Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-17 / 13. szám

UNESCO-tevékenység a kaposvári gimnáziumokban Irány a „harmadik világ*’ Alig ismert, ködös foga­lom a szülők és a pedagógu­sok többsége számára az UNESCO-asszociáció, holott az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezetének már csaknem két évtizede világ­szerte folytatott akciója nem kevés elismerést érdemel. A földkerekség sok száz oktatási intézménye, köztük huszonhat magyar középiskola tart fenn rendszeres kapcsolatokat a hazai UNESCO-bizottsággal, a Nyíregyházán működő do­kumentációs központtal és — közvetve — a szervezet pári­zsi központjával Az együtt­működés célja: a nagyvilág különböző térségein, különbö­ző társadalmi rendszerekben élő népek történelmi hagyo­mányainak, természettudo­mányos és művészeti eredmé­nyeinek terjesztése, a nemze­tek szellemi közelítése egy­máshoz, egyszóval: a helsinki elvek megvalósítása és kiter­jesztése a »többi-« négy föld­részre is. Nagy megtiszteltetés me­gyénk közoktatásának, hogy a hatvanas évek második felé­ben a budapesti UNESCO- bizottság két kaposvári kö­zépiskolát is alkalmasnak ta­lált a pártfogásra, s még na­gyobb elismerés, hogy a tá­mogatást, azóta sem kellett megtagadni a Táncsics és a Munkácsy gimnáziumtól. Mindkét tanintézetben szín­vonalas UNESCO-kör műkö­dik, mindkettő pedagógusai és diákjai sokat tettek a nem­zetközi kapcsolatok létreho­zásáért. Vizsgáljuk hát meg — nem titkoltan a példaadás szándékával f— az érdemeket és azokat a fogyatékosságo­kat, amelyek az irányító pe­dagógusok szándékaitól füg­getlenek, ezért általánosítha­tók. A Munkácsy Mihály Gim­názium közössége kezdettől fogva az úgynevezett harma­dik világ 'Országainak megis­merését tekinti szívügyének, ez határozza meg a rendez­vényeket, a levelezést, a gyűj­tőmunkát Íme, a fejlődő álla­mok iránti érdeklődés néhány különlegesen érdekes meg­nyilvánulása ! A tanulók né­hány esztendeje — a szerve­zet párizsi központjának köz­vetítésével — magyar népze­nét tartalmazó magnószalago­kat juttattak el egy etiőpiai iskolához, mely a gesztust ha­sonló küldeménnyel köszönte meg. A diákok állandó rész­Több mint 118 ezer nyolca­dikos fejezi be az idén tanul­mányait az általános iskolák­ban, s várhatóan — a koráb­bi évekhez hasonlóan — több mint 90 százalékuk továbbta­nul. A jelentkezési lapokat a következő hetekben töltik ki. Megsokasodtak mostaná­ban a gyerekek szervezett üzemlátogatásai, a pályavá­lasztási kiállítások, a szülők fórumai, mindez arra utal, hogy a gyerekek, a szülők ér­zik, tudják: a pályaválasztás felelősségteljes döntés. Nálunk a gyerekeknek 14 éves korukban kell nyilat­kozniuk arról, milyen irány­ban, milyen életpálya felé in­dulnak tovább. Az életkoruk­kal függ össze, hogy az ese­tek többségében a gyerekek számára a szülők választanak pályát. Ez viszont feltételezi, hogy a szülők ismerjék gyer­mekeik képességeit, tudják, mi iránt érdeklődnek, s tá­jékozottak legyenek a vá­lasztható pályák köréről is. Mindez pedig nem önmagától alakul ki, hanem abban a fo­lyamatban, amelyet általában úgy nevezünk, hogy az iskola és a szülői ház kapcsolata. Késő azonban, ha ez a kap­csolat csak a pályaválasztás­kor válik élővé. Ilyenkor for­dul elő. hogy a választásnál egyedüli mérce a gyermek ta­nulmányi eredmenye lesz. vevői voltak az Indiában évente megrendezett Sankhar gyermekrajz-pályázatnak, s az iskola egyszer az INSEA nemzetközi gyermekrajz-ki- állításnak is otthont