Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
Az önképzés hivatása Napjainkban már közhelyszámba megy a megállapítás: a tudásanyag jelentős része, amelyet birtokolunk, néhány év alatt elavul, hasonlíthatatlanul gyorsabb a «■feleződési ideje«, mint például a fizikából jól ysmert rádiumnak. A kor viszont állandóan új, egyben magasabb követelményeket állít elénk — ezeknek, megfelelni pedig állandó értékcsökkenéssel küzdő tudásanyaggal rendelkezve aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szükségessége, ami elől nem térhetünk ki következmények nélkül. Ha mégis megtesszük, kettős hátrányt hozunk létre. Hiszen tagadhatatlanul lépés- hátrányba kerül az a munkahely, az a közösség, ahol a dolgozok többsége nem rendelkezik az állandó megújulás készségével és igényével — ám hendikep-helyzetbe sodródik a képzését elhanyagoló egyéni is ambíciózusabb társaival szemben, hiszen élete beszűkül, tudásanyaga elsorvad, devalválódik, így ő maga egyre inkább képtelen lesz a bonyolultabb feladatok megoldására, ki vész belőle a kezdeményezés, és megcsappan a képzelőereje. Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben-tovább- képzésben rejlő hatalmas energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségekkel. Tanulnak, képezik magukat, mulasztásokat pótolnak be, új ismereteket szereznek a különböző iskolai tagozatokon, tanfolyamokon, kurzusokon, tehát a szervezett oktatás különböző fórumain. Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömegko- munikáciös fórumokon is — az iskolaszerű oktatásra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önképzés fontosságáról, egyben azokról, akiket e problémakör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeretszerzésnek olyan foka, amelyre a középvagy felsőfokú szellemi vagy mesterségbeli képzettség grádicsain át lehet eljutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell élniük, akik rendelkeznek a szilárd tudásalapokkal, akik önállóan, pedagógusi segítség nélkül is . el tudnak igazodni a birtokolni kivánt új ismeretanyag útvesztőiben. S ha közelebbről vizsgáljuk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkodtató tanulságokra bukkanhatunk. Például arra, hogy a véltnél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégültség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedveltsége, az újtól való húzódozás. Mert vajon nem az önképzés hiányával függ össze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugát első generációjánál fejeződik be a magyar költészet? Vagy Móricz munkásságával a hazai prózairodalom? Vajon ha ezek a különben képzett és nagyon tiszteletreméltó emberek annak idején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fejlesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a folyamatos odafigyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tudásanyagban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb, a realitáshoz, a mai igényekhez és követelményekhez. S ennek ők éppúgy nagy hasznát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata. De vehetünk más területről is példát: néha riasztó ellentmondás tapasztalható egyes műszaki szakemberek .konkrét szakmai felkészültsége és az általuk alkalmazott munkaszervezési módszerek között. Előbbi esetleg európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc-negyven év előtti kó- ceráj követelményeinek is aligha felelne meg. Aztán : akadnak agrárértelmiségiek, akik elzárkóznak az általános műveltség kínálta tanulási, befogadási, formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temetkeznek, hobbijaik, kedvteléseik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől. Szándékosan idéztünk egymás mellé szélsőséges emberi magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni segítségükkel, hogy az önképzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles, és tevékenysége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye szerint igen fontos réteg számára, hanem több irányú és szempontú cselekvési lehetőség is az egyén számára. Nem szűkíthető le tehát — bár sokan akaratlanul is erre tesznek a maguk gyakorlatában kísérletét — a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességéről csakúgy, mint az általános műveltség állandó bővítéséről, megújításáról. Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hova vezethet a politikai ismeretanyag beszűkülése, elavulása — hatására miként bizonytalanodnak el egyéb- . ként kiválóan képzett és felkészült emberek, egyszerűen azért, mert elhanyagolják politikai önképzésüket, így képtelenek fölmérni döntéseik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, összefüggésmechanizmusát. Aminthogy sajnálatos olykor azt is tapasztalni, miként lesznek »-szakbarbárrá« hasznos, tevékeny, a szakmájukért élő-haló emberek, pusztán annale következtében, mert érdeklődésük, ismeretszerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturális-művészeti inspiráció hiányában. Ráadásul kapcsolataik is szimplifikálódinak, lévén, hogy szakmai bezárkózottsá- gukban aligha tudnak olyanokkal szót érteni, akik náluk egyetemesebb érdeklődésűek és felkészültségűele. Az Önképzés nemcsak társadalmi igény — belső tartás, igényesség ügye-dolga is. Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy állandóan készen álljon új ismeretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennapjait. Hiszen itt — formális értelemben — nincs vizsga. Itt nem egy bizottság, hanem önmagunk — és természetesen az ólet követelményei — előtt vizsgázunk nap nap után. Szocialista emberré formálódásunknak ez is egyik — fontos — alkotóeleme. Papp Zoltán Nemzetközi kisplasztikái kiállítás a Műcsarnokban Y-’mcérőí a minden képzőművészeti műfajt egyesítő biennale jut eszünkbe, Kas- selben a Dokumenta, Budapesten a kisplasztikái kiállítás joggal tart szájnot nemzetközi érdeklődésre. Negyedik alkalommal rendezték meg a Műcsarnokban a nemzetközi kis’-'lasztikai kiállítást, harminckét ország részvételével. Deim Pál: A Történelem- sorozatból. Az 1971-es első biennálé jelentkezési statisztikáját még az óvatosság jellemezte, huszonegy ország szerepelt a budapesti seregszemlén. A rendezvény azonban már érzékeltette: életképes lesz a kezdeményezés. Mi élteti ezt a kiállítást? Ügy érzem, erre is választ ad a rendezvény : ahhoz, hogy Budapestre figyeljenek a különböző országok képzőművészei, a magyar fővárosból kellett kiindulnia a körültekintő tájékozódási igénynek. A tárlat célja: felsorakoztatni azokat a törekvéseket, eredményeket, melyek a plasztika fajának dagságát, rétűségét zonyítják. A részvételi szabályzat megfogalmazza, hogy a kiállított művek — bármilyen technikával, anyagból készülnek is — nem lehetnek nagyobb müvek tanulmányai, vázlatok, és öt évnél korábbi alkotások sem kerülhetnek a nézők elé. Ezzel együtt megfogalmazták azt az igényt is, hogy kifejlesztett, egyedileg kékisműgazsokbiRaffaele Landoló (Olaszország): Gladiátor 2000-ben. Georges Jeanclos: Három alvó Ostobaságot - jó módszerrel ? Vajon mi történne, ha egy kőműves malter helyéit — például — agyagot, sódert vagy szurkot merítene a vakolókanálra, és azt löttycnte- né jól megtanult, elegáns mozdulattal a falra? Vagy: örülne-e a kedves vendég, ha az éttermi felszolgáló »bolondgombából« készült paprikást szervírozna utánozhatatlan kecsességgel, bájos bókok kíséretében — vargányapörkölt helyett? Mit szólna a vádlott, ha a bíró véletlenül a »nemi erőszak« bekezdésnél ütné fel a törvénykönyvet — a csendháborításra vonatkozó passzus helyett? És mi lenne a véleményünk, ha az orvos — penicillin helyett rézgálieoldatot fecskendezne ereinkbe? A hatást még