Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A Baiigartiger-ház Igái. Mélyen benn Somogy szívében, hul­lámzó, erdős dombhátak között. Az utat kilo­métereken keresztül ligetek, szálfák, dombok övezik. Tikkadt, mozdulatlan kék pára ül a tájon, kesernyés tarlófüst bolyong a bokrok között elnehezülve, a melegben fölszállni kép­telen. Szubalpin ez a táj vagy mediterrán? Van, aki erre esküszik, van, aki amarra. S mind­kettőnek igaza van. A dombok, mint a nagy hegyek rakoncátlan unokaöccse! Ilyenek a kéklő messzeségben pihenő fenyők, a föld vö­röses gyomrát kiforgató vad vízmosások, a négyzetméternyi sík területet is nélkülöző hepehupák. S a csend, a madárfüttyös, tiszta levegő, a cserfák, tölgyek patriachálisan öles árnyéka. Ennyiben lçhet szubalpin. De amikor estelente a napsugár ferdén esik a kókadt virágokra, a termésüket érlelő göt­hös körte és törpe almafákra, s ahogy a dom­bokon felkapaszkodik a kérges szilvafák so­ra, egy-egy védett völgyöbölben meglapulnak a pincék, s mint krinolinos öreg hölgyek, bó­A sokadalmat riadtan figyeli két kicsi, ku­porgó, barna majom. Cirkusz. Aba-Novák Vilmos festménye. Egy a sok közül az életműből Egy a sok közül itt, Igáiban. Mária asszony mondja: — A sógorom, Baumgartner Sándor, Igáiban volt tisztiorvos. Szatmári volt ő, Nagykároly­ból való. Csakúgy, mint az öccse, Oszkár, a férjem. Sándor hívta az öccsét, jöjjön, jót tesz neki az igali levegő. Oszkár banktisztvi­selő volt Pesten, lejött. Körülnézett, megtet­szett a hely és döntött: ő is letelepszik itt Azaz, akkor már rímcsak magára gondolt, mert Balatonmárián nyáron megismerked­tünk, s fél év múlva megkérte a kezem ... — Mikor volt az? — 1928-ban. Meg esküd tünk, s már ide jöt­tünk Igalba. Májusban kezdték rakni a tég­lákat az építők és októberben kész volt a ház. Addig egy kis szobában laktunk, falhoz tá­mogattuk a képeket. — Régóta gyűjtötték? — Tudatosan nem. Sándor mint afféle nőt­len ember Sokat forgolódott írók, költők, fes­tők között. S itt lent jól megértették egymást a törökkoppányi orvossal. Nyaranta Pestről leutazott hozzájuk egy egész kolónia.. Patkó Károly, Hincz Gyula, Barcsay Jenő. Köztük volt Aba-Novák is. Amikor elkészült a ház, már nálunk vendégeskedtek. Három-négy tá­bori ágyat is beraktunk a vendégeknek. Ké­sőbb hárman tértek vissza rendszeresen: Pat­kó Károly, Aba-Novák és Mattioni Eszter. Mi vonzotta ide a festőket? Kit ez, kit az. A gondosan ápolt kert, a csend, a ragyogó napsütés. Baumgartnerék négyholdas virág­kertészetet tartottak fenn a ház körül, nyaran­ta izzott, fénylett, illatozott a sok virág, tömött volt a fű. ősszel lehúzta a fák ágait a sok barack, szilva. Illatok, napfény, színek min­denfelé. , »Most Somogybán élek — írta Aba-Novák Vilmos —, Igaion. Itt földszintes hegyek van­nak, erdős dombok. Nagy a por. Ez a karak­tere a vidéknek. Nekem ez igen tetszik: a por verekszik a fénnyel, és színek és színek me­gints Egy falu gémeskútjának az élete olyan csodálatos! A téma banális és milyen hibásan fogták fel a festők: csak mint dekórumot!-« pesti irodalmi élet egyik legismertebb szemé­lyisége volt. Helyzete azonban a negyvenes évek végén megrendült: rohamosan hanyat­lott az egészsége, és fenyegetően fügött feje fölött az elhallgattatás Damoklész-kardja. A sajtótámadások, a személyes zaklatások sa­nyarú napjai után az utazás jelentett lelki te­rápiát. Nem a táj, az új látnivalók, hanem a mozgás, a változatosság kedvéért ült. vonatra, buszra a költő. Megértéssel, figyelmes szóval várták egy-két vidéki fészekben, ahova elvo­nulhatott írni, alkotni, a.tisztelői ál'tal terem­tett csendes azíliumokba. Májusban otthagyta a zajos-lármás fővárost, s bebarangolta az or­szágot. Előbb Thomaséknál, a Nyíregyháza melletti Sóstón, vagy Dóczyéknál Ózdon, Ba- ránszky Jóbéknál Tihanyban, Lipták Gábo- réknál Balatonfüreden. Átkelve a réven, egy­órás autóbuszozás után Igáiban, Baumgartne­rék nái hajtotta álomra a fejét. Mit jelentett a csend, a nyugalom a költő­nek? Alkotni tudott. Művészembernél ez a legerősebb szál, mely az élethez köti. A ködös füstös október, december a reménytelenség maga. »Elkötötték az ereimet...« — panaszol­ja. »Körülbelül a mélyponton vagyok. De olyan mély ponton, amely nem pont, nem jelent megállást, csak a feltartóztathatatlan zuhanás kezdetét.« ( Az este a csendes be­szélgetéseké. A költő nemcsak verseiben, ér­zéseiben öleli magához a vi­lágot. Ügy érzi, személyes gondját-baját is a világ nya­kába kel] ül­tetnie. A fordí­tás gyötrelmei­ről panaszko­dik, betegségé­ről értekezik. S délutánon­ként latin lec­kéket ad a gimnazista Pi- tyúnak, Mária asszony fiának. Élénk, öntuda­tos szellem, a sikeres latin­vizsga után így nyilatkozik : »Az eredmény nem lehetett kétséges, fiú.« ,De a latin mondatszer­kezetek fölötti töprengés nemcsak a há­ziak hálája miatt gyümölcsöző. »Ha (Pityu) nem hozza azt a Daedalus és Icarus részletet, hát akkor nem szerepelne Ovidius azzal a szép kis darabbal a fordításaim között.« Legjobban akkor érzi magát, ha írhat. Már készül a Tücsökzene ciklusa, esténként fölol­vas belőle egy-egy verset Baumgartneréknek. A nyári forráságtól szinte lángoló kertben, a kőlugas hűvösében megírja a Julius csatája című versét. »Itt a pokol, a nyár; élvezem, mint az ördög Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom, az őrült július! Mézsűrűn-vastagon folyik a fény s levegő, s mint hogyha be le főző ti kertek — málna, barack — f űszereznék, gyümölcsök párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom bundaként nyalogat minden kis fuvalom, lebegő bundaként a bársonynyelvű gőzök« De most szent ez a tűz, e pokol sűrít, érlel. Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán : most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel! lógatnak a gesztenyék, s a faluban puha por­függönyt csavar az első virgonc szél medi­terrán világ ez. Kétségtelenül. E két világ találkozásánál van a harmadik. Jellemzésére már kevés az eszközünk. Komor fenyőcsoport fogadja finom hűvösével az ér­kezőt. Fényes levelű lauruszok, zöld, gomba­fejű bokrok és virágok ezerszám: primulák, gladióluszo'k, amarilliszek gonddal válogatott együttese. Élő csokor. Középen ékszer az an­golos stílusú ház. Fehér és vörös színek ural­ják az épületet. Előtte, kőoszlopon Aba-No­vák szoborfej, a bejárat fölött remekmívű lû­mes kő Mattioni Esztertől. Hol vagyunk? A tágas szobák mélyéből Mária asszony siet elém. Özvegy Baumgartner Oszkárné. A három helyiségben még fiatalasszonyként hozott Lin- gel-bútorok masszív és mégis kecses vonalai, politúrjukon nem fogott az idő. A belső szo­bában könyvespolcok támogatják a mennye­zetet, fekete zongora széles háta a sarokban, és az ablaknál egy második világháború előt­ti, világvevő Beethoven rádió fényes bogár­szeme hunyorog. . A szobát uralja a Cirkusz. Tollas kalpagos úr dülleszti szürke mellénye alól hatalmasan domborodó pocakját, csíkos nadrágja alázatos roggyanással hull otromba cipőjére. 2 SHIS- TER ’S Grone öleli egymást a Cassa' előtt, éhes férfitekinteteket vonzó széles csípőjük — élénkvörös és püspöklila trikóban — elfedi a bejáratot. Tréfás bohóc csúcsos sipkában mó­kázik az úri közönségnek : hullámzik a zsirar- dis, fazék- és cserkészkalapos fejek sokasága, vidám dámák, ,urak ajkáról száll hatalmasan a kacagás. Aláfestésül maiacbanda szolgáltat éktelen zenebonát. Piccoló trillázik, szaxofon rikolt, piszton hangja gyöngyözik és nagydob buffan: »Csak tessék, tessék, hölgyek, urak, egy lorint tíz ára...« Igáiban mindig fellobogott benne az élet­öröm. »Szép a házatok — írja a kislány kora óta Csókynak becézett Mária asszonyhoz. — Millió méh zümmögő moraja veszi körül ilyentájt, abban szokott úszni, s a jó nagy napban.« Kedvenc helye a kőlugas volt. Repkénnyel befuttatott kerek építmény ez, finom árnyék­kal, a tetején napozóval. Itt üldögélt ő, fel- feltoluló képeivel, gazdagon egymásba ölel­kező gondolataival. Ha elfáradt felnézett a fehér papír fölött: »A kert végi kőlugasomban csücsülök, ing­ujjban, és nem fázom. Előttem a száz méter hosszú szőlőfolyosó, véges-végig két méter magasan tele gyönyörű fürtökkel, gyepsző­nyege is zöld, felfrissült, végén ott az ampe- lopszisos ház, egészen picike már a távolság­tól. A ház körül néhány gömbölyű taxus vagy buxus zöldeli, meg az ezüstfenyős, s egészen messze, ennek a zöld folyosónak a meghosz- szabbításáiban de már fent, az égben, a nagy kékségben, az igali templom ezüstözött kalapja ragyog ide... a kör alakú kőlugas két osz­lopa közt, vízszintes lécre függesztve és mad­zagra fűzve száradó, piros paprikák függönye rácsozza az egész képet... Rengeteg varjú zsong az égen. Kezdek nem látni. Néhány tücsök megszólalt... Már sok tücsök szól.. « A nappal a költőé. Mindenki teszi a dol­gát a háznál, csak délben szól a halk fütty­szó: Wagner Siegfrid-jéből egy részlet. Ez jel­zi: kész az ebéd. A Wagner-rajongó Szabó Lőrinc és Mária asszony egyezményes jele ez: tálalva van. A költő meg is emlékezik a gasztronómiai örömökről: »Kézcsókját küldi tőtudori madártejes szőkeséged hódoló ba­rátja: Lőrinc.« Aba-Novák néha a fél nyarat itt töltötte: lázasan mozgalmas, felfokozott színhatású ké­pek kerültek ki ecsetje alól. Igali figurák, rég elfeledett arcók, tárgyak, apró emberi rez­dülések. Patkó finom vonalú rajzai, a cigány­telepen szenvedélyes szociális érzékenységgel festett képek, Mattioni Eszter lûmes kövei, virágos képei, csendéletei sok-sok vász­non megörökí­tett pillanat az Igali napokból. Ősszel Baum­gartner Sán­dor és fivére, Oszkár gyak­ran utaztak Pestre, ott vol­tak a kiállítá­sok megnyitó­ján, részt vál­laltak a mű­vészbarátok öröméből, bá­nata bóL A negyvenes évek második felében új ven­dég kopogta­tott — néha teljesen várat­lanul — az igali kúria aj­taján. Szabó Lőrinc érke­zett. A költő a két világhábo­rú között a Az ősz már a csata eredménye. Sovány, vagy dús? —: most dől el, itt, az izzó határban, s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában.« A világ végi, nyugalmas remeteségben, a gyönyörű képek, a zuhatagos illatok, hangula­tok után a költő váratlanul egyetemes emberi magasságokba emeli a nyári nap nagyszerű élményét. A csendes igali percek, a rek'kenő forróság a 'glóbuszon birkózó és erjedő rop­pant folyamatok mércéjén számoltatnak to­vább. Szabó Lőrinc áz apróban, a porszemben képes láttatni az egyetemest, és filozófiai ma- - gasságokat mér a mindennapival Mit adott ehhez a Baumgartner-ház? Békét, nyugalmat, életkedvet, erőt. Mikor is szülét,ett a vers? Több mint . húsz éve már. Azóta elapadtak a látogatók. A ház ura, és bátyja, Sán­dor meghalt. Pityuból István lett, ma a kaposvári kórház főorvosa. Ó egész nap távol van. Mária asszony csendben ül emlékei között, s morzsolja az időt. A kerítés mögül autók zümmögése tör a kertbe, ‘ a lépcsőnél asszonyok magolják a sárgabarackot. A postás gyakran kopog lappal, levéllel : rövid tudósítások egy-egy régi ismerőstől. A leghűségesebb Mattioni Eszter. Öt az idén is I riba várják. Az idő rohan, a Baumgart- ner-ház fölött sem múlik el nyomtalanul. Egyben azonban nincs változás. A kert, a kő­lugas, a képekkel zsúfolt szo­bák együtt — csakúgy, mint harminc éve mindennap — a megye egyik legszebb, legér­tékesebb művészeti-irodalmi emlékhelye. Csupor Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom