Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

^Százhúsz ezer forint hevert az asztalon.

— ötszáz, ezer, ezerötszáz 11. — mormogta maga elé Ifjabb Kovács István.

Az anyja figyelte.

— Megvan? — kérdezte.

— Meg.

A nagymama éjszakára a

szalmazsákba tette a pénzt.

Ifjabb Kovács István nem tudott elaludni. Arra gondolt: milyen különös, hogy az elhult évek munkáját, fáradtságát most ott őrzik, testét öltve nagyanyjának szalmazsákjában. Ott lapul apjának sokévi kocsissága, anyjának ezeregy gyalogmunkában töltött napja, s a téeszen kívül ott van az otthoni munka. Ott lapulnak a leadott bikák, a hízott disznók, az este-reggel szállított kanna tejek, a vérforraló melegben végzett szénagyűjtések, a bőrt nyúzó kukoricaszedések, a szemet kápráztató babszedések, a szüretek, illatozó borok, tojások, gágogó, hápogó, csipogó baromfiak

__

M

inden ott van eggyé olvadva, egymáshoz igazodva, megbékélve, közömbösen A és élettelenül.

Ifjabb Kovács István miután végiggondolta mindezt, hallgatózni kezdett. Lelkét tette volna rá, hogy a nagyanyja nem alszik: figyel, hallgat, nyitott szemmel bámul az éjszakába, és gondolkodik. — De min?

Választ nem tudott rá adni. Ügy vélte, az öregasszony képzeletében talán ő motoszkál, ahogy csillogó-villogó autóval végighajt a falun, megnézik az emberek, intenek neki, s miután elment, a háta mögött összesúgnak, szemükben kigyullad az irigység fénye.

Hajnalban indult a vonat.

—■ Vigyázz rá, mint a szemed világára! — mondta búcsúzóul az anyja. De a pénz szót gondosan elhallgatta, ne hallhassa más.

Az úton végig attól félt, hátha kisiklik a vonat, s ő meghal vagy eszméletét veszti, és kinek a kezébe jut a pénz.

A Déliben szállt, ki. Taxiba ült.

— A petróleum-kikötőbe — mondta a pilótának.

Kint jártak az ipartelepen: gyárakat, üzemeket hagytak maguk mögött

— Használják szerencsével a kocsit — köszönt el a taxis, és külön zsebbe tette a borravalót

^ pénztárosnő gépiesen

számolt.

A nő, aki mikrofonon hívta, több papírlapot csúsztatott eléje.

Ifjabb Kovács gépiesen irt Az egyik papíron megakadt a szeme.

— Ezt nem Írom alá. Még nem láttam az autót, honnan tudjam, hogy műszakilag hibátlan állapotban ve- szem-e át?

— Amennyiben nem írja alá — felelte a nő —, minden papírját visszaadom.

— Tessék megérteni : nem vihetek haza 'rossz autót ennyi pénzért...

— Amennyiben nem írja

alá, mtnflea papírját vtozsadom.

— ötévi munira? Megnézném előbb, mit adnak érte.

— Amennyiben nem írja alá, minden papírját visszaadom — emelte föl hangját a nő.

— Legyen — adta meg

magát ifjabb Kovács .., Minden gyorsan mént. Hangszórón a kocsitárolótérre hívták. Fölvillant benne az otthoni parancs: csak fehéret, más színűt ne! Odavágta magát a szélső fehérhez, s tapodtat sem lépett.

Varga S. József

Az új

autó

Szemüveges férfi szólította meg :

— Kendben?

— Igen.

— Tessék aláírni. A kocsit

lemossák, utána átveheti.

A fiú lépésben hajtott a legközelebbi benzinkútig. Tapogatta, ismergette a gépet.

Falujuk határában megállt, zsebkendőjével törölgette az ablakokat, a nikkelezett részeket

Bosszantotta, hogy nem figyelnek föl rá. Nyomta a 'kürtöt, integetett — hiába. A nagyapjával találkozott.

— Ez az a dragacs? — kérdezte az öreg a szénásszekér tetejéről.

— Ez, papa. Szép?

— Szép.

— Jöjjön, viszem egyet!

— És a lovak? Azokat is beültetjük talán? Menj csak!

U

** res a ház. Beállt az udvarba, hátra a kacsák ólja mellé. Nagyanyja jött először. A kertek felől totyogott, hátán szakadozott sátorlapban zöldet cipelt a jószágnak.

— Meggyüttél?

Az öregasszony odament az autó mellé, nézte, gyönyör- ‘ ködött benne, de nem nyúlt hozzá.

— Üljön be! — mondta a fiú.

— Ilyen mocskosán?

— Így hát. A rávalót is, koszos ruhában kerestük.

Az öregasszony, egy pillanatig bizonytalankodott,

majd a kilincshez nyúlt, de nem bírt vele.

— Így ni — magyarázta a fiú.

Az öregasszony lerúgta a

papucsát.

— Nem templom ez — mutatott a levetett papucsra a fiú.

— Ne beszélj! Meg kell takarítani az autót.

— Csak üljön nyugodtan, arra van.

Percig, ha az autóban feszengett az öregasszony. Utána hirtelen kiszállt.

— Achok a kacsáknak — mondta mentegetőzve.

Hallotta a kocsizörgést az utca felől: fölismerte apja lovakat bíztató kiáltásait.

A forradalom anyja. Vígrh Tamás alkotása.

(A IV. budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítás anyagából)

Iby András

Novemberi fák alatt.

A novemberi fák alatt

hulló levél a pillanat,

$ a szürke köd szitál.

Hulló levél rőt szárnyain az ősz kerengő árnyain a múlt emléke száll.

Hányszor kószáltam egykor én a régi őszöknek ködén szegény, kopott diák.

Körülölelt a csend, a múlt s mindaz, mi messze-messze hullt, a távol ifjúság.

Nekem dalait az őszi levél meséket suttogott.

És míg cipőmre sár tapadt, ácsoltam álomsátrakat, szívemben dal lakott.

ősz van most is a fák alatt, de a régi dal elmaradt.

Itt leskel már a tél,.

Sír, sír a fák közt kósza jaj, és mint fejemről hull a haj, úgy hull a sok levél.

Az ősz kopár, az ősz rideg csontomba mar a zord hideg, itt künn bolyongani kár.

Múltba szédült az ifjúság, s a régi, régi víg diák ma bús, beteg tanár.

Emlékezés Hector

A lovak «Kkaptattafc as

udvar emelkedőjén.

Az anya leugrott, téglát

tolt a kocsikerék mögé.

Az apa nem szállt le; komótosan villázta lefelé a frissen szedett babot, s közben pillantott csak az autó felé.

— Mikor értél? — kérdezte a szekér mellé lépő fiától.

— Az előbb.

— Nem volt baj?

— Nem.

A fiú türelmetlen lett.

— Jöjjön, apám, nézze meg!

— Nem szalad el.

Tovább dobálta a babot,

megszokott, belerögződött mozdulatokkal. Lent az anya igazgatta, kúpozta a növekvő kazlat.

Amikor az apa végzett, nem szállt le mindjárt. Fölhajtott a lovakkal az udvar végébe, megfordult, s csak fölfelé jövet állt meg.

— Jól megyen? — lépett az autó mellé.

— Jól. Nem megy: repül.

— Menyit fizettél a kútnál a benzinért?

— Kétszázötvenhetet,

— Nem számít, csak jó legyen.

Anyja a padlásíeljáró fe- I lől jött. Rossz szőnyeget hozott.

— A lábak alá •— mondta,

s nyitotta az autót. — El- | kopik hamar a padlószőnyeg ...

— Hagyja azt a csúfságot — szólt rá a fiú.

— Lehet, hogy csúfság, de a lábak alá jó.

A fiú vitatkozni akart

— Hallgass — mordult rá az apa —, igaza van anyádnak! Meg kell takarítani az autót, nem dobták utánunk az árát.

Vacsoránál remegett a fiú keze.

— Elmennék este — törte meg a csendet.

— Hova? — nézett rá az apa.

— Járni egyet. Elviszem magukat is.

— Ne menj most, fiam. Este van.

Az öregasszony közbekérdezett:

— Hol a nagy nylon?