akkor sem élvezhetnénk túlságosan, ha a műveletet a módszertani tökély színvonalán hajtaná végre. Persze, az oktatásban — egyesek szerint — nem kell ennyire figyelni a tartalomra, itt állítólag maga a műfogás, a módszer a lényeg! Itt nem omlik össze a ház, nem születik jogsértő ítélet, nem múlik ki a gyanútlan vendég vagy a beteg, tehát nem az ügy — az adott információ hitelessége — a fontos, hanem az ügymenet, vagyis a rossz információ jó módszerekkel való megtanítása. Legalábbis erre következtethetünk abból a — hallgatóság előtt — nemrégiben tett hivatalos kijelentésből, amely szerint »nem az a lényeges, hány grammatikai, kiejtési és mondatszerkesztési hibát követ el egy tanár az orosz nyelvi órán : a módszerek változatossága a döntő«. Az / az egy kori tanítójelölt jut az eszembe, aki — környezetismereti órán — a gu- bacsot nyilvánította a tölgyfa terméséinek a makk helyett, mégis kitűnő érdemjegyet kapott, mert meggyőzően »tálalta« az ostobaságot. Vajon mennyire taksálhatják tanítványai most a tőle szerzett ismereteket? És milyen nyelv- — I ismeretet sajátíthatnak cl a nebulók egy olyan nyelvtanártól — és sajnos, nem egy ilyen létezik —, aíü állítólagos módszertani felkészültségével próbál meg leplet borítani nyelvtudásának silányságára? Bizonyára úgy . járnak majd, mint az egykori turista, aki »kilogramm mukí« helyett »múki«-t kért — egy kiló liszt helyett ezer gramm szenvedést. Netalán az az Itáliát járt hazánkfia, aki a casinó-ban vágyott nyerni, és a casíno-ban — a bordélyházban — vesztett... Pedig udvariasan, jó módszerrel kérdezett .. .1 U A. Botrány a tévében Ezzel a harsogó címmel jelentek meg aznap az újságok. A fényképes, leleplező cikkek főszereplője, dr. Tirmár Vendel, a neves kritikus volt. Története a következő: dr. T. V., aki korábban a tévé hírhedt csepülője volt, egy szép napon dicsérni kezdte a televízió csapnivaló műsorait. Az előzményekhez tartozik, hogy dr. T. V. hajdan, egy fiatalkori botlás következtében belgyógyászként egzisztált, így új kritikusi korszakában hasznosíthatta egykori tapasztalatait. Kifejtette, hogy a tévé legrosszabb műsorai jó hatással vannak az egészségre, tehát a legunalmasabb, legidegesítőbb adásokat kellene minden egészségét féltő nézőnek megtekintenie. E kijelentése után éjjel, vérmes tévéutálók, karosszékükbe visszaeső tévérabok és tévévetélkedö-túltengésben szenvedők serege rohanta meg szegény rózsadombi lakóházát, »Lincseljük meg a link lódí- tót!« fölkiáltásokkal. A Központi Statisztikai Hivatal helyszínen (körtefán) tartózkodó munkatársának adatai szerint a környék csendjét felverők legmagasabb iskolai végzettsége a »Mindenki Iskolája« volt. Dr. T. V. egy szál semmiben állt ki erkélyére, igazát megvédeni: — Emberek! — kiáltotta foszlékony cérnahangján a felbőszült tö- meg feje fölött terjengő homályba —, bármi lesz is ezután, én kereken kijelentem, hogy izé. Ezzel a szónoki bevezetéssel ugyan még nem csillapította a lincsre éhes tömeg dühét, de a kezekben félúton megállt néhány óbudai záptojás és lehelpiaci kelkáposztafej. Majd így folytatta: — A tévé legpocsékabb műsorai tényleg kedvezően hatnak az egészségre. — Marhaság — röffent a szónoklatba egy tökrészeg pofa, mire dr. T. V. hátat fordítva, széles gesztussal köszönte meg a velős kritikát. ■— Engedjék, hogy megmagyarázzam — üvöltötte némileg idegesebben, miután bal szeméről levakart egy túlérett paradicsomot. — Ne engedjétek! — sipította egy kiérdemesült, békebeli kalaposlány. — Az ilyenek mindig kimagyarázzák magukat. Amíg áktív voltam, egyszer valami íróféle teherbe ejtett, aztán az apasági pörben azzal magyarázta ki magát, hogy az eset sajnálatos tévedés volt, mert akkor este eltévesztette az emeletet.,. — Nézzék, emberek — ri- mánkodott dr. T. V. —, hallgassanak meg, és ha nincs igazam, agyon is üthétnek. A tömeg élénken helyeselt. — Mért írtam azt, hogy a legunalmasabb műsorokat kellene megnéznie ■ minden tévénézőnek? Higgyék el, én nem mint a televízió ügynöke, hanem mint egykori orvos állítottam ezt. Mert mit tesznek az unalmas, érdektelen műsorok? Jó, elaltatnak, de hót ez csak mellékhatás. A vérbeli tévénézőt idegesíti, bosszantja a rossz műsor. Ennek pedig mi az élettani következménye? Fokozott gyo- morsavtermelödés és ideges rángások a hasfalban ... Csak az idült alkoholista csuklása válaszolt ■ az esti csendben. — Emberek! Hát nem értik?! A hárommillió kövér országában élünk! (Itt érven egy körtecsutka találta orrba a kritikust. És a gyomorsav gyorsítja a film előtti vacsora emésztését. Tehát, még a gyomorfekélytől is óv. Ha pedig az embernek gyomoridegessége van a rossz műsor miatt, akkor háromszor körülfutja a lakótömböt, hogy levezesse nyugtalanságát; ez is fogyaszt. Dr. T. V. szónoklata vége felé egyenlítői hittérítőként hatott, ahogy kántori hangon kántált: — Én hiszek a tévé rossz műsoraiban! Tévénézők, higgyetek velem! És örvendezzetek, mert a mi Urunk, vagyis a mi Tévénk vigyáz reánk! A tömeg őrjöngött: »Hiszünk, hiszünk« — kiabálták, majd elénekelték a »Mennyből a kritikust-«, és hazarohantak megnézni Moravia Unalom című regényének té- véváltozatát. A kritikus a siker csúcsán állt. Két napig. A harmadikon egy szemfüles rádióriporter kiderítette, hogy dr. T. V. a tévé ügynöke. így lett Tirmár Vendelből mártír. Fekete Gábor szült plasztikai alkotások szerepeljenek a kiállítóteremben. Az idei seregszemle célkitűzése volt az is, hogy az egyén és a közösség fejeződjék ki a kisplasztikákban. Nos, a látottak alapján elmondhatjuk, túl szélesre nyílt a kapu e téma fölvetésével, hiszen elkerülhetetlennek látszik, hogy ne érintse az egyént, a közösséget valamilyen módon az pmber alkotta mű. A hazai részvétel »minősége« hullámzó. Eddig négy magyar szobrász kapott dijat a kisplasztikái biennálén. Az idei kiállításon a tíz díjazott között kapott elismerést Vígh Tamás, Budapest különdíját pedig Deim Pál vehette át. A magyar kiállítók közt szerepel többek között Szöllösy Enikő, aki Nagyatádon —miként Deim is — dolgozol L. Szöilcsy színes fa kisplasztikái meggyőzőek, a nagyatádi munkáján keresztül is sokat tanult bizonyára. Deim Pál hasonló téralakzatok kapcsolatrendszerével' foglalkozik, mint a nagy méretű nagyatádi faszobor eseteden. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy törekvése eredményesebb a bronzban: a bronz és műanyag kombinációjával a plasztikai törvényeknek jobban meg tud felelni. A harminckét ország bemutatkozásának közös vonása, hogy általában az érlelés korszakának az eredményeit íát- hatjuk. Most is vannak mobilok, a spanyol Salamanca hozott magával ilyeneket, és van úgynevezett »fényemlékű« is — ezt az NSZK-beli Uecker készítette. Jellemző: a gépi technika szerepe alaoosan csökkent, vele szemben nőtt a természetes anyagoké. A kifejezés került előtérbe. A nemzeti kollekciók közül ki kell emelni az olaszokét. Az egyénről és a közösségről, a társadalomról alkotott jelzéseik nagyon fontosak: a terrorizmus szörnyűségeit kifejezve figyelmeztetésnek szánták műveiket. A Lóember — Cippola műve — az eltorzulásról szól. A francia Jeanclos Három alvó címmel három terrakotta szobrocskát küldött a magyar fővárosba. Emberi melegséget áraszt ez a kisplasztikái sorozat. A tépett ruhák alatt is embert érzünk. Egyéni résztvevődet is meghívtak a kiállításra: az Olaszországban élő, magyar származású Tóth Imrét, a spanyol Pablo Serrantot, az olasz Giacomo Mamut. A retrospektív kiállításon Herényi Jenő életművébe nyújt betekintést. (Halála után Bala- tonbogláron rendeztek kisplasztikáiból kiállítást.) Kár, hogy a meghívott külföldi résztvevők csupán egy-két művel szerepelnek. Horányi Barna 5
