Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-18 / 272. szám
„Algéria messze van' őszirózsa — piros rózsa címmel kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban az őszirózsás forradalom 60. /évfordulója alkalmából. Kincset találtai Ráérősen, időt múlatni mentem föl a padlásra, mi. után kiténferegtem magam a ház körül, ahogyan szoktam, valahányszor hazamegyek. A kehes, vén grádics panaszosan nyögdécselt a talpam alatt: elszokott már attól, hogy cipekedjék. Dicsérnem kell az eszemet ezért az ötletért. A sok kocát között olyan mérhetetlen kincset találtam, hogy Darius is megirigyelte volnk. Ha azt mondom, hogy rozsdás •jérfogótól a szúrágta Nepo- uki János-fejig minden volt ; kupacba hajigálva, ezzel orántsem érzékeltettem a orlepte limlomnak e tobzódását. Ahova néztem, mindenütt csüngött valami. A kémény oldalába vert kam- pós szegen nyűtt szörtarisz- nya, arrébb csecses korsó, mellete lopótök. Az egyik szarufa alól elfeketült mir- uszkoszorú-maradvány kandikált elő, de láttam földugva a cserép alá faragott os- ;ornyelet, faliórasétálót, cifra széklábat, tokmányt kaszajcő- vel, bajonettet, hagymaásót és puha kamáslit. Csak Pesten. az Ecserin lehet ennél több régiséget látni. Igen. de ezek itt emléket, hangulatot villantottak föl. Még egy koronafáról vágott kaszatakaró is tikkasztó aratásokat juttatott az eszembe. Eltűnődtem egy kicsit a múlton, aztán éppen indulni akartam vissza, amikor a másik oldalon, a kivénhedt káposztagyálu, néhány korhadt ágydeszka és a szétrágott malacetető-vályú társaságában észrevettem valamit. A mi öreg citeránkat! »Hát te ide kerültél?« — szóltam hozzá boldog meglepetéssel, mint rég látott, kedves ismerőshöz, és furcsa izgalom jött rám hirtelen. Áhítattal fölemeltem, s amint a sűrű pókhálótól letakarítottam, egér rágta gabonaszemek hullottak ki belőle. Még húrok is zizegtek rajta itt- ott, az egyik oldalán pedig tisztán olvashattam a nagyítóval girbegurbán beleégetett sort: »Készítette N. S. 1925. évben-". Hát persze! Az akkurátusán kifaragott fejrész, tetején a szív alakúra vágott lyuk, a bemetszett végű szögek Nagy Sándor ezermester szomszédunk tudós kezére vallottak. Simogattam, dédelgettem a drága jószágot, aztán vallatóra fogtam, hogy mire emlékszik még. Megpöccintettem o maradék húrokat, mire valósággal föluj jongott: »Esteledik a faluba... Hát ez csodálatos. Hipp-hopp, máris visszapoty- tyantam jó harminc esztendőnyit az időben, s életre kelt egy akkori farsangi kép. Mint suttyó gyerkőcöt, délután megvesztegetett a né- ném: nyargaljam végig a Zöldág utcát meg a Csonka sort, zörgessek be ide és ide, hogy estére nálunk lesz a ci- terabál. Jöttek is mindnyájan. És micsoda murit ■ csaptak! A lányok meg a legények majd kirúgták a ház oldalát, s a hangulatot — nem hazudok — ennek a citer ának köszönhettük. Ügy csengett a hangja, hogy gyönyörűség volt táncolni rá, vagy a szünetekben népdalokat énekelni. A patkós csizmák meg a szöges bakancsok annyi port rugdostak föl az agyagpadlós szobában, hogy a lámpa végül nem kapott levegőt, s az üvegére ragasztott kenyérhéjjal kellett a lángját fölcsalogatni. Nem számított. A mi citeránk oly tüzesen szólt, hogy az önfeledt vidámságot csak az éjfél tudta abbalwgyatni. Izgatottan faggattam tovább, mihelyt asztalhoz jnKészülnek a közéletre Kétszer találkoztunk egymás után. Először akkor, amikor a képviselőcsoport a kaposvári Tanítóképző Főiskolán ülésezett Keresztes Mária, a kollégiumi bizottság titkára a kollégium bejárata előtt várta az igazgatóval együtt Lo- sonczi Pált és a többi képviselőt. S két héttel később még nagyobb megbízatást kapott; ő mutatta' meg a kollégiumot a Minisztertanács elnökhelyettesének. Nagy Tibor adjunktus, kollégiumigazgató menet közben odasúgta, hogy nem árt, ha így is gyakorolják a hallgatók a közéletben való szereplést. Aczél György mindenre kíváncsi volt, nem fogyott ki a kérdésekből. Amikor a kollégium tetejéről Kaposvárral ismerkedtek, megkérdezte Keresztes Máriától, hogy hová valósi. — Villányi. — No csak, az az én hazám. S hova megy a főiskola után? Vissza Villányba? — Igen. — Maradjon is hű Villányhoz! Ez a beszélgetés járt a fékemben, amikor harmadszor találkoztunk. Most azonban csak ketten társalogtunk. A szőke, kékszemű lány másodéves. — Tartja a kapcsolatot Villánnyal? — Visszajárok az iskolába: órákat látogatok, beszélgetek. Jó a kapcsolatom a tanárokkal, szerettek, amikor oda jártam. Az osztályfőnököm ajánlotta, hogy legyek peda- gósus. Nagyon szeretnék visz- szamenni Villányba, bár most sok fiatal került oda. Az is igaz viszont, hogy szükség van tanítókra, most volt a körzetesítés ... — Van a családban pedagógus? — Nincs. A szüleim fizikai dolgozók a Villányi Állami Gazdaságban, a húgom elsős Pécsen, a Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskolában. Azt mondta nekem, hogy ő nem lesz pedagógus. Én szintén abban az iskolában érettségiztem; arra gondoltam, ha esetleg nem vesznek föl a főiskolára, azért legyen egy szakmám. — Megszokta már Kaposvárt? Bólogat. — Most már igen. Pécs után azonban egy kicsit furcsa volt az elején. Keresztes Mária tevékenyen részt vesz a főiskola közéletében. Tavaly a második félévben két jelölt volt a kollégiumi bizottsági titkár tisztére; ő egy szavazattal többet kapott. A főiskolai KISZ-bi- zottságnak szintén tagja. — Mi a feladata? — A hallgatók érdekeit képviselem, figyelemmel kísérem a kollégium életét Amit kérnek a kollégisták, például új tévét, vasalókat, kisebb javításokat, azt teljesítik. Az is fontos, hogy a főiskolai és a kollégiumi program ne ütközzön. A KISZ-bizottság ülésén mindig szólok is, ha kell. — Nagyon szép a kollégiumi szobák dekorációja. — Igen, most kezdődött a verseny a szobák között. Ezt majd az év végén értékeljük. Tisztasági verseny is van a hálók között — Sok az elfoglaltsága? — Általában foglaltak az estéim: bizottsági ülés, rendezvény, diszkó. Legföljebb egy-egy jó tévéműsor, .színház, mozi fér bele ... — Fölkészíti-e a főiskola a hallgatókat a közéletre? — Szerintem kapunk elég ismeretet és útmutatást, de nem mindenki sajátítja el. Rögtön meglátszik, ki érdeklődik a más munkája iránt... Vannak köztünk ilyen különbségek. Rohamosan közeledik a félév, s őt már a vizsgaidő- szak foglalkoztatja. A beszélgetésükről viszont ifjúsági fórumra sietett Ott tárgyalták meg az apró-cseprő ügyeket, így az ifjúsági parlamenten a nagyobbak kerülhetnek a reflektorfénybe. Lajos Géza Os»iró%®a — piros rózsa Sötét szemek világa — Hidegvam itt Nem úgy süt a nap, mint Algériában. Meleg ruhát kellett venni, erősen fúj p szél. Otthon a tenger, a narancsfák, a meleg. Neked is látnod kell a mi országunkat. Nyáron, ha hazamegyünk, te is eljössz velünk. Sötét szemű, fekete hajú, nyurga, huszonkét éves fiú Bellout Rabah. Magyarul beszél, s a szavak némelyikén el is gondolkodik: — Vannak nehezen érthető szavaitok — mondja. — Ilyen a nagyravágyó. A francia megfelelője azt jelenti, hogy például egy fiú, aki sokat tanul, mert művelt, okos akar lenni. Ez jó tulajdonság. Nálatok ném az. Ezzel a szóval itt nem dicsérnek. Még sok ilyen van, egy kicsit nehéz megérteni. Én beszélek arabul, franciául, angolul, flamandul, de mind közül a magyar a legnehezebb. Bonyolult a nyelvtana. Rabah olyan választékosán beszél, mintha éveket töltött volna magyar emberek között. Hosszú ujjai közt forgatja a cigarettát, s egy kis mosoly fut át az arcán. — Tudód, mi muzulmán vallásúak vagyunk, otthon a szüléink előtt nem szabad dohá- nvoizni. Aki gyakorolja a vallását, az nem ihat és nem dohányozhat; mi hívők vagyunk, de nem gyakoroljuk. Mire letelik a négy év, én is magyar leszek. Alkalmazkodnunk kell az itteni emberekhez, az itteni élethez. Vannak persze furcsa dolgok Is, mint a hideg és az étel. Amit úgy neveztek, hogy tészta, azt nem nagyon szeretjük. Győrben főztünk algériai ételt a magyar barátainknak. — Van itt is barátod, RaCsandes, szerény fiú Cherbi Rachid. Nehezebben beszél magvarul, mint társa, néha arabul kérdi a szavak jelentését -s — Van, aki nem ismeri a mi országunkat. Aki tudatlan, sok mindent mond. Éri szeretek nálatok lenni, tanulni akarok. Ha hazamegyek, katona leszek, utána pedig dolgozni fogok. — Otthon hogyan éltetek? — Az édesapám nyugdíjas, Tizi-ouzouban lakunk. Olyan az élet, mint itt. Algéria 1961- bsn lett független, most fejlődik az ipar és a mezőgazdasága. Szükség van szakemberekre. Főiskolára, egyetemre inkább csak a fiúk mennek. A lányok otthon vannak vagy dolgoznak. Erős a vallás, nagyon sóik a gyerek. Van olyan család, ahol 16—13 gyerek is van. — Mi tizenhármán vagyunk testvérek — mondja Boufis Farid, akinek csupán a neve árulkodik arról, hogy arab. Haja vöröses szőke, göndör, s bőre szinte áttetszőén világos. Bármely európai országban születhetett volna. — Ennyi gyereket hogy tudnak eltartani a szüleid? — Három lány van; az egyik nővérem tanárnő, a másik bíró lesz Ök is külföldön tanulnak. Édesapám rendőrtiszt Nagy házunk és földünk van. A kisebb testvéreim szintén tanulnak. A mi társadalmunk most fejlődik; az emberek felvilágosultak, ma már kevesebb gyerek születik. — Milyen az iskolai rendszer Algériában? — Az általános iskola hatéves, a középiskola négy. Ezután még három évig tanultunk: ez fölkészítés az egyetemre. Én középiskola után dolgozni mentem egy húsüzembe. Ha itt végzek, még főiskolára is akarok menni. Sokan tanulunk külföldön. — Nem nehéz magyarul tanulni a tantárgyakat? — A szakszavakkal van csak bajunk. Legjobban a matematikát szeretjük: azt nem keli tanulni, az a fejünkben van És ismerünk ám magyar verseket is, Rachid még énekelni is tud magyarul. A fiúk biztatására Rachid halkan énekelni kezd: »-Tavaszi szél vizet áraszt...« Almos szemű, kreol bőrű fiúik sietnek reggelente a kaposvári Kinizsi Pál Élelmi- szeripari Szakközépiskolába. Szokatlan nekik a korai kelés, de nem mulasztanak. Tizenöten most tanulnak magyarul, majd Orosházára mennek szakközépiskolába. Tizennégyen félévig Győrben ismerkedtek a nyelvvel, most már a húsipari szalonát tanulják. Né-*» év múlva szakemberként térnek haza Algériába. Izményi Éva Könyvespolc Dél-dunántúli képzőművészek bah? — Nem, itt még nincs. Az emberek kedvesek, de még egyikkel sem tudtam megbarátkozni. Tudod, mit gondolnak rólunk? Azt, hogy a mi ételünk krokodilhús, az italunk krokodiltej. j. — Ez nem igaz, Rabah! Megsértettek, hogy így be: szélsz? ^ — Nem. Ez csak vicc volt.. tottam vele, ® nagyjából rendbe kapkodtam lazult húrjait. »Tudod-e azt a nótát, hogy...?" Mind tudta, semmit sem felejtett el. A »De szeretnék hajnalcsillag lenni" kezdetűt épp olyan készséggel zengte végig, mint azt, hogy »Hosszú útról visz- szatérni nem lehet"... Ügy éreztem, a szokottnál is buzgóbb ez a vén citera; szinte viszi-vezeti az ujjaimat a megviselt kottázat fölött, nehogy eltévesszem a káden- ciát. Sőt, a kezdeti ujjongás után mintha sírásba, majd zokogásba váltott volna. Semmi kétség, azért rimán- kodott, hogy ne hagyjam tovább a haszontalan lomok között, hozzam magammal a városba, majd meglátom, ő mennyi örömet tud nekem szerezni. Igazat mondott. Azóta, hogy várt fogásomba vettem, elhoztam a könyvek, a magnószalagok meg a színes képek közé, sok-sok boldog percet szerez. Mindig kéznél van. Este, ha bebukok az ajtón, és azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, csak meg kell cirógatnom immár fényes-rendes húrjait. Olyan szépséges dallamokkal hálálja meg barátságomat, hogy elillan tőle minden fáradságom. V. N. L Az egyéni különbségek mellett vannak-e közös feladatai, eszméi, céljai, problémái Dél- Dunántúl művészeinek? Ennek a nyomába szegődött Tüskés Tibor, amikor interjúsorozatot írt a Jelenkor folyóirat számára. A beszélgetések anyaga most könyvalakban is napvilágot látott a Jelenkorkönyvek között. »Beszélgetni szeretnék az alkotókkal — festőkkel, szobrászokkal, szőnyegtervezőkkel, keramikusokkal, grafikusokkal —, kérdésekkel faggatva őket: Hogyan indultak? Mit jelent ma Dél-Dunántúlon élni, dolgozni? Hogyan alakult pályájuk, épül művük? Milyen gyökerek kötik őket korokhoz, társadalmunkhoz?« — jelzi az író. Mi pedig azért idézzük ezt, hogy érzékeltessük: közös gerincre épülnek ezek a portrétikus interjúk. Természetesen lesznek majd olyan bírálói könyvének, akik neveket sorolnak: kiknek lett volna még helye a kötetben. Bizonyára akadnak ilyenek — Somogybán is — néhányan. Viszont a megrajzolt portrékkal, az interjúalanyok megnyilatkozásaival sikerült nemzedékek, tendenciák, szemléletek sokszínűségét érzékeltetnie Tüskés Tibor József Atti- la-díjas írónak, s ez önmagáért beszél. A könyv hiányérzetünk bizonyos tartományait számolja föl. Berta Bul~ csu íróportréi után most képzőművészekről is közelképet kapunk az új kiadvány segítségével. Bizonyos értelemben nyilvános műteremlátogatás ez: alkotói titokba pillanthatunk, ugyanakkor közel kerülünk magukhoz az alkotóhoz. A könyvben szereplő tizenegy képzőművész közül négy somogyi vagy somogyi származású: Martyn Fererc, Soltra Elemér, Honty Márta és Bors István. Szó esik az utolsó fejezetben a dél-dunántúli alkotótelepekről, köztük a nagyatádiról is. A portrék legnagyobb értéke a nyíltan kimondott szó: ez egyaránt jellemzi a kérdezőt és a válaszolókat. Hiszen »darázsfészekbe« nyúl, aki ezt a témát választja magának. Vidéken élő alkotók közérzetéről kapunk itt híradást: miért elégedett az egyik, s miért érzi magát mik- rokömyezetbe zártnak a másik. Milyen a kapcsolatuk a megszólaltatott művészeknek egymással — ez is kiderül a kötetből. Van-e azonosítható a Dél-Dunántúlon élő alkotónemzedékek között, közvetve erre is választ kapunk. A szerző nem egyforma ismeretanyaggal érkezett beszélgetőpartnereihez, mégis egyformán míves, színes képet kapunk itt mindenkiről. Néha szinte »felelgetnek egymásnak a művészek ezekben az interjúkban. Vérmérsékletüknek, habitusuknak megfelelően fogadják az érkezőt. Martyn Ferenc a »nehéz« interjúpartnerek közé tartozik. Altorjai István maga ajánlkozik. Egy azonban közös ezekben a képzőművészekben: vidéken élnek, de eddigi életművük a példa rá, hogy távol a vidékiességtől, a provincializmustól. Olyannyira, hogy Honty Márta például még ezt is leszögezi: »Azt akarom, hogy amit csinálok, ne népművészeti, hanem magyar legyen. Magyar művészetet szeretnék csinálni. És egyénit.« Ami viszont a nagyatádi alkotótelep létrejöttét, az ennek érdekében munkálkodókat illeti, ez a kötetben kissé leegyszerűsített: a szerző nem ismerhette »belülről«, et: természetes. Emiatt szerepel hangsúlytalanul, tanácsi szervezőként az egyik, kezdetben meghatározó alkotó neve. A könyvet műmellékletek egészítik ki. L. L.