— A padláson. Hátul, a gabonánál,

A nagyanya kiment

— Betakartam — mondta később.

A fiú az autóhoz indult. Otromba nylon éktelenkedett rajta, széleit téglák fogták le. A tetején hosszú madzag volt átvetve, a két végén egész téglával.

— A szél ellen — magyarázta az öregasszony.

— Holnap elmegyünk Szántódra, megmutatjuk Jani só- goréknak — mondta lefekvés előtt az apa.

Reggel ünneplőbe öltöztek, készülődtek.

Csend borult rájuk.

Az autónál álltak. A fiú elsápadt.

— Nézzétek! — kiáltott, s a kerekekre mutatott.

— A hétszentségit! — tört ki az apából, s tehetetlen dühében belerúgott a körbe- hasított autókerékbe.

Hector Berlioz. Ha a kutató az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárában a legféltettebb kéziratokat tanulmányozza, az igen becses és ritka kották közül bizonyára Hector Berlioz tizenöt levélből álló Rákóczi- indulóját tartja a fő érdekességnek. A Faust elkárhozása című szerzeményének induló-tétele e’z, a kéziraton saját kezű dedikációval, 1846. február 20ri dátummal.

A franciák Beethovenje — ezzel a jelzővel illették a múlt században Berliozt —, 1803. december 11-én, 175 évvel ezelőtt született La Cote-Saint-André városkában,, Grenoble és Lyon között. Igazi romantikával, szenvedéssel és dicsőséggel teli élete 1869 március 8-án ért véget. Romain Rolland megállapította róla, hogy vörösbe játszó hatalmas hajsörénye, kék szeme, szúró, égő pillantása volt; már harmincéves korában barázdás, széles homloka, szögleteiben szigorú ránccal. Álla előre ugrott ; középtermetű, karcsú, arányos termetű volt, de ha ült, nagyobbnak látszott.

Bizarr zseni. Berlioz apja

orvos volt, aki fiát tudományos pályára szánta, de ő

Berliozra, születésének

inkább a muzsikát választotta. Párizsban az 'orvosi fa- kultázs helyett az operaelőadásokat látogatta. Szülei ellenezték zeneszerzői terveit. Apja megvonta tőle támogatását, mire kórista lett a Gymnase együttesében, A kritika először éretlen és »bizarr zseninek« nevezte kompozíciói alapján. Később »Sandanapal utolsó éjszakája« című munkájával elnyerte a Római Nagydíjat. Kroó György Berlioz magyár biográfiájában azt bizonyítja, .hogy a Faust elkárhozása, a Fantasztikus szimfónia. A trójaiak szerzőjét 1848 után már nem értették meg az emberek, nem fogták fel állandó romantikus . lángolását, forradalmi pátoszát. De zenetörténeti jelentősége fölmérhetetlen !

önmagáról a művész így írt: »Általában véve stílusom nagyon merész, de soha sem volt eszem ágában sem, hogy — mint Francia- országban állítják —, muzsi-* kát melódia nélkül csináljak. Heinrich Hsine, a költő kolosszális fülemülének nevezte Berliozt

Pest városában. a Rákóczi-iindulót a zenetörténet szerint — állítólag — Erkel Ferenc révén ismerte meg magyarországi vendégsze175. évfordulóján

replése idején. Lelkesedett érte, s itt koítázta le, majd remek hangszerelő készségével, tehetségével beleszőtte a Faust elkárhozása című drámai legendába. A mű először az 1846-os pesti koncertjén hangzott el. Önéletírásában úgy emlékezik meg róla, hogy »az előadás fenséges volt.«

Erkel Ferencről , való véleménye önéletrajzában:

»Erkel úr érdemes, nagy tehetségű, kitűnő ember. Pesti időzésem alkalmával hallottam személyes vezénylete alatt Hunyadi című operáját, melynek tárgyát Magyarország történetéből vették.

Érdemes végiglapozni a korabeli magyar sajtót is. A •Honderű szerint: »Berlioz, e bámulatos Hectora a hang- művészetnek, két hangversenyen hallata klasszikus zenéjét. Berlioz urat koyunk legnagyobb zeneszerzői közé sorozza az egész világ.

