Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
LÁTHATATLAN FÉNY Az cf5ítéletekkel buMtam szembeszállni, pedig magam is tele voltam velük. Vak házaspár, két pld. látó gyerekkel A lakásukból alighanem hiányoznak a képek, a színek... Bizonyos kérdéseket aligha kerülhetek el — gondoltam indulóban. — De hát hogyan beszéljek erről, hogy ne legyek tapintatlan? Amikor kitárult a kanizsai tömbbeli ház földszinti lakásának ajtaja, minden hirtelen roppant egyszerűvé vált. Far- memadrágos fiatalasszony nyitott ajtót, mögüle két év körüli apróság kukucskált. — A belső szobába tessék menni, a pici bármelyik percben fölébredhet A szépen berendezett lakásban mindenféle színek, rajzók, tarka subaszőnyeg, a polcon könyvek, magnó rádió, és trv. A fő helyen, az ablak alatt járóka, benne a kéthónapos Zsuzsi. Csodálkozva jártam körül a lakást, teljesen megfeledkezve az előre megfogalmazott kérdésekről Két órával később megmosolyogtam korábbi aggodalmaskodáisomat A fiatal • pár otthonában nincsenek kényes témák. — Tudja, ezzel az állapottal vele jár, hogy az ember a legnagyobb tócsa közepébe lép, vagy hogy feldönt egy széket. Jó, hogy a férjem ugyanígy van, különben aligha értené meg. — Meglepnek a könyvek, a tv. — A legtöbb ember a vakságot a teljes sötétséggel azonosítja. Ügy képzelik, a vak ember csak üldögél, tapogat. Ha ezt tenném, / elismerném fogyatékosságomat, azt, hogy legyőzött a vakság. Az úgynevezett Maske-féle táblázat szerint a 95 százalékosnál nagyobb látáscsökkenés vakság. Így tehát papíron a férjemmel együtt vakok vagyunk. Valójában még látok fényeket, a tárgyak körvonalait. 16- szoros nagyítóval olykor még keresztrejtvényt is fejtünk. Csak azért is. — Nem túl nagy bátorság ebben a helyzetben két gyereket vállalni? — Azt akartuk, hogy teljes legyen az életünk, olyan, mint bárki másé. — A gyerekek megnőnek, és egyszer majd kérdezni fognak ... Miért »más« az én anyukám? — Ettől nem félünk. Hiszen a vakságot különössé, vagy éppen misztikussá csak a látók téves elképzelései teszik. Az őszinteség elejét veheti annak, hogy a gyerek ebben bármi rosszat lásson. Ez csak egy — nagyon is legyőzhető — állapot. — Vannak-e barátaik? — A szó igazi értelmében vett barátaink nincsenek. A vakok között csak elvétve akadnak fiatal párok, a látó ismerősök pedig akaratlanul is képzeletbeli falakat építenek zavarukkal, a gondolataik között bujkáló sajnálattal. — Voltaképpen el is titkolhatná, hogy rosszul lát, hiszen itt a lakásban magabiztosan mozog, tesz, vesz. — Ezt nem akarom. Nem azért, mert elöbb-utóbb úgyis feldöntenék valamit, vagy érkezéskor nem ismerném meg az »ismerősit« ... — Hogy ismerkedtek meg férjével? — A Vakok Intézetében. Budapesten. Mindketten gyógymasszőri tanfolyamra jártunk. Az esküvő után jöttünk Kaposvárra, ahol azóta mindketten a kórház fizikoterápiás osztályán dolgozunk. Azazhogy én most szülési szabadságon vagyok. A lakást egy éve kaptuk meg. A pici közben fölébredt, elérkezett az etetés ideje. — Így születtem. Szüleim sokáig azt mondták, hogy mindenki így »lát«, ez a természetes. A valóságot csak gimnazista koromban tudtam meg. mint ahogy azt is, hogy létezik a vakoknak szövetsége, amely segít az elhelyezkedésben. A tanulás nagyom nehezen ment, nincs bátorságom, hogy tovább tanuljak. — Vol* valamilyen titkos vágya? — Nagyon szeretek rajzolni. A bátyám művészeti gimnáziumba járt. Sehogyan sem értettem, hogyan rajzolhat, aki legföljebb körvonalakat lát. akinek nincsenek pontos fogalmai színekről, formákról. Válasz helyett megmutatta néhány rajzát, és elállt a szavam. Grafittal készült portrék voltak. Arcok, vonások és tekintet nélkül, mégis az embert minden általam eddig látottnál hűbben ábrázoló