Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

Levél leningrádi barátaimhoz A lábtörés elmaradt Kedves barátaim, egykori diáktársaim! Hét és fél esztendeje, ami­kor egy farkasüvöltően hideg éjszakán hazafelé indultam a ti fenségesen szép Északotok­ról, a pályaudvaron megígér­tem: hamarosan hosszú leve­let írok nektek, amelyben megpróbálok «-mérleget« ké­szíteni a veletek töltött né­hány hónap élményeiről és tapasztalatairól. Ám a terje­delmes «összegezés« helyett csupán néhány képeslap szűk­szavú szövegével kellett meg­elégednetek. Nem tagadom, •könnyelmű voltam, s később, amikor a levélírás már belső kényszerré vált — nem ta­láltalak benneteket. Vologya Akopov, te bizo­nyára visszakerültél a Kau­kázusba, Kiszlovodszkba, a hangulatos kisvárosba, amely­ben felnőttél, és amelyről na­ponta legalább egyszer ódát zengtél a magad sajátos orosz­örmény prózájában. Ha az Aranyborjút vagy a Mester és Margaritát olvasom, rend­szerint te jutsz eszembe, s az az este, amelyen — kedvenc Szaero vörös borodat hör- pintgetve — összeszámláltuk a te Kiszlovodszkoddal fog­lalkozó irodalmi alkotásokat, hatalmasakat nevettünk Ilf és Petrov* szélhámos hősének, Ősz tap Beradernak kaukázu­si balfogásain, majd a szem­ellenzős színigazgató, Liho- gyejev »sátáni repülésén«, végül a te szülőföldeden ka­tonáskodó Lermontov verseit citáltuk, szomorúan • pislogva í tartalmát vesztett palackra, és a teafőzőt keresve.., A Novoizmajlovszkij sugár­úti diákotthon földszinti szo­bája, amelyben mindketten laktunk, néhány hét után valóságos »nemzetközi klub­bá« alakult át, ahova — szí­vünk nagy örömére, de tea- készáetünik és cigarettásdobo­zunk még nagyobb szomorú­ságára — gyakorta betértek a világ számos országából jött hallgatótársaink! lengyelek és olaszok, németek és ameri­kaiak, üzibégek és algériai arabok. Talán emlékszel még i San Franciscóból érkezett George-ra, a mulatságos eset­be, amikor — mert a társa­ság tagjai elfelejtettek ben­nünket bemutatni egymásnak — órákig azt hittük, ő is orosz, oly tökéletesen ismerte : myanyelveteket S remélem, :iem felejtetted el a kínai Vant, a csupaszív poétát, aki 966-ban menekült el hazá- : ából »szovjetbarátnak« nyil­vánított szüleivel a vörös- gárdisták »kulturális forradal­mának« zűrzavarából. Vajon hol lehet most? Teljesült-e uz a vágya, hogy a klasszi­kus kínai költészet »fordító­masává« szegődjék? Mert má­sik dédelgetett álma — a mai szovjet poézis átültetése anyanyelvére — aligha válik ' mióra a következő években .. S eszedbe jut-e még, Volo­gya Akopov, az éjszakába nyúló mulatságos nyelvi »kur­zus«? Az orosz diáknyelv . egálább háromszáz kifejezé­sére tanítottál meg akkor, mert nem tudtad elviselni, hogy »Dosztojevszkij stílusú­ján« beszélek. Készítesz-e nég örmény nemzeti eledele­cet, mint akkoriban egy-egy cözösen megünnepelt névnap- a? Elmosolyodsz-e néha, ha ■szedbe jut, hogyan csodál- I coztam egyik-másik szokáso- okon: a kollégiumok — azóta nálunk is elfogadottá /ált — koedukációján, az állandó hölgyválaszon a »ko- eszbulikon-, s azon a — fel- étlenüi közvetlen emberi capcsolatokra utaló — fur- :saságon, hogy nálatok nem »etikettellenes« dolog ciga­rettát kérni az utcán egy is­meretlentől. Emlékszel, hány- ,zor váltam ily módon »tisz- eletbeli orosszá« — az ösz- .