Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
A zöldségárusok sora mögött állt a hurkasütő sátra. Bár a vászon zöld színe valamelyest megszűrte a napfényt, s a reggeli órákban még frissítőén áramlott ide a zöld levegő a salátás-, zöldséges- és gyümölcsöskosarakból : fullasztóan meleg volt a ponyva alatt. A sátor alatt egy fiatalasz- szony hajolt a tepsiben» sistergő hurkák fölé. Kétágú villájával egyiket-mápikat megfordította. A nő fehér, hurkás karjai kiduzzadtak az ujjatlan fehér köpenyből. Mi volt a köpeny alatt? Talán semmi. Tolongás nem volt a sátor előtt, az arcok azonban feszesek voltak a türelmetlenségtől. A sátorhoz tartozott még egy rossz lábú öregember, a nagypapa. A sátor sarkánál ácsorgott mellényben, kalapban, szemmel tartotta a vevőket. Időnként körbesánti- kálta a sátrat, egy vizes ronggyal letörölte a sátor mögött a kerti asztalt és a három összecsukható tábori széket. Fáraó leereszkedett az egyik tábori székre, a terményárus mellé. Kabátja- zsebéből öt Szem feketeretket tett maga elé. Még nem volt öreg, de hetenként csak egyszer, legföljebb kétszer borotválkozott, s így inkább elhanyagoltnak látszott. Fáraó válogatott a retkek között. Vastag ujjaival egymás után sorban mindet szétfeszítette, majd valamennyit félretolta maga elől. — Hisz ez mind hibás . 1 : — morogta. Szeretett itt üldögélni a zsíros, fűszeres illatban. Bársony sapkáját a szemére húzta, mintha szunyókált volna, valójában egy másodperc alatt harminc évet suhant visszafelé a múltba, amikor ő is hurkasütéssel foglalkozott. Az öccse Kolomeánái elveszítette a fél lábát, s negyvenötben' az elöljáróságtól engedélyt kért a lacikony- házásra. Fáraó szerezte be a hurkát, kolbászt, húst, faszenet, ő sütötte meg a parázson, s ő tálalta fel a pléhtányérra. Az öccse naphosszat a tepsi mellett ült egy alacsony széken, falábát előrenyújtva, s a pénzt szedte. A z utolsó kuncsaftnak a * * piac sarkán levő vendéglőben fizettek egy liter bort, s így a vagányok és más lebzselők már egy órával előbb lesben álltak, hogy megvehessek az utolsó adag hurkát. Fáraó és az öccse tudták ezt, de nem haragudtak érte. Nem is szóltak. Az aranyélet két év után megszakadt. Fáraó öccse meghalt, s az engedélyt vissza kellett adni az elöljáróságnak. — A múlt héten még háromnyolcvan volt tíz deka, most meg négy ötven. Egy hét alatt hetven fillérrel ugrott az ára. Ha legalább any- nyival jobb ízű lenne, de újabban már a majoránna is hiányzik belőle — dohogott a terményárus. Harapott a hurkából, majd . teli szájjal az előbbiekhez tette: — Mert a pénz! Az minden! — Ne higgye! — Máma már mindent meg kell fizetni. Mindennek ára van, és pénzben fizetendő. — A háború után nekem is volt standom, de én nem a pénzre mentem. — Mindenki arra megy. — Én nem. Akkor is, amikor behívtak tartalékos átképzésre, a parancsnok az első héttől kezdve agitált, hogy nincs elég repülőgépszerelőjük, írjam alá a továbbszol- gálatot. Aláírtam, és rögtön elvittek Szolnokra. A feleségem háromszáz kilométerre volt tőlem, havonta egyszer láttuk egymást. A pénz kevesebb volt, mint a bevonulás előtt, mégis azt jpondom, hogy megérte. Iskolagépeket repültettem. Volt például egy piros színű huszonkilences ölyvem, akárhová álltam vele. .. — Magát én nem számítom közéjük — szakította félbe a terményárus, — Kihúztam a négy évet. A pénz engem ott sem érdekelt. — Figyeljen csak Ide, hogy mit mondok magának! — hajolt előre a terményárus bizalmaskodva. — Van az utcánkban egy trabantos. Húsz éve ott lakik, de nem tudtuk megkedvelni. Azt mondják, hogy a háború előtt a leggazdagabb polgár volt a falujában. Állítólag ma is nagy bankbetétje van. Meg. rengeteg ékszere is. A télen ez az ember elcsapott valakit az autójával. Szerencséje volt, hogy néni halt meg az illető, de perbe fogták. A múltkor már azzal dicsekedett a szomszédjának, hogy őneki semmi baja nem származhat ebből, mert elég pénze van hozzá, és mindent meg tud fizetni. Kerüljön kétszázezerbe vagy félmillióba, nem számít. Maga mit szól ehhez?... ’p áraó nem válaszolt, * mert a hurkasütő fiatalasszony hátul föllebbentet- te a sátorponyvát, átbújt Thier y Árpád «• Ot szem fekete retek alatta, majd fölcsapta a sátor tetejére. — Nem zavarok? — kérdezte. — Tessék csak ideülni! — válaszolt készségesen a terményárus, és maga elé húzta a maradék hurkát. A nő leült közéjük. — Mostanában ritkán szoktam látni magát — pillantott Fáraóra. — Mostanában kevesebbet jövök. — Csak nem beteg volt? — Nem, kezitcsókolom — rázta Fáraó a fejét. — Beálltam egy kovácsmesterhez, neki segítek. Kovácsoltvas- kerítéseket csinálunk a falusiaknak. Olyan kerítéseket csinálunk nekik, hogy Ver- szájban nem láthatnak különbet. — Mit fizet magának ez a kovács? — kérdezte a fiatal- asszony. — Nem sokat. A fölnyitott sátor mögül látható volt, hogy a mázsáló felől egy magas, tengerészsapkás férfi közeledik. A nő is észrevette : várakozásban volt valami ragadó s ugrás- rakész. Fáraó ezt észrevette. A tengerészsapkás megállt a hírlapárusnál, vett egy újságot, majd az autóbuszállomás felé kanyarodva a tejpiac betonasztalai között folytatta az útját. A fiatalasszony megoldotta a fejkendő csomóját. Ügy tűnt: nemcsak az arany fül- karikák szabadultak ki a szorításból, a nő is megköny- nyebbültnek látszott. — Én is tudnék munkát adni magának — nézett Fáraóra nyíltan, sőt várakozással Fáraó meglepődött. A nő fehér arcát bámulta megzavarodva. A fiatalasszony szeme alatt felolvadt kékes-zöld szemfesték alól halványan átütöttek a szeplők. Fáraó bor- zongva gondolt vissza a régi szeplőkre. Lejjebb pillantott, s izgalom fogta eL Sejtette, hogy a nő fehér köpenye alatt semmi sincs. Az égvilágon semmi. Fölkapott az asztalról egy pudvás retket, beleharapott, és ropogtatni kezdte. A többit zsebre dugta. — Nekem? Hol? — kérdezte. — Itt, a sátornál. Apuka lábai nem bírják a strapát — mutatott a nő a rossz lábú öregember felé, aki hátratett kézzel ácsorgott a sátor túlsó oldalán. Fáraó homályosan arra gondolt, hogy egy percre vissza kellene kapcsolódni a már beláthatatlan régi időkbe, amikor a szeplőknek még nagy jelentőségük volt az életében. — Váratlanul ért — rágcsálta a retket — Lehet, hogy többet tudok fizetni, mint a kovács. — Mit fizetne? — kérdezte Fáraó félvállról. — Meg fogunk egyezni. — Mégis? A nő fürkészve nézte a férfit. Azt hitte, hogy kíváncsisággal és egy' kis rafinériával nézi, ahogy egy fiatal nő egy idősebb férfira pillant, pedig az első , pillanattól kezdve valamiféle bénultság akadályozta a nézésben, s hiába sejlett föl benne, hogy ezzel a szokatlan nézéssel szégyenbe hozhatja magát a férfi előtt nem vette le a szemét Fáraóról. — Százötven forint naponta. Meg az étkezés. — Nem rossz — szólt közbe a terményárus, aki egész idő alatt hallgatott, mert sejtette, hogy itt valami más nagyobb szerepet játszik, mint amiről beszélnek. Fáraó azt kérdezte magától: mi lenne, ha kétszázat kémék?... — Majd üzenek — mondta végül. , — Mikor? — kérdezte a nő. — Nagyon sürgős? — Apuka hétfőn már nem tud jönni. Befekszik a kórházba. — Én péntek, szombat, vasárnap a kovácsmesterrel vagyok Nagyárpádon. A nő elkedvetlenedett, nem tudta: vissza fog-e élni Fáraó a gyöngeségével, mégis megkérdezte: — Mikor tudhatom meg, hogy mit határozott? Fáraó megesküdött volna,- hogy a fehér köpeny alatt nincs semmi. — Holnap reggelre választ adok — mondta. — Hogyan? Fáraó fölállt, s leguggolt a sátor mellé. Kihúzott egy cö- veket. — Látja Itt ezt a helyet? — mutatott a sátorcövekkel a letaposott salakra. — Látom, igen. — Ha elfogadom az ajánlatát, holnap reggelre a cipőm sarkával húzok ide égy keresztet... A fiatalasszonynak másnap reggel első dolga volt, hogy a sátor mögé lépjen és megnézze: hagyott-e a férfi üzenetet Jel nem volt. A nő lehajolt sőt letérdelt. Valaki eltaposta volna? Nyoma se látszott a keresztnek. Segélykérőén körülnézett Az éjszaka egy csöpp eső sem esett. Vagy igen? 1910. február 16-án T. Jo- si Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóiratban — s ezzel egy alig huszonkét éves fiatalember »becsületes kőműves napszámosból íróvá züllött«... A nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenő — aki az idén szeptember 12-én lett volna kilencven esztendős — azért bújt az idegenesen csengő álnév mögé, mert így biztosabb közlést remélt. Írói múlt egyáltalán nem állt mögötte — a megjelenten kívül egyetlen írása volt a zsebében; ricsajos évek annál inkább. Az iskolában a jó eszűek, de rosszul tanulók közé számított; az életre nem a padokban, inkább a Zazar-parti vegyes társaságban készülődött. Csavargók, himpellérek, kártyások, napszámosok sorsát ismerte meg már gyermekfővel — s otthon ellenpontként a viszonylagos polgári .kényelmet. A maturáló Tersán- szkyt viszont már egy anyagilag megroppant család küldte Budapestre, hogy a jegyzőgyakomokság tanulóévei után jogásszá képezze magát az egyetemen. A tandíjpénz elillant, jött a kőmű- vesi segédmunka, s azután — pénzmagot szerzendő — az első novella. íróvá üttetését számtalanszor megírta Tersánszky Józsi Jenő, mindig hangsúlyozva: »a nagyr abecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam«. A »véletlen, külső kényszer« indította el tehát Tersánsziky szerint — a hat évtizedre nyúló írói működést, melyet indulásakor — úgymond — az édes jó atya, Tersánszky Jakab minősített a »legigazságosabban és leg- tárgyilagósabban«: »Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te marhaságodat közük.« Már a pálya kezdetén adva van minden — az író egyéniségében, sorsában, ismereteiben, a föllépés különösségében —, hogy Tersánszky személye és írói munkálkodása az anekdoták és legendák füstjébe vesszen. A Tersánszkyt oly kitűnően értő és elemző Illés Endre mutat rá több szép esszéjében is: írót a hőssel összecserélni vétek; Tersánszky nem Kakuk Marci. Mert igaz ugyan, hogy a toll e csínytevő mestere saját életének egyes epizódjait, s főleg gazdag tapasztalatát, emberismeretét viszi a novellákba, regényekbe, de a teremtett világban már ott a távlat, a kritika is. Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalá- zottak és megszomorítottak írója volt: »a keményített ingmelles társadalomból« ki- vetett-kihullott természeti embereké. Értük szólt; az ő ei-kölcsi igazukat védte- mond.a, de nem fenntartás nélkül. Munkásságából hatnyolc regény emelkedik ki legmagasabb ■ csúcsként, s ezekben a társadalom képmutató morálja és a társadalmon kívül élők ösztönös erkölcsisége, öntudatlan tisztessége ütközik meg. Nem folttalanul — de a társada# lomhoz képest'mégis erényesen, tisztán él a Viszontlátásra, drága... Nelá ja, A két zöld ász hamiskártyás Büzikán Mátyása, s elsősorban persze a Kakuk Marci. Ám Tersánszkyból nem hiányzik az a szemléleti erő, amely a leegyszerűsített, »csavargópárti« 1 társadalom- kritikát árnyaltabb, gazdagabb társadalomképpé emeli : látja és láttatja ő. azt - is, hogy a társadalomból kiszorultak — ha viszonylagos erkölcsi fölényük kétségtelen is — maguk is kárhoztathatok sorsuk alakulásáért.' Tersánszky Józsi Jenő rendkívül gazdag életművet hagyott az utókorra. Az említetteken kívül A margaré- tás dal, a Legenda a nyúl- paprikásról, az Egy ceruza története nem avuló értékek —, s legalább két tucatnyi novellája és kötetnyi emlékezése is a század magyar irodalmának java termésében kér helyet. A Nagy árnyakról bizalmasan emlékezéssorozatával például új és új adalékokat szolgáltatott Babits, Móricz, Osvát, József Attila . és mások teljesebb megismeréséhez. Különösen élményszámba megy Ady alakjának fölidézése (a költő egyébként Tersánszky első regényének ünneplő méltató ja volt). Az ünneplés mindig túlzottan nagy szavakra sarkall Tersánszky Józsi Jenő alighanem maga tiltakozna, ha a legnagyobbnak akarnánk most kikiáltani őt. Kilencvenedik születésnapján — Illyés Gyula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntő versének szavaival — a teljes embert ünnepeljük Ter- sánszkyban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet. Takáts Cyula EMPEDOKLESZ Folyt a láva és ültél alatta ... Emlékeid tüzes vadonába ez már nem az Etna ... Az isten kis palotája se az ... Tűz helyett jagyott bazalton el nem merülhetsz. Világ leikével így sem egyesülhetsz .. Föl se szállhatsz, mint ö s Az a másik! Csupán magadra feszítve magad, mérhetsz világot teremtve itt a szárnyakat a nagy kráter fölé s zuhanva, mely tüzet fogott, szárnyad könnyű pernyéivel cicáznak hideg csillagok! Tersánszky ]. Jen5 Á búskomor nevettető Az öreg humorista egy életen át nevettette az embereket. Mikor pályáját kezdte, az volt a divat, hogy tollára tűzhette akár koronás fők gyöngéit, furcsaságait is, kikezdhette komoly áilartiférfi- ak személyét és cselekedeteit, megszurkálhatott mérges hatalmasságokat, kipellengérezhette pénzíejedelmeknek túlkapásait. Egyszóval a humorista tollával odadöfött, ahová akart. Micsoda beszéd? Nagyságok meg is nehezteltek a humoristára, ha mellőzte őket. Mert népszerűségük csappanását észlelték abban, ha a humorista nem tartja érdemesnek foglalkozni velük. Meg aztán azzal is tisztában voltak, hogy olyan nagyságok, akik nagyon óvják a nyilvános kigúnyolástól tökéletlenségeiket, azokat éppen a tökéletességük fogyatékosságával gyanúsítják meg embertársaik. Szóval a humorista marása vagy csipkelődése majdnem annak a fémjelzése volt nagy embereken, hogy valódiak. Ámde az idők változtak. Az emberi lelkeken általában áldatlan érzékenység lett úrrá. Ha a humorista régi hitével és merszével piszkált meg a tollával hatalmasságokat, itt is és ott is alaposakat koppintottak rá. Hát erre szegény humorista — ahogy határtalan terepe szűkült a legmagasabb körök körével — az alsóbb körökben keresett csupán azontúl élcalanyokat. Hogy talált-e elég anyagra? Jóval többre, mint ahajt a legjobb időkben. Ámde mi történt? A kisebb nagyságok tanúsítottak csak igazán és rögtön förtelmes érzékenységet a humorista jó akaratú munkája ellen. Sőt nem is egyes személyben — bár abban is — hanem inkább testületileg. Ha például valami hivatalában félkézkalmárkodó pol- gármestererecskét döfködött meg kissé a humorista tolla, már nem csak ő maga akasztott sajtópört — rágalmazás és egyéb címen — a nyakába, hanem a polgármesterek egész testületé emelte föl szavát a humorista ellen, meg hát kutyakorbácsait is ... Vagy ha például nekiment egy humorista tolla teljes joggal, mondjuk, egy fogorvosnak, aki a pályájának szégyenére kontárkodott, és az ép fogak kirángatásával az összes odvas fogat az áldozatok állkapcsában hagyta benne... Hiába! Nemcsak ő maga, de pályatársai is a humorista ellen zúdultak, ádázul csattogtatván csíptetőiket ... A boldogtalan humorista viccelődési köre így egyre szűkült, és szűkült. Végre már odáig, hogy csak közvetlen körében kereshetett viccelődéséhez alanyokat. Pincéreket, tarhásokat a törzskávéházából. És amikor ezekből is kikopott, hát a szerkesztőségéről és szerkesztőjéről izzadt ki élceket, mert ezek kényszerűségből és kö- nyörületből tűrték... Persze ebben az utolsó körben is kifogyott végre a kevés lehetőségből a humorista. Eltekintve attól, hogy csupa ellenséges indulatot kavart itt is maga körül, és fenyegetéseket hallott itt-ott, ha nem hagyja abba okvetet- lenkedését A kétségbeesés utoljára is vad ötletet sugallóit a humoristának. Ha senkin sem lehet már viccelni, és egyedül áll viccelő hivatottságával, hát ezentúl saját magáról gyártja viccét. Megtorlódott élcelhetnékje vérbe és epébe mártatta vele a tollát, és írt egy olyan kegyetlenül röhögtető dolgozatot magáról mint humoristáról, hogy az kápráztató! De mi történt? Pár nap múlva legsötétebb lelkű és agyú irodalmi, művészeti és szerzői szakértő ügyvéd irodájából kap egy hivatalos levelet. A Humoristák Országos Szervezete szólítja föl, hogy amennyiben a humoristák sorsáról megjelent cikkének állításait nem vonja vissza, illetve nem helyesbíti, az esetben a sajtó útján elkövetett becsületsértés és hitelrontás stb, stb, stb. Az öreg humorista, az emberek hivatott nevettetője azóta búskomorságban sínylődik! Hát nem borzasztó nevetséges? ...! (1941) Tersánszky emlékére