Berlioz 13 esztendővel a halála előtt ezt jegyezte föl naplójában: »Most érkeztem egy lejtőre, mely mind gyorsabban vezet lefelé. Párizs olyan város, amelyben semmit sem tudok kezdeni...«.

K. K.

Garai István

Lovas gonddá!, küldetéssel

Bolya Péter

D I SZ N ÓVÁGÁS

„Post equitem sédét atra cura” (Horatius: Ódák, Hl. 1. 40.)

hoiias mögött ott ül a sötét Gond Célhoz ér-e, míg bealkonyul?

Nem törik-e estig lóvá lába, végzi tisztét hiánytalanul?

Ki elindul hegyen-völgyön átal, s tenni akar valami nagyot,

felkészülhet arra is, hogy másnap tán űrmagány fojtogatja ott.

Mögötte az élménygazdag évek, Siker-asszony vén anyóka lesz.

Kockázatos minden lépte immár, elkerüli minden énekes.

Szakadék vagy kis jánosbogárka? Mindegy: csupa vészt sejtet a táj.

Görnyed, gubbaszt, tesped a sötét Gond tarsolyában csak a borzadály.

Mégis, lovas, ha már elindultál, fölöslegesen vissza ne nézz!

Kitérőkre ne csábítson illat, csodahangok, rét pompája, pénz.

Noha a Gond űzhetetlen társad, s véle mindig az aggodalom,

ne torpanj meg, míg a láthatáron fel nem tűnik ama szép halom —

s rajta a vár: célja vágyaidnak, kapuját majd sorsod nyitja ki.

Elbukik, ki küldetést nem vállal, s mindig csak önbaját dünnyögi.

Zombori, aki élete delén lett „paraszttá”, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartotta, hizlalta* és nevet is adott neki : Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebú- gatja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz a leggazdagabb ember a tanyavilágban. (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása: városi semmittevő. Magyarán: simlis.) Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült. Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zom- borihoz, mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zomborinak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait ...

így történt, hogy Zombori tanyát vett, fillérekért, s leköltözött Izsák mellé. Kalapot tett a fejére és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: „parásztizál”. Azokat nem lehetett becsapni, mint Zombori haverjait, akik ámulva — és bizonyos tisztelettel szemlélték Zomborit, aki

amikor néhanapján megjelent a fővárosban (kölcsönkérni a következő tanyasi beruházásra).

_ Én magam is Zombori vendége voltam egy \téii napon. A konyhában ültünk, hármasban ; kezemben a piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Pattogott a fa a sparhertben: odakint a kemény kiskunsági tél, havas fenyők, betakart dűlőutak, s a lassan közelítő újesztendő. ' )

Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó”.

Zombori, miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Mancival kapcsolatos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókondát! — s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soósékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel.

Laciék lenyelték a borúkat, elmentek. Zombori komoran ült a konyhai priccsen: sajnálta a Mancit. Meg hát: egyelőre le kellett mondani arról a "tervéről, hogy hatlábú disznókat tenyészt ki s benépesíti velük a Kiskunságot.

Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, meg a táska, bepne a szükséges kések.

— Halál a Mancira! — fújtatott Karcsi, La-' ci sógora, a böllér.

Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, 9 Karcsi fürgén torkonszúrta.

— A tálat, Feri! — ordította Laci, de 7/im- bori nem mozdult. Mereven állt az ólajtóban. Manci sivitását hallgatta, túlvilág) an riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ejteni.

Fölkaptam a „vejdlingot”, Manci torkához állítottam; Karcsi kihúzta a kést. és fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába.

Zombori futva indult a ház felé.

— Hej, de nagy marha ez a Feri! — sóhajtott fölegyenesedvén Karcsi.

És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén kocsikázott a hajnali fagyban.

Visszamentem a konyhába. Zombori sírt, zokogott. A felesége némán állt fölötte, s riadtan nézett rám.

— Sír,— mondta.

Nem vártam meg Laciék disznótorát Ahogy , kivilágosodott, elbúcsúztam Zombori- éktól, s indultam az állomás felé. A tanya feketén, fagyosan állt az akácok között. Többé már nem fordul tarn vissza,

fi Rákáczi-inÉló szeretesse