rajzok. — Amennyire megítélhetem. ezek tehetséges munkák. Miért nem próbál kapcsolatot keresni valakivel, aki ezt hitelt érdemlőbben kimondhatná, aki segítene? — U*yan. Vak grafikus... Ez több annál, mint amit az emberek megérthetnének. A szokványos kérdést ezúttal meg sem próbáltam elkerülni: — Milyen terveik vannak? — Autóra vagy hasonlóra nem gondolhatunk. A lakással minden vágyunk teljesült. Azért jó volna együtt üdülni, elutazni, de hát még picik a gyerekek. — Mi kerül majd a karácsonyfa alá? — őszintén szólva ... Tudja, sok a rezsi, OTP-tartozás, miegymás, a fizetésünk szerény. Egyszóval most nem bírna többet a költségvetés. Filléres gondjaink szerencsére nincsenek, de 50—100 forintosak még igen. A fiatalasszony vidám teremtés. »Elpanaszolta«, hogy házuk közelében sehol egy zebra, és hozzátette: legalább az az elégtételem legyen meg. hogy a zebrán üt el az autó. A sokak szemében kiszolgáltatottságot jelképező fehér boton is jót kacagott. »Én nem szégyellném használni, ha szükség volna rá, de hát mégiscsak komikus lenne, ha az utcán egyszer csak előkapnám összecsukható fehér botomat.« Megkérdezte, láttam-e nemrégiben a tv-ben a svéd filmet, melynek vak hősnője visszanyeri a látását, de be kell csuknia a szemét ahhoz, hogy a tárgyakat fölismerje. .. Ekkor villant emlékezetembe a néhány perce hallott félmondat: »... még látok fényeket«. — Nincs reménye, hogy visszanyeri látását ? — Inkább romlani fog. Azt hiszem, idővel teljesen megvakulok. Lehetséges persze, hogy műtéttel el lehetne érni átmeneti javulást. Hallottam ilyesmiről, de ezt nem bírnám elviselni. Búcsúzáskor véletlenül a kislány lábára lépett. A gyerek keservesen sír, az asszony vigasztalta : »Ne haragudj, nem akartam.« Lesz, aki e sorokat olvasva összecsapja a kezét. Másokban »bizsergetően misztikus« kérdések ötlenek fel. Pedig nem félemberekről van sző. Ez a fiatal pár — Tar József és felesége — egy a sok közül, tele tervekkel, apró örömökkel, gondokkal. Bíró Ferenc Jenő otthonra talált A régi újságok között kezembe került egy tizennégy évvel ezelőtti riportom. Beleolvastam. s fel- idéződött bennem a szomorú kisfiú sorsa. Vajon hogyan él felnőttként? Akkor csak annyit tudtam, hogy Nemesdé- den a tanács segítségével megmentettek egy gyereket. Most csak any- nyit, hogy Takács Jenő utolsó találkozásunkkor öt- vöskónyiban élt. A tanácsházán most út— Érzékeny ember. Ha kiizzad, akkor kijön rajta a kiütés azokon a helyeken, ahol valamikor csalánnal verték. — Boldogok? — Ügy érzem, hogy igen. Persze melyik házban nem csóróén meg a kanál. A szövetkezet sertéstelepére Indulok. Előbb érek oda, mint Jenő. Addig elmondják, hogy jól dolgozik. Az éjjeliőr az éjszakai elléseknél is segédkezik, tehát fontos a megbízhatóság. Az iroda ablaka előtt markáns arcú férfi lépked határozottan. Gálosi István kikopog neki, int, hogy jöjjön be. — Hát ez a Jenő! Gyorsan túlesünk a bemutatkozáson. Mondom, hogy én írtam róla akkor azt a riportot. — Sokáig megvolt. A költözködéskor valahogy elkallódott. 1973 októberében jöttünk el Lengyeltótiba. baigazítottak: Jenő apja meghalt, a mostohaanyját megtalálhatom. És Jenő? Megnősült, elköltözött. Jenő mostohaanyjával a konyhában beszélgettünk. — Hol él most Jenő? — Lengyeltótiban. Három nagy lánya van. Ha megkeresi, mondja meg, hogy karácsonykor meglátogatom. Ajándék nélkül nem állíthatok be hozzájuk. A találkozás még késik. Van idő arra, hogy újra átéljem a gyerekkorát. Kutyaélete volt az anyjánál. A mindent meglátó gyereket kizárta, ha »vendéget« vitt a házba. Volt, hogy enni sem adott neki, máskor jól megverte. Megesett, hogy este kilökte, aludjon a disznóólban. Mások szeme láttára a hajánál fogva verte a fejét az ágy széléhez. Jenő bánatában az erdőszélen egy bokor alatt húzódott meg. így került a környezettanulmányba : »A gyermek gazdátlanul járja a falut.