öndíjosztás előtti napokban? És te merre tűntél, Grisa izuhanov? Nyolc éve — egy ivfolyamtársnőm ellenállha- attan hatására — óriási len- lülettel fogtál hozzá a ma­gyar nyelv tanulásához és azt ervezted, könyvet írsz a ma- ;yar—ukrán irodalmi kapcso- atok +örténetéről, a két nép­költészet közös vonásairól. Ha elkészült a mű, kérlek, küldj eelőle egy példányt: boldo­gan lefordítanám hálából azért a sapkáért, amelyet el­utazásom előtt kaptam tőled — mert elveszítettem a ma­gamét. Zsenya Anyiszimov, te va­jon foglalkozol-e még ked­venc tizennyolcadik századod­dal? Elkészítetted-e kandidá­tusi disszertációdat az orosz felvilágosodás irodalmi emlé­keiről? És szakácskodsz-e mostanában? Készítesz-e olyan remek saslikot, mint ott-tartózkodásom első nap­ján, amikor alig ötperces is­meretség után feleségeddel, a Zsukovszkij-balladából elő­lépett szőke Szvetlánával meghívtatok ebédre? Jura Salavin is ott volt, s én foly- ton-folyvást szégyelltem ma­gam, amikor ő győzött meg engem a Bartók-concerto szépségéről, s állításai bizo­nyítékaként nekem ajándékoz­ta a gyönyörű Markevics-fel- vételt. Ha fölteszem, mindig arra a négyesben elköltött ebédre gondolok... Szerjozsa Kazakov, neked hiányoznak-e azok az indu­latos viták, amelyeket a poli­tikai és művészeti életről folytattunk? Nekem rettene­tesen ... Megvan-e még Oszip Mandelstam»-önkiadásod«, amelyet éjszakákon át gépel­tél, mert a Nyevszkij könyv­áruházában én oroztam el előled az utolsó nyomtatott példányt? Azóta nálunk is csodaszép kötet jelent meg Mandelstam verseiből. Ha megírnád a címedet, szélse­besen küldenék egy példányt »engesztelő áldozatként«. Mert bizonyosan ma is gyűjtőd még nagy költőitek külföldön megjelent köteteit, elsősorban magyar fordításait És még egyszer köszönöm a segítsé­get amelyet a Paszternak- gyűjtemény ajándékozásával ; nyújtottál szakdolgozatom megírásához. Néhány éve ezek a költemények is megjelentek magyarul. Nos, hadd búcsúzzam el tőletek — talán nem végér­vényesen. A hosszú késede­lemért elniézést kéreík, de nyilván ti is tudjátok, hogy huszonévesen még könnyel­műen bánunk emlékeinkkel és emberi kapcsolatainkkal, s értéküket rendszerint csak harminc fölött ismerjük fel. Remélem, ma a ti emlékeze­tekben is felötlik az a nyolc esztendővel ezelőtti november hetedike, amikor a Mojka partján dideregve »trepakoz- ni« kezdtetek, s eredményte­lenül magyaráztátok nekem a körmönfont lépéskombiná­ciókat — én pedig bosszúból a csárdással hozakodtam elő. A lábtörést csak a felvonu­lásra hívó jel akadályozta meg. Most azonban — az orosz jókívánság »tükörfordításával« — hadd kívánjak nektek »kéz- és lábtörést«. Üdvözöl benneteket Lengyel András FOLYÓ K Jelinek Pál 1897-ben szüle­tett, a négy Jelinek fiú kö­zül harmadiknak. 1915-ben elébement nemzedéke sorsá­nak: önként vállalta a kato­nai szolgálatot. Négy hétig tartott a kiképzés, majd tár­saival együtt vitték a frontra. A Gorlicénél kidőlt harcosok helyére kellett állniuk. Lub­lin alatt volt a tűzkeresztség: kozák lovasok támadtak az alakulatára. Negyven kilomé­teres gyaloglás után a Búgnál egyesültek a vérvesztes ez­reddel. Mire a Bruszilov-of- fenzíva megkezdődött, Jelinek Pál már aludni is tudott a pergőtűzben. Az orosz front után a Karszt következett; a tizedik isonzói csata kezdeté­re — időben — odaért. Át­kelt a Piavén is. Egyszer, amikor támadtak. Másodszor, amikor visszavonultak. A Ká­rolyi-kormány idején géppus­kákat szerelt, majd ismét harcolt a Tanácsköztársaság hónapjaiban. Például a híres szolnoki csatában. A különít- ! ményesek rémtetteit nem könyvből Ismeri. Harminc- j nyolcban (születésem előtt j egy évvel) behívót kapott, ! hogy vonuljon a Felvidékre. Negyvenben (születésem első évfordulóján) Erdélybe masí- í rozott De a Don még hátra volt.., Bug, Isonzo, Piave, Don. Él ! Erőben, egészségben, ( daliásán, nyolcvankét évesen ! áll előttem. Kedves »egyen-1 ruháját«, az overallt viseli, j amelyhez nem illenének régi kitüntetései: a kisezüst, a! nagyezüst és a Károly-csapat- I kereszt. Jelinek Pál lakatos­mester ugyanis még most sem í tud meglenni kis műhelye, I munkapadja, szerszámai nél-1 kül. — Amikor 18 éves korá­ban- önként bevonult, sej- tette-e, hogy ennyi . folyó­val lesz talál­kozása ? — Ki gon­dolta volna? Pedig ha száz életem van, mind a százat elvihette vol­na már az első is — mondja. — Amikor be­vonultam, a nagyapám tör­ténetei lelkesí­tettek. Apám fiatalon meg­halt, gépész­kovács volt a szántódi ura­dalomban, engem meg test­véreimet anyai nagyapám ne­velt Törekiben. Ott volt »gaz­da« a papoknál. Nagyapa 48- ban Ozoránál viaskodott Jel- lasicsékkal, később meg a Noszlopy csapatában harcolt. 17 éves volt, amikor Siófokon járt Jellasics. A horvát kato­nák valamelyik portáról el­hajtottak két bivalyt, s az utcán bámészkodó surbankó legényre (nagyapámra) rá­mordultak, hogy terelje az állatokat. Nagyapa elhajtotta őket- a Sióig, bele a Sióba. Onnan aztán ki nem jöttek. Nógathatta volna őket Jella­sics az egész ármádiájával. Nagyapámat szidták, fenye­gették, de a bivalyok nyugal­mát semmi nem rendítette meg. Éjszaka aztán elindultak a Sió mentén, és meg sem álltak Ozoráig. Nagyapámat »ozorai hősnek« nevezték a törekiek; persze azért is, mert igen sokszor emlegette a bivalyokat és Ozorát. — A saját háborús élmé­nyeiből is mesélne néhány, ehhez hasonló, színes történe­tet? — Se ehhez hasonlót, se színeset. A nagyapám hábo­rúja úgy él bennem, mintha abban nem folyt volna vér, nem esett volna halott. Vagy ha voltak is halottak, csak az ellenség között, s talán azok sem voltak igaziak. De nekünk Isonzónál kisebese­dett a szánk a hullabűztől... És kóvályogtunk, szédültünk tőle. Nem lehetett eltemetni a halottakat. Követ hánytunk rájuk, szegényekre, de hiá­ba. Amikor odavágott az ak- j na vagy a gránát, szétment az egész. Orvosságot kaptunk a hullabűz ellen. Ha valakit megmart a vipera, — ren­geteg kígyó volt a Karszton — senki sem merte kiszívni a mérget, mert az emberek ínye, szájpadlása csupa seb volt... Lehajol, fölhúzza a nadrág­ja szárát. — Nézze, engem is meg­mart a vipera. Itt a helye. Bicskával vágtam a sebet.. . Apám három évvel fiata­labb volt, mint Pali bácsi. Ha élne, őt is kérdezhetném a Karsztról, Piavéról. Néhai •nagyanyám és anyám szerint sohasem mesélt harctéri él­ményeiről. Alig töltötte be a 17. ér'ét, hadiérettségit tett, s rövid kiképzés után indult a frontra. Halványbarna ka­tonaképe (később főiskolai indexébe is ez a kép került) egy csákós, kardos kamaszt mutat, hetedikes fiam arcvo­násaival, és gyanútlan tekin­tetén látszik: fogalma sincs, mi vár rá a következő hóna­pokban. A családi szájhagyo­mány szerint zárkózott, érzel­meit kordában tartó nagy­anyám egyetlen éjszaka félig megőszült, amikor ezt a kar­dos kamaszt a frontra vitték. Őrzöm egy tábori lapját is, amit apjának — nagyapám­nak — írt, illetve rajzolt. Mert beszámoló helyett a leendő festőművész lerajzolta a kör­nyezetét, az állással szemben meredező kopár hegyet, s ceruzával ezt írta alája: »Ez a panorámánk. Jól vagyok és egészséges. Csókol Pista.« A dátum: 1917. XII. 28. A lap másik oldalán a címzés fö­lött: M. kir. 70. honvéd tá­bori ágyúsezred 2. üteg pa­rancsnokság. Mutatom a rajzot Pali bá­csinak. Fölteszi a szemüvegét, megnézi tüzetesen. — A Karszt — mondja. — Inkább domb, mint hegy. Talán éppen a Monte San Michele. Ez meg itt a Dober- dó ... Lehet... Jó munka — teszi hozzá elismerően. Visszaadja a képet, elgon­dolkodik. — Tudja, azért emlékszem néhány esetre — mondja egy idő után. — De csakis olyan esetekre, amelyek úgy igazán kilódították az embert a meg­szokásból. Mert mindent meg lehet szokni, még a lövész­árok borzalmait is. A pergő­tüzet, a kézitusát, a hulla­szagot,. mindent. Ebben él­tünk hétköznap, vasárnap. Az ember tette a dolgát nap nap után, mintha a mindennapi kenyeréért tenné. De ha ab­ból a megszokásból kizökken­tette valami. .. Az aztán megmaradt. Eltörölhetetlenül. Amikor bevonultam, a két bátyám már a fronton volt. Karcsival egy ideig együtt voltunk, egy században. Vol- hiniában mellettem sebesült meg. Gondolhatja: nem tö­rődtem én tovább az ütkö­zettel, a hátamra vettem a testvéremet, és vittem a kö­tözőhelyre. Többet nem lát­tam élve. Ebből a sebesülésé­ből fölépült ugyan, de utána Új iskolában Nagybérlő fények A »kék iskola« üvegtábláin pirosán bomlik ki a lemenő nap fénye. A takarítóbrigád az utolsó mészszemeket törli le az ablakokról. A kerítéstől még hosszú út vezet az épü­let kapujáig. A régiek két Berkit ismernek : Nagyberkit és Kisberkit. Létezik egy újabb is, a település Kapos­vár felöli szélén emelkedik a kukoricatáblák között. Az ; iskola üvegablakain újra megcsodálom a visszatükröző­dő családi épületeket, amelye­ken még szorgos kezek dol­goznak a mielőbbi beköltö­zés érdekében. Lépteimet visszhangozzák az új iskola falai. Az igaz­gató a kastélyiskola öreg fa­lui közt a költözést tervezi. —■ Községünkben mozgalom indult Egy ' napot az iskoláén jelszóval. Az ünnepekben köl­tözünk át új otthonunkba, ahol addigra már minden előkészület befejeződik. Az iskola egyik tantermé­ben találkoztunk Farkas Jó­zsef tanárral, villanyfúróval az ajtók zárjainak csinált helyet. A költözés munkáiból igyekszik mindenki kivenni a részét. — Kik segítenek a költö­zésben? ‘ — Eddig is sok segítséget kaptunk a honvédségtől; az ünnepekre,, hétfőre és keddre a termelőszövetkezet is föl­ajánlotta,. hogy az átköltözés­hez gépjárműveket ad. Gaal József KISZ-titkár, iskolánk volt tanulója készségesen je­lentkezett, hogy a fiatalokra is számíthatunk. A szülőkre eddig is támaszkodhattunk, sokan itt lesznek az ünne­pekben is. Megyénk egyik mostoha sorsú kastélyiskolájából köl­töznek ki a pedagógusok és a gyerekek. Az ünnepnapok utáni első munkanapon kez­dik a tanítást az új iskolá­ban; akkor veszik birtokuk­ba a kisdiákok a tizennégy tantermet, az előadótermet és a hatalmas tornacsarnokot. Háromszázötven tanuló és a nagyberki pedagógusok örö­mében mindannyian oszto­zunk, hiszen a huszonnyolc­milliós beruházás jelentős a korszerű iskolahálózat fejlesz­tésében. A Somogy megyei Tanács Építőipari Vállalat munkásai dolgoztak az új típusú iskola építésén. Félmilliót költöttek új be­rendezésre, százötvenezer fo­rintot tett ki az addigi tár- sauahiu uiunk* erlthe. Eze­ket az adatokat már a köz­ségi tanács vb-titkára. Hor­váth Sándor bocsátotta ren­delkezésünkre. — Társadalmi munkára ed­dig a kerítésépítésben, a te­lefonkábel helyének kiásásá­ban volt szükség, de jövőre I nagyobb akciót is szervezünk:! a sportpályákat társadalmi j munkával építjük ki. És hát- j fa van még az udvarrende­zés. A vb-titkár nagy örömmel beszélt Nagyberki új létesít­ményéről. Az építészeti al­kotásról jellemzésül elmond­ta, hogy annyi fénye lesz, mintha az egész település közvilágítását ide kapcsolnák. — A gazda, a községi ta­nács mit vár az új általános iskolától ? — Iskolánk a legutóbbi vizsgálat szerint jó minősi-1 test kapott tartalmi munka-j iáért. Még jobb munkát vá­runk a tantestületől, hiszen fölvételeik összehasonlítha­tatlanul jobbak lesznek. Ami újat fog hozni, az az, hogy iskolánkban megteremtődtek a sportolás, a tömegsport föl­tételei. Tornatermünket, sportlétesítményeinket nem­csak a tanulók hasznosíthat­ják, hanem birtokukba vehe­tik a falu fiataljai is; a tö­megsport otthonává szeret­nénk. tenni. Sok gondot oko­zott eddig Nagyberkiben a gyerekek közétkeztetése; az új iskola kétszáz adagos kony­hája ezen is változtat. A létesítménnyel gazdago­dott Nagyberki — és Somogy. Az iskola falai közt szerdá­tól megkezdődő tanítás pedig annak a munkának a tovább­vitelét jelenti, amit eddig is oly jó eredménnyel végeztek. Uorányi Hmm kivitték Isonzóhoz. Sziklába vájt sírba fektették, mint Jézust. Tizenhatban esett el. Én később kerültem az olasz frontra. 18-ban megkerestem a sírját, Podgoránál'... Az orosz harctéren, egy téli na­pon a szemközti állások fö­lött meglobogtatták a fehér zászlót, majd átjött hozzánk néhány katona barátkozni. Azt mondták, ne lőjünk töb­bet, ők sem tüzelne!:, mert vége a háborúnak. Mi is át­mentünk, vodkát hoztak a tiszteletünkre, ittunk, mulat­tunk. A lövészárok elől el­hánytuk a havat, helyet csi­náltunk a tánchoz. Mintha búcsúban vagy lakodalomban lettünk volna. Ezután —; amíg a tisztek meg nem til­tották a találkozást — meg- meg látogattuk egymást. Én gyűrűket csináltam nekik töl­tényhüvelyből, ők kenyeret hoztak. Egyszeresek hivat a századosom, és rámripakodik keményen: »Maga talán bol- seviki, hogy ilyen jóba van az ellenséggel?« »Isten ments, százados úr — feleltem —de ezek a muszkák kenyeret hoznak.« »Miért? Nem kap maga elég kenyeret?« »Negy­ven dekát« morídom. »De mi az egy ekkora embernek?« Szóval nem tartott sokáig az aranyélet, pedig már kezdtük megszokni. Ezután igen-igen nehéz volt újra lőni, újra ve­rekedni. Pedig még csak ez­után jött a feketeleves: Ison­zó, Piavé. Arra is emlékszem, amikor az olasz fronton meg­látogatott bennünket a ki­rály. Talán azért, mert jöve­tele hírére új ruhát, bakan­csot kaptunk és jó ételeket főztek a tábori konyhán. Az­tán, amikor egy szál, vé­kony zubbonyban, rongyosan, lyukas bakancsban hazafelé gyalogoltam ... Erre is em­lékszem. Akkor az egész vi­lágra haragudtam. »Hát ezért szenvedtem, ezért bukott föl mellettem annyi jó bajtárs?!« Látja, vannak azért emlé­keim ... Bizony van néhány. Olyan is, amire gondolni se jó. Például ami tizenkilenc után történt Siófokon. Amíg a darutollasok itt voltak, ar­ra az időre, annak minden napjára jól emlékszem. Mert az rosszabb volt Isonzónál, Piavénái, mindennél. A fron­ton is tudta az ember, hogy bármelyik pillanatban meg­halhat. Jön a golyó, egy srap­nel, egy gránát. és vége... Nem is igen gondolkodtam ezen. Megszoktam, hogy a harctéren a véletlen a min­denható: élet-halál ura. De azt is, hogy, bár nagyon ke­veset, de tehetek ellene va­lamit. Ha ügyes vagyok, hn nem hagyom el magam, eset­leg , megmaradhatok. (Nem voltam gyáva soha, de nem is hősködtem fölöslegesen.) És tudtam, honnét várhatom a golyót, a gránátot, a halált. No, meg az én kezemben is fegyver volt. De uram, ami­kor tehetetlenül állok és csak forgatom a fejem, mert nem tudom, ki az ellenségem, ki kívánja a halálom, ki súgja be a földieim közül a darutol­lasoknak, hogy én is vörös­katona voltam?! (Láthatták a sapkámon a csillagot, ami­kor egyszer-kétszer hazajöt­tem.) Olyankor folyton ál­matlanság hervasztja az em­bert, mert nem mer elaludni, s az éjszakákat nem tölti otthon, hiszen éjjel szokták elhurcolni az embereket. Hogy milyen szörnyűségek történ­tek itt 19 után, nem akarom elmesélni. Tudja azt maga a történelemkönyvből. Csak annyit mondok: többet szen­vedtem én akkor, mint a háborúban. Pedig hozzám egy ujjal sem nyúltak... Egyszer mérgében a folyó­ba hajította világot járt ka­tonaládáját. A halászok ki­fogták. És visszaadták neki becsülettel. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom