Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-09 / 186. szám

Rendhagyó gváravatót tar­tottak tegnap Marcaliban: fel­avatták Magyarország első far- mergyárát. Miért volt ez az ünnepélyes aktus rendhagyó? Mert a Május 1. Ruhagyár marcali gyára már korábban is dolgozott, s mert Magyaror­szágon már eddig is gyártot­tak farmeröltönyöket, -nadrá­gokat. De tegnaptól Marcali­ban mégis valami új kezdő­dött: márkás, világszerte jegy­zett, minden piacon értékesít­hető termékek kerülnek le a szalagokról, a ma ismert leg­korszerűbb technológiával. A rövid ünnepségen felso­rakozott a marcali gyár 180 tagú kollektívájának délelőt­ti műszakos fele. Dobrotka László könnyűipari miniszter- helyettes, Mel Bacchara, a, Levi 'Strauss nagyvállalat el­nöke és Kovács József, a Má­jus 1. Ruhagyár vezérigazga­tója mondott rövid köszöntőt. A nemzetiszínű szalagot a mi­niszterhelyettes vágta el. A gyárban jelenleg kizáró­lag Levi's nadrágokat gyárta­nak. Naponta, két műszakban összesen 2500—.3000 darab ké­szül. A Levi's cég egyéb gyá­raiban ugyanezen idő alatt 4000-et varrnak. Van tehát mit tanulni, van mit javítani a gyárban. Jövőre már 900 ezer nadrágot kell a terv szerint kiszabni és megvarrni, 1980- ban pedig kereken egymilliót. A gyárban úgy gondolják, hogy a, »-felzárkózás-« simán sikerül. Milyen föltételei vannak en­nek? Mindenekelőtt a magas szintű gépesítés és technológia. Marcaliban összesen 400 ezer dollárért vásárolt amerikai és nyugatnémet (Singer) gépeket a Május 1. Ruhagyár. A szo­kásos goyrsvarrók mellett spe­ciális tűző-, gombozó-, lyu­kasztó-, villámzárkészítő gépek vannak. Az ünnepséget követő üzemlátogatáson olyan ügyes masinát is láttunk, amelyik néhány másodperc alatt vé­gezte el a belső szárössaevar- rás meglehetősen bonyolult műveletét. A technika még nem min­den. Sokkal több függ a szer­vezéstől és a gépek mellett dolgozó emberektől. Az előb­bire jellemző eset. Korábban ballonokat varrtak itt Akkor a termékhez szükséges anyag­Teszttel választották ki a legalkalmasabbakat Farmergyárat avattak Marcaliban ból és kellékekből csak 9—10 napi készletet tartottak a gyárban. Ez nem éppen elő­nyösen befolyásolta a bizton­ságos termelést. Gyakran kel­lett telefonálni, telexezgetni utánpótlásért. Most két hó­napra elegendő kellék és anyag van raktáron, menetrendszerű­en érkeznek Görögországból a farmeranyagokkal megrakott kamionok. Marcaliban új, magas szin­tű ipari-műszaki-szervezési kultúra honosodik meg. Erről tanúskodik a2 a mód, ahogy az egyes műveleteket végző munkásokat kiválasztották. Egy speciális teszt segítségé­vel mérték ügyességüket és az egyes munkaműveletekre való alkalmasságukat. Ez a teszt azonban nem szentírás: ha menet közben a vártnál job­ban dolgoztak, gyorsabb elő­menetelt tanúsítottak, a gyár vezetői ezt figyelembe vették és alkalmasabb munkát kap­hattak. Egy-egy munkás 9—10 féle műveletet ismer. Ennek a jelentősége azért fontos, hogy a monotónia káros lélektani hatását kivédjék: amikor a művelet minden részletének, fortélyának ismerete már túl­ságosan egyhangúvá válna, ak­kor más művelethez irányít­hassák a dolgozót. Mintaszerű a kiszabott ré­szek gondosan megtervezett és megszervezett útja az üzem­ben. Nincs egy fölösleges mé­Az első munkahelyen Kifelé tartunk lassacskán a nyárból, nemsokára .megkez­dődik a tanév. Szeptembertől azonban jó néhány fiatal nem a megszokott útvonalon, is­kolatáskával a hóna alatt in­dul el hazulról. Táskájába könyvek és tanszerek helyett elemózsiát pakol, és valame­lyik üzem vagy gyár felé irá­nyítja lépteit, hogy megkezd­je élete első igazi munkanap­ját. Akik »utolsó« vakációjukat a nyár elején letöltötték, bi­zonyára túl vannak már az első hetek élményein, izgal­main. Mások talán éppen ezekben a napokban készül­nek, hogy frissen kiváltott munkakönyvükkel a kezükben kopogtassanak a személyzeti iroda ajtaján. És vannak olya­nok is, akik majd csak az utolsó pillanatban szánják rá magukat, hogy megtegyék eiso, tétova léptéikét az oly sokat emlegetett, nagybetűs »él et«-ben. A megszokott diákközös­ségből kikerülve hirtelen be­lecsöppenni a »felnőttek vi­lágába«, nem megy minden zökkenő nélkül. A szakmai gyakorlatot a tanműhelyben töltő fiatalok nem ismerhet­ték meg igazán a munkás­élet megannyi örömét és gond­jait. Csak most dől el, kiből lesz maid munkáját szerető, becsületes szakmunkás, és ki válik tessék-lássék módon dol­gozó, fillérelvért, pillanatnyi előnyökért állást változtató vándormadárrá. A munkahelyen eltöltött el­ső hetek; hónapok hosszú idő­re meghatározzák a fiatalok munkáról alkotott véleményét, szemléletét. Az önálló élettel járó előnyök mellett találko­zik a kötelességekkel. Tapasz­talja, hogy szigorúan számon kérik a kiadott feladatot, s az elrontott munkadarabért már nem gyengébb osztály­zatot, hanem kevesebb mun­kabért kap. Döntések elé állítják, és viselnie kell azok minden következményét, ha számára még oly kellemetle­nek is. Nehéz erőpróba ez egy ti­zenhét-tizennyolc éves ka­masznak, hisz úgy érzi, az első keresettel egy időben megszerezte a jogot mindar­ra, ami a felnőtteket megille­ti. S ezt a jogot gyakran azonosítja mindazzal, ami egy diák számára eddig tiltott do­lognak minősült. Hogy mire gondolok? A vállalatok, üze­mek vezetői, KlSZ-szervezetei a legtöbb helyen ünnepélye­sen fogadják az újonnan be­lépő fiatalokat. Elhangzanak a köszöntők, átadják az em­léklapokat, és sok sikert kí­vánnak munkájukhoz. Az if­jú pedig lekerül a műhely­be, vagy kimegy az építke­zésre,. ahol kezdeti lelkese­dését nemegyszer alaposan le- lohasztják. Néhány »szaki«-tól ugyanis efféle »-jó tanácsokat« hall: »Nem kell annyira siet­ni, megvár az a munka hol­nap is«. Vagy: »Mi az, öcsém, talán csoportvezető akarsz lenni máris, hogy ennyire hajtasz?« Tudom, nem min­denütt történik így, de ki mondhatja, hogy sehol sem hangzanak el hasonló szavak. Mint ahogy az sem ment ki teljesen a divatból, hogy az első fizetés fölvételekor egy kis Körözgetésre invitálják az ifjú kollégát. Jóllehet életé­ben nem ivott meg egy-két pohárnál többet, most dere­kasan nyakalja az italt, s le­issza magát a sárga földig, így szokás«. Hallottam olyan csak azért, mert »nálunk ez esetről — a vendéglátóipar­ban történt —, amikor nem a jól bevált szakmai fogásokra tanították meg először a mun­kába álló fiatalt, hanem ar­ra, miként lehet kibabrálni a kedves vendéggel. Negatív példákat soroltam fel, holott bőven akadt vol­na említésre és követésre méltó hasznos kezdeménye­zés. De úgy vélem, amíg a rossz példa ragadós, arról is szót kell ej tenu A közvetlen munkatársaknak, a brigádta­goknak jelentős szerepük van a 'kiforratlan fiatalok formá­lásában. Éppen ezért a fele­lősségük is óriási. Mindany- nyiunk közös érdeke, hogy a munkahelyére belépő kezdő szakmunkást sehol se fogad­ják hasonló »jó tanácsok­kal«. U J. ter, a zsebek, a fél nadrágok, a zárak és a kellékek szigo­rúan meghatározott úton ván­dorolnak kézről kézre. A mi­nőségellenőrzés hasonlóan szi­gorú. Az anyaghibás vagy gyártási hibás (az előbbi ará­nya 0,2, az utóbbié 0,4 szá­zalék) termékeknél kivágják a zseb fölötti márkajegy köze­pét. Mert ez másodosztályú ■ termék, az üzletekbe is így kerül. (Tehát alacsonyabb áron.) A marcali gyárban dolgozók munkája igen tudatos. Ponto­san ismerik : mennyit és mi­lyen minőségben dolgoztak az­nap, s azt is, hogy az üzem­ben érvényes bérezés szerint ezért mennyi jár. A fizetésben adódó különbségeknél vita nem lehet: a mindenki számá­ra hozzáférhető teljesítmények »beszélnek«. 1980-tól 400 ezer nadrág jut évente az üzletekbe. 600 ezret exportálunk, ezt a világ min­den táján árusítják. S ha a helybeliek elérik a Levi’smél elvárt és megszokott normát, csak azután tervezik majd egyéb termékek (például dzse­kik) meghonosítását Cs.T. Előnyben a több gyermekesek es a családalapító fiatalok Újabb lakásépítési területeket készítenek elő Megkezdődött az országban a hatodik ötéves terv lakás- építési programjának előké­szítése, s bár két és fél év még hátravan az ötödik öt­éves tervből, mégsem korai, hanem nagyon is időszerű ez a munka. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium és az Országos Tervhivatal közös iráriyelvek kiadásával sietett a lakásépítésben részt vevő szervek segítségére, hogy elkerüljék azokat a buktató­kat, amelyek a jelenlegi terv­időszakban nehezítik a lakás­építés! feladatok teljesítését, időben megteremtsék az egyenletes ütemű munka fel­tételeit. A lakásigénylések megosz­lása szerint az a legfontosabb feladat, hogy a városokban gyorsítsák, javítsák a lakás­ellátást, így mielőbb új ott­honhoz juttassák a több gyer­mekes családokat és a család- alapító fiatalokat. Az előké­születek alapja az ém'tési te­rületek kijelölése. Elsősorban a több szintes házakból ter­vezett lakótelepek heLyét kell kiválasztani, de nem halaszt­ható későbbre a családi házap területek kijelölése sem. ösz- szehangoltan, kell gondoskod­ni az építési területről, s eh­hez tartozik az is, hogy szá­mításba vegyék az új lakó­negyedeket ‘ ellátó kereskedel­mi és egyéb szolgáltató léte­sítmények, valamint közmű­vek, közlekedési hálózatok te­rületi igényeit is. Szükséges, hogy az állami lakásépítésben az eddiginél jobban számoljanak a lakás­igénylök és -vásárlók diffe­renciált igényeivel és szoká­saival. Osztott típusú. több szobás lakások kialakításával kell segíteni, a több gyerme­kes családok elhelyezését. In­dokolt, hogy az idősek és az egyedülállók elhelyezésére növekvő számban létesítsenek kis alapterületű lakásokat a meglevő szoba-konyhás lakó­házak korszerűsítésével, vagy a szobabérlők és a nyugdíja­sok új házainak felépítésével. A lakó- és kommunális épü­letek kivitelezésében, elsősor­ban típusterveket kell alkal­mazni,. ami az építés gazda­ságosságának fontos feltétele. Az ésszerű takarékosság dik­tálja azt a követelményt is, hogy a városok ne vigyék túl­zásba á magas lakóépületek létesítését, amelyre a jövőben is külön engedélyt kell kér­ni. A középmagas — 10 eme­letig — lakóházak arányát is meghatározták. Így a fővá­rosban a lakásoknak legföl­jebb 90, a megyei városokkal rendelkező megyékben és a budapesti agglomeráció vá­rosaiban legföljebb 50. 1 a többi megyében pedig mind­össze 30 százaléka épülhet középmagas épületben. A bontás és egyéb ok miatt megszűnő,lakások, száma sem haladhatja meg az átlagos la­kásállomány évi egy százalé­kát. Ugyanakkor fontos köve­telmény, hogy a szükségessé vált bontással együtt tervez­zék meg az eltávolítandó épü­letek lakóinak elhelyezését is, hogy ez a lakáspótlás ne akadályozza az új lakótelep ütemes építését, és ne okoz­zon feszültséget a lakásel­osztásban sem. Meddig bűnös...? I gaz-e, hogy a botlás, a bűn árnyékként követ ben­nünket? Igaz-e, hogy az ember nyomába szegődik, és nem tágít akkor sem, ha már »vezekelt« a bű­néért? Nem vagyok meggyőződve arról, hogy hitelesen és elfogadhatóan tudok válaszolni. Mégis megkísérlem; a kér­dés ugyanis régóta foglalkoztat. Írásra végül is az készte­tett, hogy borítékba zárva — és titoktartást kérőn — elju­tott hozzám egy személyes vallomás. Ügy érzem : nem ti­toksértés. ha a személyt, a helyet és a nevet elhallgatva fölelevenítem a történetet. A levelet egy asszony írta, férje — a főszereplő — nem tud róla. Az asszony nehezen viseli azt a gyötrődést, amely a férjébén megy végbe: ugyanis árnyékként követi a »bűn- bocsánatot« nyert cselekvés, azaz rég letöltötte megérde­melt büntetését. Azóta nemcsak a szerencsétlen esemény emléke, hanem a környezete is gyakran emlékezteti rá. Legszívesebben szó szerint közölném a levelet, a vál­lalt titoktartás azonban stílusváltásra késztet. De hát amúgy is azt szeretném, ha nem a hangnemre, a stílusra, hanem a tartalomra, a lényegre figyelnének. Kérem, így fogadják az idézőjeles mondatokat. »Évekkel ezelőtt közúti balesetet okozott a férjem, amelynek halálos áldozata volt. A bíró­ság ítélete: kétévi és három hónapi szabadságvesztés, anyagi kártérítés. Borzasztó érzés volt, de a büntetés jogos, senki sem vitatta a családban. Férjem letöltötte a bünte­tését. Utána egy nagyvállalatnál helyezkedett el, és azóta is ott dolgozik. Ügy tudom: jól. Ezt bizonyítja, hogy tavaly november 7. előtt — munkája alapján — jutalomra ter­jesztették föl. Mégsem kapott. Higgye el, ez nem zavart bennünket, hiszen az ember nem jutalomból él, és főképp nem a jutalomért dolgozik. De kiszivárgott: hogyan is ke­rült le férjem neve az eredeti listáról. Ha sohasem tudjuk meg a történetet,, az sem változtat a lényegen... Amikor összeültek a jutalom fölött döntő emberek, és többek kö­zött felolvasták a férjem nevét, egyikük fölállt és azt mondta: Hogyan jöhet ez számításba, amikor csak egy éve van a vállalatnál, és egyenesen a börtönből jött...? A kérdés megválaszolatlan maradt. A névet törölték. Azt írta ez az asszony, hogy itt abbahagyhatná a leve- 1 let, hiszen nincs tovább. De kérdések zaklatják azóta is, s mert a kérdésék egybeesnek gondolataimmal, véleményem­mel, hadd folytassuk tovább most már együtt: véleményal­kotókat keresve-kérve, állásfoglalásra késztetve érdekelte­ket és büiitetéssel még soha nem sújtottakat. Mi az alap a jutalamosztásnál? A munka és a magatartás, vagy az, hogy ki honnan és mikor jött? Hogyan dolgozhatott ez az ember, ha +>eszükbe jutott« a jutalmazóknak? Es hogyan fog dolgozni ezután? Tud-e aludni azóta, és mi omlott ösz- sze benne? Igaz, a börtönből jött... Egy halálos gázoláshoz elég annyi »kikapcsolás«, mintha töprengéseim közben az íróasztalnál kiejtem kezemből a tollat... Nem mentem föl a gázolót, csak más »kategóriába« sorolom — sa jog js ezt teszí —, mint a gyilkost, a köztörvényes bűnözőt. A kérdések így folytatódtak: »Aki szakszervezeti bizalmi, az már megalázhat embert az embertársai előtt? Milyen jo­gon? És ki engedheti meg magának, hogy megbélyegezzen embereket saját téveszméi miatt? Hiszen van olyan rende­let, amely szerint a »megtévedt« embereket (legyenek azok csalók, szélhámosok rablók és gyilkosok, uram bocsá’ gá­zoló gépkocsivezetők) segíteni kell, hogy visszataláljanak, a társadalomba. A rendelet igazságos, emberséges és szo­cialista töltésű... Csak a végrehajtás akadozik?« F olytassam tovább? »Meddig kíséri az embert a múltja? Hiszen akik »onnan« jöttek, azoknak több­sége megfizetett már a bűnéért. Kik és hányszor kérhetik számon tőlük szerencsétlen múltjukat...?« Az írás így fejeződött be: »A névtelen levél nem az én formám, aláírom, mégis bizalmas kezelését kérem. Férje­met mélységesen bántja ez az eset, nem tudtam elhallgat­ni. Meg akarom kímélni őt az újabb kellemetlenségektől...« Szeretném tiszteletemet, köszönetemet kifejezni ennek az ismeretlen asszonynak, aki bizalmába avatott, s aki úgy él együtt, úgy szereti a férjét, hogy cselekszik érte, fájdalma- bánata az övé, s a tisztességes emberek magabiztosságával keresi a kiutat a megaláztatás útvesztőiből... Abbahagyhatnám a történetet, ha nem ébresztett vol­na bennem ezernyi emléket és gondolatot; ha nem idézte volna föl azoknak az eseteknek a sokaságát, amelyekben nem a börtön emléke, hanem a botlást követő rosszindu­lat kíséri végig az embert egész életútján. Humanistáknak nevezzük magunkat? Miért nyúlunk az emberek után? Nem »irgalmas szamaritánus« módjára, hanem az emberbe ve­tett hitünktől indíttatva miért nem vagyunk megbocsátok? Miért változtatjuk sokszor pokollá a megtévedtek és »meg- térők« nem is elenyésző táborát? Miért nem tudunk felej­teni, ha a megtévedtek munkájukkal, alkotókészségükkel, magatartásukkal bizonyítják, hogy hova tartoznak? Segít­sük, hogy végképp talpra álljanak ... Beszélhetek arról a pedagógusról, aki tíz évvel ezelőtt elfelejtett átmenni a szomszéd faluba a tantestületi érte­kezletre, s ezért fegyelmit kapott — jogosan. Én téptem össze a »bizonylatot«, mert miért kell egy embernek élete végéig cipelnie ezt a terhet, ha egyszer ,már megbünhődött feledékenységéért? Miért kell, ha a tisztességes munka, az önzetlenség, az önként vállalt vasfegyelem jellemzi egész életét? Vagy. Miért terjed ez a kifejezés a »jövevényről«, hogy »hallottam, valami van a füle mögött...?« A jeliem- telenek miért tehetnek megfontolatlan megjegyzéseket azokra, akik többet tudnak, mint ők, és emberebb embe­rék? Miért hallgatják meg őket? Volna példám ezerszám. Azokról, akik kormánykitüntetést kapnak, s egy év múlva leváltják őket, mert »bűnösök«; de senki sem tudja meg­mondani, hogy mit követett el. Azokról, akik huszonkét éve — mit titkoljam, az ellenforradalom idején — egy meg­tévedt kifejezésükkel »ásták el« magukat, s azóta rendre kaput zárnak tisztességes munkájuk erkölcsi elismerése előtt; miközben szabadön oktatják ki — nyomtatásban is — a kommunistákat azok, akik ,, akkoriban habzó szájjal börtönbe csukták, őket. Hol van az értékrend? Hol a hu­manitás igazi tartalma, ha a társadalmi rend ellenségeit két évtized után is összekeverjük a megtévedt, de alapjá­ban tisztességes, és ma is a közért áldozatosan tevékeny­kedő, önmagukról cselekvéseikkel árulkodó emberekkel? M eddig bűnös a bűnös? És hagyjuk-e, segítjük-e talp­ra állni a botladozót? Ha megbukik egy ember, büntetési érdemel. De ha a büntetés letöltése után is lépten-nyomon gáncsolják, elveszíti biztonságérzetét. Kapkodni kezd, és halomra dönti azt is, ami benne jó és ’ törekvéseiben célszerű. Tudok olyan emberről, aki — aratás idején! —• raktárzárás után adta ki az alkatrészt. Aláíratta ugyan az átvételt, de »adminisztratíve« csak másnap intéz­hették el az »ügyet«. Azonnali hatállyal elbocsátották; »ka­póra jött« a baki, mert éppen mást akartak tenni a helyé­re. Hat vagy nyolc hónapba telt, mire kiderült, hogy nem bűnös. Addigra infarktus kényszerítetté kórházi ágyba (csaknem belehalt), s fiatalon »leszázalékolva élvezhette« az igazságszolgáltatást. Milyen emberek vagyunk? A »megbélyegzett« embert ■— elveink ellenére — gyak­ran árnyékként követi a múltja. Meddig bűnös a bűnös? * Jávori Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom