Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

Manapság, amikor fényes számokat villogtató szerkeze­tek — az angol számjegy je­lentésű digit szó nyomán di­gitálisnak nevezett órák — mutatják, hogyan múlik az idő, ugyan kinek jut eszébe, hogy a régebbi korok perc- mérő eszközei felől kíváncsis­kodjék. Pedig hosszú és érdekes az út, amely e bonyolult, a fo­lyékony kristályok segítségé­vel történő időjelzésig elve­zetett ... Gyermekkori játékaiból ki­ki emlékezhet rá, hogy a nap járását a legegyszerűbben az ámyékvető rúddal, közismert nevén napórával mérhetjük. ÓRÁK a széltől védett, zárt cellák­ban ugyanannyi idő alatt ég­nek le az egyforma vastagra öntött gyertyák — vagyis, hogy a virrasztásra kijelölt barát ' pontosan tudhatja, mennyi az idő, ha a hüvelyk­ujjára ragasztott gyertyára pillant. Ekkoriban váltak mind is­mertebbé az úgynevezett víz­órák — ezekben egy megsza­bott * időtartam alatt csurgott, csöpögött alá a felső tartály­ba öntött víz —, meg a máig használatos homokórák is, amelyek ugyanezen az elven működnek. És ugyancsak — a XIV—XV. században — terjedtek el az első kerekes valósítani elképzelését — öregkori betegsége megakadá­lyozta ebben. így aztán a tu­dománytörténet Huygenst tartja nyilván az ingaóra atyjaként. A XV. század végétől el­terjedő zsebóra fölfedezőjé­nek kilétéről egyelőre nincs tudomásunk. Amit tudunk: a manapság használt zsebórák hajszálrugói helyett disznó- sertét tettek a szerkezetbe, és az úgynevezett kanalas já­ratot billegőkerékkel cserél­ték ki.­A zsebórák készítése hama­rosan híres iparrá vált. Dí­szesen megmunkált bronz, és réz remekek kerültek ki a XVII., XVIII. és XIX. száza­di mesterek műhelyeiből. Igen gyakran nem is azt nézték, hogy milyen pontosan jár, hanem inkább azt: milyen szépen mutat egy-egy vésés­sel, reszeléssel már-már fém­csipkévé varázsolt szerkezet. Ismereteink szerint az itt látható fedeles zsebóra vala­mikor a XVII., XVIII. század táján készült egy jó ízléssel megáldott és igen-igen ügyes > kezű mester műhelyében. Méltán múzeumi darab... I Gördülő játszótér Nehogy azt higgyük, hogy csak hazánk nagyvárosaiban kevés a park és a játszótér, így van ez világszerte min­denütt. A játékra, kikapcsoló­dásra, pihenésre és felüdülés­re alkalmas szabad térségek ugyanis a testi-lelki egészsé­get szolgálják. A gyermekek számára azonban be is kell rendezni, j átsző parkokká kell alakítani e szabad térségeket. A * játszóeszközök célja az, hogy az élet különféle fel­adatait gyermekméretekben előállítva fölkészítsenek a ké­sőbbi helytállásra. De a já­téktér ne korlátozza az egyé­niséget, a képzeletet. Az élet úgyis eléggé uniformizált, mar a gyermek élete is. Ho­gyan lehetnének szárnyaló képzel etűek, megfelelően ak­tívak a gyermekek, ha a gon­dolkodásukat és a mozgásu­kat korlátozzák? — kérdezik a kutatók. A kész játékok nem tanít­ják meg a gyermekeket az igazi játékra, a játék szerete- tére és örömére; nem tanít­ják meg az életre sem, csu­pán időtöltésre . szoktatják. Ez pedig eltorzítja az egyéni­ség fejlődését, és a művelő­dési igényeket is eltorzítja majd — mondják. Az a gyer­mek, aki kiskorában egyre csak csúszkál a csúzdán, buj­kál a betoncsőben, felnőttko­rában sem lesz hajlandó azon fáradozni, hogy — mondjuk — megértsen egy verset, egy műalkotást, elgondolkozzék egy szobor láttán. Ha szűk a játék tere. beszűkül az ember maga is. Méretétől függetle­nül is szűknek hat a tér, ha sivár, ha csak egy-két játszó- eszköz található rajta. Ha sort kell állma a gyereknek a játékszerekhez, indulatokat ébreszt benne. Aki birtokba vette a játszószert, hatalmas­kodó lesz, aki pedig hiába vár rá, az agresszív. Kéjünkön: egy NSZK-beli »gördülő játszótér« egyik szó­rakoztató eszköze. Ezt az árnyék fordulását jel­ző »berendezést« — hajdani nevén gnomon — az ősi Me­zopotámiában és Egyiptom­ban használták először. Elein­te jókora pálcákat szúrtak a földbe, vagy rögzítettek az épületek napsütötte falára, ám később már zsebben hord­ható kis gnomonokat is készí­tettek: aprócska számlapjaik rovátkáira néhány centiméter magas tűféle^ vetette az ár­nyékot. A napórák — mind a nar gyök, mind a kicsik — persze csak akkor mutathatták, hogy hány az óra és hány a perc, ha sütött a nap. Ezért hát valamiféle éjszakai időjelzőt is ki kellett eszelni. Ezt már a középkor szerzetesei »talál­ták fel«: ők jöttek rá, hogy órák is. Ezek már mechani­kusan mérték az időt: akár rugó feszült bennük, akár súly mozgatta. Kerékművük pörgését szabályos időközön­ként »beugró« gátlómű sza­bályozta; tette egyenletessé, ritmusossá. Az időmérés mindmáig legnagyobb eseménye 1956- ban következett be, amikor a holland fizikus és csillagász, Christian Huygens alig hu­szonhét évesen fölfedezte az ingaórát. Igaz, nemcsak ő is­merte föl az egyenletes len­gés szabályosságán alapuló időmérés lehetőségét, hanem a modern — kísérleteken ala­puló — természettudomány nagy alakja, Galileo Gallilei is, ám az olasz csillagász és fizikus már nem tudta meg­Atommeghajtású léghajó A gazdaságos és biztonsá­gos szállítóeszközök kutatása közben a konstruktőrök ma­napság egyre gyakrabban for­dulnak a léghajókhoz. A szakembereket főleg a lég­hajók nagy teheremelő ké­pessége és hajtóműveik ma­gas hatásfoka csábítja. Hasz­nos teljesítőképességüket ugyanis alapjában véve kizá- róíag az előrehaladásra hasz­nálják fel. Ismeretes azonban a léghajók fő fogyatékossága is: sebességük túlságosan ki­csi, mindössze 200 kilomé- ter/óra. Ennek a határnak a leküzdése érdekében E. Werres osztrák feltaláló az »A/V—1« sugárhajtású légha­jó megépítését indítványozta. Ez a léghajó voltaképpen egy 324 méter hotszú »szi­var«, amelyben 500 utas ké­nyelmesen elhelyezhető. A sugárhajtású turbinát meg­hajtó energiát egy atomreak­tornak kell fejlesztenie, ame­lyet annak idején amerikai szakemberek alkottak meg re­pülőgépek számára, de túlsá­gosan nehéznek bizonyult. A sugárvédelmi rendszert azon­ban a konstruktőr maga dol­gozta ki, és rendkívül bizton­ságosnak tekinti azt. Az »A/V—1« léghajó konstruk­ciójában a jármű aerodina­mikája a legeredetibb. Ahhoz, hogy a léghajó se­bessége 200 kilométerről 400 kilométerre növekedjék, csak­nem nyolcszorosára kell nö­velni a hajtóművek teljesít­ményét. Ez pedig gyakorlati­lag már lehetetlen. Ennek tu­datában a feltaláló elhatároz­ta, hogy más utat jár. Isme­retes, hogy a léghajóval szem­ben azért nagy a frontális légellenállás, mert túlságosan tompa az orra. Ezért a fel­találónak az az ötlete támadt, hogy az ellenállást kifejtő le­vegőt átengedi a léghajó tes­tén. Ebből a célból a légha­jón egy széles csövet vezetett át, amelynek hatméteres »be­lépő nyílása« van a léghajó orr-részén. Ezáltal a légellen­állás csaknem a felére csök­kent. Az atommeghajtású lég­hajó burkolatának is külön­legesnek kell lennie. A fel­találó úgy döntött, hogy erre a célra olyan különlegesen rugalmas anyagot használ fel, amely tulajdonságait tekintve a delfin bőréhez hasonló. Mint ismeretes, a delfin bőre a vízben nem vált ki örvény­lést, s ezáltal cső leiten az el­lenállás. A konstruktőr gon­doskodott a léghajó manőve­rezési képességéről is, amit mozgatható sugárcső révén sikerült elérni. Technikai szempontból bár­milyen lebilincselő is az atommeghajtású léghajó ter­ve, egyelőre még csak terv. Ez érthető is, hiszen megva­lósításához a legszerényebb számítások szerint is száz- ötvenmillió nyugatnémet márkára van szükség, Gyógyanyapk a kőolajban Ha felütjük a lexikont, a naftalán címszó mellett ezt a magyarázatot találjuk: sötét­barna, áttetsző, kenőcsszerű anyag, amelyet a kaukázusi kőolajból nyernek, s nátron­szappannal kevernek. A Ma­gyar Gyógyszerkönyvből még az is kiderül e kenőcsállomá- nyú anyagról, hogy jó hatás­sal van az ekcémára, az égé­si és felfekvési sebekre, a lábszárfekélyre; csökkenti a gyulladásokat és hűsíti a se­beket. Ez a különleges hatású kő­olaj a Kirovabad városától mintegy 45 kilométernyire, a Naftalan-folyó partján levő lelőhelyről származik, amely­nek közelében, a napfényes, egészséges vidéken 1926-ban gyógyüdülőt építettek a szov­jet szakemberek, tudományo­san is bebizonyítván az ott található kőolaj kivételes gyógyhatását A naftalani kőolajnak a természet által összeállított receptje ma már nem titok. A föld méhében évmilliók óta tart a növényi és állati maradványok kőolajjá alaku­lásának lassú folyamata. A naftalani olaj legalább egy­millió évvel fiatalabb, mint a többi. Ez a magyarázata annak, hogy vegyi összetéte­le olyannyira különbözik az egyébként ismert és használt kőolajétól. Amellett mindösz- sze 250—600 méter mélység­ben fekszik, és nagy mennyi­ségű oxigénnel telített. Hiá­nyoznak belőle az egészségre káros anyagok. A naftalani olaj sajátságos vegyi anyagai­nak összetétele sok tekintet­ben emlékeztet a hormonké­szítményekére, vitaminokéra. Egyesek közülük elősegíthe­tik a szövetek, sőt a teljes ál­lati szervezet növekedését. A belőle készíthető preparátu­mokkal tehát az állatállo­mány súlyát is növelni lehet. Gyógyhatása abban is meg­mutatkozik, hogy elpusztítja némely betegség kórokozó mikrobáit. Nagy számú mik­roorganizmus — úgynevezett olajbaktérium — él benne. Egyes mikróhái más mikro­organizmusokra mérgező ha­tású anyagokat termelnek. Például az olajbaktériumok egyik fajtája feloldja a tbc- bacilusok burkát képező anyagot, s ezzel azok pusztu­lását idézi elő. A szovjet tudósok vélemé­nye szerint a naftalani kőolaj különösen hatásos a bőr és a nyálkahártya betegségeinek gyógyítására. A bőrre gyako­rolt hatása révén közvetve ízületi és izombetegségek ese­tében is gyógyhatású. Anatol Potekowski (4z ősiehetséq Kubiel festőművész, egy­behangzó vélemény szerint reménytelenül középszerű ember volt. Mivel a művészetben ku­darcot vallott könyvelésre adta a fejét. De itt sem ter­mett számára babér. Újabb helyén mint könyv­táros sem igazolta a hozzá fűzött reményeket. össze­keverte a szerzők és az ol­vasók nevét. Kubiel eléggé sokáig ke­reste helyét az életben. Vé­gül akkor találta meg, ami­kor egy bizonyos Ruczka úr azt ajánlotta, hogy lépjen fel a cirkuszban. — Görkorcsolyán fog ka- fikázni — mondta. — Mirí? — tudakolta Ku­biel. — Görkorcsolyán — ismé­telte Ruczka. — Még soha­sem látott görkorcsolyát? — Láttam, de sohasem sejtettem, hogy az ilyesmin karikázni lehet. — Lehet, bizony lehet. Holnap elkezdjük. Kubiel első fellépése való­ságos szenzáció volt. Asz­talon kellett görkorcsolyáz­nia. Minden lépésnél lepoty- tyant az asztalról, és orrát a fűrészporba fúrta. Aztán feltápászkodott — és megint lehuppant. A közönség üvöltött az el­ragadtatástól. Számának vége felé Ku­biel annyira kifulladt, hogy VonaS a hajén Valamikor ritkaságnak szá­mított az olyan hajó, amely vasúti kocsik vagy akár egész szerelvények szállítására is alkalmas volt.. Persze akkor még nem alakult ki a csa­pott hátuljú hajótípus, amely­be kényelmesen betolhatok a vagonok, s emellett mág áru- szállításra is használható a teherhajó vagy komphajó (ré­gebben oldalról daruval egyenként kellett a hajó fe­délzetére emelni a vagono­kat). Tény az, hogy a speciá­lis átkelőhajók építésének technikája nagyon sokat fej­lődött az utóbbi időben (át­a cirkuszi alkalmazottak lá­bánál fogva vonszolták ki a porondról. Kubiel népszerűsége elő­adásról előadásra fokozódott. Nemsokára a műsor fény­pontja lett. Ismeretség nél­kül lehetetlenség volt jegyet szerezni a cirkuszoa. A vá­rosban másról sem beszél­tek, mint a tüneményes gör­korcsolyázó bohócról. — Bámulatos komikus te­hetsége van! Az arckifejezé­se pokoli — a lába pedig akár a tuskó. Falrengető! Óriási őstehetség! A bírálók világhírt jósol­tak Kubielnek. A jóslatok azonban nem váltak be. Kubiel idővel megtanult görkorcsolyázni. Sajnos, ezt megint csak meg­lehetősen középszerűen csi­nálta. Jelenleg áruházban dolgo­zik. A sportáruosztályon. (Fordította; Gellert György) kelőhajó alatt olyan vízi jár­művet érthetünk, amely át­kel az óceánon, de olyat is, amely komphajóként- csupán kisebb-nagyobb tengerszoro­sokat szel át). Ma már nem ritkaság az olyan komphajó sem, amelynek különböző szintjein mintegy 500 méter hosszú sínpálya van, ahol kb. 40 tehervagon helyezhető el. Emellett e hajókon még te­her- és személygépkocsik, va­lamint több száz utas számá­ra is van hely. Az átkelőhajók közt ma már szép számmal vannak szárnyas hajók és légpárnás járművek is. Ezek sebessége kétszerese, háromszorosa a hagyományos hajókénak, be­fogadóképességük azonban korlátozottabb. Azért a ha­gyományos építésű kompha­jók is sokat modernizálódtak, szalonok, éttermek, tv-szobák találhatók fedélzetükön. Úgy­nevezett külsőbordás stabili­zálással építik őket, hogy el­kerüljék a hullámverés ese­tén jelentkező dülöngélést. Rendszerint orr-sugárkor- mánnyal is ellátják a korsze­rű átkelőhajókat, és ma már a radar berendezés; a vissz- hangos mélységmérő, sőt egyes esetekben az automati­kus kormányberendezés is elmaradhatatlan tartozékuk e vízi járműveknek. Képünkön: Az »Atlantic Cagnoc« nevű francia hajó gyomrába vonatszerelvényt vontatnak be. í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom