Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
Tengelyen való szállítás. Id. Szabó István fafaragása. Zenei anyanyelvűnk B orongás idő volt. A bozontos, hosszú szak- áilú Kiku születése óta hallgatta az elhaladó vonatok csattogását. A vasúti váltóőr kecskéje volt, s a töltés melletti senkiföldjére szokták kikötni, ahol dúsan növő, füstös füvet talált. Mindig kivezették már kora reggel, s Kiku teljesen megszokta a kormot meg a zakatoló, de ártalmatlan vonatokat, amelyek isten tudja miért jártak ide-oda. Kiku csipegette a füvet, megemésztette, gyűjtögette tőgyébe a tejet, s néha pihent egy kicsit. Tején korom szaga érzett, de a vasút menti házikó lakói bizonyára észre sem vették, aminthogy megszokták a gőzmozdony füstjét s a vasúti táj egyéb átható szagait is. Amikor még Kiku fiatal volt, fehér és fényesszőrű — már pedig ilyen is volt, csak régen — le s föl ugrándozott a töltésen; ma már nem tett ilyet. Manapság . közönyösen szemlélte, hogyan haladnak el mellette a vonatok, s hogy valami különös szokásnak engedelmeskedve megállnak a piros fény előtt. A töltés melletti ösvényen a váltóőr lánya közeledett: — Kiku! Kiku egy rövidet meke- gett: úgysem mondasz nekem semmi fontosat. Így is volt. A lány valami érdektelen dologról kezdett beszélni, s egy szó sem esett sem ennivalóról, sem a fáradtságról, se a kormos fűről, se a tejről, se fájó tő- gyéről. Csak úgy a levegőbe beszélt, ahogy a madarak énekelnek. Kiku először udvariasan hallgatta, de aztán a füvet kezdte tépdesni, bár ezzel korántsem akart közönyösnek mutatkozni. A lány nyilván a maga apró-cseprő gondjairól mesélt, és persze hiába is panaszkodott — Kiku úgysem tudott neki segíteni. Aztán elment, s rövidesen föltűnt, majd megállt a vonat. A vonatból kitódultak az emberek, s a piros fényt nézték. Az egyik végighevert a füvön, és világos ruhája csupa korom lett. Hangosan káromkodni kezdett, pedig hát igazán senki nem kényszerítette, hogy odafeküdjön. Egy hülye odament Kikuhoz és megrángatta a szakállát. Kiku lehajtotta a fejét, hisz semmi értelme nem volt, hogy huzákodjon vele. De az ember azt hitte, hogy fel akarja öklelni, elugrott s ujjaival szarvat mutatott. Kiku megvetően fordította el a * Szovjet-észt író. Moszkvában szerzett mérnöki diplomát. Több elbeszéléskötet szerzője ; müveit oroszul és a Szovjetunió más népeinek nyelvén is kiadták. fejét. A hülye ugrált, de állandóan Kikut leste, s amikor látta, hogy a kecske nem veszi fel a harcot, ököllel esett neki... Kiku hátrált. A hülyének meg csak ez kellett, újra támadott. Kiku madzagja pattanásig feszült, s a kecske riadtan futásnak eredt. A madzag az ember lába alá került és feldöntötte. Az uta- sojc hangosan hahotáztak, Kikuból pedig nem múlt a rémület. A hülye egyre vörösebb lett, felkapott egy követ, hogy hozzávágja Kikuhoz, de ekkor odalépett a kecskéhez egy csengő hangú valaki, cirógatni kezdte a nyakát, és becéző szavakat mondott. K iku azonban nem hitt neki. Ennek a lénynek az oltalmában ugyanolyan bizonytalanul érezte magát, mit amikor amaz rátámadt. Üjra hátrálni kezdett és véletlenül ráhágott a becézgető lábára. Az megijedt, felugrott, s már nem sajnálta többé Kikut. És ráadásul megérezte, hogy a kecskének rossz szaga van. Szerencsére kigyulladt a zöld fény, a mozdony felbő- dült, az emberek a kocsihoz futottak. Mikor a vonat elment, Kiku is megnyugodott valamelyest és újra enni kezdett. Aztán nemsokára jött a gazdasszonya, hogy megfejje. Kiku nem sok tejet szokott adni, de ma különösen kevés volt az ijedelem miatt. Bármennyit is simogatta, biztatta és szidta a gazdasszony, a tej épp csak az edény alját nedvesítette meg. • A gazdasszony távozóban dühösen morgott. Hiszen nem tudhatta, hogy idegen emberek kicsúfolták Kikut. A vasút menti házikóban Kiku sorsáról volt szó. A mongolosan ritkás szakállú váltóőr egy szál ingben ült az asztalnál és a