Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-25 / 252. szám

Könyvespolc

„Nem érdekem, hogy tanuljak”

HITETLENEK

Senki sem vétkes

Tulajdonképpen nem meglepetés Vlagyimir Fjodoro- vics Tyendrjakov új kisregénye — a Hitetlenek — azoknak, akik ismerték korábbi műveit. Csak néhányra emlékeztetünk, amikor például a Kérészeiéit címűre hivatkozunk, melyben a főszereplőnő elfogadja a hamis nimbuszt, tehát a csalást, noha egyébként rokonszenves személyiség. Vagy a Felfedezés az erdőben című kisregénye, mely a bűnhődés és számvetés morális pszichológiai lényegét bontja ki. A Három zsák szemetes búza témája: a frontot vagy a hátországot illeti-e a gabona. De beszélhetnénk a Hármas, hetes, ász munkásközösségéről, mely nem képes megbirkózni egyetlen bomlasztó személlyel. A Tavaszi tótágas kisfiú hŐ6e viszont győz a lelkileg deformálódott suhanc fölött.

Tyendrjakov morális érzékenysége társadalmi vetüiét- ben jelentkezik: jobb műveiben az egyedit próbálja az általános érvényű irányába bontani Az ocserk műfajában jelentkezett először, s ennek erényei jellemzők rá ma is. A riportszerűség előnyei mutatkoznak írásaiban, témaválasztásával pedig csaknem mindig olyan gondokat vet föl, melyek megválaszolásával még adós a jelen idő. Egészen korai műveiben is megfigyelhető, mennyire gyűlöli az embert bénító bürokratizmust Kétségtelen, hogy Trifonov például messzebbre hatolt az egyes ember jellemébe beépült manipulációs elemek cselekvésmotívációinak kimutatásában* tény azonban, hogy Tyendrjakov korábban kezdett kísérletezni ennek megírásával.

A Hitetlenek — a Móra Kiadó és a Kárpát Kiadó közös könyve — a humanista kudarcát ábrázolja. Hőse iskola- igazgató, aki közel a nyugdíj- korhatárhoz ráébred, hogy addigi munkája megkérdőjelezhető. Egy bakfis naplója — kiderül belőle, hogy írója istenhivő — csak tárgyi előidézője az iskolaigazgató válságának. Ami számára döbbenetes: milyen falkaszellemben mamák el a többiek maguktól a lányt. Majd egy tanárról derül ki, hogy vallásos. A morális konfliktust az igazgató emberséggel, vagy inkább használjuk ezt a kifejezést — szocialista humanizmusával — oldaná fel, de közbevágnak keményen a világot csak fekete-fehérben, nem a maga összetettségében látó erők, s győznek. A toleránsán gyógyító, széles látókörű ateista vereséget szenved. Persze, bizonyára újra kezdi majd, hiszen ennek szellemében dolgozik: »Hat hét vagy nyolc évtized van kimérve számodra, használd jól, és ajándé- ítozd mea valami újjal — v.°m ,oaj, ha csekélység is az, csak a sajátod legyen —, ajándékozd meg azokat, akik utánad fognak élni. Csak ebben van a halhatatlanság, más nen, létezik...«

Pesszimista regény? Ha így

sarkítunk, úgy járunk, mint Tyendrjakov szűkagyú, de jelentékeny erőt képviselő Luhkovja, aki csak sémákban képes gondolkodni. Nem hibátlan mű ez. Motiválatlan a vallásba bódult kislány — gondolkodó embernek ismertük meg — primitív feleséggé degradálódása. önkényesnek érezzük azt a megoldást is, hogy az író az igazgatót éo- pen a döntó pillanatokban küldi — ágyba infarktussal Üj kisregényében viszont sikerült ellene bizonyítania annak a vélekedésnek, hogy a didaktika kedvéért lemond a jellemábrázolás mélységeiről, a nemesebb művészi megoldó sokról. Szemére szokták vetni bírálói azt is, hogy a történésre koncentrál, így óhatatlanul »szárazon« ír. A Hitetlenek bővelkedik lírai részletekben.

L. L.

Hazánk összlakosságának harmincnyolc, a fizikai dolgozók ötvenkét százaléka nem végezte el az általános iskolát — olvashattuk a megdöbbentő statisztikát néhány hónappal ezelőtt. A szakemberek becslései szerint Somogybán az országos átlagnál jó tíz százalékkal magasabb az alapműveltségre szert nem tett felnőttek aránya: ők alkotják a megye népességének felét. A tizennégy évesek egy- tizede végbizonyítvány nélkül hagyja el az iskolát, a tudatlanság tehát részben »újratermelődik«. S egy még érthetetlenebb ellentmondás: a felnőttoktatásra jelentkezők • zárna megyeszerte rohamosan

Í

csólcxen — miközben az iparosítás üteme felgyorsult. lOVii-bt-n még 1033 felnőtt ta- I nuit a dolgozók 46 általános j iskolájában, tavaly már csu- I pán 501-en vettek részt har- ! mine intézmény öt- és tízhónapos kurzusain. A visszaFelújították a sárvári Nádasdy-várat

Több évi munka után befejezték a sárvári Nádasdy-vár felújítását. Az ötszögű erődben kapott helyet a sárvári művelődési központ, a házasságkötő terem, a Sylvester János Könyvtár és a Nádasdy Ferenc Múzeum.

I

esés mértéke tehát évi huszonhárom százalék, s az idén — előzetes értékelések szerint — még nagyobb lesz. Mi a csökkenés oka? Nyomozásunk helyszínéül azt a nagyatádi iskolát választottuk, amely négy esztendeje még »toronymagasan« vezetett a felnőtt- oktatási statisztikákban, és amely akkoriban jogosan ke-, rülhetett ezért a »kirakatba«.

Az adatok itt is híven tükrözik azt a fellendülést, amelyet a 160 órás új képzési rendszer bevezetése jelentett

1974-ben. Akkor több mint százan vállalták a hetedik és nyolcadik osztály elvégzését, egy tanévvel később azonban már meglepő fordulat következett: mindössze negyvenötén jelentkeztek. Tavaly folytatódott a hanyatlás, ebben az évben pedig — nem indítottak osztályt! A kezdéshez szükséges tizenöt részvevőt sem sikerült összeszedni — holott a város üzemeiben csaknem ezerötszáz olyan dolgozót foglalkoztatnak, aki nem fejezte be alapfokú tanulmányait Közülük 370-en még a negyvenen innen. Ki hát a vétkes abban, hogy a másfél ' ezer munkásnak az osztály létrehozásához szükséges egy ezreléke sem vállalkozott a rendszeres önképzésre? Menjünk sorjában!

Talán az iskola? A tények nem ezt bizonyítják. Az intézmény igazgatójának, felnőttoktatási felelősének, pedagógusainak valamennyi

írásbeli próbálkozása, élőszóban történt meggyőzési kísérlete dugába dőlt arra az érvre, hogy »nem érdekem a tanulás, hiszen akkor sem fogok többet keresni«. A helyi művelődési központ — a pedagógusok kérésére — tízezreket költött a Mindenki iskolája elvégzéséhez nélkülözhetetlen szemléltető eszközökre és a technikai fölszerelésre, igénybe vette a propaganda legváltozatosabb

módszereit — leveleztek, személyesen fölkeresték az üzemeket, plakátokat készítettek — és minden kísérlet hamvába holt. Annak az iskolának a pedagógusai, amelynek kitűnő felnőttoktatási és pályairányitási tevékenységét nemrégiben lapunkban is lelkesen méltattuk, most tanácstalanul kapkodják fejüket az állítólagos érdéknélküiiség érveinek hallatán.

Vagy talán lehetséges, hogy az üzemek »ludasak« mert

nem ösztönzik eléggé dolgozóikat a tanulásra? Nézzük a tényeket! A konzervgyárban az egyéni meggyőzés módszerével, próbálkoztak, kihelyezett csoportokat indítottak az elmúlt években — egyre csekélyebb sikerrel. Még az sem segített, hogy a tanfolyamok részvevői a tanítási órák idejére átlagbért, kaptak, sőt — eredményes tanulás esetén — fizetésemelést ígértek.

Nem jobb a helyzet a cérnagyárban sem, ahol a dolgozók csaknem háromnegyede nő:, s körülbelül ugyanilyen az általános iskolát el nem végzett betanított munkások aránya. Az üzem vezetősége és a szakszervezeti bizottság itt pénz- és könyvjutalmakkal igyekezett tanulásra serkenteni a — jórészt vidékről bejáró — dolgozókat, ám az eredmény itt is hasonló volt a konzervgyárihoz: az általános iskola iránt egyre kisebb érdeklődés nyilvánul meg. Sokan szeretnék azonban elsajátítani a cém agyártó szakmát — ám erre nincs lehetőség. .,

Nem vétkes tehát az iskola, a művelődési központ, nem hibás a tanács, s nem »ludasak« az üzemek sem. Fölmentésül szolgálhat az a tény is, hogy a tanulni vágyó felnőttek száma nemcsak Somogybán, s nemcsak Nagyatádon csökkent ilyen elképesztő mértékben. A pesszimisták azt mondhatnák: a betanított munkásnak nem érdeke, hogy nagyobb műveltségre tegyen szert, hiszen nyugdíjazásáig betanított munkás marad, s a szerzett ismeretek »objekti- válására«, önmaga kiteljesítésére nem lesz lehetősége. A logikai menet azonban sántít, ha arra gondolunk: társadalmunk nem engedheti meg, hogy emberek tömegei eltökélt szádékkal kárhoztassák önmagukat egy »gépalkatrész« sorsára. Az antagonisztikus- nak látszó gazdasági-társadalmi ellentmondás végleges megoldására természetesen mi sem tudunk receptet adni, hiszen Marx, Lenin és Gram- sci sem tudott, s a mai marxista szociológia is ködben tapogatózik még. Legföljebb gyaníthatjuk, hogy új, kevésbé »iskolás«, de vonzóbb, kötetlenebb és körmönfontabb oktatási módszerek némelyest közelebb vinnének bennünket a megoldáshoz.

L. A.

Október 31-én a város utcáin hömpölygő, a békét és a békés forradalmat ünneplő tömeg mindenesetre úgy gondolta, hoigy valami végleges és új kezdődik Magyarországon. S talán alig páran voltak közülük annak tudatában, hogy milyen súllyal nehezedik a fiatal magyar demokráciára a »hogyan tovább?« kérdése. A régi lerombolását milyen új építése követi? A rendszer romjai a kezdetet vagy a véget jelképezik? A tanácstalanságot, ' az elképzelések különbözőségét jól jellemzik Babits Mihály szavai: »Micsoda forradalom ez? Polgári forradalom? Negyven- nyolcas szabadságforrada- lom? Nacionalista? Vagy an- tinacionalista forradalom, vörös forradalom. szocialista, társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rend palackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle...«

A hatalom jeltege

Persze, a hatalmon lévőik azért tudták, hogy mit akarnak. Helyesebben, hogy mit nem. Már közvetlenül a győzelem utáni órákban ezer tanújelét adta a mi 1918-as demokratikus forradalmunk annak, hogy mennyire a polgári talajon áll. A városban tízezrével* az országban százA BÉKE FORRADALMA

A Népköztársaság

ezrével található fegyvereit összeszedése, a pacifikálás, a forradalom befejezésének hirdetése, a megálljt 'kiáltás, az áldozatok százait követelő- kíméletlen rendcsinálás, a népi öntevékenység lecseindesíté- se-leszerelése, egyszóval az addigi eredmények legalizálása azonnal megindult. Bár ezek az eredmények egyelőre még a jövő ígéretei voltak. A kormányban részt vevő valamennyi erő egyetértett a magántulajdon fenntarlásában, a feudális akadályok többé- kevésbé következetes lebontásában, a formájában még tisztázatlan függetlenségiben és a történelmi Magyarország területi integritása fenntartásának szándékában. Ügy vélték, hogy ezeket a célokat csak vaiLamiiyenfajta nemzeti egység összekovácsolásával érhetik el, s ezt a nemzeti egységet demokratikus-polgári alapon látták — kül- és belpolitikai okok miatt — leginkább megvalósíthatónak. Ezért vált jellemzővé a kormány tevékenységére a két- frontos harc és a kétirányú kegyosztogatás; az ellenforradalom és a forradalmasodó néptömegek elleni küzdelem ugyanúgy, mint a mindkét félnek, valamennyi osztálynak gesztusokat nyújtó politikai parttalanság, a döntés- képtelen határozatlanság. Maga Károlyi írta, hogy »amit ez a kormány csinált, amolyan

!50 százalékos egyezkedés volt a régi és az új rend között«.

De hát a hatalom polgári volt, s a kétfrontos harc nem egyforma eréllyel folyt, a csapások neim egyenlően oszlottak meg. Találóan jegyzi meg Hajdú Tibor, a korszak történésze: »Ebben a történelmi pillanatban a polgári demokrácia fő funkciója nem az volt, hogy megvédje a demokráciát az önkényuralom ellen, hanem hogy megőrizze a polgárit a népivel szemben, a fennálló határokat az új nemzeti törekvésekkel szemben.«

A kormányzat egyensúlyozó és lavírozó politikája csak addig lehetett eredményes, amíg a szociális és nemzeti célok megoldásában a ßiker reményével kecsegtethette az őt támogató tömegeket. Így is csak állandó kormányzati válságokon keresztül sikerült a forradalom kényszer csinált a

vezetőinek felszínen maradniuk. Ám az év végére kiderült, hogy a Nemzeti Tanácsban megtestesülő nemzeti demokratikus egységfrontot még ez a politika, még Károlyi Mihály mindenkitől elfogadott és tisztelt személyisége sem tarthatja sokáig felszínen eredeti formájában. Egyre erősebb támadások érték a rendszert mindkét oldalról, egyre inkább fokozódott a változtatást követelők hangereje és befolyása. A Közép- Európában, csak Magyaror-uapra jellemző politikai-hatalmi patthelyzet, a gyakorlatilag kettős hatalomnak tekinthető régi köziigazgatás- helyi tanácsok egymással párhuzamosan létező és harcoló hatalmi szimbiózisa eredményezte aztán, hogy a bel- és külpolitikai széljárás változásainak hatására előre, a proletárdiktatúra irányába, de hátra, az ellenforradalom felé is lehetséges volt a kibontakozás.

Mint ahogy ténylegesen történt is.

Fejlődési rendellenesség

Magának az egyensúlyozó tétovázásnak, a tényleges hatalom nélküli kormányzásnak pedig egyértelműen az volt a legfőbb oka, hogy Magyarországon nem alakult ki öntudatos, politikailag érett és aktív demokratikus polgárság, amely egy gyökeresen új demokratikus államgépezet hordozója lehetett volna. A »forradalmi« kormányzatnak választási lehetősége volt az országra telepedett régi állami bürokrácia és a tömegmozgalmakban kifejlődött radikális népi szervek között A választást nyíltan elodázni igyekezett, de ténylegesen a régi mellett tette le a voksát. Ezzel egyben az új rezsim végső sikertelenségét is bebiztosította: belülről a kielégítetlen nép és a kifelé gravitá'ő nemzetiségek, kívülről pedig a farkasétvágyú antant és a születő utódállamok harapófogójába kerülve 1919. március 21-én rövid úton ösz- szeomlott. Átadva helyét az abban a történelmi pillanatban lehetséges egyetlen alternatívának, a munkáshatalomnak ...

De addig még hosszú volt az út. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy »a kormány visz- szariadt az állam gyökeres átformálásától, ami csak valóban forradalmi úton, a szakszervezetek, a tanácsok és más demokratikus szervezetek részvételével volt végrehajtható, s az egész burzsoázia heves ellenállását váltotta volna ki. A kormány nem léphetett túl polgári korlátain ...« (Hajdú Tibor)

A köztársaság kikiáltása

Az államforma problémája — helyesebben az államforma megváltoztatásának ügye — az őszirózsás forradalom egyik alapkérdése volt. Nem fölösleges kitérő tehát, ha ezt a problémát kissé alaposabban is megnézzük. A tömegek túlcsorduló köztársasági ér- zeLmei ellenére a legalitás köpönyegével takarózó kormány jó két hétig eltotojázott az üggyel. Holott még az új népvezetők körében is általános volt a hangulat, hogy ha záros határidőn belül nem történik valami, »akkor napok alatt bennünket elsöpör a nép viharzó akarata«. (Garami Ernő)

Már november elején hatalmas munkás^yűlés tiltakozott a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren »az ellen, hogy a Nemzeti Tanács kebeléből megalakuló új kormány a királynak tett esküje alapján kezdje meg működését. A Nemzeti Tanács szuverén hatalmát Magyarország dolgozó népe, a munkások és katonák adják meg, ennek megerősítéséhez semmiféle királyi hozzájárulásra szükség nincs.« A gyűlés és más tömegmegmozdulások, petíciók is követelték a köztársaság azonnali kikiáltását.

Károlyiék, bár tisztában voltak a közhangulattal és egyre inkább befolyása alá kerültek, a »törvényesség« és nem a forradalom útját járták végig ebben az ügyben is. Az uralkodót ugyan egyelőre nem tudták rávenni a lemondásra (detronizálni eszükbe sem jutott, helyesebben nem merték), de IV. Károly a kormánynak végül is szabad kezet adott. Az azonban egészen november 16-ig húzta- halasztotta az ügyet, amikor is végül tragikomikus, kisszerű alkotmányosdis játék és nagyszerű, hatalmas, önfeledt Országház téri tömeggyűlés keretében kikiáltották a Magyar Népköztársaságot

Az igazi problémákat a szociális és a nemzeti kérdést azonban ez az egyszeri aktus alig érintette.

Dérer Miklós

(Következik:

A társadalmi probléma}