Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

Tasnádi Varga Éva ŐSZ Szekerek Járnak az úton, s a szíveim daltól árad, nckimennék az éjnek, deresedé határnak. S mint kölyökkoro-mban tettem, gallyait dobnék a tűzre, és nézném, hogy leng a fényben az asszonyok gyűszűje. Szekrek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornak. M a jóbarátom mesélte a következő történe- * tét: — Két alapvető tényt köz­lök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrád- műsort tekintettem meg Ér­den. Három — ez »alapvet- tőn kívüli« tény —: össze­törtem a kocsimat és a fe­jemet. A fenti három tényből kö­vetkezik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan álla- po‘ nban — rendszerező el­me vagyok. Első pont: Soha életemben nem vol­tam esztrádműsoron, utálom a táncdalkandúrokat, a hü­lye konfenanszáékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakniesztrádot is végigülök, soha nem gondol­tam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két métert a ko­csimmal, és a bal ajtó üve­gén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeiket valahol az elején! Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hí­vott meg Érdre, a kutlürott- honlba: »kitűnő műsor lesz. Mi/os Macourek* A csiga A felületes szemlélő azt gon­dolhatná, hogy a csiga lusta dög, meg effélét. De ez nem igaz. Volt idő, mikor a csiga fürgélkedett, mint a mókus, és ember lett légyen a talpán aki utói akarta érni... De egyszer vendégséget akart csapni, mert elfogta a szomorúság; mert unta a ma­gányt városszéli kis házában, meghívott három kengurut, és már előre nagyon örült, lel­kiismereti kérdést csinált be­lőle, hogy jól sikerüljön az este. Megterítette az ünnepi asz­talt, bekapcsolta a házi vetí­tőgépet. Borokat vett, és egy új, fehér damasztabroszt, a kenguruknak fél nyolcra kel­let jönniük, a csiga kirakta a szalvétákat, kitöltötte a vö­rös bort a poharakba, és várt, de a kenguruknak híre-ham- va. És ekkor az jutott a csiga eszébe, hogy isten tudja mer­re keresik őt a kenguruk, ek­kor jultott a szerencsétlen csi­ga eszébe, hogy nem adta meg nekik a címét, és hogy ezt a vendégek rossz viccnek is föl­foghatják. Így hát útnak indult, hogy megkeresse a kenguruikat. Óvatosan araszolgat, nehogy valami kiömöljön. Lassan má­szik, csendesen, nehogy kiö­möljön a bor az új fehér ab­roszra, mert a vörös bor, mint ismeretes, nehezen jön ki a textíliából. •Mllos Maeourek Állattan című művéből. A Magyar Nemzett Galériában kiállítás nyílt Tisztelet Endre Bélának címmel, a művész halálának 50. évfordulója alkalmából. Vásár-piac című képe. Bolya Péter ESZTRÁD neves fővárosi művészekkel«, és ott lesz N. P. is, a kap- panhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD-ekeitől az . én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, ame­lyen szintén eljuthattam vol­na ÉRD-re... De — engedőimével — folytatom M. barátom elbe­szélését. B. P. Diósdnál karamboloztam. A bekötőútról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wart­burgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült; ütést érez­tem a homlokomon, üvegcse­repek hasítását... De — ellenitétben a követelmények­kel — nem ájultam el, ki­másztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal le­zártam a csomagtartó fölpat­tant fedelét ■ rt jra beültem, indítottam M a motort ; a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. indultam Érd félé. Vigasz­talóén intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hit­te el, mi történt Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. »Sebaj«, nyögtem Érd felé utaztamban, »fizet az a tetű biztosító«. Második pont: Erzsébet lelkesen várako­zott a kültúrház előtt. Le­állítottam a kocsit ki akar­tam szállni, de aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkantott Er­zsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bom­bázás. Iszonyú zajt hallot­tam: aknáik, gránátok, öt­százkilós bambák explodál- tak a fejemben, s láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim kö­zött, pislákoló lámpa alatt. (“Mindezt csak a filmékben láthattam, de tény, hogy az érdi kültúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál ? Behatoltunk a kultúrház- ba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant föl egy- egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló kon­feranszié, újból támad a légierő. — A szentségit — suttog­tam. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsor­vezető intésére. Erzsébet most már nem törődött ve­lem, nézte az ESZTRÂDOT. B evonult egy szőke tánc- dalénekesnő, de ke­zében fölrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűikre csapott, és sző- nyegszerűen hullottak a bam­bák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar; a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet, a légósok poros csecsemőt kotornak elő a ro­mok alól. Újra bejön a mű­sorvezető, gyújtóbomha pö­rög az ujján, most!, föllrob- ban, szikra zúg felém, el­kapom a fejem. »Hülye vagy?«, suttogja Erzsi. Még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy láb­mozdulat kell, hogy fölrob­banjon ... — Ne! — ordítottam föl. Riadtan néztek rám, s az­tán már senki sem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra. Meghajolt, indult a zenekar, s a nagy­dob első puffanása mindent szétrobbantott: engem, a ter­met, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. Negyedik pont: — Te aztán szépem elájul­tál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — Pont a leg­jobb résznél. 7Ó$K<A Négyen laktunk egy »za­bában, Jóska, én és a töb­biek; az egyik vidéki szín­ház szépreményű, úgyneve­zett ösztöndíjasai. Négyen négyfelől vetődtünk a »pá­lyára*. Közös volt bennünk a hit. Hit a színházban, a színészi hivatásban, és egyi­künk sem tudta az életét másként elképzelni, csak a világot jelentő deszkák kö­zelében. Mindennap az éjszakai órákban vetődtünk haza, és ennek semmi köze sem volt a lumpoláshoz. Egyszerűen mire az előadások lementek és a statisztafestéket le­mostuk magunkról, késő lett. Hazatérve, megpihenve, ma­gunk közt sokszor hajnali órákig beszélgettünk. — Minden napnak megvolt a maga témája. Az az este más volt. Ma­radt a színház, a »nagy ka­landok* témája. Az egyéb­ként szűkszavú Jóska me­sélt. Félig ült, félig feküdt az ágyán. Sovány, nyúlt szi- rándi arcú gyerek volt. El­nyűtt barna nadrágot és vi­lágos inget viselt, ujjatlan kardigánnal. Egyetlen rend öltözete. — Apám ügyes kezű ipa­rosember volt. Asztalos, de mindenhez értett. Ha egy­szer Pápára vetődtök, és el­mentek a »barátok templo­mába*, láthattok ott egy szűzanyaképet. Azt 6 festet­te. Egyszer lemásolt tíz pen­gőt ecsettel, tollal. Olyan jól sikerült, hogy azzal fizette a lakbért. A tulaj, aki egyéb­ként egy kapzsi ember volt, nem vette észre a csalást. Apám aztán nevetve vissza­kérte a pénzt... Ez a tré­fa majdnem az utcára jut­tatott bennünket. Egy da­rabig őrizgette apám a ha­misítványt, aztán elégette. Jött a háború. Maláriát kapott, és meghalt. Négyéves voltam, a három bátyáin szintén gyerek. Anyám egye­dül maradt... Borongás őszi délután volt a temetés, sze­merkélt az eső. Engem ott­hon hagytak. Egy nagy da­rab, fékéi'* nő őrizetére bíz­tak; úgy hívták Hermina Odaültetett az ablakpárkány­ra. Láttam, amint kigördült a gyászkocsi, utána anyám és testvéreim mentek. Nagyon féltem. Attól, hogy leesek az ablakpárkányról.. Anyámnak negyven pengő­je maradt. Amíg a család a temetőben volt, Hermina el­emelte ... Mind a négyünket fölne­velt édesanyám. Testvéreim is azonnal, ahogy lehetett, dolgozni menteti. Mindig ilyen sovány voltam. nem volt lehetőségem meghízni. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna egy karórát, de soha sem volt. Most sincs. Illetve egyszer volt egy órám. Bérmálásra kaptam. Bérma- apám valamikor jól menő úriszabó volt. Tulajdonkép­pen nem is őt, hanem édes­anyám unokafivérét, Ádám bácsit kérték fel bérmake- resztapának, aki bányamér­nök volt. .. ae nem tudott eljönni. Megígérte pedig, hogy vesz nekem egy kerék­párt... 11 miiiiKások es a mm Majd ha a rendezők ró­lunk, munkásokról csinálnak filmeket, akkor többet já­runk moziba, jobban látogat­juk a magyar filmeket. — Ez a mondat egy beszélge­tésen hangzott el, s nem­csak a vita vezetője, hanem a résztvevők többsége is kétségbe vonta a felszólaló igazát. Vitathatatlanul to­vább csökken az érdeklődés egyes magyar filmek iránt és akadt felszólaló, aki meg is fordította a kérdést, va­lahogy így: az hiányozna még, hogy több film szól­jon a munkásokról, lehet, hogy még annyian sem vál­tanak mozijegyet, mint ed­dig. Ez a vita pedig egy olyan beszélgetésen zajlott, amit a most már hagyományosan megrendezésre kerülő »mun- kás-filmnapokon« tartattak az elmúlt évben. Az ősszel immár rendszeresen vissza­térő filmes eseménysorozat ihletője ugyanis éppen az a gondolât volt, hogy meg kell ragadni minden eszközt, ami­vel a magyar filmművészetet és a munkásokat közelebb lehet hozni egymáshoz. Ezért szerveznek a nagyüzemekben külön vetítéssorozatot, ren­deznek találkozókat az alko­tókkal, kritikusokkal, hogy akik talán maguktól a hét­köznapi vetítésre nem vál­tanának jegyeit, most mégis találkozzanak a magyar filmgyártás régebbi, és leg­újabb produkcióival. Azon a dunakeszi vitán, ahol ezek az érvek elhang­zottak, az a kérdés is felme­rült: vajon milyenek a mun­kások, akikről több filmnek kellene szólni. Milyenek a mai munkásak? Nemcsak egy alkalmi filmvita nagy kér­dése ez, hanem társadalmunk egészéé, bizony alaposan rá­férne a tudományos kutatás, az elemzés, a témában rejlő kérdés-csoportok pontos megválaszolására. Természetesen maguk a filmesek is megpróbálnak válaszolni, hiszen ha olyan filmet készítenek, amelynek a mai munkások a hősei, ak­kor kikerülhetetlen az ilyes­fajta válaszadás kötelezett­sége. Márpedig készítenek a magyar filmesek munkások­ról szóló filmeket. Nem is keveset, s már csak ezért sincs igaza annak a felszó­lalónak, akinek bevezetőül a véleményét idéztük. Hogy csak egyetlen rendező nevét és — hazánkon kívül elég nagy visszhangot keltett mű­veinek címeit — idézzük, itt van Mészáros Márta. Leg­utolsó bemutatott filmjében az Ök ketten-ben Monori Lili egy mai munkásasszonyt és Marina Viady is egy munkásnőből lett vezető alakját formálta meg. A férfi főszereplő, bár techni­kusi végzettsége volt, a film története szerint ugyancsak munkásként dolgozott. Mé­száros Márta előző filmje a Kilenc hónap volt. Ebben — szintén Monori Lili — ugyancsak munkái a sszonyt játszott, bár ha egyetemre is járt közben. Az ezt megelő­ző Mészáros Márta filmben Az utcában laktak a Má- jer testvérek, két kislány. Ikrek voltak. Az apjuk ká­dármester volt. Egyformán öltöztették őket, még az órájuk is egyforma volt, úgy, mint a szalag a hajuk­ban. Két egyforma kisbicik- lijük is volt... Hát én is mindig olyanról ábrándoz­tam. De ez mindig elmaradt. A bérmaapámtól egy irgal­matlan nagy zsebórát kap­tam ajándékba. Hát ez az egy órám volt.. de ez sem volt ép sokáig. Hordani sem mertem, egy fiókban tartottam. Egyszer aztán az égyik bátyám, túl hevesen rántotta ki a fiókot, betörött az óra üvegje, és mutatói is letörtek. Meg is állt. Azért sokáig őriztem. Csak felnőttem. Elég jól ta­nultam. Gépésztechnikus let­tem, és jó fizetést hagytam ott, hogy színész lehessek ... j Az lett. Egyedül ő. Mi többiek, mint ahogy össze­rázódtunk az ifjúi lelkesedés nagy rostáján, úgy szét is hullottunk. Koppenhágától Kaposvárig tesszük a dol­gunkat. Igaz, nem úgy, aho­gyan akkor hittük... UJkéry Csaba Berek Kati játszott egy gye­rek után vágyódó magányos munkásasszonyt. (Örökbefo­gadás.) Idézhetnénk az elmúlt hó­napok filmjei közül Rényi Tamás K. O.-ját is, amely­nek bokszoló hőse munkás volt, apja családja egy jel­legzetes munkás^környezietet személyesített meg. Vagy itt van például az elmúlt év — szakmai körökben leg­alábbis — a legnagyobb visszhangot kiváltott műve a Filmregény. A három Lány főszereplő egy munkáscsalád három gyereke, s a fűmben külön is nagy hangsúlyt kap a mai munkásélet né­hány jellegzetes vonása. A példák sorát folytatni lehetne, de talán ennyi is elegendő annak bizonyításá­ra, hogy filmvásznainkról egyáltalán nem hiányoznak azok a hősök, aki lenek mun­kás a foglalkozása. Ez a megfogalmazás talán már jelzi is egy másfajta, a ko­rábbitól eltérő munkás-értel­mezés lényegét. A felsorolt filmekben ugyanis az a kö­rülmény, hogy valaki egy üzem munkásaként keresi a kenyerét egyszer sem volt a jellemét, törekvéseit, em­beri magatartását egyedül meghatározó tényező. Az egyik munkásnő (Berek Ka­ti) zárkózott volt, szigorú, egyszerű, visszahúzódó. A másik (Monori Lili mindkét filmben) kicsit agresszív, né­ha önző, az érzelmét nyíl­tan vállaló, de mindig őszin­te, kitartó, kemény karakter. A Filmregény munkásai na­gyon különbözőek voltak. A K. O.-ban szereplő apa (Bencze Ferenc) konok, ki­csit műveletlen, de hallatla­nul tisztességes, magának való ember. Magyarán: azért mert munkások, aziért nem lehet egyszerűsíteni a jelle­müket. A művészet számára pedig alapvetően fontos, hogy tel­jes és hiteles emberi jelle­met próbáljanak megrajzolni, olyan kitalált lényét, akiről el lehet hinni, hogy akár létezhetett volna is. Emellett persze szinte mindegyikre jellemző volt néhány, első­sorban a munkásosztályra jellemző tulajdonság: a von­zódás az őszinteséghez, a tisztességhez, a szóbimondás, keménység, a »megjátszások« elutasítása és így tovább. Emberek voltak tehát ezek a hősök, akiken a »munkás- sors« nem mint valami kü­lön ruha, e célra varrt kü­lönleges kosztüm díszelgett, hanem szerves része volt emberi jellemüknek. Ebből persze az is következik, hogy nem is volt mindig olyan jelentősége annak: mi a fog­lalkozásuk. S ha sikerült a filmesek­nek valódi embereket ábrá­zolni — ez persze nem min­dig sikerült — akkor eleget tettek legfőbb művészi kö­telességüknek. S mert a ma­gyar filmesek túlnyomó több­sége a munkásosztály ügyé­nek elkötelezettje, ezért többnyire olyan munkásókat ábrázoltak, akik ugyancsak elkötelezettjei a humanitás­nak, a tisztességnek, a köz ügyének. Alikor is, ha erről külön nem beszéltek e hő­sök, mert nem a szóbeli el­kötelezettségen van a hang­súly. Persze aki munkásokról elkötelezett filmet készít, az nem biztos, hogy egyúttal jó filmet is csinál. Olyat amelyik érdeklődést kelt, le­köti az embereket megmoz­gatja gondolkodásukat, s másfél órára elszórakoztatja őket. A »munkásfilm« tehát nem ad felmentést a kötele­zettség alól, hogy egyben jó filmet kell készíteni. S hogy ezek a magyar filmek jók-e, vagy sem, erről bőven lehet vitatkozni. Remélhetőleg vitatkoznak is majd sokan, hiszen idén is megrendezik a Munkás- fiimnapokat szerte az or­szágban. Az sem lenne baj, ha valamivel .kevesebb len­ne a rendezvények szánna, s a kevesebb vetítésen, kevesebb vitán, többen lennének jelen, nagyobb elmélyültséggel, na­gyobb haszonnal cserélnék ki élményeiket az ott meg­jelentek. A jó vitáikra a le­hetőségeket az elmúlt év, s néhány új bemutatásra vá­ró film megfelelő lehetősé­geket kínál. Bernálh László

Next

/
Oldalképek
Tartalom