adott. Az UNESCO-kör több ülésen foglalkozott az arab országok gazdaságával és kulturális értékeivel: közülük is kiemel­kedett Ruzsiczky Éva kandi­dátusnak Egyiptomról tartott előadása. Rendkívüli nevelési sikernek bizonyult azoknak az UNICEF-képeslapoknak az árusítása, amelyeknek bevé­telét a világszervezet a fej­lődő országok gyermekintéz­ményeinek segítésére költötte. Az alma mater állandó UNESCO-falán számos kiállí­tás mutatta be az ázsiai, af­rikai és latin-amerikai orszá­gok természeti szépségeit és művészeti kincseit, s a diákok már gyűjtik az anyagot a kö­vetkező — Indonéziát, majd Burmát, Pakisztánt, Indiát és a Fülöp-szigeteket bemutató *— kiállításokhoz. Szintén a távol-keleti tér­séghez fűződik a gimnázium UNESCO-tevékenységének ed­digi legkimagaslóbb sikere. Két diák, Csizmadia Andrea és Lotz Béla tavaly harmadik díjat nyert az országos bizott­ság pályázatán egy-egy In­diáról készített dolgozattal. De a kapcsolat felmérhetetlen nevelési hasznát bizonyítja a tanulók által létrehozott, a párizsi központnak küldött somogyi népművészeti gyűj­temény, az állandó részvétel a szervezet nyári nyelvi tan­folyamain, s a rendszeres diáklevelezés. Közvetlen kap­csolatot, diákcserét eddig francia és lengyel iskolákkal sikerült nyélbe ütniük, ám — sajnos — ez a kötelék nem szilárdulhatott meg eléggé. A munka jellegét alapvető­en meghatározza az irányító pedagógus nyelvismerete és érdeklődési- köre, s ez utóbbi —- úgy tűnik — mindkét ka­posvári gimnáziumban' ha­sonló, legföljebb a Táncsics- beliek munkájában több a szubjektív elem, a látványos témaváltoztatás. A kezdeti francia »orientáció« itt is cserét eredményezett egy montpelier-i Iskola tanulóival, majd egy olsztyni középisko­lával alakítottak ki kapcsola­tokat — ugyancsak »rövid •távra«. A későbbi irányító ta­nár, képzettségének és sajátos érdeklődésének megfelelően, Thüringia szellemi hagyomá­nyaira irányította a figyel­met, sok-sok szép előadással, Kétségtelen, hogy az iskolai értékelés, az osztályozás bi­zonyos sorrendet állít fel, de gyakori tapasztalat, hogy az »életben« felborul az iskolai sorrend. Helytelen tehát a gyermek jövőjének megvá­lasztásánál csupán a tanul­mányi eredményből, a bizo- nvíbványból kiindulni. Elő­fordul, hogy a gimnáziumba erőltetett tanulóról egy-két év után kiderül: kitűnő kéz­ügyességével más területen jobban boldogulni. Nem az az igazi gond, hogy a gyengébb előmenetelű tanu­lók kerülnek szakmunkás- képzőbe, hanem az, ha az osztályzatuk mögött nincs meg annak az érdemjegynek megfelelő tudás és a szakma iránti érdeklődés. Az új nevelési-oktatási terv megkívánja a nevelőktől a még tudatosabb munkát, és nemcsak az osztályfőnöki órá­kon, hanem minden egyes szaktárgy keretében, s a taní­tási órán, illetve az iskolán kívüli tevékenységben is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az iskola még nagyobb fi­gyelmet fordít az önismeret és a képességek kifejlesztése mellett a különböző pályák megismertetésére, az iskolán kívüli pályaválasztási mun­kát pedig jobban befolyásol­ja, és beépíti a nevelés egy­séges rendszerébe. kiállítással. A jelenlegi téma: India középkori művészete és mai helyzete. Az UNESCO- kör kéttucatnyi tagja külön- külön dolgozza fel az egyes részterületeket, és számol be búvárkodásainak eredmé­nyeiről az üléseken. Nemré­giben egy, az ENSZ kulturá­lis szervezetének tevékenysé­gét támogató indiai bizottság könyveket, hangfelvételeket, szemléltető eszközöket aján­lott fel az iskolának: remél­hetőleg ez az anyag további kedvet ébreszt majd a rejté­lyes ország Európában alig ismert értékeinek földerítésé­hez) Ami az UNESCO-munka és a nyelvtanulás összefüggéseit illeti, a kép a Táncsicsban is szerfölött bíztató, a tanulók többsége rendszeresen levelez külhonba. Mulasztás lenne azonban említés nélkül hagy­ni egy olyan fogyatékosságot, amelyet a Munkácsy gimná­ziumban még csak sejtettünk, de a Táncsicsban már nyil­vánvalóvá vált Iskoláink külkapcsola- tainak rendezetlenségére gon­dolunk, azokra a csöppet sem hivatalos akadályokra, ame­lyek lassítják a különböző országok tanintézeteinek rendszeres tapasztalatcseré« jét, együttműködését Az is­mertetésből talán kiderül: a Munkácsy gimnázium elérte, a Táncsics pedig megközelí­tette az UNESCO-tevékenység ideális mércéjét Az előadá­sok, kiállítások, pályázatok, a levelezés pedagógiai haszna vitathatatlan. E munka sava- I borsa, az intézményesített ta-1 pasztalatszerzés és barátság­kötés általában mégis elma­rad, mert hazánkban nem lé­tezik olyan szerv, mely az oktatási intézmények kapcso­latát irányítaná és összehan­golná. (A hazai UNESCO-bi- zottság zömmel másféle fel­adatokat végez.) A kontaktus­teremtés ezért nehézkes, nem ritkán — még a szocialista országokkal is — bürokrati­kus. Indokolt és időszerű len­ne tehát végre intézményesí­teni ezt az elhanyagolt terü­letet L. A. Jarxy Edígey Mister MacAreck: üzletei • i i / FÖRDfltfllA’BÁBA MH&Y Dufay úr zsebébe nyúlt ki­vette a papírba csomagolt ék­szert. Átnyújtotta MacAreck úrnak. MacAreck ujjai között úgy tartotta, hogy mindenki lássa, és kijelentette: — Uraim! Mister Dufay meg akarja venni tőlem a gyűrűt. Nagyon komoly ösz- szeget fizet érte. Tudja, hogy ez egyszerű üveg, amelynek nincs semmi értéke. Ügy dön­töttem, eladom Dufay úrnak ezt a talizmángyűrűt Az árát a vevő maga határozta meg. Én csak beleegyeztem. Ké­rem, uraim, ne feledjék e sza­vakat. Mister Dufay, az, amit mondok, megfelel az igazság­nak? — Igen. Megveszem a gyű­rűt, nem az értékéért, mert tudom, hogy ez csak imitáció. — Tehát, mister Dufay, tes­sék az ön tulajdona — esza- vakkal mister MacAreck át­nyújtotta az ékszert a vevő­jének. Mister Duíay főhajtás­sal vette át a gyűrűt, rögtön ujjara húzta, és kivette a zse­béből a csekk-könyvet, gyor­san kitöltötte, aláírta, kitépte a lapot és átadta mister Mac- Arecknek. Ez ellenőrizte, hogy a csekk megfelelően van-e aláírva. Zsebebe tette és azt mondta: Pályaválasztás — pályairányítás Egy szobrász falun Csikós Nagy Márton kiállítása Tas sár on Meghitt ünnepség tette ben­sőségessé Csikós Nagy Már­ton kiállításának megnyitóját: hétfőn este a taszári műve­lődési otthonban a mosdósi pávakör egy dalcsokrot nyúj­tott át, a nagyberki irodalmi színpad szavaiéi versváloga­tással gazdagították a prog­ramot. Taszáron — ezt is ér­demes följegyezni — úttörő kezdeményezésnek számít a klub rendezvénye. További buzdítást érdemelnek ezért, s bizonyára nem is kell monda­ni, hogy érdemes ilyen hagyo­mányt teremteni. Szobrász falun — még rit­kább, mint művelődési há­zainkban az alkalmi képző- művészeti tárlat. A kis «tele­püléseken a köztéri alkotás ritka, mint a fehér holló. Szé­pen gyarapodnak a szabad­idős parkok, erdeinkben egy­re többen találják meg a pi­henés, a kikapcsolódás örö­mét; ahol az ember él, ott mindig megköveteli helyét a művészet. Csikós Nagy Már­ton falun, Mosdóson él,* min­dig is ilyen sorsot szánt ma­gának. Itt találja vésője alá a fát, itt azonosítja önnön vi­lágát, képzeletét a falusi em­ber világával, környezetével. És hívott, hogy nézzem meg egyszer az »erdei szobrát« is, amelyet az erdészet kért tőle. (Ezenkívül még egy erdei szo­borról tudok, a mikei táj öve­zi ezt.) Csikós Nagy Márton tudá­sát, mesterségét maga szerez­te, ahogy képes volt rá: auto­didakta, így szokás mondani. Sok mindennel megpróbálko­zott, mégis a hűség jellemzi: hűség a fához, ehhez az ősi szobrászanyaghoz, hűség azokhoz, akikkel együtt él. El­mondja életüket, sorsukat, örömüket, bánatukat, erre vállalkozott. A most megnyílt gyűjteményes kiállítás nézői örömmel fedezték föl, hogy emberi melegséget árasztanak szobrai. Ezeknek a szobrok­nak — témától függetlenítve — az a titkuk, hogy nem akarnak erőnek erejével mú­zeumi tárgyak lenni, elkerü­lik a művészkedés veszélyes útját Elődei azok a pászto­rok, akik kosfejet faragtak botjuk díszesebb végére, kon- dát egy épp alkalmas fába, széket, bútort ... Nem lenne szobrász, ha nem tanul, nem sajátítja el a rá szabott ismereteket: így mesz- sze eltávolodott a népművé­szettől. a népi iparművészet új hulláma sem sodorta ma­gával. Munkál mondják ki — ha kell, helyettünk is —, hogy szobrász, aki képes bizonyos feladatok elvégzésére: nem­csak önmagát gazdagíthatja értékes képességével, hanem hozzájárulhat az őt befogadó közösség világának a benépe­sítéséhez is. A nem fénykép- szerű emberábrázolás — ahogy itt is láthatjuk — talán még igazibb, őszintébb énünket képes kifejezni. Ehhez külön­böző eszközök állnak az al­kotó rendelkezésére: nem hi­ányzik ezek sorából a humor sem. Az emberi méltóság nein lenne teljes a groteszk nélkül. A gyermekekhez fűződő szo­ros érzelmi kapcsolat alapján számos mesét faragott fába: ezek is hozzá tartoznak em­berközeli világához, A »forró vizet a kopaszra« mesejelenet mellett pedig ott látjuk a disznóölés valóságát, a hét­köznapi élet egy sor másik megnyilvánulását. Ahogy »el­mondja« ezeket, úgy csak szobrász mondhatja eL Kiállításának újdonsága, eddig pályájának talán össze­gező munkája is egyben a »háromkirályok«. József Atti­la egyik versében ugyancsak megjelenik ez a téma, s nem véletlen, hogy épp ez jutott eszembe. Mert ahogy talán egy ferencvárosi asszony alak­ját vette föl a versbéli Mária, úgy Csikós Nagy Márton is a közvetlen környezet élő alak­jait örökítette meg a szobor- csoportban. Érzi, tudja azt is, hogy sok mindent megfaragott már ab­ból a környezetből, amelvben él: a valóság pedig sokat vál­tozott. Más a ma tehenésze, mint tegnap volt, a kubikos- talicska is egyre inkább egy régi, nehéz sors emléke. A szobrász sem ragaszkodhat mindörökre a megismert, ám közben meg is változott vi­lághoz, föl kell ismernie az új jegyeket. Líraibbá válhat — hajlama szerint is alkalmas az ilyen hangvételre — ezál­tal szobrásza ta, ennek ígérete a Labdázó lány, ez a talán nem hibátlan, de mindenkép­pen újat vállaló kisplasztika. Horányl Barna — The Chase Manhattan Bank, Madison Avenue, 57. Street, New York. Nagyszerű, mert nekem is van csekk­számlám abban a bankban. Nem lesz probléma a pénz átküldésével. Nos, mister Du­fay, mindketten jó üzletet kö­töttünk, erre érdemes inni egyet Mit iszunk, uraim? Whiskyt konyakot, vagy len­gyel vodkát? Vacsora alatt egy szomorú esemény történt Az ebédlőbe belépett a hajóinas, az első tiszt asztalához ment, és azt mondta: — Sürgős távirat mister MacArecknek, várok a vá­laszra, sir. MacAreck úr felbontotta a borítékot, elolvasta a távirat néhány szavát, aztán a hajó- inashoz fordult — Kérem, táviratozzon a feladónak, hogy olyan gyor­san utazom, amilyen gyorsan csak tudok. — Valami szomorú hír? — kérdezte Wheller asszony. Válasz helyett MacAreck úr átnyújtotta neki a távira­tot Az asszony hangosan fel­olvasta. — Apa súlyos beteg. Gyere azonnal — Mary. Az asztal mellett ülők vi­gasztalni kezdték kedves úti­társukat, hogy valószínűleg nem is olyan súlyos a helyzet Talán kap egy táviratot, jobb hírekkel, de MacAreck úr szomorúan ingatta a fejét — A legrosszabbra számí­tok. Apámnak már régen ma­gas vérnyomása van. Félek, hogy bekövetkezik a kataszt­rófa. Ismerem jól a nővére­met, nagyon nyugodt, ki­egyensúlyozott nő. Nem táv­iratozott volna, nem szakíttat- ta volna félbe az utazásomat komoly ok nélkül. — Mister MacAreck — szólt az első tiszt —, természetesen együttérzünk önnel, és na­gyon sajnálom, hogy hirtelen vissza kell térnie. De ha ön­nek a visszatérés Alabamába feltétlenül szükséges, a követ­kezőt javaslom: két óra múl­va kikötünk Honoluluban. Egész éjszaka ott állunk. Csak reggel futunk be a kikötőbe. Hívni kell egy mentőcsóna- kot, hogy jöjjön elénk. Ugyanakkor foglaltasson je­gyet repülőgépre. Tudom, hogy óránként indul a gép. A kikötőből autóval menjen egyenesen a repülőtérre, és néhány óra múlva Los Ange­lesben van, ahonnan biztosan megy tovább repülőgép. Ké­rem, csak a személyi poggyá­szát vigye magával. A többi csomagját holnap feladjuk Honoluluban a címére. — Igen, ez lesz a legjobb — mondták az asztalnál ülők. MacAreck úr megköszönte az első tisztnek a tanácsát — Megyek a távirófkabinba — ajánlotta fel a tiszt —, táviratozok, hogy egy motor­csónak jöjjön elénk, és jegyet rendelek az ön részére. Nem egészen két óra múlva már egy karcsú motorcsónak ott lapult a hatalmas óceán­járó oldala mellett. A hajóról leengedték a hidat. Mac­Areck úr minden segítség nélkül ügyesen lement a mo- torcsónokba. Az utasok álltak a fedélzeten, hogy elköszön­jenek kellemes útitársuktól. Sokáig integettek utána zseb­kendőjükkel. Másnap két vontatóhajó ve­zette be Honolulu kikötőjébe a »President Roosewelt«-et. A kirándulók üdvözlése ünnepé­lyes volt — természetesen ezt a hajóstársaság rendelte meg, ennek összegét belekalkulál­ják a jegy árába. Kitűnő ze­nekar játszott és szép hawaii lányok táncoltak. A kedves vendégeket ezután autóbu­szok vitték be a városba. Nagyszerűen szervezett ki­rándulás, mulatság és sok váratlan meglepetés közben az útitársak hamar megfeledkez­tek arról a kedves társukról, akinek oly hirtelen meg kel­lett szakítania utazását. Egy­szerűen nem volt erre idejük. Duíay úr is alig talált magá­nak annyi szabad időt, hogy magas biztosítási díjjal fel­adjon egy kis csomagot a postán az ismert gyémántke­reskedő címére. A csomaghoz mellékelt egy levelet, mely­ben kérte, hogy csiszolják modernre, platina keretbe foglalják, s díszítsék még öt két-három karátos gyémánt­tal. Duíay úr állandó kliense volt a gyémántcsiszoló cég­nek. Ismerték már ízlését, tudták, hogy az általa meg­rendelt gyémántok csiszolása után a legdrágább gyémánt­üzletekbe kerülnek. Duíay úr­nak az volt a véleménye, hogy a jó és a drága árun le­het keresni. »Kis forgalom — nagy nyereség« — ez volt az elve a gyémántbánya tulaj­donosának. (Folytatjuk) Somogyi Néplap Népvtseletbe öltözött mosdóst »pávások« a »Farsang« című szobor mellett.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom