Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-05 / 262. szám
Találkozás az első úttörőkkel Köztéri alkotások Egy marék toll A körbetáncolt szökőkút — Harminc évvel ezelőtt, Ï948 őszén fiatal testnevelő tanár kezdte meg munkáját az iskolában. Első tevékenysége az volt, hogy megalakította a focicsapatot. Felszerelésünk nem volt, lelkesedésünk azonban mérhetetlen. A kolostorban működött a kis ferencesek ifjúsági szervezete, ők voltak a futballban a nagy ellenfelek. Egy itteni borbélynál lakott a tanárunk, Nagy Árpád, az ő szobájában jöttünk össze először. Ott alakult meg az úttörőcsapatunk. A kis ferencesekkel nem tartott sokáig a versengés, lassan valamennyien átpártoltak hozzánk. 1949-ben a leány- és a fiúiskola összeolvadt, az első úttörőcsapatban tizenkét fiú ég nyolc lány volt. Az akkori zászlókat és az első egyenruhát most a folyosón, egy vitrines szekrényben őrizzük. Így emlékezett vissza Tamás Lajos, a Nagyatádi Általános Iskola Latinca Sándor úttörő- csapatának harminc évvel ezelőtti megalakulására. Akkor az első úttörők egyike volt, most az iskola csapatvezetője. — Az elmúlt három évtized hatalmas változást hozott. Miként került vissza az iskolába az egykori úttörő? — Tizenegy évig járási úttörőtitkár voltam. Testnevelés-pedagógia szakos tanár vagyok, a gyerekekkel közvetlenül akartam foglalkozni. Titkárként csak felnőttekkel dolgoztam együtt. Így taníthatok, és egyben tevékenykedhetek az úttörőmozgalomban is. Tíz éve vagyok az iskolában. — Hogyan emlékeznek meg az évfordulóról? — Igyekeztem felkutatni az első úttörőket és vezetőket. Többen meghaltak már, vagy nem sikerült megtalálnom őket. Az ünnepélyes csapatgyűlésen találkoznak a mostani úttörőkkel, akik riportot készítenek velük, bemutatják a mostani életet. Mint minden ünnep előtt, most is megjelent a híradóújságunk, ebben egy régi úttörő visszaemlékezését olvashatják a paj tások. Máskor a gyerekek is írnak cikket. Most sajnos erre nem volt elég helyünk. — A mai úttörők biztosan jól ismerik a csapat történetét Mi volt a legérdekesebb? — Amikor megkezdték a népi kollégiumok szervezését, meghirdették a tollgyűjtési mozgalmat Az úttörők házról házra jártak tollat kérni. Ezekből készítették az első párnákat — mondta Noé Valéria nyolcadik osztályos tanuló, az úttörőtanács titkára. — A kis ferencesekkel hamar megszűnt a versengés, mert átpártoltak az iskolához. A focicsapatnak nem volt a községben több ellenfele — vette át a szót Czeider Gábor hetedik osztályos pajtás. — Mi a legfontosabb feladatuk most az úttörőknek? — Vállalásunk a bukásmentes őrs, segítünk a gyengébb tanulóknak. Igaz, hogy az úttörőmunkában nem lehet észrevenni, hogy ki milyen tanuló, mindenki egyformán dolgozik. Részt veszünk a város szépítéséért szervezett társadalmi munkákban, ma délután parkot rendezünk. — Mindketten voltatok az idén Csillebércen. Miért jutalmaztak táborozással? — Másodszor kapta meg úttörőcsapatunk a KISZ központi bizottságának vörös selyem zászlaját, s harmincán mehettünk Csillebércre. — Szép eredményekről hallottam ... — A szaktárgyi vetélkedők megyei versenyein mindig megtalálhatók tanulóink, a sportban szintén szép eredményeket tudnak felmutatni, országos másodikok lettek a honvédelmi versenyen — sorolta Tamás Lajos. — Nagyon zsúfolt az iskola, ebben az évben 1320 tanulónk van Huszonkét szakkörünk működik a művelődési központban. Az épülő új iskola enyhít majd a gondjainkon Izményi Éva A városépítészettel foglalkozó szakembereik egy véleményen vannak: képzőművészeti alkotásokra azért is szükség van, mert jelentős a szerepük a környezet kialakításában, humanizálásában, ahogy óik mondják. A közterekre helyezett alkotások a többi tárgy- gyal, és magával az emberrel részt vesznek az utcák, terek kultúrájának megteremtésében. Két szökőkutat újítottak föl a Kaposvári Városi Tanács, egy újat pedig — a Ság- vári ligetben — ezekben a napokban adtak át Mindhárom alkotója Bors István szobrászművész. A Játszó gyerekek elnevezésűt mostoha körülményektől »szabadították-« meg; a Honvéd utcában új medencét készítettek. Az Arany utcai, Tavasz című kompozíció visszakerült a helyére — emlékezetes, hogy a nyáron éjszakai mulatozók feldöntötték, a szökőkútban kár esett A városi tanács segítőtársaikra talált a szökőkutak építésében. A Délviép 12. számú építésvezetősége hatvankétezer forintot érő társadalmi munkát végzett, beleértve a nyolcezer forint értékű javítást is. A Ságvári ligeti szö- kőkútnál a Mezőgép dolgozói jeleskedtek, ók kilencvenhatezer forintnyi társadalmi munkával járultak hozzá, hogy elkészüljön a medence. A Somogy megyei Tanácsi Magas- és Mélyépítő Vállalat és a Dédász dolgozói is részt vállaltak a feladatból. A Honvéd utcai szökőkút tizen kilencezer forint értékű társadalmi munkával újhodott meg — a Somogy megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, a magas- és mélyépítő vállalat dolgozói vettek részt a felújításban. S mindezeknek a munkáknak az irányításában a városgazdáiBefejeződött a II. világháborús sajtót elemző nemzetközi koníerencia A háborús propaganda és az illegális sajtó a II. világháború idején Délkelet-Európában — e témával kapcsolatos kutatási eredményeiket adták közre a Budapesten rendezett háromnapos nemzetközi konferencián 18 ország, köztük hazánk történészei, szakértői. Az MTA kongresszusi termében szombaton plenáris üléssel zárult konferencia eredményeit Vass Henrik, a Párttörténeti Intézet igazgatója foglalta össze. — E nemzetközi fórum újabb bizonyságát adta annak, hogy a különböző világnézetű tudósok, marxista és polgári történészek alkotó eszmecseréi új tudományos eredményeket tárhatnak fel — mondotta. — A második világháború története nemzetközi bizottságának égisze alatt tartott tanácskozáson a történettudományi kutatómunkában mindeddig mostohán kezelt témáról vitatkoztunk. 14 előadáshoz csaknem fél százan szóltak hozzá, s voltak, akik többszöi is. E három nap alatt — úgy vélem — sokoldalúan sikerült megközelíteni a délkelet-eu- rónai illegális sajtó és propaganda szerepét a második világháború éveiben, sőt a háború előkészítésének éveiben is. De valamennyi hozzászóló egyetértett abban, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések tudományos igényű feldolgozásában még csak a kezdeti lépéseket tettük meg — az előadások egy része a szövetséges nagyhatalmak korabeli propagandájával foglalkozott. KiemeltéK: a sajtó és a rádió egyik legfőoo céljának tartotta, hogy leleplezze a fasiszta Németország és csatlósainak háborús szándékait, mozgósította a népeket a fasizmus elleni küzdelemre. A rádióadások, röplapok, alkalmi kiadványok a Hitlerrel és támogatóival való szakításra buzdítottak. — A budapesti találkozó egyik fontos láncszeme volt az 1980-ban összeülő történész világkongresszus előkészítésének. Mivel meggyőződésünk, hogy a tudósok, a történészek — hí közvetett módon is —, aktívan hozzájárulhatnak napjaink békeharcának erősítéséhez — mondotta befejezésül Vass Henrik. i kodási vállalat dolgozója, Víg László jeleskedett. A három alkotás é6 az önkéntes munka megbecsülést érdemel. Erről beszélt Balaj- cza János, a városi tanács elnökhelyettese a péntek délelőtti avatáson, a Ságvári ligeti szökőkút előtt. A város szocialista brigádjai, dolgozói mintegy három- ■ száz ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a három köztéri alkotás elhelyezése során. E munka értéke pénzzel nem mérhető, a szépért, a közösségért érzett és vállalt felelősségét megköszönve a város értékeinek megóvására hívta föl a tanácselnök-helyettes a figyelmet Az új szökőkút városunk e®vik legértékesebb művészi alkotása. Bors István az ősi magyar művészet motívumait felhasználva reneszánszos szépségű, modern köztéri alkotást hozott létre. Nemcsak anyaga nemes, hanem művessége is az. Ügy érzem, a három köztéri alkotás, a három szökőkút abban is élen jár, hogy miként lehet és kell formálni környezetünket. Minden ember közös vágya, hogy lakóhelyén kulturált körüirhé- nyek között, otthonosan érezze magát. Lakótelepeinken még nem dicsekedhetünk ilyen környezettel, a cél, hogy e népes városrészekből se hiányoz, zon a közösségre ható művészi szép. A Ságvári ligeti avatás felemelő— és az előbbieket igazoló — jelenete volt, amikor a kis óvodások az ünnepség után körbetáncolták örömükben a szökőkutat. Szemük a csodálkozástól tágra nyílt, amikor a szimbolikus lények — víziköpök — száján csorogni keizdett a víz. Az ünnepi programba azt hiszem beleillik, hogy a város lakói megismerkedjenek a Ságvári liget új alkotásával és a két felújított szökőkúttal, Ilorányi Barna L egjobb a fáknak — mondta az öreg ember —. mert ahol a fa kinő, arra a helyre dönti le a vihar vagy a fejsze. Aztán, ha a sudarát el is húzgálják, a gyökere marad és sárjat hajt. Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba ... — Az előtt kisebb falu volt itt — Az volt... Bizony, hogy az volt, de elvitte a hetvenes nagy árvíz. Engem is úgy menekítettek a ház tetejéről. Mert nem akartam hagyni a kis szegénységem. Apám, öregapám is itt élt, őket is riogatta évente a Szamos, de hát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga emlékszik-e ilyen nagy, pusztító árvizre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyolcvanhatodik évemet nyűvöm, de apám mesélte, hogy egyszer télvíz idején egészen a Nyírségig kurgatta őket a Szamos. Aztán visszajöttek. Most is jött volna a nép, de a tanács nem engedte, hogy itt építkezzenek. — Magának sem? — Senkinek. — Akkor miért él itt? Az öregember rám emelte tekintetét. Olyan riadt pillantás volt az, mint egy ártatlan gyermeké, akinek a kezére csaptak. Letette öléből a félig kész fűzfavesszőkosarat, s derekát egyenesítgetve fölállt. — Hivatalos úton van az úr? — Nem vágyók sem hivatalos ember, sem úr, csak nézelődöm erre, és nem akarok zavarni. — Jól van, no — ült vissza munkájához az öregember. — Mert jártak már erre hivatalosak, de azoknak is megmondtam, hogy engem innen a halál sem tud elvinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari 14- nyomékhoz, Gyarmatra. — És nem unalmas itt egyedül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszélgetni a fákkal, madarakkal, virágokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá, meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Megkönnyeztem. Pedig egyszer én is el akartam tenni láb alól egy kutyát. Ha nem unja elmondanám. — Mondja csak! — Van annak tán már ötven éve is. Még fiatal voltam. Ennek a roggyant háznak a végit, amibe most éjszakánként behúzódok, akkor ragasztottuk Berti bátyámmal. Ö igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt, kérem, majd mindegyik ház: vertfalú. Azért is mosta el az árvíz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta, amikor aztán rájött a párzás, a fél falu kankutyáit törték a sövényem. Aztán tiporták a veteményt a kertben. Szóval csinálta a kárt, pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam: nem tűröm tovább. Éppen mentem a naményi vásárra, és egy madzaggal a szekér saroglyájához kötöttem. Naményban azért még megfeleztem vele a tarisznyába rakott menázsit, aztán — most már röstellem — még az ostorral is megcsapdostam. Hát mit gondol, mi lett? Jövök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról vihán- col elém. Az öregember egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Ezt csak azért mondtam el, hogy lám, még a messzire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a ml folyónkat, mert jót is tett ez velem. Figyel még rám? — Mondja csak, bátyám! — Kilencszáztízben voltam én katona Stájerban, olyan égig érő hegyek, között, hogy azt mondtuk Réz Miska cimborámmal, hogyha szabadulunk, a beregszászi hegyre se nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna; éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No, persze, nagy virágos jókedvvel, pedig akkor még Nyíregyházáról gyalog kellett jönni. Az első leány, akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kérdeztem: adsz-e csíklevest, szép húgom, ha kántálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fagyasztotta volna az Isten, így a lelkem. De hát az én szívemben akkor már olyan melegség lett, hogy a befagyott tengert Is kiolvasztotta volna. Aztán még meg sem ültem otthon, már fogtam a fejszét, szóltam a cimborámnak, s mentünk a Szamos öntésére csikászni. Hogy miként sikerült a jégen vágott lékeken át csíkot fogni, arra már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy vittem egy fazékra valót Annáéknak is. Annának, aki tavasszal mára feleségem lett... Az öregember megint elhallgatott. Egy kis időre megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrágzsebébol zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta, mint egy fiúcska —, ilyenek vagyunk mi, öregek ... Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünkbe sodor valamit az emlékezés fuvolata... — Beszéljen még. — örülök, hogy itt van — nézett rám kifényesedett tekintetével hálásan, aztán újra hajtogatni kezdte a vesszőt. — Kiapadt a forrás? — Ajjaj... — kapta föl borostás állát, s egy pillanatra mintha csakugyan keresgélne még a múltjában, nehezen szólt: — Nem sok van már hátra. Érzem. Jövő tavasszal biztosan ledűlök én is jó volt feleségem, Pásztor Anna mellé. . — Ha így beszél, akkor nékem máris mennem kell. Megijedt, s nehezen görbülő karjával olyan mozdulatot tett, mintha fogni akarna. — Mán dehogyis megyen — emelkedett föl az előbbinél fürgébben —, hiszen még meg sem kínáltam. Mert azért van ám itt nekem mit a vendég elé tenni. Az egyik unokám motorral jár ki hozzám, hoz az nekem mindent. No, várjon csak! Talán még egy kis pálinkám is akad. — Köszönöm, én nem illatom. — A kedvemért sem? — No, azért egy kupicával. Amíg az öregember bement a pálinkáért, egy kicsit alaposabban körülnéztem a kerítés nélküli, roggyant, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kiskert helyén most is virág, a ház mögött megmaradt néhány almafán termés pirosli'k. A ke- rekeskút káváján használható favedér ül; a bemohásodott itatóvólyún zománcos lavórban bágyadt nyárvégi napsugár pancsol. Élet van Itt még, s mégis olyan az érzésem, mintha temetőben lennék, ahol ez az öregember a csősz. De mire vigyáz? Ki nyúl itt valamihez? ö maga is mintha csak fel-feljáró lélek lenne már, de nekem mégis a lelkemben rezeg minden szava. És mintha az a kivert eb most is itt viháncolna az udvaron. És hallom, ahogy az öreg — kiszolgált katona — sudaras legényként fújja a kántát Pásztor Anna ablaka alatt, aki azzal a csíkkal várja leendő urát, amit ő fogott a jég alól. Még áll a vertfalú ház egy szobányi része, talán az, amit a Berti bátyjával — aki olyan jól értett a vertfalazáshoz — ragasztottak egykor a házhoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyermeket neveltek, ahová már dédunoka is járt, amikor elkurgatta innen őket a nagy árvíz. Látom az öreget görcsösen kapaszkodni a vízbe roggyant ház gerincén, merthogy ő nem akarta itthagyni a kis szegénységet. L ehet, hogy az életét mentő katonák erőszakkal szedték le a tetőről, de ő visszajött, mint az apja, az öregapja. És fa szeretne lenni, akit ott sújt le a vihar vagy a fejsze csapása, ahol kinőtt... — No, egészségére! — Egészségünkre, és a jó barátságra! — emeli poharát az öregember, s amikor kiissza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan, repülőgép húz. S amikor elhallik zúgása, az öregember furcsán rám pislog, s mintha csak ezt mondaná : — Még a gépmadár is visz- szatér... Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba... Dávid József HÜSÉQ
