Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
SOMOGYI TÁJ AK, EMBEREK „A balatonfenyvesi Szalai Károlyné az igaz kommunista hitével és tárgyilagosságával mondja el családja sorsát, szegénységüket, a mozgalommal való kapcsolatát, a felszabadulást követő esztendők harcait, az ötvenes évek elején őt és rengeteg osztályos társát ért történelmi igazságtalanságot, rehabilitációjukat, majó. a család csöndes révbejutását. Szalai Károlyné élete egyszerre memento és példásat, emlékezése vádirat és himnusz..Részlet Balogh Tibornak, a Magyar Nemzetben megjelent recenziójából, melyet az Életünk — történelem című önéletrajzi gyűjteményéről írt. Az antológia a Gondolat Kiadónál jelent meg 1978-ban, Bajor Nagy Ernő szerkesztésében és előszavával.) — önéletírása egyik részletét szeretném e beszélgetéssel bővíteni... — Gyötrelmes beszélgetés lesz. Szabad-e feltépni a vart? Hiszen ez a kánaáni környezet itt a fenyvesi Közép utcában a gyógyulást sietteti. A környék legszebb háza az övék: kétszintes. Az előtér zöld pázsitján piros hintaágy. Szép szőlő, nagy gyümölcsös. Az épület minden téglája egy- egy napi kínt jelképezi. Aki tudja ezt, ' nem irigykedik az enyhe idegen ízzel beszélő hor- vát asszonyra. Sorsában a történelem mutatkozik meg tanulságaival, ellentmondásaival. Erős jelenünk, tisztázó szándékunk fényképként hívja elő-az őszinte szót, a fájdalmasat az első időkről, amikor néha a konkollyal együtt a tiszta búzát is tűzbe lapátoltuk. Beszélgetésünk nem egyéb történelmi leckénél. Néhány villanásban az előzmények, Sza- lainé csendőrpofonos, summás-alázatosságú ifjúsága, mely kiáltva vágyott az új rend után. Tizenhárom évesen azért pipiskédéit, hogy többnek látsszon; így vették fel munkára Balatonszentgyörgy—Battyánpusztán. 1 izennegyedéből — minden tizennegyedik kepe lehetett az övék — vállaltak aratást Csurgópusztán. Telente otthon, a Mura menti Molnáriban — dé’szlávok lakták főként — rozséért járt az erdőre, hogy meg ne fag5r- janak a nagyszülői kis házban, melyben tizenöten szoroskodtak. — merül emlékmélybe Szalai Károlyné. — Nem sok kedvet mutattak a permetezéshez, apósom meg nem akarta kifizetni a félig végzett munkát. Hiába panaszkodott a bírónak, az nem állt mellé. Szó szót követett, apósom végül keményen megmondta neki: nem való faluvezetőnek, ha nem képviseli az érdekeinket. De akkor mi már a származásunknál fogva »láncos kutyák« voltunk ... 1950. június 30-án éjjel egy órakor megkocogtatták az ablakot. Ahogy Szalainé nyitotta, már lépett is be rajta valaki. Fegyverével sakkban tartotta az ébredőket, míg a többi fegyveres be nem lépett. »Valami tévedés lehet« — próbált érvelni a fiatal férj, De hajnali 3-kor felolvasták a családnak a határozatot, hogy Hortobágy-Arkustanyára telepítik őket. Poggyászként 300 kilogramm terhet, egy lovat, egy, tehenet, egy sertést vihetnek magukkal. Felkészülési idő: egy óra. — Anyám őrjöngve rohant felém, de ellökték. Visszarángattak engem is. Indulóban voltunk, a gyűrűmért még vissza akartam szaladni, de nem engedtek. »Majd utánuk ‘OpVirtcfv küldték. Háború. Molnári egyetlen éjszakán négyszer cserélt gazdát. A fasiszták lángra lob- bantották az üzemanyagraktárukat; leégett a fél utcasor, köztük az ó házuk is. A kis íummáslány látta, ahogy a nagynénje földbe zuhan és haláltusáját vívja. Ö a nála ki- ebbeket mentette, reggelig egy pocsolyás . >kban lapulva meg. Új rend jött. A párt első titkára beszédet mdott Nagykanizsán. Népviseletben, ilnári ifjúsági szervezetének nevében ha- nas virágcsokorral Katica köszöntötte a inokot, aki kétoldalról arcon csókolta őt. ;őbb egy másik gyűlés: a hercegprímás grófok, bárók, főpapok birtokainak sértse tlenségét ' prédikálta Becseheiyen. Kati- a az ifjú kommunisták között pfujozta. ellette egy fiatalember, Szalai Karcsi kiállta: »Le vele!« Fényes,, szelek fújtak; ak- oriban a szerelmek gyűléseken, tüntetésein ' születtek. Karcsi MADISZ-tanfolyamra ■rült Mátyásföldre; csak később kötötték sze sorsukat. 1950 áprilisában tartották az ikiivőt. Reményteljes szegényemberek sors- ötése. De egy hónap múlva a következő történt: — Idegen emberek jöttek a falunkba; hogy kiirtsák a legyeket. Apósomékhoz délután jutottak el; akkor már ittasak voltak Két nap és egy éjjel szorongtak harmincnyolcán a vagonban. Víz nem volt, szükségre nem mehettek. Mögöttük a másik vagonban bőgtek az állatok, s amikor Ohat-külsőn megállt a szerelvény, kiderült: több jószág elpusztult. Csak az ember bírta... Az öre- gebbje ájult el egyszer-egyszer. Ki mennyi csomagot bírt, vihetett. Nem tudták, menynyit kell gyalogolniuk. Izzott.a nap a puszta fölött, egyre-másra dobálták el csomagjaikat: az evőeszközöket, lábasokat, ágyneműt. — Amikor Árkuspusztára értünk, éppen a birkákat ostorolták ki a hodályokból. Nem tudtuk még, hogy a két' L-alakú épület lesz a szállásunk, öt-hatszázan vártunk, hogy meghalljuk, mi lesz a sorsunk. Egy fiatalember szónokolt: »Mocskos fasiszták, pribékek és kulákok! A sorsotokat nem kerülhetitek el. Eddig bársonyszékben ültetek, itt szék sem jut nektek. Aki nem dolgozik, az nem zabái!« Kihordtuk a trágyát a számunkra kijelölt zsúpos hö- dályból; mellettünk dolgozott Balázs bácsi, akiről később megtudtuk, hogy Rajk ügyvédje volt. Nem tolta elég gyorsan a targoncát, már csattant is a hátán a gumibot. Mészvonal jelezte a határt, amit nem léphettünk át. Az első éjjel nem tudtam aludni a szalmán. Beszélni sem mertünk senkivel: ki tudja, ki kicsoda. Később sem mertük faggatni azokat, akik »elbeszélgetésről« kék foltokkal tértek vissza; mint például a harkányi Kaszabék. Egész nap rettegtünk, hogy este ki lesz a soros. Értettük, hogy az osztályellenséggel kemény kézzel kell bánni, de mi nem voltunk azok, ettől volt nekünk még szörnyűbb. Lassanként az internálótáborban is fölé- bünk kerekedtek a volt csendőrök, nyilasok, birtokbeli emberek, fasiszta érzelműek. Írnok, kenyérkiadó, ellenőr, bevásárló, hodály- parancsnok lett belőlük. Mint elöljárók üthettek is. Cs. volt a legkegyetlenebb. Told Rezsőnét megrugdosta, az asszony ikreket vetélt el. Cs-t később felelősségre vonták, elítélték. Egy rendőr, aki teljhatalmat biztosított számára, a tisztázó idők elől öngyilkosságba menekült. — Kemény fizikai munkát végeztünk. A férjemmel sohasem dolgozhattam együtt. Aratni jártam Árkustanyától hat kilométernyire. Mezítláb a tarlón, néhány napig ivóvíz nélkül. Egyszer holtfáradtan szédelegtem visszafelé a többiek után, csak a hang volt az »iránytűm« a sötétben. Eltévedtem, s nem értem vissza létszámellenőrzésre. Akkor az őrségen megtudtam, mi történik az »elbeszélgetéseken«. Mondták, hogy hajoljak, le az ágy alatti lavórért. Nem tudom, mivel ütöttek meg, de a lábamon még itt a nyoma. Eláiultam. 1951-ben vályogházakat építettek; ezekbe költözhettek. Az emeletes fa- priccsek között csak oldalazni lehetett, járni nem. A ruhájuk szögön lógott. A testű férgek itt is rájuk találtak. A hidegvizes fejmosásoktól hullani kezdett a haja, húszr évesen félig kopasszá vált. A volt földbirtokosok, csendőrök feleségei közül sokan meleg vízben fürödtek akkor már, férjük pedig — engedéllyel — boltot nyitott a tábor területén. Szalainé 54 napig szedte a cukorrépát sárban, fagyban: vékony gumicsizmáját kívülről rongyokba bugyolálta. Földmérőkhöz került, hét kilométereket gyalogolva, dinnyehassal. Egyszer belezuhant egy kásás jegű gödörbe, akkor a vezető elengedte egy »közeli« tanyára, hogy megszá- rítkozzon. Ott kedvesen fogadták, emberi körülmények között lemosakodhatott végre meleg vízben. Éjjel — lelket is kirázó úton — szállították Szalai Károlynét a műútig, ahol már várta a mentőautó. Debrecenben szült, egészséges fiút, s nevezte apja után Karolynak. Húsz dekáról negyvenre emelték a kenyéradagját. A kicsit a szoptatóidőszak után lisztes péppel, lucernafőzelékkel táplálta. Volt, aki a sokat síró csecsemőről azt mondta: legjobb lenne árokba fojtani. Oda kellett adni Pestre, az asszony főnővér-nén- jéékhez. — Egyszer csak mi is érezni kezdtük a változásokat. Az" őrséget lecserélték, csekély bért is kezdtek fizetni, az elöljáróinkat mi választhattuk. 1953. október 30-án szabadultunk. Mi, a férjemmel leszálltunk a vonat- ) ról Pesten, mert a fiunkat akartuk minél előbb magunkhoz szorítani. Apósomék utaztak hazafelé. A gyerek még óvodában volt, a néném leültetett minket a fasorban. Mi- lyes lesz a mi kisfiúnk, akit olyan régen nem láttunk? Figyeltük a játszadozó gyerekeket, s nem tudtuk, hogy ott ugrabugrál ő is közöttük. Csak akkor tudtuk meg, amikor a nővérem sírva előlépett égy fa mögül, ahonnan nézett bennünket. »Te vagy az édesanyám?« — kérdezte tőlem, a kisfiú. Az apjától pedig: „Te ki vagy, és miért sírsz?” Akkor még nem vihették magukkal. Molnáriba nem mehettek. Nagykanizsán kellett lakást, megélhetést találniuk. Lakást azonban hiába kerestek; három éjszakát a tanács udvarán a magukkal hozott ládán húztak ki. Végül egy távoli rokon befogadta őket. A mosókonyhában aludtak, ülve. lia napközben mostak, a ládát kitették az udvarra. December 20-ig éltek így. Szalai Károly pékségi kihordóként dolgozott, a felesége építőipari munkásként. Az asszony nem bírta tovább öngyilkosságot kísérelt meg. A kórházban valaki albérletet ajánlott neki. Kétszer három méteres, aládúcolt helyiség volt, mellette közvetlenül a sok lakójú bérház WC-je. Amennyire lehetett, rendbetették, s várták »haza« a fiukat. Mâtinés, süteményes karácsonyünnepet terveztek. De a gyerek csak ment az ajtóhoz: »Sötét van itt, visszamegyek Pestre anyucimmal,« Nem vitték oda a vonathoz, amikor a nénje és a férje utaztak. »Te máshol szállsz majd fel, kisfiam!« A távolabbi sorompónál álltak, amikor a vonat kihúzott a pályaudvarról. A kisfiú belekapaszkodott a sorompó rácsozatába, percekig nem tudták lefejteni a kezét. »Állj meg, vonat, ne vidd el az anyucit!« ütötte oda szép fejét a sorompóhoz. Két napig sírt, furcsán lihegett. Nem fogadta el anyjának azt, aki szülte. Abban a két napban talán nagyobb kínokat élt . át Szalai Ká- rolynéj mint az előző három évben. Két hétig járt idegorvoshoz a kisfiúval. De még azután is megtörtént, hogy a piacon elkeveredve tőle a gyerek a pesti Szív utcát vallotta otthonának. — A nagykanizsai téesznek, ahol az apósom dolgozott, volt egy szőlője Balatoni enyvesen. Ajánlották neki: költözzön ide, van egy rossz épület is a négyholdas szőlőben. Így kerültünk Fenyvesre. Padlásra nem lehetett menni, mert korhadt volt a fameny- nyezet, az ablakokat telente szalmával kellett bélelni, hogy meg ne vegyen bennünket az isten hidege. De nyugalom volt, s nekünk erre volt a legnagyobb szükségünk. A férjem Pécsre járt az, uránbányában dolgozott. Minden fillért összegyűjtöttünk. Édesanyám meghalt, így testvéreim is nálunk leltek otthonra, amíg ki nem tanultak szakmunkásnak. 1956 nyarán megvettük ezt a telket. Irtottuk a vadont, lépésről lépésre hódítottuk meg. Nem volt ünnepünk sem, úgy dolgoztunk. Előbb egy féltetős épületet tettünk a telekre, egy sufnit. Apósomék is visz- szaköltöztek a házukba, Molnáriba. Űjból sütött ránk a nap. Tavaly felépültük ezt a nagy házat is. Nem csodálkozom az épület méretein: korábban mindig túl kicsi hely jutott neki a világból. A nagyobbik mérnök már, a kis hatodikos gyakran mondja, hogy ő is az szeretne lenni. Be-bekopog azért a bánat is: az internálótáborban megnyomorodott após meghalt. Többször odatéved Szalai Károlyné szeme a falra: az önéletírási pályázat jutalmaként erdélyi utat tehetett, onnan hozta a szép hímzést. Férje tizenegy éve Fűzfőn dolgozik; hívták Fonyódra, de a brigád nem engedte. Ö meg a dombóvári ifjúsági tábor gondnoka. — Mindennap átmegyek, ilyenkor is. Ellenőrzőm a stégeket, körülnézek- kicsit. Figyelem a vizet, sirályok röppennek fel. •Gyönyörű. Ide tartozom. Leskó László Megsz nvedett Kánaán