pipáját tisztogatta. Lassan felnőttszámba menő lánya rongybabáját pólyázta a sarokban. Zsémbelve lépett be a háziasszony és mutatta az urának, mennyi tejet fejt ki. A gazda azt mondta, hogy fölöslegesen kínlódik a kecskével, már rég le kellett volna vágni. Az asszonynak elakadt a szava, mérge elpárolgott — jó pár éve gondozta már a kecskét, s akár- hogy-akármint, mégiscsak élőlény az is. Másrészt viszont a gazdának igaza van, ideje lenne a húsra gondolni. A s ez egyetértés jele. Az öreg látszólag csen- gazdasszony hallgatott, des ember volt, különösen idegenek előtt, de tulajdonképpen nehéz volt a természete. Most is már a fejsze után nyúlt, az asszony meg, aki ilyenkor általában rászólt, hogy »-hova rohansz, nem ég a tető«, csak hallgatott. az utolsó pillanatban azonban a lányuk hangos zokogásra fakadt. Kikut kecskegida korától ismerte, sőt ezt a gyermekes nevet is ő adta neki. Azóta Kiku már nem egy gidát hozott a világra, öreg lett és makacs, a lány mégis sajnálta volna. Helyre tette a babáját, elvetette magát a padlón és bőgni kezdett, annak ellenére, hogy ez a szeszélyeskedés nem illett hozzá, és különben is kinőtt már abból a korból. Az öreg szidni kezdte a lányt, de aztán megenyhült, elfüstölt belőle az indulat, anélkül meg már nem aka- ródzott levágni a kecskét öten éltek itt az erdőben: három ember, a kecske és egy macska, össze kellett tartaniuk. Persze nem valami isten tudja mekkora erő volt ez. A kecske öreg volt, nem sok ideje maradt már. A macskának semmi hasznát nem vették, se a húsa, se a bőre nem jó semmire, épp csak a madarakat pusztítót-. ta, mikor tavasszal énekelni kezdtek a csatorna melletti bokrokon; egeret nem fogott, talán mert nem volt egér a házban. A lány volt az utolsó gyerek a családban, de persze ő is rövidesen elhagyja a szülői házat, mint az előző kettő. A váltóőr elégedetlen volt önmagával is — egész életében ült, hogy mások utazhassanak s láthassák ezt a kerek, sokszínű világot; ő maga nem látott és nem csinált semmit. Ha meg csinált is, arra se figyelt oda senki. Lehet, hogy fel is figyeltek volna rá, ha mondjuk az ő pályaszakaszán siklik ki egy vonat, de az ilyes- fajat figyelemtől megkímélte a sors. Egyszer ugyan, valahol messze, a körzeti központban kitették a dicsőségtáblára, de ezt is csak azért, mert így látta jónak makacs főnöke. Ám most, hogy megöregedett, ugyanaz a mar kacs főnök többször is eléUgy látszik, örökéletű az országos társasjáték, a Kicsoda-micsoda? — lehetséges, hogy magam is részese leszek egyszer, ha nem is a tévében, hanem valahol másutt, tehát amolyan edzésként szemügyre veszem a hölgyet az eszpresszó félhomályában. Próbálom megállapítani róla kicsoda-micsoda. Húsz és harminc közötti a hölgy. Inkább szép, mint csúnya, a frizurája inkább vörös mint szőke, a szeme inkább kék, mint zöld, de akár kék, akár zöld, meglehetősen csillog. A szája akaratosan görbül, az orra inkább pisze, mint hosszúkás, füle normális, fogazata rendes, különös ismertetőjele nincs, hacsak nem említjük meg a bal szeme alatti picinyke barna foltocskát, amit intelligensebb emberek szexepilnek neveznék. A blúza feszes, a szoknyája inkább mini, mint maxi, cipője importáru, vagy : a budapesti Luxusból, vagy i ki tudja honnan. ’ Mindezekből természetesen még semmit sem tudnék $áték megállapítani. Csakhogy a hölgy rendel egy duplát. Magyarul, színtiszta magyarul beszél. Ebből megtudom, hogy anyanyelve magyar. Később táskájában kotorász, s mert nem talál valami fontos dolgot, egyenként kirakja cókmókját az asztalra. Látom, hogy a tükör, a fésű, a rúzs és az ilyen-olyan papírok halmazában ott van a személyi igazolvány is, ugyanolyan, mint az enyém, tehát a hölgy kétségkívül magyar állampolgár. Végezetül csak megtalálja a keresett tárgyakat, golyóstollat, jegyzetfüzetet. Gyors mozdulattal a füzetbe firkant valamit. Ebből megállapítom, hogy írni-olvasni tud. Ám ez a tény nem szűkíti, inkább bővíti a kört, hiszen aki írni-olvasni tud, az sok minden lehet. Lehet például tudományos kutató is, lírai kölNem szeretek énekelni — mondta tízéves kis barátnőm, amikor szombat délután betoppant hozzám, és épp süteménykészítés közben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémh istóriát ! — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyermekeim még kicsik vo’tak. Egy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! — Á nem; a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekek hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy »Ég a város, ég a ház is...« Nagyon tetszett a gyerekeknek, újra, meg újra csak ezt akarták, és harsogták a végét: »Tűz, tűz, tűz, tűz!« Egyszercsak látjuk, hogy emberek jönnek ki a házakból, kémlelnek erre-arra, aztán látva, hogy sehol sem piroslik a láng, fenyegetően integetnek felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énekeltem ezt a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést. — Akkor énekeljük együtt! — Így hát „csőbe húztam« az én néma madaramat. Ügy kinyílt a csőre, hogy már már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha az énekszótól. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törődnek-e vele? Vagy úgy vélik, mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatná ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolni? Nem nevel-e figyelmetlenségre a mindig hangzó háttérzene? És a kényszerrel űzött hangtő is. Az első feltételt persze kizárja a hölgy életkora, a második lehetőséget pedig elveti bennfentességem, ugyanis e hazában minden valamirevaló lírai költőt ismerek, ha másképpen nem, hát fényképről. Ellenben lehet bedolgozó, ici-picikét pihengető anyagbeszerző, hiszen — talán nem sértődnek meg e foglalkozási ágak derék dolgozói, amiért leírom — őket sem személyesen, sem fénykép alapján nem ismerem. A vaksötétben tapogatóznék talán holtom napjáig is, de a hölgy váratlanul segítségemre siet. Előbb körülpís- lant, hogy nincs-e a láthatáron illetéktelen illetékes, majd óvatosan felém biccent, bátorít, hogy nyuggodtan közelíthetek hozzá. Ebből megtudtam, hogy micsoda. Hátra volt még megtudnom a kérdés másik felét, hogy kicsoda. Ám ez örök titok marad előttem, mert dacosan nemet intek a hölgy invitálására, nem vagyok nagyigényű, nekem a félsiker is elég. szeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig milyen örömforrás lehetne! Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Kodály mondja: »a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer az énekhang«. Igen, mondhatnák sokan, de mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az »előadás« tökéletessége a fontos, hanem az öszetarto- zás, a bensőséges hangulat, a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, legegyszerűbb népdalokat mindenki tanulta. A zenei anyanyelv nem más, mint a népdal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s készíti elő az utat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. »A zene lelki táplálék... aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal...« — mondja Kodály. A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban. 1976. Kossuth K.), hogy több külföldi kliríikán folytatnak zeneterá- piai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi sztomatológiai klinikán a fogászati kezeléshez »adagolnak« zenét a félelem csökkentése végett. Üjabb tapasztalatok szerint a zene asztmás panaszok, izomrenyheség, neurózisok esetében is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: »Meri semmi sincs oly durva, oly kemény, vad, / Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsikai Dalos kedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás. sem, mert ők adják az életmód, életforma az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádió- hallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek — felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem »háttér-zene«, erre már odafigyel a család és közösség összeforr általa. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen, tanul hangszeren is játszani. A legnagyobb muzsikusok többnyire ilyen házimuzsikás családokban nőttek fel. Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Kodály-módszerrel tanult és nápdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusok, köszöntők? Gyakorta unatkozó, a gyes-t bezártságnak érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncház-vonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan zenei alapozást sajátítanak el, amelyre a további fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb: természetes lételemüknek érzik a dalt. családjuk már nem lesz néma család. Aki csak egy kicsit is ért a zenéhez, tudja: ha egy dallamot transzponálunk, más hangnembe helyezünk, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott hangokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi felismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz hasonló (ha el nem némul), amelyben az egyéneket összekötő kapcsolat adja a közösséggé lett élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a dallam, az összetartozás megmarad, ha a hangok (a személyek) változnak is. És megmarad a szépség szere- tete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az öszetartozást munkálja, miközben az életet megszépíti, s amelynek épp oly lényeges eleme a zenei, mint a beszélt anyanyelv. Rozóky Éva Kólái János XX. SZÁZADI KARC Az ember nem pihen: könyvet ír, lisztet mér, falat rak, követ vés. Zúg, recseg, lendül és énekel. Nem fonnyad benne a törekvés. Hiába hajtja le fejét, agya nem nyugszik, dolgozik tovább: fűrészeli a fát, tervez, nézi a tegnapi mozit. Világa: csupa kő. Szívében: dong az idő. Süvít az északi szél álmai felett. Sem nappalában, sem éjjelében nem hajt a csönd ágat, levelet. Arvo Válton* Szentimentális történet gedetlenkedett, s azzal fenyegetőzött, hogy új váltóőrt keres. A feleségével elégedett volt a váltóőr. Mindig jólelkű, dolgos asszony volt, reggeltől estig törte magát és könnyen szült.' Igaz, nehezebben éltek, ahogy a gyerekek egymás után a világra jöttek, összesen hatan, s ha egyszer már megszülettek, hát nőttek is valahogy. A hatból három maradt életben. Egy rögtön meghalt, kettő vonat alá került, kettő már a maga lábára állt, csak a legkisebb lány volt még otthon. Az öreg a fejét ingatta. Hát igen, legalább gyerekei vannak; úgy látszik, mégsem hiába élte le az életét. Mire az öreg mindezt végiggondolta, lánya hüppögé- se elcsendesedett, végül abbamaradt. Kiku ez alkalommal megmenekült Most, mikor új falu terebélyesedett ki a közelükben s üdetben is lehetett tejet kapni, a kecske már nem volt olyan fontos, mint régen. Hiszen igénytelen jószág volt tejet viszont adott. Kiku 1 meg ezalatt nyugodtan tépdeste a füvet, s mit sem tudott azokról a szenvedélyekről, amelyeket szerény személye nyújtott a váltóőr házában. Csattogva és zakatolva haladtak el a vonatok. A váltóőr kiment az udvarra és megszokásból, a biztonság végett elindult a pályaszakasz mentén- Odaért a kecskéhez, és kíváncsian egymásra meredtek, mintha farkasszemet néznének. Mindketten elfáradtak már, mindkettőnek hol itt, hol ott fájt valamije, s a világegyetem eddigi gyakorlata szerint mindkettőjüket törölték már a fogyóeszközök listájáról. Vonat haladt el mellettük, s az utasok látták az ablakon keresztül, ahogy a kecskeszakállas öreg és a szakállas öreg kecske csak állnak és kíváncsian nézik egymást. Az utasok semmit sem tudtak ezekről a bennszülöttekről, és nevetséges volt látniuk, ahogy a két csaknem egyforma, szakállas lény farkasszemet néz egymással. És az utasok elmosolyodtak a vonat homályos, suhanó ablakai mögött. Vándor Anna íordítása.
