Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-23 / 276. szám
Akvarellek dicsérete Réti Zoltán kiállitáaa Tsmssi Ihletésű képeié alkotják zömmel Réti Zoltán múlt hét végén megnyílt kiállítását, ame’y a Somogyi Képtárban december közepéig látható. A természetet a rügy- fakadás, a virágzás, a termés állapotában jeleníti meg. A szántóföld, a szölős-gyümöl- csös kert tavaszi öröme az emberi munkát visszhangozza. Réti akvarelljei bizonyságul szolgálnak egyben arra is, hogy e műfaj, technika méltatlanul szorult háttérbe a táblaképfestészetben. Minden elmondható a gyors ecsettel, mely a papíron egyszer lazúros, másszor tömör foltokat hagy a friss élményről, az átfogott világról. A részletező előadásmód mellett a konstruktív, szerkesztett képi rend kialakítására is törekszik. A Fények az utcán, az Ipolyszög című akvarellek élménysze- rűek, a Nádas, Kiöntés a Cserhát alatt címűek zártabb kompozíciók, ezek néhány színre redukált kifejezések az előbbiek gazdag koloritjával szemben. A Napnyugta a Hortobágyon című kép néhány jelzéséből is ráismerünk a tájra, melynek je’lemző sajátosságait fedi föl a festő. Az ákvarell, a nógrádi táj poétája Réti Zoltán. — ' Gyermekkorom emlékei között élek — írja önmagáról. — Az iskolai, katonaéveimet leszámítva itt telt el életem. Bármerre fordulok, nemcsak a jelent látom, hanem az elmúlt ötven esztendőt is. A dombokhoz és vizekhez, az utcákhoz és terekhez, az itt élő emberekhez kötődöm minden idegszálammal. Ha hívtak máshova, mindig találtam kifogást Tanulmányait a miskolci tanítóképzőben végezte, majd zeneiskolai tanári képesítést szerzett, 1943-ban pedig beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Képei is elárulják, hogy szoros kapcsolat fűzi a zenéhez, jelenleg is a Rózsavölgyi Márk zeneSzántás (akvarel!) iskolában tanít. Bár gyakran fest muzsikáló fiatalokat képeinek zeneisége nem ezekben nyilvánul meg: elsősorban akvarelljei fejeznek ki dallamosságot. Olajképei között színvonalbeli különbséget érzünk. Már- már megkockáztatja a néző, hogy vajon egy kéz alkotta-e őket az akvarelleket és az ügyes grafikákat. A Czigány Dezső-s Akt kék háttérrel nem fogható föl másképp, mint »-ráhangolódás« az előd egyéni színkezelésére. Nincs is párja ennek a képnek sem az akvarellek, sem az olajjal festett alkotások között. Mint ahogy a földbarnával megrajzolt Anyám című nagyszerű portréja is magányos a kiállított müvek társaságában Jobban érződik az útkeresés az olajképekben, mint az érett akvarellek, grafikák esetében. A Nógrádi ballada című olaj táblakép például naív látásmódra vall. Életművéhez leginkább a Sóskázó és a Tehénpásztor címűek kapcsolód nak. Meglehetősen nagy szerepük van a grafikáknak is Réti Zoltán művészetében. A közvetlen megfigyeléseket réz karccal, tussal oldja meg. Néhány esetben vázlat igénynyel »skiccel«, ilyenek a tusrajzai. Kiérlelt munkák a paraszti élet hétköznapjairól készült rézkarcok: Juhász, Tehénpásztor, Istállóban. Nem tűnik föl sem az akvarelle- ken, sem — és főleg nem itt — az olaj képeken, hogy Réti milyen jól rajzol. A lényegre figyel, koncentrál, de képei elárulják azt is, hogy belülről ismeri ezt a világot, amelyről mondanivalója van számunkra. Horányi Barna A pécsi operatdmdat vendégjátéka A templomból a kocsmába Segítették a Barna családot pr Haldokló pusztán, Nagyálláson élnek a Barna család tagjai: három felnőtt, hét gyerek. Három generáció. Nehéz életűek; a családfő betegsége miatt fiatalon kényszerült nyugdíjha. A puszta korábban Mikéhez tartozott, csak 1977 április elseje óta gazdája a Kadarkúti Nagyközségi Közös Tanács. Barnáék nehéz helyzete gyakori téma itt, mint azt Hetesi Lajos elnök elmondta. Tavaly háromszor enyhítettek pénzösszegekkel — a maximális 1000—1000, illetve 800 forinttal — a helyzetükön. Az idén januárban is azok között voltak, akik az adható legmagasabb összeget kapták. A körzetben egyébként száznegyven-százhatvan nagy család él, ezek közül ti- zenkét-tizenhárom családot segélyez rendszeresen a tanács, így Barnáékat is, akik mindig a maximális összeget élvezhetik. A családfő, Barna László munkahelye a kadarkúti áfész volt. A fogyasztási szövetkezettől is többször segélyezték a családot, a szakszervezet szintén juttatott pénzt Bar- náéknak, évente nyolcszáz forintot, és egyszer temetési segélyt adtak volt dolgozójuknak. Karácsonykor mindig ajándékkal kedveskedett a fogyasztási szövetkezet a hét gyereknek, általában két-há- romszáz forint értékben. Volt úgy, hogy a segélyt nem pénzben, hanem egyéb formában juttatták el a környezet- tanulmány után Barnáéknak. A család sorsa azonban akkor fordulhatna jobbra, ha sikerülne elköltözniük Nagyállásról. A tanács már felajánlotta a segítségét, de a kiszemelt épület Barna Lász- lóéknak »nem felelt meg«. A Kaposvári Járási Pártbizottság első titkárával, Gál Sándorral, a Kadarkúti Nagyközségi Pártbizottság titkárával, Nagy Tiborral, a közös tanács elnökével, Hetesi Lajossal és Nagy Tiborné pedagógussal, járási ifjúságvédelmi felügyelővel kerestük föl Barnáékat. Nagy Tiborné korábban is nagy szerepet vállalt a család segítésében a gyerekek érdekében, sajnos munkájáért nem köszönet illette, hanem alaptalan vádaskodás a családfő részéről. A felelő* vezetők segíteni érkeztek Barnáékhoz. Ismételten felajánlották, hogy az iskolaköteles gyerekeket hétközi diákotthonba segítik. A lehetőség régóta megvan ehhez. Az iskolavégzett Margitot — vágyainak megfelelően — a ruhaüzem dolgozójává képeztetek. A lakásvásárlásban sem maradnának magukra Barnáék, ha a lehetőségek közül választana a családfő, s a rá háruló összeget — ez itt a minimumot jelenti — fel tudná mutatni. Furcsa, de Barna László ellenáll a segítő szándéknak, ezzel gyerekei jövőjét teszi kockára. Szinte üldöztetésnek fogja fel a törődést Tudjuk, hogy még a családi pótlékkal, segélyekkel sem lehet nagypénzűnek nevezni őt. Az is világos, hogy reménytelen tehetetlensége, önmaga gondolatait kifejezni képtelen állapota öröksége egy rétegnek, s ez valószínűleg csak a következő generációkban oldódik majd. Csupán remélni tudjuk, hogy a Barna-gyerekekben szintén. Ezért foglalkozunk most már harmadszor a nagyállási családdal Nem maradnak továbbra önmaguk szegényei, ha végre elfogadják a segítőkész kezeket 1 I* L. À Parasztbecsület és a Bajazzók, a nyolcvan- kilencven éve divatban volt olasz verista operajátszás e két kiemelkedően legjobb darabja, mintha a melodrámaszínpadok sziámi ikerpárjává vélt volna. A »párosítást« nemcsak szerelmi féltékenységgel, fékezhe- tetlen indulatokkal, vérbosszúval telezsúfolt cselekményük és natural iszti- kus ábrázolásmódjuk indokolja: zenei anyaguk is ugyanabból a forrásból — a dél-itáliai népdalból és a »bel canto« hagyományaiból — táplálkozik. Ám e nyilvánvaló közös jegyek sem akadályozhatják annak felismerését, hogy a két »egy- művű« — legalábbis a köztudatban »egyművűnek« tartott — Puccini-kortárs állócsillag, Pietro Mascagni és Ruggiero Leoncavallo alkotásai közt hatalmas dramaturgiai különbségek is vannak, az utóbbi javára. Ha valaki netalán kételkedett volna, köny- nyen meggyőződhetett erről a Pécsi Nemzeti Színház opera- társulatának keddi kaposvári vendégjátékán. Eck Imre rendező — akárcsak kollégái a világ minden részén — nem tudott mit kezdeni a Parasztbecsület hosszú állóképeivel, különösen a cse- lekménytelen első félórában. A tanácstalanság azonban aligha indokolhatja az olyan dramaturgiai hibákat, amelyek — a vérgőzös szerelmi tragédia átélése helyett — kacajra ingerelték a nézőt. Sem Giovanni Verga elbeszélésében, sem Menasci és Targioni-Toz- zetti szövegkönyvében nincs utalás arra, hogy a szicíliai falucska kiskocsmájának a templommal szemben kellene állnia, még a legmegátalko- dottabban naturalista ábrázolásmód sem tűri meg, ho"v Alfio — a húsvéti mise idején! — a templom lépcsőjén ordítsa idétlen kocsisdalát, sőt, annak sincs nyoma az irodalmi alapanyagban és a rendezési hagyományban, hogy a megtisztult lelkű tömeg a szertartásról egyenesen a kocsmába tart. S mivel e művet csupán elbűvölően szép dallamai tartják életben, az énekeseknek kellett volna gondoskodniuk az »antirende- zés« közömbösítéséről. Saj nos, erre sem a Turiddu szerepében indiszponáltan vergődő Albert Miklós, sem az Alfio szerepét alakító — alapvetően technikai fogyatékosságokkal küszködő Berczelly Tibor nem volt képes. Egyedül a Santuzza figuráját kultúrál tan, jó hangi adottságokkal megelevenítő Szabadíts Judit dicsérhető. A rossz összhatást csak a Hirsch Bence által dirigált Pécsi Filharmonikusok kellemes és stílusos játéka javította némelyest. Leoncavallo: BajazzŐk című operájában sem rendezői hibákra, sem ötletekre nem kellett figyelnünk, zavartalanul átadhattuk hát magunkat a szép előadás zenei élvezetének. Igaz, a főszerepet — Ca- nio. az öregedő, megcsalt férj szólamát — éneklő Juhász Pál nem keltett illúziót Színpadi mozgása, szövegmondása ugyan példás, ám hangjából hiányzik a tömörség, az erő, ily módon a két tenorária és a bevezető dal tökéletesen elsikkadt a kevésbé lényeges részek közt. Arlecchino szólama talán jobban illet volna a tapasztalt művész hangkarakteréhez. A má6ik három főszereplő azonban az igazi, vérbő operajátszásból mutatott példát Az elvágyódó, házasságtörő ifjú feleség, Nedda jelmezében Ágoston Editet láthattuk. Nem túlságosan terjedelmes, hanggal, de _ bájosan, őszinte érzéssel és főleg pontosan »trillázta« el a mutatós madárdalt remek »kétarcúsággal« játszott őrjöngő férjével a fináléban, s az első felvonás szerelmi kettősében is méltó partpere volt Ötvös Csabának, a budapesti Operaház fiatal baritonistájának, ami feltehetően nem volt könnyű. Mert Ötvös nemcsak gyönyörű hanggal rendelkezik, nemcsak énektechnikai felkészültsége méltatható felsőfokú jelzőkkel, de nagyszerű színész, ideális színpadi jelenség is. Silvio-alakítása él- ményszámba ment Az előadás nagy eseménye mégis, az idős, Kossuth-díjas baritonista, Jámbor László fellépése volt. Kissé elsietett de hatalmas hanggal és drámai erővel elénekelt prölógja, a tragédiát előre sejtető színpadi gesztusát alakításának nemes robusztussága egy — nagyrészt már eltűnt — grandiózus opera játszási tradícióból adott ízelítőt a — Damjanich utcai középiskolás kollégium kezdeményezése folytán — szép számmal megjelent közönségnek. A zenekar egyenletesen jp produkciójából elsősorbah a második felvonást bevezető közzene gyönyörű tolmácsolását őrizzük meg jó emlékezetünkben. L. A. (Már készülőben az első mondat A kurta pipa füstöt lehel a gerendás mennyezetre, a fakó családi fényképek bajuszos parasztjai feszülten figyelnek. Még töretlen a csend, de ez a pillanat már a múltba fordul. A faliképek most mintha — megelőzve a gazdát — megszólalnának: »Mit akarsz, Sándor? Beléd esett a hiúság nyavalyája? Kit érdekel az életed, sorsod? Kérges, bütykös a kezed, hajlott a hátad. A bőröd fakósárga. Ilyenféle színe van az unokád autójának. A nyakad ráncos és olyan vékony, mint libapásztor korodban, amikor kenyér helyett papsajton éltél. Pedig most már azt ehetsz, amire gusztusod támad, s annyit, amennyi beléd fér. Hogy nincs étvágyad? Hogy összeszűkült a gyomrod? Hogy régen a szalonnabőrt is elrágtad, a kenyérhajat is megetted, most meg émelyít a csirkepaprikás, a disznópörkölt illata? Megöregedtél, Sándor. Pár szál hajad, hervadt bajuszod novemberszürke. Egy szót se szólj! Inkább készülődj! Vár a föld. A földed.« Negyvennyolcban egy nagygyűlésen azt mondtam: ha megérem a hatvanöt esztendőt és akkor meghalok, a fejfámra, a nevem alá ne azt írják, hogy »élt 65 évet«, hanem hogy »szenvedett 65 évet«. Így mondtam. Megértem a hatvanöt esztendőt. Megértem és túléltem. Itt vagyok 78 évesen. Ha hatvanöt B. Sándor hatvanöt éve És fölmutattam a kezem éves koromban meghaltam volna, nem hazudott volna a felirat. Pedig akkor már nem a saját földemen dolgoztam, hanem a közösén, de igenigen nehezen vergődtünk zöldágra. És emiatt sok-sok éjszakán át nem aludtam. Pedig sohasem voltam tisztség- viselő a tsz-ben. Se elnök, se helyettes elnök, se brigádvezető. És nem a betevőmet féltettem, elhiheti. A gyerekeim akkorra már kirepültek, s amennyit én megeszek, meg amennyit ez az asszony, a feleségem elcsipeget, megtermett volna a kertünk sarkában is. Szóval, én most arról akarok beszélni, ami hatvanöt éves koromig történt velem, mert ami utána jött, az már olyan korszaka az életemnek, amely a régebbiekhez képest szinte nem is az enyém. Miután betöltöttem a 65. évemet, mintha az isten valahogy megfeledkezett volna arról, hogy B. Sándort szenvedésre, gürcölésre teremtette. Az elején kezdem. Majorban születtem, cselédsoron, apám akkoriban ökrökkel dolgozott az uraságnál. Nem volt földünk, egyetlen négyszögölnyi sem. Ezt csak azért mondom, mert az apámmal együtt egész életünkben azért gürcöltünk, hogy földünk legyen. Az apám kezdte, olyan akarattal, olyan elszántsággal, hogy elnémult, lekushadt előtte minden ellenkezés. Otthagyta a majort, hazavitt bennünket a faluba, aztán így szólt az anyámhoz: »Bécsbe megyek. Ha az isten megsegít, megszerzem a házravalót. Addig te járj a gazdákhoz.« Ezzel fogta a botját, kalapját, és elindult gyalog. Bécsben jó híre volt a magyar munkásnak, hamarosan bejutott egy gyárba. Szegény anyám meg kibérelt egy fél szobát, és onnét járt hajnalonként mosni, vasalni, napszámba kapálni, egyelni, aratni. Az apám szerencsét csinált. A gyártulajdonos kertet vásárolt a feleségének, és kertészt keresett. Apámat választotta. Ettől kezdve szaporábban gyűlt a pénzünk, mert a borravaló elég volt kosztra apámnak, és a havi keresetét az utolsó fillérig megtakaríthatta. Nyaranta egy-egy hónap szabadságot kapott, olyankor haza jött részibe aratni, masináin!. Hét évig élt távol tőlünk, s közben gyűlt a házravaló. Aztán felépült a kicsi tömésház (ma is áll még az alvégen), és nagyon boldogok voltak a szüleim. Ezután együtt jártak napszámba. Akkoriban negyed részért vállalták a répát. Egyszer egyelni, kétszer kapálni kellett ezért Hát a szüleim meg Is adtak mindent annak a földnek. Apám javában masináit már, amikor odament hozzá a répás gazda és azt mondta: »Te Sándor, meg kéne ám még egyszer kapálni azt a répát!« »Nem, az istennek se többet« tört ki az apám, mert valóban igen sokat dolgozott azon a földön. Szó szót követett, összerúgták a patkót, végül az apám »jó« helyre küldte a gazdát répástól. Az meg erre megtagadta a részt. Anyám sírt-rítt, jajgatott szegény, mert igen sokat senyvedt a dereka azért a negyedért. Az apám hallgatott Ült a rakott tűzhely mellett, a pokróccal takart íalócán. és a fogát csikorgatta. Bánta már ő is. hogy összeveszett a gazdával, sajnálta, borzasztóan sajnálta a részét. Tudta, hogy ha odamenne hozzá és alázatosan megkövetné, aztán mégis megkapálná azt a répát, megkapná a negyedet A kapálást most már szívesen elvégezte volna, de a bocsánatkérésre nem tudta rávenni magát i Hogy miért nem kereste máshol az igazságát? Azért, mert tudta, hogy hiába tenné. Egy esküdttel, egy jó gazdával szemben neki nem lehetett igaza. »Majd ha földem lesz« hajtogatta anyámnak, és tele lett a kicsi ház a sóhajtásaival. Abban az időben száz öl krumplinak való föld használatáért kilenc napig szolgált a napszámos. Kilincselt az apám is érte, de nem kapott mást, csak egy vak árkot, teje tüskével, bozóttal. »Ásd föl, irtsd 1 ki a kökényt« mondta a tekintetes úr, és az apám ráállt. Krumpli, igaz, nem termett ott egy szem se, de akkor már az én apám betege volt a földnek. Föld kéne. bármekkora, bármilyen minőségű, csak föld legyen. Jött a tekintetes úr, és gazdának hívta a majorba. »Tarthattok állatot — mondta. — A gyerekeknek is akad ott munka elég, nem szenvedtek hiányt semmiben.« Akkor már élt az öcsém is. Az anyám csak rá- kezdte a sírást, nem akarta otthagyni a falut, de az apám a földre gondolt, és mentünk. 14 évet szolgáltunk a majorban. Nyáron tehenet, disznót őriztünk az öcsémmel, a szüleim meg kuporgatták a jövedelmet: fillért fillérre, koronát koronára. Aztán földet vettünk. Tízezer ölet, egy eladósodott gazdától Keresztúr közelében. Szapudl András iFolytatjuk.)