-» A tanács állami gondozásba akarta vetetni, Jenő azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő bizony csak az apjához megy Ötvöskón.yi- ba. Neki volt igaza, ott révbe jutott. Lengyeltótiban először a feleségét találtam meg a Budapesti Kötőipari Szövetkezet üzemében. Nemrég került ide, megszerette ezt a munkát. — Hol ismerkedtek meg? — A textilművekben. 1972-Nekem még kenyér sem jutott...« t ben házasodtunk össze. Zalai, csömödéri vagyok. Kedves asszony Takácsaié, egyre jobban belemelegszik az emlékek fölelevenítésébe. Megmutatja a három kislány fényképét. — Ez Judit, öt és fél éves. Zsuzsika négy-, Marika hároméves. Most megyek értük az óvodába. Sokat betegek, könnyen megfáznak. — Hol dolgozik a férje? — Éjjeliőr a termelőszövetkezetben. Sajnos, nehéz fizikai munkát nem végezhet. — A gyerekkora? Először a szentével jelzi, hogy igen. kai magyaráz. Amikor megjegyzi, hogy huszonhat éves, Gálosi István meghökken. — Ezt nem gondoltam volna... többnek néz ki ! A párbeszéd alatt az első találkozásunkra gondolok. Jenő akkor is idősebbnek látszott, a beszéde felnőttes volt. Meglepett az öreg ránc a homlokán. Nem múlt el nyomtalanul a gyermekkor... — A felesége említette ■ kiütéseket Bólint. — Hatéves koromban tető- t tői talpig végigvert az anyám Most készült fénykép a három lányról E — Mit vegyek anyámnak karácsonyra? — szegezi nekem a kérdést a tizenhét éves gimnazista lány. — Mennyi pénze van? — Hát ez az. Semmi. — így kissé nehézkes. Esetleg valami saját készítésű ajándék? — Erre én is gondoltam. De valahogy elmúlt már az az idő. Amíg kislány voltam, nagy volt a lelkendezés, bármilyen saját készítményű mütyürt tettem a fa alá. Aranykezű pici a szeretet a fontos, az, hogy gondolt rá ... Azután a bőrdarabkákból ösz- szeöltögetett kulcstartó, a pálcikákból eszkábált jénaitál- állvány bekerült valamelyik szekrénybe, néha-néha nézegették, amikor a kezükbe akadt, elérzékenyültek; a kis Évike műve ... Ma, ha akad még ezekből a régi saját készítésű ajándékokból egynéhány, értéktelen lom valamennyi. Kint vannak valahol a sufniban. — A régi pillanatnyi öröm azért számított — Igen. De most valami maradandót szeretnék ajándékozni. Ma sem a forintban kifejezhető érték a '« nyeges, de mégis nehéz a dolgom. Ami valóban megmarad és amit használni is lehet, az pénzbe kerül. Még ha magam készítem, akkor is, anyag kell hozzá ... — Nem gondolt arra: bármit venne, pár év múlva elMit kapnak a felnőttek? Néhány nyugdíjas szomorúan összebólint. Kisfiú üvegheggyel felejtik, hogy karácsonyi ajándék volt? — Szeretném hinni, hogy nem felejtik el. Harmincéves anya »panaszkodik« : — Képzelje, a fiam szebb télapót készített nekem, mint én neki. Összegyűjtögette a zsebpénzéi időnként apró csomagokkal tért haza, bezárkózott a szobájába és szöszmö- tölt. Olyan szép piros ruhás bácsikát kaptam. Szinte szégyelltem magam, amikor előálltam a magaméval. Filcből ragasztgattam, de hol volt az attól, melyet a gyerek csinált .. . Pedig előtte úgy éreztem, ilyen szépen még sohasem sikerült. — Nem hiszem, hogy ez igazi panasz. — Persze, persze. Boldog vagyok, hogy így történt Jó elmesélni. De már előre félek a karácsonytól. Vajon mivel rukkol elő? Mert mi tagadás, hitegettem magam: szép az a Télapó, de az az igazság, hogy kicsit elkapkodtam. A mindennapi verkliben valahogy elsikkadt. Çs félek. Ha észrevészi a gyerek... Ö ilyesmin is leméri a szerete- tet. Furcsa, szinte önző a célom, karácsonykor le kell pipálnom. No nem nagyon, hogy meg ne sértődjék. — Egy kicsit ellentmond önmagának is. — Lehet. A gyereknevelés néha kötéltánc. Szerencsére a nagy nap, a meggyújtott gyertyákkal mindent felold. És a saját gyermekkorom is visszatér. Néha azon kapom magam, hogy szeretnék a szekrényben kutatni: vajon mit kapok? 