesen csak dollárról volt szó. De így is megérte. Tudod, mennyi ennek az értéke? Egy vagyon? — Marysia beszél rá, hogy vedd meg? — Ellenkezőleg. Amikor hatezernél tartottam, kihívott az udvarra, és kért, hogy ne vegyem meg. Küldjük be Szczecinbe a képet a szakértőkhöz. Én persze tudtam, hogy akkor a múzeum ráteszi a kezét és sohasem látom viszont. Marysia ekkor azt mondta, hogy vegyem, ha akarom, de ő nem akar tudni. erről, és sajnálja, hogy betértünk oda vizet inni. Az öreg gazda meg csak azt hajtogatta az alku után, hogy annyi pénzt adtam érte, hát csak meg ne bánjam, és őt meg ne büntesse az isten, hogy a jó cselekedetért kapott Krisztus-képet annyi dollárért adta el. — És volt nálad annyi pénz? — Nézd, Európában mindig kell az embernél lennie néhány dollárnak apró kiadásra, mert itt csekkel nem lehet fizetni. És most éppen jól jött. — Különösen annak a parasztnak. — Neki is, nekem is. Ha nincs nálam annyi pénz, el- szalasztom ezt a kitűnő alkalmat. Felálltam, még egyszer megnéztem a képet. Valamit nem értettem. Andrea del Sarto Michelangelo és Raffaelo tanítványa volt. Hogy lehetséges az, hogy a mesterek nem szignálták képeiket, a tanítványa pedig aláírta, s az máig is olvasható? — Nos? — kérdezte vidáman Henio. — Nagyszerű alkotás, mi? Levettem a szemüvegemet, hogy még közelebbről megtekintsem az aláírást. Füstszagot éreztem Mintha füstölőből akasztották volna le. — Hol tartottad ezt a képet? — Irhába csomagolva, a csomagtartóban, Szczecinben bepakoltam a bőröndömbe, és azóta nem vettem elő. Miért kérdezed? — Füstszagú. Olyan érzésem van, hogy ez a kép füstölőben volt. — Ez rendben is van, hiszen a berlini múzeum az ostrom alatt leégett. Volt ott épp elég füst Ez logikus magyarázat nekem nem felelt meg. Tizennyolc év telt el azóta, és a füst még mindig érződne? Hihetetlen. Hirtelen egy ötlet jutott eszembe. Az ajtó felé indultam. — Balra a negyedik ajtó a WC — nevetett Henio. — Biztosan a füsttől... Nem fedtém fel a tévedését, nem szóltam. Lementem a szálloda fodrászához, egy üveg acetont vettem, és kértem egy darab vattát is. — Nos, rendben? — kérdezte nevetve barátom, amikor visszamentem. — Köszönöm, rendben. Elővettem az üveget és a vattát. Megnedvesítettem az acetonnal, és óvatosan a festményhez érintettem. A felső festék lejött, s alatt megjelent a világos-vöröses szó. Henio kétségbeesetten nézte, hogy — A FÉRJEM rögtön itthon lesz — kínál hellyel az asszony. — Addig talán főzök egy kávét. — Elnézést kér, amiért magamra hagy, és eltűnik a konyhában. A szoba, ahova az imént beléptem, nem túl nagy. Épp elfér benne a kétszemélyes heverő, a szekrény, az asztal, a két fotel. No, meg egy kis könyvespolc, és pár cserép virág az ablak előtt A falon fényképek. Egy öt év körüli fiúcska, gondosan fésült hajjal, fehér ingben, »fényké- p észmosoly« az arcán. A könyvek »költői összevisszaságban«, arrább utazási magazin. — El sem hiszi, milyen jó szórakozás — rezzent föl nézelődésemből az asszony. — Esténként elővesszük az IBUSZ-ajánlatokat, kinézünk egy-egy csodálatos utat, mondjuk Dél-Amerikába vagy a Földközi-tenger mellé, aztán arról ábrándozunk, milyen lenne ott, mi mindent néznénk meg, hogyan töltenénk azt a pár napot. Néha megbeszéljük, hogy benevezünk egy olcsóbb útra, de a vége mindig az, hogy maradunk. A falon függő gyerekkép felé fordulok, az asszony követi a tekintetemet: — A férjem kisfia, még az első házasságából. Sajnos, közös gyerekünk nem lehet. Én vagyok a »hibás«, de ő soha egy szóval sem tett szemrehányást. Kulcs csikordul a zárban, megjött a férfi. Az egyik fotelba roskad: »Ma megint nehéz napom volt.« — Az ember mindig hajt valamiért Először a hűtőszekrény miatt, most még tv-t szeretnénk. Nem sokat keresünk, s amit végül hazahozunk, azt nem adják ingyen. S ott van még a gyerek. Én soha nem számoltam ki fillérre, mennyi a tartásdíj. Jóval többet adok. Amennyit csak tudok. Ha már így alakult legalább ezen ne takarékoskodjunk. Aztán meg minden hónapban teszek a takarékba két-háromszáz forintot Azt szeretném, ha mire a srác leérettségizik, odaadhassam neki. Legyen köny-' nyű az indulása. Ha meg to- - vább tanul, akkor is jól jön majd. — Ez a kis lakás az asszonyé volt A mostanié — teszi hozzá. — Én egy bőrönddel jöttem ide, s örültem, hogy találtam valakit, aki befogad. Erzsi szülei nem nagyon örültek. Egy olyan ember, aki elvált, ráadásul jó darabig nem volt a »friss levegőn«, nem valami vonzó. Aztán a másik, mit csinálok, de már nem törődtem vele. Már a kép felületét dörzsöltem, még gyorsabban jött le a festék, mini a vászon széléről. Kirajzolódott egy furcsa alak. — Mit csinálsz? — kérdezte kiáltva Henio. — Tönkreteszed a képet! — Ellenkezőleg — válaszoltam. — Andrea del Sarto Raffaelo tanítványa volt, biztosan a mester által festett vászonra festette művét. Sokkal nagyobb lesz a kép értéke, ha maga Raffaelo festette. Az acetonnal áztatott vattával bedörzsöltem a képet, és percek alatt nyomtalanul eltűnt Andrea del Sarto festménye. Egy giccsfestő »művét« tartottam a kezemben. — Mi ez? — kérdezte Henio kétségbeesve. — Híres »mű«, rengeteg változata ismert. Szarvas, háttérben a vörös, lemenő nap. Kétlem, hogy Amerikában a műgyűjtők verekedni fognak ezért a képért. Viszont megnyugtatlak, nem lesz problémád a kép kivitelével! Henio egy pillanatra megállt, mint egy sóbálvány. Olyan ostoba arcot vágott, hogy sajnáltam, hogy nem örökítettem meg. Letettem a képet, aztán Henióhoz fordultam, aki még mindig bénult volt. — Végre tudom, hogy a kedves donnának miért volt könnyes a szeme, amikor elbúcsúztatok. — Miért? — nyögte ki végre a barátom. — Egyszerűen egy bizonyos amerikai milliomos ostobaságán siránkozott. — Nem értem. hogy nem esküdtünk meg. Arra gondoltunk, megpróbáljuk együtt, ehhez viszont nem kell a papír. Majd ráérünk összeházasodni, ha kiderült, hogy tényleg megértjük egymást Amiért leültettek? Bizonyos vagyok benne, hogy tudja, mi történt, de azért elmondhatom. Egyszerű dolog. Keményen dolgoztam, de a pénz nem volt elég. Először lakás kellett, aztán bútor, egyszóval a szokásos történet Láttam, hogyan csinálják mások. Én is megpróbáltam, és sikerült. Magamhoz vettem a vállalati »fölösleget«, aztán túladtam rajta. Könnyebb volt mint dondolná. Először bejött a dolog, s még négyszer-ötször. Egyszer viszont nem sikerült, és máris befejeztem a pályafutásomat Amikor bekerültem, ott is vittek munkára. Az a szerencse, hogy lehetett dolgozni, bár a társaim közül sokan igyekeztek kibúvókat találni. Én viszont megfogadtam, hogy mindent beleadok. Ha már így alakult, akkor legalább ott legyek tisztességes. Eltelt az az idő is. kijöttem. Nem engedélyeztem pihenőt magamnak. Rögtön nekiláttam munkát keresni. Persze, a jól fizető helyeken nem vártak tárt karokkal. No, de ilyen előzmények után az ember ne ugráljon, fogadja el, ami van, és igyekezzen bebizonyítani, hogy többre is képes. Én a munkatársaimnak is elmondtam, mi volt velem. Nem szeretem, ha pusmognak a hátam mögött, másoktól tudják meg az igazságot, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis kiderül. Hát essünk túl rajta minél előbb. Kezdetben egy kicsit tartózkodók voltak velem szemben, aztán lassan megváltozott körülöttem a légkör. Néha akadt, aki rá akart beszélni valamire: keresünk egy ötöst, és kész. Aztán belátták, hogy nekem egyszer elég volt. A gyerekkel volt egy kis baj. A barátai csúfolták miattam Hogy az apád börtönben van, meg nem szívesen játszottak vele. Sőt, még a felnőttek is ráripakodtak, ha valami gyerekcsínyen kapták: te is olyan leszel, mint az apád! Iskolás volt, amikor kijöttem. Közben persze elvált tőlem az anyja. A gyerek örült nekem, de csak úgy módjával. Először nem értettem, miért nem akar velem sétálni, vagy miért nem jön el moziba, amikor imádja a mozit. Aztán megértettem, hogy szégyell engem. És lehet, hogy igaza van. Én is szégyellem azt a pár évet, de szégyenkezéssel, sopánkodás- sal nem megyünk semmire. Egyszer talán elfelejti ő is, ami volt, és talán mások is. Most még úgy érzem, hogy az emberek nem tekintenek maguk közül valónak. Ha olyan boltba megyek be, ahol ismernek, engem jobban figyelnek, mint mást. A portánál mindig tüzetesen megvizsgálnak, és ha valami történik, én vagyok az első, akitől megkérdeznek bizonyos dolgokat Hát ez az igazi büntetés. Egyszer talán máshogy lesz. — Bizony tőlem is megkérdezték páran, miért kötöm hozzá az életemet — veszi át a szót az asszony. — Kitűnő állásom van, nagyon szép lehetőségeim, nem használ egy ilyen férfi. Soha nem tudtam válaszolni az ilyen kérdésekre, magam sem értettem az egészet. Csak azt tudom, hogy nem választottam rosszul. Egy kicsit nehezebb a helyzetem, mint azoké a nőké, akik mellett feddhetetlen férj áll, de akkor sem bánom, hogy így alakult. Tudja, ő nekem nemcsak a férjem, de néha úgy érzem, a gyerekem is. Az ASSZONY elviszi a kávéspoharakat, a konyhában csörömpöl velük. A férfi szinte suttogva mondja, a konyha felé intve: — Tudom, hogy bántja, ha a pletykára éhesek összedugják mögötte a fejüket, vagy ha hallja, hogy valahol rólam beszélnek. De nekem soha egy szót sem szól erről, soha semmiért nem tesz szemrehányást. Még nem volt ilyen barátom. Mindketten az utcáig kísér-, nek. Eső permetezi a járdát, a nyitva hagyott ajtón kitódul a cigarettafüst. »Jó éjszakát!« — búcsúzunk, aztán egymást átkarolva szaladnak a nyitott ajtó felé. Dán Tibor A húszévesek dicsérete — No igen, ha mi még egyszer húszévesek lehetnénk... De láthatja, többségünk túl van a hatvanon, én magam meg a hetvenet is magam mögött hagytam ... Hatvanéves voltam, amikor betegség miatt leszázalékoltak. Ennek már — Mindjárt eszedbe Juttatom. Egyszer, amikor beszélgettünk, és amikor megkérdeztem, hogyan kerestél olyan tekintélyes összeget, azt válaszoltad, hogy »az emberi fösvénységen és telhetetlensé- gen. Azon, hogy a gazdag ember még gazdagabb akar lenni, és nem szalaszt el semmiféle alkalmat, hogy a nálánál szegényebbet kifossza a maradék vagyonából.« Lehet, hogy nem pontosan idéztem aranymondásodat, de az biztos, hogy hűségesen visszaadtam érteimét. És mondd csak, mi mást akartál te tenni azzal a paraszttal, akihez oly »furcsa véletlen« folytán vezetett el a Képzőművészeti Főiskola hallgatója? Valid be, hogy rendkívül tehetséges tanítványra találtál benne. Még a tanítómesterét is jégre vitte. Az én kedves barátom, az ügyes, és egyben gazdag amerikai egy pillanatig úgy nézett rám pislogó szemével, mint aki szeretne megérteni valamit. Végre elszálltak a felhők homlokáról, szája szögletébe lopakodott a mosoly. Aztán hirtelen hangosan felnevetett. Henio a fotelbe vágta magát, és sokáig, hangosan nevetett. Aztán erőt vett magán, felállt teietöltötte a poharainkat. Még mindig nevetve koccintottunk, aztán egy hajtásra megitta a konyakot, és azt mondta: — Micsoda ország! Milyen nagyszerű ország! Milyen csodálatos asszonyai vannak! Vége több mint tíz éve. Moivitám az elnöknek, könnyebb munkát azért rám bízhatnának ám — így lettem őr a műhelynél A magamfajta öregember nem lehet meg tétle- nüL Három hold földem volt a második világháború előtt, ehhez kaptam földosztáskor még hatot, evvel léptem be a szövetkezetbe az elsők között Hát sokan nem vagyunk már az akkoriak közül... Előttem mennek el mindannyian. Többségük ősz hajú, barázdált arcú. Megállnak az elnökség előtt: oklevelet, pénzjutalmat vesznek át Köztük van Szendrő Feri "Bácsi is, aki az imént még itt ült mellettem. Idős Antal Károly. Szilágyi István, Nagy Károlyné, Németh Károlyné meg a többiek sorra paroláznak az elnökkel aki mindenkinek gratulál a húszéves tsz-tagság- hoz, további erőt, egészséget kíván. Ennek a termelőszövetkezetnek a 632 tagjából 292 vállal részt a tennivalókból; az össztagság 54 százaléka járadékos és nyugdíjas. És az egykori alapítók száma egyre fogyatkozik: — Ács voltam akkoriban, és brigádvezető lettem. Párttitkár is voltam, aztán megválasztottak elnöknek. Bizony, már ez is régen volt. Azok, akiknek itt meet jutalmat, emléklapot adtam, együtt indultak velem húsz évvel ezelőtt, hogy a szövetkezésben keressük a boldogulást. Jó érzés, hogy nem okoztunk egymásnak csalódást azóta sem. Pedig nem volt mindig köny- nyű dolgunk... — mondja az elnök. . Amikór Szendrő Feri bácsi nevét szólították, és elindult az elnökség asztala felé, újra érezhette: megbecsült, elismert tagja a szövetkezeti közösségnek, többet kapott a kezében tartott emléklapnál, borítéknál... Büssü, 1979. február. H. F. Kettesben
