Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-15 / 244. szám

Dómján Gábor JZt térd taettH a hfíbssC II nagy csontjaikkal mintha «rőtek lettek: volna. Hogy bús is volt-e a csontjaikon? Nem látszott, mert »ángyokba csomagolták magukat, azokat zsákszövet­tel takarták, az egészet mad­zagokkal testük köré kötöz­ték. Szalmába csomagolt lá­bukat is így hálózták ikörül. Mindenre eltökélten mentek az egyenes puszta földeken át a mindent beborító fehér hóban. Csak rakták lábukat egymás élé: bal-jobb, bal­jobb, mintha a világ kezde­te óta arra lettek volna el­indítva, hogy a két lábukat egymás elé rakják: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! A keményre fagyott hó nem volt mély, mint végte­len szőnyegen tudtak rajta a távoli égre meredő távoli jel felé menni. Nem törődtek a hó alá tűnt mezei és ország- utakkal, az Ilyen utak a fal­vakat, az embereket szolgál­ják, ők pedig már semmit sem aikartak falvaktól, embe­reiktől, a távoli égbe fúródó távoli jeltől akartak mindent. Gyárnak a kéménye volt az! A Dima-Tisza közéről jöt­ték, ott gyárakban mint ta­nulatlan segédmunkások dol­goztak, de elfogyott minden munka, sokadmagukikal ki­tették őket a gyárból. Mondták akkor: — Ott a Duna túlsó tájain nagy szikláshegy áll, ellát­szik idáig. Kell, hogy bánya legyen a gyomrában, renge­teg szőlőskert az aljában, gyerünk oda megélni. Kérdezték azok, akik ott már eddig sem tudták meg­élni: — Miért jöttetek Ide? — Mert élni akarunk. — Nem látjátok, mink is barlangokban lakunk a hegy aljában, és minden télen • Száz éve, 1878 okt. 20-án szü­letett Barta La.ios, a magyar szocialista irodalom úttörő je­lentőségű alakja. Ebből az kálómból közöljük ezt a mun­kásságára jellemző novellát. Mir « JtMJ «aetandMM juk el a nagy gazdáknak. — Majd csak megleszOná: ezen az egy nyáron, őszön. Azt hitték, még a telet is bírják, de nem bírták. Most további életüket menték ke­resni a Dráván túl a gyár­ban. Csak rakták a lábukat, bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Szél nem fújt, de a levegő állandó mozgása rongyaikon át a testűikbe hatolt, ettől mintha hideg vízben jártak volna. Gyomruk, agyuk, szí­vük, tekintetük üres volt. De nem álltak meg: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Barta Lajos , Öten a hóban* Mondta, aki elöl ment : — Bárcsak a pipám itt volna! Mondta, aki utána ment: — Minek a pipa, ha nincs dohányod? Mondta a harmadik: — Mire jó a hiábavaló be­széd? A negyedik a sorban: — A beszéd is az erőt fo­gyasztja. Az ötödik: — Harmadnapja, hogy alig eszem valamit És csak rakják a lábaikat egymás elé: bal-jobb, bal­jobb, bal-jobb! A távoli folyó felől, mint­ha földön bolygó felhő vol­Boór András NAGYAPÁMNÁL Istállószagú árnyék lóg a fákon Ha végigmegyek a kelő reggelen Elüldögél még rajtam ifjúságom S a fostos szájú vén szederjesen Hecsedlibokrok hosszú málnasorban Kocsi-port emésztő lázas „Afrika” Délibáb fülébe átkolompol Puli-vicsortól megvadult bika Rámröhög nagyapám aranyszőrű borja Beszélek hozzá a régi furulyán Szalonna fordul apró tüske-nyárson Lopótök könnyezik szaporán. Eldalolászunk füstös alkonyaiban Cirip-hegedú a tájon átszalad Hozsannát mondok én az elmúlásnak Ha öregapámból valami megmarad Viktor Plemel Testvéri osztozkodás Gyermekkorunk óta ismer­jük egymást. Akkoriban min­dent megosztottunk. Minden, ami az enyém volt. Neki valahogy soha nem volt sem-1 mije. Aztán felnőttünk. Útjaink szétváltak. Teljesen megfe­ledkeztem róla. Egyszer azonban az elő­szobában megszólalt a csen­gő. O jött, Végigjárta a la­kást és azt mondta: — Jól élsz. Két szoba! Az egyilcet átengedhetnéd ne­kem. Átengedtem. Mi mást tehettem volna, hiszen gyer­mekkori jó barát! Aztán kinyitotta a szek­rényt. Amikor mindent meg­szemlélt, így szólt: — Milyen jó öltönyök! Éppen kettő. Ideadhatnád az egyiket. Testvériesen megosztoz­tunk az öltönyökön. Aztán az ingeken, nyakkendőkön, ci­pőkön, fehérneműkön. A ma­ga részét elvitte a szobájá­ba. Hallgattam. Nem akar­tam elrontani a gyermekkori emlékeket. Ebéd után elnyűjtózott a kedvenc fotelemben. Rágyúj­tott a cigarettámra. Aztán megszólalt: — Jó cigiket szívsz. Hát konyakod milyen van? Egy üveg francia konyakot tettem az asztalra. Meg cit­romot. Ivott. Egy gerezd cit­romot megforgatott a por­cukorban. Szopogatás közben megkérdezte: — Kocsid van? — Van. Egy. — Hm... Ezt nem lehet kettévágni. Felváltva fogunk furikázni? — Igen — mondtam csüg­gedten. Ekkor jött haza a munká­ból a feleségem. Bemutattam őket egymásnak. — Csinos feleséged van — mondta. — Jó alku. Kár, hogy csak egy van belőle. Egyébként... Nem emlékszem, mit vág­tam a fejéhez. En második éve ülök. 0 megúszta egy véraláfu- tással meg egy kiadós ijedt­séggel. Most ott lakik, ahol én laktam. A feleségemmel. Zahemszky László fordítása ** *- •— _ _A .. » S SW* 8dlQr. Köd' S05HUÎ- ÜJBI JratBK&­ni. kőwtedni. Mondj* sas egyik: — Hogyan Jutánk át • ■vi­lién? Mondja egy másOn — OdamegyünJc, tani csó­nakos átkelés van. A harmadik: — De sötétig jár csak csó­nak, addig, kell, hogy oda­érjünk! A negyedik: — Ha nem érünk, mind ott fagyunk! Tempó ! Tempó! Az ötödik csak magának: — Nem bírom ezt az ira­mot, kell, hogy kicsit meg­pihenjek! A hóba ül, hogy pihenjen. A másik négy csak megy tovább: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Üres, puszta, kihalt síkság, sok befagyott kis patak, kopár füzek, dermedt jegenyék. Hol vannak most a nyájas mezők, a szép vi­rágok, a pillangóik, madárda­lok. Hol az áldott termékeny­ség? Mindez mintha elmúlt volna mindörökre! Mi ma­radt meg a nagy életígéret- ből, melyre az ember szüle­tik? Tempó! Tempó! Bal­jobb, bal-jobb, bal-jobb! Mondja áz egyik: — Éhes vagyok! Mondta a másik: — Nem különben! A harmadik: — Kár a tüdőt így kop­tatni! A negyedik csak magának: — Jaj, hosszú az út! Kell, hogy kicsit megpihenjek! És leül a jeges hóra Azok hárman egyre men­nek: tempó, tempó ! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb ! A köd lassan fölfal min­dent, eget, földet, erdőséget, gyárkéményt, nincs már cél­jel, már csak köd van. Mondta az egyik: — Ilyen ködben csónak nem járhat a vízen. Mondta a másik: — Ne törődj most semmi mással! Tempó! Tempó! És csak mennek: Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Mintha sose lenne vége. A harmadik önmagának: — Jaj, meghalok! Kell hogy kicsit pihenhessek! És leül, hogy megpihen­jen. Azok ketten továbbmen­nek, bal-jobb, bal-jobb, bal­jobb! A köd őket is bekapja, nincs már semmi a világon,, csak a nagy köd, és a tempó: bal-jobb, bal-jobb! Ez maga a világ vége! Mondja akikor a második: — Bolond vezér, hol most a cél? — Tempó! Tempó! Csak rajta, az orrunk után a fo- lyóig. A második önmagának: — Hogyha úgy sem bírom addig, miért annyit gyalo­golni? És csak leül, hogy meg­haljon. Már csak az egy rakja, rakja, rakosgatja egymás elé a két lábát, mintha másért nem jött volna a világra: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! És hátraszól: — Hahó! Hahó! Merre vagytok? Ha az időt veszem számba, nem lehet a folyó messze. De csak hiszi, hogy hát­raszólt, mert nincs neki már ereje, se járásra, se beszéd­re: — Mi van velem? Fekete köd körülöttem? És elesett a halálos néma ködben. A moszkvai Nagy Színház két fiatal művész — Nagyezsda Pavlova és Vjacseszlav Gorgyejev — főszereplésével tűzték műsorra Szlonyimszk'ij Ikarusz című balettjét. Képünk a fő­szereplőkről készült. Kit asszonyok... Kit asszonyok szeretnek sérthetetlen valamiképp ki tud dúdolni szerelmet azért egy védőkordon ég lángokkal őrzi magához égető karokkal tivornyából elragadja tűnjön üresnek az asztal hol szendvicset dekáznak • pezsgőt porcióznak mintha csak szabadon úgy adóznak összehúzottan figyelve ki az aki felemelkedik és sárba aljasító aranyos haraggal egy asszony tenyerén kilép az éjszakába ott várja meg a hajnalt Szüts Dénes Tükör-történet R I. Szerelem Bowenholcz Gyula a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — nem érkezett pontos idő­ben haza. Csókot dobott fe­leségének, majd kemény fe­delű, fekete diplomatatáská­ját, amihez hozzányúlni so­sem engedett, ledobta a sa­rokba, fotelba rogyott, rá­gyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szip­pantásnál a szívéhez kapott, arca hamuvá szürkült, a szi­rénázva érkező mentők már csak a halál beálltát álla­píthatták meg. Bowenholczék nem éltek jól. A szomszéd zöldséges­nek esténként duruzsolva azt mondta a felesége : »-Látod Lajosom, ha ilyen lennél, mint ez a Bowenholcz, ki­kaparnám a szemed. Igaz, hogy pálinkaszagod van, de legalább nem vagy szélcsap és kókomfitty.« ' Bowenholcznét nagyon le­törte a váratlan haláleset, de a temetésen szépen tartotta magát, sírt, a haját tépte, hagyta, hogy segítő karok haza támogassák. Amikor egyedül maradt, rögtön a táskához ugrott, szepegve, szipogva helyezte a díványra. Égette a kíván­csiság, mi lehet a titokzatos táska tartalma. Bár férje hűtlenségéről sohasem tudott meggyőződni, a sűrűn elő­forduló kimaradások gyanút loptak a leikébe. Ám rög­tön mentséget is talált a férje számára; más férfi sem jobb, csak mujább. A táskából előkerült nyolc­van darab lóversenytikett, persze nyeretlenek, két és fél deci barackpálinka, meg­kezdve, kétszer kettő szín­házjegy, zsöllye bal 7—8, a jegyek kezelve, letépve, egy pakli zsíros kártyacsomag, két rövid 'üzenettel két pa­pírlap : »Szerdán várlak a bulira: Judit — Csütörtökön várlak a bulira: Zsóka«, két pornólap malacságokkal, vas­kos telefonjegyzék címekkel, például a C—D betűnél: Cristine, Cecil; Cicamaca, Csúcsú, Csacsika, Csikócska, Csókocska, aztán Dóri, Dal­ma, Dudu, az E—F betűknél: Erzsébet, Edit, Elvira, majd Frida, Franciska és Fonokay Dezsőné, 2345-345/198-as mel­lék, du. 17-ig... Bowenholczné eddig olvas­ta csak a telefonjegyzéket, lángoló füllel abbahagyta és a táskában található egyéb lim-lomot is kirakosgatta a díványra, s csak ült szomo­rúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer alaposan leltárba vegye a tárgyakat és vefük kapcsolatos érzéseit, újra kilesett az ablakon, az­tán felsóhajtott: — Öh, te aljas gazember, mennyire szenvedek a szere­lemtől !... 2. Kiábrándulás Bowenholcz Gyula a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — aznap is percnyi pontos­sággal érkezett haza. »öt tíz!« — nézett órájára, hom­lokon csókolta feleségét, majd kemény fedelű, fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni soha nem enge­dett, lerakta a komódra, fo­telba rogyott, rágyújtott, él­vezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamu­vá szürkült, a szirénázva ér­kező mentők már csak a halál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék jól éltek. A szomszéd zöldségest a fe­lesége esténként Bowenholcz- cal szekírozta: »Látod, ő fi­nom úriember, és nincs is nnBHBMnamn Dagesztánt népművészei! tárgyakból nyílt kiállítás a Szov­jet Kultúra Házában, Budapesten. Pókolitz István Rebbenő Néhány perccel éjfél után a Flórián-tér avitt csárdáját, szobrát égre tréfás-garabonciás pasik. Csillag-stég-pöttyös öbölben kócsag-nyakú aranyladik várja pecsétes abroszba csavar! félkész-múmia utasait. Holdfény-sikálta háztetőn szokvány kandúr-sztori. Csárda és szobor visszabilleg kihűlt helyére. Hajnalodik. olyan ronda szaga, mint neked !« Bowenholczné vígasztal­hatatlan volt, napköziben többször elájult, fölmosták, sírt, a haját tépte, tíz kiló papírzsebkendőt elhasznált a gyász első napjaiban. Az asszony két hét múlva vette észre az érintetlenül heverő diplomatatáskát, fér­je munkájának komoly szim­bólumát Szeretve, félve si­mogatta, a díványra helyez- te, rátört a kíváncsiság, hát­ha nőcímeket, pomólapokat talál benne vagy valami tit­kot aztán szégyenkezve el­hessegette magától e talmi gyanút: »Öh, Gyulám, Gyu­lám!« — rebegte és rámolni kezdte kifelé a táska tartal­mát Előkerült tizenhét ív telje­sen üres papír, két teljesen üres jegyzetfüzet, még egy teljesen üres jegyzetfüzet, de megsárgulva, nyolc golyóstoll, kettő nem fogott, felbontat­lan írógépszalag, felbontott, de soha nem használt író- gépszalag, egy vonalzó, két el nem küldött levelezőlap, telefonjegyzék bejegyzés nél­kül, címjegyzék címek nél­kül, fel nem használt szín­házjegy 1957. április 7-i dá­tummal, az Iparcikk-kölcsön­ző vállalat prospektusa, ti­zenkét fénykép, Bowenholcz csecsemőkorában, meztele­nül, rövidnadrágban kertben egy ía alatt, fa alatt labdá­val ' kert nélkül, kertben is­kolatáskával, hosszú nadrág­ban aktatáskával, dús hajjal, r! kább hajjal, és még rit­kább hajjal. Négy igazol­ványkép, egy kitöltetlen hor­gászigazolvány, piros pénz­feladócsekk üresen, sárga pénzfeladócselkk üresen, ba­bakrém feltépetlen skatulyá­ban, plombáit dobozban két kisebb doboz, kulcskarika- tartó kulcsok nélkül, slussz­kulcstartó kulcsok nélkül, vadonatúj kék-sárga csíkos nyakkendő nylon tasakban, nylon tasak nyakkendő nél­kül, körömráspoly, olló, kis- kés konzervnyitó, hajkefe — vadonatújak — három da­rab lyukas ötfilléres, busz­jegyek, villamosjegyek, üres boríték benne üres papír­lap, és tíz szem amerikai mogyoró, mogyoróhéj nélkül.. Eo’vsnholczné szétterítet- ie óvatosan a táska tartal­mát, nézte, tézte, s csak ült szomorúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta te­kintetét, hogy mégegyszer leltározza a tárfvakat újra kipillantott az ablakon, az­tán íelsóhajtott: — Nem Is szerettem any- nyir*. ha jól belegondolok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom