Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-02 / 259. szám
VfcMtirak, vitatechnikáik HBiüluUUÜEnek természetes tertoaékai a viták. Ezek a párt, a különböző társadalmi szervezetek, az állami testületek életének éppúgy alapvető megnyilvánulásai, mint ahogyan jelen vannak a munkahelyek mindennapos gyakorlatában. Szocialista demokratizmus — pártde- mokrácda, tanácsi, üzemi, szövetkezeti demokrácia — elképzelhetetlen viták nélkül. Ezek során formálódnak ki a döntések, az elhatározások; a viták adnak módot arra, hogy az emberek gondolataikkal, tapasztalataikkal, javaslataikkal hozzájáruljanak a közös ügyek megoldásához. Nézetek és felfogások csapnak össze a vitákban, ám ezek mögött emberek állnak A vitákban »nem testetlen eszmék és gondolatok, hanem eleven emberek vesznek részt«, ezért a viták mint sajátos »emberi jelenségek-“ is szemügyre veendők. Nem utolsósorban abból a szempontból, mennyire segíti vitakultúránk és vitatechnikánk a szocialista demokratizmus érdemi érvényesüléséhez szükséges tartalom kibontakozását. Címkék nélkül Kezdjük egy pozitívummal: mai közéleti vitáinkban nem szoktuk tapasztalni a »címkék« osztogatását Érv feszül érv ellen, s immár természetesnek látszik, hogy semmiféle megbélyegző — illetve annak szánt — jelzó nem húzhatja le a mérleg serpenyőjét egyik vagy másik álláspont javára. Megszoktuk, hogy a bélyegzó rásütése nem pótolhatja az érvelést a bizonyítást, ezért nem is igyekszünk igénybe venni ilyen eszközöket Közéletünk fiatalabb résztvevői számára ez természetes dolog. De azok, akik részesei vagy tanúi voltak régebbi idők írásos vagy szóbeli vitáinak, jól tudják, miféle beidegződéseket kellett levetni, amíg eljutottunk idáig. Ehhez meg kellett újulnia munkastílusunknak» a közélet légkörének, de meg kellett változniuk az objektív körülményeknek is, hogy ez lehetségessé váljon. Meg kell becsülnünk ezt a fejlődést, látnunk kell értékét, és meg is kell őriznünk. Aanfl Is Inkát**, mert ha maguknak a nyilvános vitáknak a folyamán, az érvek pótlására nem is kerülnek elő »címkék«, de a folyosói minősítésekben még jelen vannak. (Ma ugyan — s ez is a körülmények változásával függ össze — már nem any- nyira a »revizionista« és a »szektás«, inkább a »konformista« és a demagóg« ellentétpárja hangzik el a leggyakrabban.) A jelenség persze magyarázható. Hiszen az emberi gondolkodás sajátosságaiból fakad egy-egy új jelenségnek, megnyilvánulásnak az ismert fogalmakhoz való társítása. (Aztán, mi tagadás, némelykor a minősités nem is teljesen jogosulatlan.) »Magánvéleményünkben« tehát lesz és olykor lehet is helye a jelzőknek — a lényeges azonban itt az, hogy nyilvános fórumokon soha ne szerepeljenek bunkóként, és soha ne helyettesíthessék az érdemi érvelést Szenvedély és sértődés De ha a megbélyegző címkék nem is fenyegetik már a közéleti viták résztvevőit, mégis vannak a vitakedv kibontakozásának szubjektív akadályai Ezek közül az egyik legjelentősebb ma — úgy tetszik — a személyes érzékenység, vagy fogalmazzunk’ élesebben : a sértődékenység. Nem ritkaság az a típus, aki mindenféle ellenvéleményt szinte személyes sértésnek tekint akiben azonnal »fölmegy a pumpa«, ha az övével ellenkező nézetekkel, véleménye helyességének kétségbevonásával találkozik. Az ilyesfajta reagálás pedig nyilvánvalóan nem ösztönöz vitatkozásra, másféle vélemény kifejtésére. A szenvedély, az elfoglalt álláspont melletti személyes elkötelezettség természetesen senkinek sem róható feL Senkitől sem várható el, hogy a vitában hideg közönnyel és szenvtelenséggel kísérje nézetei, javaslatai sorsát. A szenvedélyesség valóban inkább elismerést érdemel, mintsem megrovást. A baj ott kezdődik, amikor az ellenvélemény a személyes presztízs sérelmének tűnik, az ffietS a nézeteinek szóló bírálatot saját személye elleni támadásként fogja fél, s úgy is reagál. A túlzott érzékenység elburjánzása kifejleszti a nyűt polémiától való tartózkodás reflexét, ami azután már olyankor is működésbe lép, amikor erre semmiféle ok nincs. Nehéz lenne kimutatni, hogy milyen mértékben, de bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy jó néhány vitánk csak elnevezésében az, valójában párhuzamos monológok sora. Természetesen nem lenne helyes vitatkozni pusztán a vita kedvéért, vagy amikor nyilvánvalóan egyetértünk egymással. De néha olyan esetben is monológok hangzanak el, amikor lehetne vagy kellene vitatkozni. Az Igazi presztízs Mindezek étiemére Is elmondhatjuk: sok jó, tartalmas, érdemi vita zajlik a közélet, a pártélet fórumain. S ezt kimondani egyáltalán nem valamiféle kötelező áldozat a »pozitív kicsengés« oltárán, hanem egyszerűen a valóság tényeinek leszögezé- se. S hogy ez így van. abban bizonyára közrejátszik egy, a korábban említettekkel ellentétes pozitív jelenség. Nevezetesen az, hogy az utóbbi időben szaporodik azoknak a felelős vezetőknek a száma, akik nem arra büszkék, hogy kivétel nélkül mindig nekik van igazuk, hanem arra, hogy nékik lehet ellenmondani, velük lehet vitatkozni és meg is lehet őket győzni. Számukra az jelenti a presztízst, hogy olyan embereket tudnak munkatársként kiválasztani, olyan emberek tudnak mellettük felnőni, akik adott esetben helyesebben, jobban látnak egy-egy kérdést, mint ók. S ezt nem szégyellik, sőt egyenesen vezetői tevékenységük érdemének tekintik. Az ilyen szemlélet terjedése biztató dolog. Több más előnye mellett, bizonyára ked- vezőep fog hatni vitakultúránk és -technikánk további fejlődésére is. Ifjúsági klubok fiatalok nélkül Gyen« László Az üzemekben, állami gazdaságokban járva gyakran hallani a fiataloktól, hogy nincs megfelelő helyiségük; kellene egy állandó klub. A gazdasági vezetők ismerik ezt a gondot: minden fórumon segítséget, támogatást kérnek a fiatalok. A Kaposvári Húskombinát KISZ-titkára nemrég arról panaszkodott, hogy évek óta kilincselnek, de eddig még csak ígéreteket kaptak. Egy húsz négyzetméteres helyiséget használ a négyszáz fiatal. A klub technikai felszereléseit szekrénybe zsúfolták. A mikei termelőszövetkezet épületén KISZ-klub feliratot láttam. Amikor a fiatalok panaszkodtak arra, hogy nincs helyük, rámutattam a táblárá. A felelet: a terembe vezető másik ajtón újabb felirat olvasható: párthelyiség. ' Ezért csak Közgyűlésekre kapják meg a szobát, más rendezvényt nem tarthatnak benne. Gond ez a fiataloknak. Van azonban olyan eset is, amikor a fiatalok nem élnek a lehetőséggel. Például a VBKM Kaposvári Villamossági Gyárában. A történet azzal kezdődött, hogy a fiatalok verték az asztalt: kell a klub, ahol szórakozni tudnak. Az ifjúsági parlamenten többen is szóltak ennek érdekében, s a ’gyár mintegy félmillió forint költséggel elkészítette a várva várt ifjúsági klubot. Nem is akármilyen ez a klub; faburkolat a falakon, bárpult, hűtőszekrény, kávéfőző gép, televízió, biliárdasztal és játékok. Mindenki boldog, mert lám, mégiscsak sikerült! Érdemes volt! Négy-öt hónapig munka után oda mentek először a fiatalok. Aztán kezdett csökkenni a látogatók száma; a klub vezetőjének kellett toboroznia őket. A legnagyobb hangúak gondolva, hogy megtették már a magukét, nem mentek el a programokra. A diszkó tele van, de nagyrészt — nem a gyáriakkal. Az egyéb műsorokon pedig üres a terem. A meghívott előadó öt \ embernek tartott élmény- beszámolót Angliáról. Mi történt? Rossz a szervezés? Aligha. A programajánlat tartalmas, vonzó. A VBKM Kaposvári Villamossági Gyárában hatszáznál több fiatal dolgozik, közülük ötven tagja van a klubnak, A rendszeres látogatók száma ennek is csak a töredéke. A klubvezető kérdőívet állított össze, és mindenkinek a kezébe adta. Talán kiderül, hogy hol hibáztak. Az első kérdés: jár-e a klubba, ha nem, miért. Néhány válasz: kevés az időm, családom van, vidéken lakom, megváltozott az érdeklődésem, minek? Kár törnie a fejét a klubvezetőnek, hogy hol rontotta el. Nem ő hibázott. A fiatalok kiharcolták a klubot; gyorsan birtokukba vették, és lassan közömbösek lettek. Csakhogy ez félmillió forintjába került a közösségnek. I. Ê. A budapesti VII. kerületi szerb—horvát nemzetiségi gimnázium több mint száz diákja kétnyelvű oktatáson sajátítja el a tantárgyakat. • • Öregasszony almával Az őszi szél, ha most fölerősödne, biztosan összekócolná rőt haját — de a levelüket hullatú gyümölcsfák között csak ímmel-ámmal ficánkol át olykor egy enyhe fuvallat. Meg aztán ott a kendő, a fekete fejtakaró. Szorosan tapad a homlok magas boltozatára. Ennek az öregasszonynak talán nincs is haja.., És sohasem fejti le ránc szántotta bőréről ezt a sötét burkot ... Mintha odanőtt volna a kendő a viselőjéhez. A szókTe nem vagy olyan nagy kövér Az ország legjobb fiatal hentese Ponekker László kőzépma-1 gas, elegánsan öltözött 19 éves fiatalember. »Mellesleg« az ország legjobb fiatal húsipari szakmunkása. Magyarul hentes. Október 21-én vette át Győrben a szakma ifjú mestere országos verseny -első díját De kezdjük az elején.' — Véletlenül lettem húsos. Apámnak tetszett ez a foglalkozás, ő akarta. Az iskolában, Faddon, csúfoltak a társaim. Akkor megfogadtam; azért is megmutatom, hogy ezzel a szakmával is viszem valamire. És amióta dolgozom, egyre jobban megszeretem. A Tolna megyei vállalat ösztöndíjával kerültem a kaposvári szakmunkásképzőbe. Amikor végeztem, nem tudtak elhelyezni, mert nem volt Szekszárdon húskombinát Azt a feltételt szabták; ha nagyüzemnél dolgozom, akkor nem kell visszatéríteni az ösztöndíjat. Itt tanultam, magától értetődő volt, hogy a Kaposvári Húskombinátnál helyezkedtem el. 1976-ban Szegeden megnyerte a szakma kiváló tanulója országos versenyt Nem kellett tovább tanulnia, áprilisban felszabadult. Május 17-én már dolgozott is, 12 forintos órabérért. — A mostani versenyre való felkészülés során Lukács György üzemmérnök segített az elméleti dolgokban, kaptam némi munkaidő-kedvezményt is. A gyakorlati készülődés pedig egyenlő a munkámmal. A verseny kétfordulós volt. Szakmai, munkavédelmi és politikai elméleti tesztet oldottunk meg az első napon, a másodikon pedig a gyakorlati feladat négy félsertés megmunkálása volt. — Mit rejt ez a szó: megmunkálás. — Annyit, hogy például angolszalonnát, császárt, húsvéti sonkát, kolbászhúst meg eíféléket kell csinálni a disznóból. Megjegyzem, már ez a szó, hogy disznó, »szabály- sértés«, mert nálunk csak sertés van. Szigorúan szabvány szerint kellett dolgozni, és egy fél disznóra húsz percet kaptunk* — Mennyiben különbözött ez az üzemi munkától? — Itthon is gyorsan dolgozunk, s a szabvány sem más. Csakhogy a versenyen még a szépségre is ügyelnünk kell, mert nagyon szigorú a zsűri. — A szakmája és a szépség a köztudatban nincs »egy kalap alatt«. — Sajnos, ez így igaz. Érdekes, hogy ha a fiatalok között vagyok és beszélgetünk, sohasem hiszik el, hogy hentes vagyok. Azt mondják, te nem vagy olyan nagy kövér, nincs lapát tenyered ... Persze, ha egy lányt fölkértem táncolni és beszélgettünk, nem mondtam el neki, hogy mi a szakmám. Nem mintha szégyellném, csak hát egy kapcsolatot meg kell teremteni, és hiába kezdek el az előítéletek ellen harcolni azon melegében, ha otthagynak. A lány, akivel járok, először nem hitte el, hogy »böllér« vagyok, ma már elhiszi, és nem bánja. De ha rögtön így kezdjük, nem biztos, hogy ilyen tartós lesz a kapcsolatunk. Az előítélet pedig nem egy ember hibája. — A vállalat megbecsüli azt, aki törekszik? — Két év alatt majdnem a kétszeresére nőtt az órabérem. És nálunk sokkal jobbak a szociális körülmények, az öltöző, a mosdó, az étkezés, mint másutt. Pápán is dolgoztam egy ideig. Tanulmányoznom kellett az ottani rendszert, mert a kaposvári új sonkaüzem dolgozóit itthon majd meg kell tanítani néhány dologra. Tíz oktatójelölt volt három hónapig Pápán, majdnem a legfiatalabb vagyok közöttük. — Tervei? — Most vagyok negyedikes a szakközépiskolában, a levelevő tagozaton. Érettségi és technikusi minősítő után a szegedi élelmiszeripari főiskolára szeretnék jelentkezni. Megszoktam már a vizsgákat a versenyeken, remélem a felvételi is sikerül. — Elégedett? — Erezhetném másnak magam? Szeretnek a munkatársaim, jó szakmám van. Koromhoz képest nagyon »jól állok«. Tanulhatok. És a mindennapi »múló« örömök.. Megnyertem a versenyt, külföldi út lesz a jutalma a háromezer forintos vásárlási utalványon kívül. — Az utalványt mire használja? — Már odaadtam anyámnak. Majd ő vesz valamit magának rajta. Ltrfhár Pét« nya lóg rajta, le egészen a földig. A fekete szvetter uj- jai messzire libbennek a csontos csuklóktól minden mozdulatnál ... — Hát kidobtak engem, mint a semmirekellőt... Édes fiacskám, még azokat a kis bútorokat, abroszokat sem adták, amiket én őrizgettem sok-sok éven át. ;. A vásott kötényben hullott alma. Csak a földről szedhette, fölnyúlni az ágakig, dehogyis bírna. Vagy mégis? Aprócska öregasszony, túl a nyolcvanon, remegő kézzel. Madárijesztőnek hinnénk, amint a fa alatt áll, s két karjával, mintha röpülni akarna, a lomb alján lógó almákért ágaskodik... A gyümölcsök kigördülnek a kötényből, belepotyognak a vödörbe. Talán válogatja majd vagy mind megeszi a jószág? — Mondtam én, vigyenek a temetőbe, itt van mindjárt, a házakon túl. Vagy megyek egy autó alá, csak ne bántsanak ... Látja, itt most jó. Itt. -ahol vagyok, ezeknél, ni. De van énnekem saját házam, oda mennék én örömest. Hazamennék, pedig ott már kályhám sincsen, azt is elvitték, meg még sok mindent, ami az enyém volt. Meghaltam volna én szívesen, de ezek befogadtak, szobát adtak, ennivalót kapok tőlük... Vigasztaljuk. Kérdezzük, miért van ez így? Időbe telik, amíg rájön az ember: ez •az öregasszony süket. Nem egészen, de majdnem teljesen. Odahajolok az egyik füléhez — mondják, arra még • hall valamit —, ordítom a szavakat. Aztán abbahagyom, mert az utcai járókelők megállnak, benéznek a kiskapun: már megint ki kiabál evvel a szerencsétlennel ? A nagy házban parányi, tiszta szoba. Fürdőszoba volt — most öreg ágy áll benne, meg kis szekrény, kályha, szék. A falakon képek. Itt semmi sem az öregasszonyé — csak a nyomok a gyűrött párnán, dunyhán. Korán kelt, sietett — az ágy vetetlen maradt Ha a visszasírt házában élne, szegényesebben és talán rendetlenebből lakna, mert ugyan ki nyitná rá az ajtót? Itt befogadták, átmenetileg otthont adtak nki — közben folyik a per a régi házért... — Nem tudok én írni, de olvasni sem. Mindenemből kisemmiztek. Ugye azért van itt, hogy visszasegítsen engem a magaméba? Ugye megkapom azt a házat? Mondanám — kiabálnám, hogy meghallja —: olvastam az első fokú bírói Ítéletet, hallottam a föllebbviteli tárgyaláson hozott döntésről, Arról, hogy az a ház őt illeti, csak éppen a beköltözés nem megy simán. Az utcai nézelő- dők is a választ várják, hogy továbbvigyék, amit hallottak, s ez visszatart attól, hogy kimondjam a kérdésre a feleletet... Ott, abban a régi házban talán a tető Is beázik. Málladozik a vakolat kívül-belül. Kerítés nincs, néhány odavetett, rozsdás gazdasági eszköz mutatja az elhagyatottságot — ám a falak között mégis élnek. Egy öregember meg egy öregasszony lakja a perelt házat... — Az a ház az enyém, jogtalanul laknak benne ... A bólintást érti, s szeméből átcsillan a könnyfátyolon a bizakodás fénye. Reménykedik a -hazaköltözésben, még ha itt mindene megvan is, s otthon szegényebb lesz. Miből fizeti az ügyvédet, aki minden tárgyaláson képviseli? A költözködés egyszerű lesz, hiszen magán viszi, amije van. A csupasz házat legalább annyira lakhatóvá kell tenni, hogy alhasson, fűt- hessen benne — telik-e majd rá? Az égen felhők sűrűsödnek. Hideg szél kerekedik, felborzolja a bronzszínű lombokat, s lepöccint egy-egy levelet az ágakról. Az öregasszony a magasba néz, szemével az előbukkanó napba hunyorog, s mintha mondaná: még tart az ősz, ne gondoljunk a téllel... Hern esz Ferenc Szerb-horvát nemzetiséül közéoiskola