3. — Kisöreg, honnan szedtél össze ennyi üveget? A négy telitömött szatyor és egy hátizsák súlyától görnyedő srác pakol az üveg- visszaváltónál. Nagyot sóhajt, azután odasúgja a boltos néninek: — Pszt! Otthonról meg a nagyitól bugáztam. Ajándékra. — Hallgatok, mint a sír. Rövid számolás, a fiú egyik lábáról a másikra áll, lesi a ceruzát, hány szám sikeredik. — Száztizenkettő ötven. Szép összeg. — Mit lehet ezen venni? — töpreng félhangosan a gyerek. Azután nekibátorodva megkérdi : — Nem tetszik tudni egy ötletet? — Próbálj valami illatszert. A nagymami biztosan szereti a kölnit. Anyukának valami finom szappant, apukának borotvakrém et. — Az jó lesz. Tényleg. Anyu úgyis mindig mondja, hogy megint szúrsz, Jenő. Visszafojtott nevetés. Néhány biztató szó. Rendkívüli jótékonykodás: előkerül a pult alól egy Fa szappan anyunak. S végül nevelő célzatú elbocsátás : — Azért szólj otthon az üvegekről. Nem szabad bu- gázni. — Á! Úgyis tudják. Szerintem nekem gyűjtik, aztán úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy eltűntek. Ez a baj. így nem is olyan igazi' a meglepetés. a. Párbeszéd egy üzletben : — Fuccs. — Mi fuccs? 1— Most adtam ki az utolsó fillért. — Te jó ég! És anya még visszavan. — Majd kap egy puszit. — Ezt nem tehetjük. Tudod, hogy tavaly sem kapott mást. — De hiszen mondta is tudja, hogy milyen rettentő nehéz anyagi helyzetben vagyunk. Csak menjünk el hozzá, de ne vigyünk ajándékot. — Hát igen. Úgyis tudja hogy szereljük. Hm. 5. Kisfiamnak megjött a na- gyiéknál a Mikulás. Nem keveredtünk ideológiai vitákba. Nálunk is a Mikulás jött. A vállalatnál is voltunk, ott a Télapó érkezett. A gyerek gondolt egyet, és a hazavitt csomagot begyömö- szölte a cipőjébe, azután megmutatta : — Hozta pücümbe Mikuász apó! — Nahát! Látod neked hozott. Apunak nem hozott. Takarítunk. — Te, hol a gyerek? Csönd van, valami disznóságol csinál. Nem kell utánanézni. Jön. Magához ölelve hozza a ki- pucolatlan csizmámat. Legféltettebb kincse, egy vedlett szőrű játékmacska van benne. Leteszi : — Hozta Mikuász apunak. Kiszedem a csizmából, fölteszem a polcra, megköszönöm. Erre elkezd vinnyogni: — Add vissza. — De... Aztán még sincs de. Visz- szaadom. Későbbi kacatjaira gondolok, tényleg porosodni fognak majd valahol... És akkor hallok egy kérdést, valahonnan a konyha felől: — Erről jut eszembe. Hallod? Mit veszünk a nagyapáknak meg a nagyma nak karácsonyra? Luthár Péter csalánnal. Amikor elmentem az orvoshoz, azt kérdezte, hogy mit ettem, bizonyára allergiás vagyok rá. Akkor jön ki, ha megizzadok. Ott is tudtam, a rendelőben... A Zsuzsa lányom bőre egy árnyalattal fehérebb. Ez ugyanúgy elkíséri majd, mint engem a »csalánkiütés«. Az asszony is mondta, ő is rátereli a szót, hogy a szoba- konyhás lakás kicsi, jó lenne egy nagyobb. Jutka jövőre már iskolába megy. — Milyen a munka? — Tetszik ... szeretem. Azelőtt kotrógépen dolgoztam, de nem bírtam. Tudja, a gerinckopás! Most jó. Délután jövök, délelőtt megsétáltatom Argost, a német juhászkutyát, megiszom egy kávét a presz- szóban. Ha kedvem tartja, megnézem a délelőtti tévéműsort. Azelőtt még horgásztam is. Fontos, hogy pihenten kezdjek dolgozni, hiszen milliókról van szó, figyelni kell a berendezésekre éjszaka! — Mit tudnak a lányai a kis Jenőről? Elkomorodik. — Még nem beszéltem nekik a gyermekkoromról. .Az övék egészen Olyan szeretettel mondta ezt, hogy senki sem tudta volna ugyanilyen érzéssel megismételni. Jenő végleg otthonra talált. Lajos Géza
