Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
Á nemzet szerelmese írta: Krúdy Gyula R égebben kertekben, ligetek szélein, elhagyott gyalogösvények mentén találhatni sírokat, »melyeiknek lakójáról mit sem tudhatni. Különcködő ember volt, nem akart a temetőbe menni a többiek közé, éjszaka magányosan sétál a holdvilágban — gondolja magában az utazó, mit útja tovább viszi az elhagyott sír mellett. A Thurzók és Csáikyak kis felvidéki templomok falaiba szerettek temetkezni, ahol a papok a világ végeztéig misét mondanak az istenfélő urakért, — Mitskei Miklós a füredi erdőn, elhagyott tisztáson óhajtott nyugodni, mint régi fametszetek mutatják az érzelmes lelküekmek való nyugvóhelyet, mint az Anyeginben Lenszky bús sírhalma. A sírhalomra szomorú fűz ráborul és a nyulak, rókák nesztelen járása nem veri föl a csendet. Néha egy gyászfátyolos hölgy — nem minden évfordulón — lassú léptekkel hozza virágait és elgondolkoz va telepedik a hantra. Míg odalenn Mitskei Miidós nyírségi földesúr boldog-boldogtalanul nyújtogatja fáradt tagjait Mitskei — akiről mindnyájan tudjuk, hogy a múlt század hatvanas éveiben a legboldogtalanabb szerelmes volt Magyorországon, mert egy csalfa táncosnőt imádott, akit már nem is látott, a kezdő humoristák tán éppen Mitskei úron élesítették pennájukat és ha boldogtalan szerelmest metszett a fametsző kalendáriumokba és ócska képes újságokba, szintén róla vette a modellt, hogy mindenki okuljon e komor gavallér példáján és a nők a védegyleti bálon busongó ro- konszenwel kérdezték meg gavallérjuktól a füzértánc alatt: vajon még mindig levett kalappal kezében, Byron- köpenyben és lehajtott fővel áll-e Mitskei Miklós a nagy fa alatt, mint tavaly a Tanulságos Bakonyi Kalendáriumban megrajzolták — a komor gavallér bántódását korának egész érdeklődése kísérte. A füredi vendégek széjjelvitték hírét Mitskei tragikumának az országban — Pesten és Kassán, de még az ecsedl láp mellett is néha megütött valaki egy hangot a téli esték beálltával, a népmesék és plétyák órájában, a nemzet szerelmesének bajáról, »Szerelmes, mint Mitskei« — kapta föl a szólásmondás az egykori daliás gavallér nevét, aki még nemrég, ötvenben osztrák katonatisztek- bálját agarászostorral egymagában szétverte. A z esztendő fordult, és Füredre újra szállingózni kezdtek a vendégek. Az asszonynép talpa táncra viszkedett — mint abban az időben mondták —, a férfiemberek eljöttek sava- nvúvízet inni, mert a tél hosszú volt s gyomrukat túlterhelték. Bizay úr, a »-nemzet bárója, hollófekete parókát rendelt Becsben, és a hin- tókrói lesegítve urambátyá- mékat, titokzatos 6zemhunyo- rítással mondta: — Mitskei sírhelyet keresi — A manóba! — felelték urambátyámék, és az egykori hetyke gavallért alattomos, sunyi tekintettel mérték végig, mint a vásáros lovat. A dámák szemükhöz igazították a lorgnettet, csupán egynéhány kisasszony arca lett halo_ ványabb, akik titkon szerelmesek voltak a nyírségi gavallérba. Mitskai sírhelyet keres. Estella, a híres füredi leányzó — aki éppenúgy, mint mindenkinek: Mitskei- nek is menyasszonya volt egynéhány héten át— nyomban megtalálta az idevaló verssorokat és naplójából fölolvasta másnapon a sétányon: VLADIMIRNEK Csalit között a faluvégen Két összenőtt fenyő tövében Egy karcsú emlékoszlop áll, Alatta csermely folydogáL Egy öreg dáma, bizonyos lömösváriné megcsukló hangon fölsóhajtott: — Tehát igazán meg kell halni szegénynek. Hisz alig múlt harmincéves. Tömösvári bácsi, a »molt ldők«-ből szelíden tömködte meg csibukját: — Csillapodjon kedves! ö maga kereste sorsát; 6enkit sem okolhat érte. Az öreg Esterházyban, amelynek leeresztett zsalugá- terein a holdsugár keresgéli a repedéseket, az álomba merült szobákba a csend gyakran hallott elfojtott zokogásokat, amit álmukban sárnak a fiatal hölgyek — Mitskei Miklós meg fog halni. Szált, szállt, a bír, szájak és levelek vitték mindenfelé, Zemplénben és Baranyában. És a platánok felé, vérszegény kisasszonyok sápadikás arcára, már csupán hümmögő öreg urak termetes alakjára, abroncsszoknyás dámák lenge fátylaira, sőt, tán a vadludas, tündéri alkonyatokra is reá- szállótt valamely titokzatos köd, a legendák felhője, regék zsongó muzsikája. Ha a nádakban récére tüzelt az orwadász, mindenki fölfigyelt i Füreden. Tömösváriné ijedten sikoltott: — Most, most lőtt a szívébe... És estig mindig halott volt Mitskei Miklós, amíg hosszú, komor léptekkel végigballagott a vadgesztenyefák alatt, bő köpenyben, szemére hajtott kalappal és göndörülő, nemesen ezüstözött fürtéit a szellő meglengette. Bár senkinek sem köszönt — mint olyan férfiú, aki féllábbal már a sírban van — a tekintetek mind reá szegeződtek. A szivek megdobbantak, az ajkak megramegtek : íme, valóság, nem költők álma, hogy vannak férfiak a földön, akik a szerelem miatt meghalnak. Á Slmonyf Imre Szindbád utolsó utazása a Póstakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgál a kevésbeszédű szavak még alkonyattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlehkedtek a hordókban s hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága fölött: hogy egyáltalán, érdemes-e megvirradni még — a Póstakocsi pedig hajnalban idült útnak a jegenyék kivont kardu gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken a Nagyúr pedig lassan hányát dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sirvafakadt Magyarország Részlet a költő verséből. Krúdy óbudai otthonában Zsuzsa lányával, 1332-ben. Krúdy Gyula GRRINIDI VERES INGE dámák vadvirágot jártak szedni az erdőbe, az öregurak a gyalog- utakon gondolkozva bolyongtak, a kisasszonyok a sétányon álmodoztak, és mindnyájan alkalmatos sírhelyet .kerestek Mitskei Miklósnak, hol kedvére pihenjen halála után. A közvélemény végre egy nagy fában állapodott meg. A nagy fa az ehdöcske szélén állott — tehát levegős helyen volt —, cinkék ugráltak a közelben és a tó locsogása éjjente idáig hallatszott. Anton, az öreg bérszolga a vendégek megbízásából. egy hajnalon mély sírhelyet ásott a nagy fa tövében, és a dámák, ha különösein fejlett gyöngyvirágot találtak, eltették Mitskei halotti koszorúja számára. Néhány nap múlva Mitskei eltűnt Füredről. A mély sírüreg azonban sokáig hirdette, hogy itt kellett volna aludnia örök álmát a nemzet szerelmesének. A* írő lányával, 1925 nyarán, (D'iskay felvétele.) Az Író kötetben még meg neír Jelent elbeszélését leánya, Krúdy Zsuzsa bocsátotta a szerkesztőséf rendelkezésére. ... Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldii Ifjúkoromban még láttam. Ujjnyi, barna foltos vászondarabkálcat tartogattak amulettként mindenféle elképzelhető helyen: medál- liánban viselték a nyakukban azok, akik hajdanában maguk is részt vettek az olaszországi magyar hadseregben; a levéltárcájukbkn lepréselve, mint valami szent tárgyacskát őrizgették, akik valaha Garibaldi alatt harcolhattak Bergamónál az osztrákok ellen 1859-ben. (mert nem mindenkinek adatott meg ez a szerencse); majd 1852-ben a nápolyi magyar légió tagjai lehettek. De még azok is viselték a véres ingfoszlányt a zsuzsu- júkban vagy a szívük fölé rejtve, akik a hatvanhatodi- ki porosz hadjárat Kiapka- légiójában harcoltak Ausztria ellen. Ez volt az emigráció utolsó hősi önfeláldozása az elnyomott Magyarországért. Jött a bozontos szemöldökű Deák Ferenc, rendet csinált a szenvedő Magyarországon, de a Gari- baldi-mótát még sokáig énekelgettek a búsulásból vissza nem térhető magyar szívek: »... Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi/« Garibaldi neve volt az, amely évtizedeken át templomi áhítattal hangzott a magyar lelkekben — mint a húsvéti feltámadást hirdető harangszó. Néha mintha Kossuth Lajos dicsőséges nevét is elhomályosította volna a magyarság fölött bolyongó holdvilágos, de fellegektől borongás múlt század hatvanas éveiben, mert Kossuth csak szóval harcolt hazájáért (a londoni meetingeken), de Garibaldi karddal állott a magyarok mellé. é6 vele együtt az olasz nemzet. A legenda szerint Garibaldi véres ingét foszlányokra tépve — éppen Bergamónál. az osztrákok ellen vívott csatája után — osztotta ki emlékül az oldalán harcolt magyarok között. Ugyanitt kapott golyót a bal karjába Türr István, aki a magyar nemzetiszínű zászlót, magasra emelve az osztrák sereg elé szaladt és a seregbe besorozott magyarokat az átpárto- lásra hívta föl. Talán a Ipgromantikusabb korszaka volt a szabadság- harc utáni esztendőknek Garibaldi József korszaka. Nemcsak a reménység csa- lékony illúziói iránt kapkodó boldogtalan emigránsok Farsang végén, amikor már úgy tolongtak egymás háta mögött a mulatságra szánt napok, mint a cigányok bő- gőhordozója nyomakodik befelé az ajtón, hogy a maradék borból néki is jusson: a házi szobákból még nem halt ki végképpen a varrógép pergése, az új női ruháknak sajátságos illata: bár hervadnak az ablak közé állított bukéták, de emlékük jószagú, a táncrendeknek és legyőzőknek már történetük van, mint egy elvált menyecskének, az újságban megjelent báli névsor, benne a jól ismert névvel elfoglalta örökösnek vélt helyét a fe- hémeműszekrényben az in- gecskék között, a fodrászáé libegése nem hallatszik a grádicson: a nők ráérnek a jövőt is studérozni, mert hiszen itt van a bágyadt böjt, hosszan ásító heteivel. Ki tudná oly pontosan a jövendőt, mint a vetőkártya? Persze, csak farsangi játék a vetőkártya, amit Pesten most valamelyik kereskedő árul, ahhoz az alapos, gömbölyűre kopott, francia festők képeivel díszített kárt’ á hoz képest, amellyel a rá ! dorcigányok asszonyai és t hivatásos jósnők dolgoznak A KÁRTYAVETÖHÖZ •— hisz minden kártyára rá van írva annak jelentősége. Ez a sodrott bajszú, barna kabátos, vidéki írnok külsejű fiatalember, aki egyik kezében kalapját, a másikban három piros rózsát tart: ki lehetne más, mint a Szerető? Hát az a vizslakutya, amely a temető kellős közepén egy sírhalmon heverész: mi lehetne egyéb, mint a Hűség? Borzas szűrő kandúr, kari- kázó kígyó, sarokba állított seprő jelzi a Hamisságot. De ha jót emelünk, rátalálhatunk a kártyára, amelyen ébresztőóra, panorámás pohár és kapcsos emlékkönyv van festve, amely az Ajándékot jelenti. Magyarán mondva: disznó szerencse kell ahhoz, hogy valaki épven azt a kártyát kapja balkéz felöl, amelyre az a civilbe öltözött, nagybajuszú kéményseprő van festve, aki az elhagyott erdei úton, egy de- cesz börbugyelláris felett összecsapja hálálkodó kezét. Szegény emberek és szegény nemzetek mulattatója a vetőkártya, a babona, amely a jobb jövendőt, a remény- teljes holnapot pillanatnyi játékossággal mutogatja, mint a szemhatáron elsuhanó álmot. A régi boldog években csendesen megállapítottuk, hogy a kártyavetés hiszékeny vénkisasszonyok, falvak és tanyák jegenyefás csendességében álmodozó bazsarózsáknak való mulatság, amikor lobogó hajzatú üstfoldozóival és démoni tekintetű asszonyaival megérkezik _a cigánykaraván. így volt ez a régi, kicsattanó arculatú, makkegészséges magyar években, amikor fittyet hánytunk reggel a rossz álomnak, nem törődtünk azzal, ha a régi falakban kopogott valaki (talán az ócska vízvezeték), találkozhatunk annyi pappal, kancsal emberrel, temetéssel, amennyi volt Magyarországon, duzzadtak izmaink és a vető- kártyát annyira se érdemesítettük, hogy balkezünkkel megemeljük. De bezzeg eljöttek a hívatlan vendégek, a jómód végrehajtói, a szegénység dobosai, a gondba borult arculatú, ősz emberek, a fekete fejkendős bús asszonyok, a gyászruhás menyasszonyok, a sápadt árvák, a szemétdombon kapargáló, sovány kakasok; a gazdátlan ebek, a romfalakból hangzó zokogások, az örökösen álmatlan, kósza holdvilágos éjszakák; bedudált csodálkozásában a hideg tűzhelyre a szél, a kertek rongyos kabátú madár- ijesztőivel mind gyakrabban találkoztunk az utcán; szívünk kedvét és fütyörészö kis madarunkat kendermag hiányában világgá bocsátottuk: és az eladogatott ruhák, a gazdát cserélő bútorok és könyvek helyén, a fekete kályhalyuk környékén meg- teremgettek a szegények gombái, a babonák. Hozzáértők azt mondják, hogy soha ilyen jó dolga nem volt a vetőkári^ának, mint mostanában, amikor minden liny a háromrózsás férfit várja ... Vetik őt most, ezt a régi szívrablót vagy kedvcsinálót a szalon kandallója mellett, valamint a szükséglakásokban. Bálkirálynő és templomjáró aggnő függeszti rá a szemét... Nevetünk, hitetlenkedünk, káromkodunk a balfelől kezdett kártyasorokon, de mégis megtörténik, hogy a koporsó- szeg-konokságú, lenéző szívű szerencsefi baj esetén ugyanahhoz a vetőkártyához szalad, mint a tyúkeszű, de érzelmes táncosnő. A vetőkártya ostoba figurái — a babonák és jóslások lidércláng- jai itt, a huszadik századnál — megint utolérték a magyar országút vándorát, mert nem találván mentséget a tiszta ész könyvében, amelynek apró betűkből való lajtorjáján fennhéjázóan kapaszkodott, zuhanása után — keservesen visszatértek a csárdában pattogó, akasztófakedvű szegénylegényhez, vagy az elhagyatott gyámoltalanok, az árvák és özvegyek vetőkártyájához. Krúdy Gyula látták a tábornokban az elnyomott Magyarország felszabadítóját, hanem itthon a nemzet is; csaknem évtizedeken át, mindent tőle várt. A letiprottak országút ja felett ő volt a hajnalcsillag, amelytől az éjszaka elmúlását vártuk. Reménység volt, akinek hőstetteit megszáz- szorosodott nagyságban láttuk a romba dőlt Magyar- országból. Név volt, mint apánk neve, amely bölcsek elgondolásaiban, valamint kalandorok fantasztikus álmaiban egyformán csillogott. A világon szerteszéjjel szórt magyar emigránsok nyomban megindultak a magyar megváltást jelző új bethlehemi csillag felé. A Fekete-tenger mellett és a messzi Londonban, a Kos- suth-látta Amerikában és Párizsban egyszerre kaptak szikrát a honfi-fájdalomban áléit szíveli. A hajók, vonatok, de az országutak is megteltek vándorló magyarokkal, akik Garibaldi felé igyekeznek. Szabolcsból, Hevesből, Biharból, Szatmárból rejtekutafcon, életveszedelemmel szökve húzódnak a régi honvédek, de az új fiatalság is az olasz égboltozat alá, hogy fölajánlja Garibaldinak életét és v/rét. Mert Garibaldi, a regényíró, az összeesküvő, a tábornok, Olaszország XIX. századbeli legnagyobb hőse tárt karokkal fogadta önkéntesei közé mindazokat, akik magyaroknak vallották magukat. Tudta e fajnak erényeit: a vitézséget és a hazaszeretetett de szenvedéseit is az elbukott szabadságharc után. Lehettek Garibaldinak apró hibái, amelyek kortársai, különösen ellenfelei eleget a szemére vetettek, de a szabadságnak nála nagyobb híve nem lehetett. A magyar és a szabadság pedig egy fogalom volt előtte, a Marsalai Ezrek között, de Rómában Szicíliában, amerre diadalmas életében megfordult: a magyarok mindig közelében, vele voltak. Garibaldi 1882-ben bekövetkezett halálával egy leg- romantikusabbnak látszó és eredményében mégis kolosz- szális élet ért véget. Megteremtette az egységes Itáliát, és nem rajta múlott, hogy Európa egységét (amely álma volt) nem tudta létrehozni. Történelmi szereplése, a magyarok csüggedt álmában való ragyogó szereplése, a szabadságért kivont kardja mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság XIX. századbeli katasztrófája után árvaságában ne csüggedjen el végleg; fölkelhessen a szabadságvesztés miatt érte betegségéből, kiszabadulhasson rabságából. Ezét viselték apáink a szívük fölött Garibaldi véres ingének fos-lányát és ajkukhoz em.r'h’k azt, mint a szabadság szimbólumát.
