Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

Pásztorélet, betyárvilág — brüsszeli nazvdíi Vajda Lajos jubileumára 79 évvel ezfelőtt — 1908. au­gusztus G-án — született Vaj­da Lajos, a modern magyar plktúra tragikus sorsú, mind­össze 33 évet élt mestere. Rö­vidke, alig egy évtizedes, küz- de'mekkel és szenvedésekkel terhes aíkotópályája során a két világháború közötti ma­gyar művészet egyik legidő- állóbb, mondandójában és problematikájában egyetemes jelentőségig életművét terem­tette meg/ A Zalaegerszegről elszárma­zott, s gyermek- és ifjúkorát Belgrádban, majd Szentend- . rén töltő Vajda korán érő te­hetség, törékeny szervezete mintha öszlönözte volna, hogy gyorsan mondja el, amit akar. Érdeklődése már főiskolás­ként, 1927—29-ben azok közé a progresszív fiatalok közé vonta, akik a hazai művészet tradicionális, ábrázoló jellegű törekvéseivel szemben a dol­gok mélyebb értelmét kereső 1 es felmutató, intellektuálisabb európai irányzatokra figyeltek, így került kapcsolatba a hú­szas évek végén Kassák Mun­ka-körével, majd utazott ki Párizsba, ahol az orosz-szov­jet filmművészet hatására a szociális célzatú témák, illet­ve a fotómontázson, alapuló szimultán képépítés irányába tájékozódott. 1930—34 között született alkotásai a realitás és a képzettársítás együttes erejével adnak hírt a forrongó világról, az emberi nem XX. századi hányattatásairól. A modern ember problé­máit, világképének átalakulá­sát reprezentálnii'óhajtó szán- ^tixa .fordítja hazatérve a népművészet felé, amelynek kollektív szellemére és tiszta erkölcsiségére támaszkodva nemcsak a kor szentimenta- lizmusba, illetve erőszakba torkolló polgári mitológiával fordul szembe, de egy új, a hazai hagyományokból kinö­vő. egyetemes igényű piktúra alapjait veti meg. Egyik, fe­leségéhez címzett levelében írja, hogy ugyanazt akarja a festészet területén, »amit Bar­tók és Kodály a zenében már megcsináltak«. Barátjával, Korniss Dezsővel Szentendrén és a szomszédos Szigetmonos­toron gyűjtött magyar, szerb és zsidó motívumok sajátos, Levelek Uszty-llimszkből Ga-bi Fülledt nyári délután van. A Keletivánfa utcában a Fü- löp család portája alig né­hány éve épült; vakolatlan, kétszintes házon találom meg a 29/a-s számtáblát, ötven év körüli, napbarnított ember jön .kaput nyitni. Üdvözöl, majd kikémlel az utcára, vár­ja á feleségét. Alig ülünk le a nappaliban, Fülöp néni is megérkezik. Leteszi a táská­ját, és \ boldog mosollyal nyújtja a Lányok—Asszonyok augusztusi számát. A fia, Fü­löp Gábor képe van benne. Épp miatta jöttem. — Nálunk, a húskombinát­ban kaptam az újságot. Ahogy, átlapoztam, alig akartam hin­ni a szememnek, össze sem lehet téveszteni, ez biztos a fiam. A cikk a Szibériában dolgozó magyar fiatalokról szók — Mióta van a fiúk Uszty- Ilimszkben? — 1976-ban vállalta a mun­kát, azóta kétszer volt itthon. Most augusztusban jár le a szerződése, de az utolsó le­velében azt irta, hogy még egy évig ott marad. — Most újabb egy évig nem láthatják! — Először is rábíztuk a vá­lasztást, most sem akartuk befolyásolni. Azt mondta, hogy jó a társaság, szeret ott lenni. — Az első időben sem vá­gyódott haza? — Dehogynem! Ha ünnep volt, mindig elfogta a hon­vágy. A levél lassan jár, elő­fordul, hogy egy hónap alatt ér ide. — Melyik vállalatnál dol­gozott itthon? — A Somogy megyei Álla­mi Építőipari Vállalatnál volt kőműves. Közben letette a hidegburkolói vizsgát, ebben a szakmában dolgozik ott is. Előkerülnek a fényképek. Egy esküvői fotó,' melyen a vőlegény mellett huszonhat éves, barna hajú, komoly fia­talember áll. — A barátja esküvőjén készült a kép, együtt dolgoz­nak a Szovjetunióban. A fiú egy orosz kislányt vett fele­ségül, itthon volt az esküvő. A következő fotók .Uszty- Ilimszkben készültek. Vidám fiatalemberek, ellesett pilla­natok. Gyakran kézbe veszik a képeket, még Gábor test- ' írének húszhónapos kisfia is megismeri a nagybátyját. Me­reven nézi. majd szótagolva pötyögi: Ga-bi. A szekrény tetején szép orosz szamovár, Gábor aján­déka. — Az itthoni fizetést meg­kapják minden hónapban. Mi lesz ennek a sorsa? — Takarékba tesszük, de nem sokáig marad meg. Ha hazajön, elkölti ajándékra, melyet a barátainak visz. Leg­utóbb i^ alig várta. hogy visszamenjen. Kötődik az ot­taniakhoz. t — Biztosan sokat mesélt. Mit csinálnak munka után? — Mindig szerette a spor­tot, leginkább ez tölti ki az idejét. Propagandista az otta­ni fiatalok között, sok kul­túrműsort szervez. — Látogatóban nem vol­tak még nála? — Ügy volt, hogy a másik fiam júliusban kimegy meg­látogatni. de ez elmaradt. Azt gondoltuk, hogy augusztus­ban úgyis léjár a szerződése. Mire megkaptuk a levelet az újabb egy év aláírásáról, már kifutottunk az időből. Ebben az évben talán hazajön egy hónapra. A néni kezében még ott az újság, megmutatja a kisgye­reknek. — Ki ez a képen? — Ga-bi. Izményi Éva szürrealisztikus egybe6zer kesztésével, majd a régi, pra­voszláv ikonok modern képi átírásával 1935—37-ben olyan szintetikus, a tér és az idő el­vont értelmét megvalósító stílust alakít ki, arpelyben a hétköznapi lét alaphelyzeteit egy elképzelt, humánus élet­forma szimbólumává neme­sednek. Ez az életforma a maga ethoszt és szellemet su­gárzó atmoszférájával, átte­kinthető, tiszta rendjével éles ellentétben áll az egyre zava­rosabbá váló külvilággal, s a művész abbeü reményét teste­síti meg, hogy a ráció erejé­vel mód van a kaotikus va­lóság átvilágítására, a bar­bárság megfékezésére. Ez a reménye, s vele együtt egész erre épített gondolati­művészi rendszere 1938-ban, a háború kitörésével összeom­lik: a zsidó származása miatt személyes sorsában is fenye­getett Vajda rádöbben, hogy a megbolydult világ rpár nem ábrázolható többé a tiszta harmónia eszközeivel. Ekkor — mintegy fenséget és örpk- létet sugalló, a teljes ember képét formázó ikonportréi dialektikus ellentéteként — megjelennek vásznain az ösz­tönvilág szörnyei : általuk véli figyelmeztetni kortársait a lelkiismeret és az éberség fel­adásának következményeire, a rájuk váró tragédiákra. Ezt a maszkperiódusnak nevezett időszakot élete utolsó, már munkatáborral és tüdőbajjal keserített éveiben egy még nyomasztóbb, alkotóerejének végső megfeszítésével készült fekete képsor követi, amelyen a non-figuratív formákba ágyazott pesszimista víziókat József Attila keserű panasz­dalaihoz hasonlóan már csak külsődleges tényezők: a hal­latlan műgonddal kimunkált forma, a vonalak célzatos rendje ellensúlyozzák. S ez a rend nem hagy kétséget af- felől, hogy Vajda, bár a saját és nemzedéke életét megpe- csételtnek látja, bízik a tá- gabb emberi közösség jövőjé­ben. Kétségbeesett sikoltása ezért lehet egyben tiltakozás is: elutasítása a gonosznak, s tanúságtevés a humánum igaz­ságai mellett. Karakterének befelé forduló zártsága, emberi elszigeteltsé­ge, s korai halála miatt (1941. szeptember 7-én hunyt el a budakeszi tüdőszanatórium­ban) Vajda, illetve a vajdai életmű nem lett, nem lehetett aktuális művészeti hatóerő a negyvenes években. Művésze­tét életében kevesen ismerték és becsülték, néhány barát, kolLéga, tanítvány — a szent­endrei festők kicsiny közössé­ge állt mindössze mellette. Kitörési kísérletei érdektelen­ségbe fúltak. Így esett meg, hogy akárcsak Csontváryt, művészetünk másik magányo­sát, őt is csak az utókor állí­totta méltó helyére, Tasnádi Attila Kapoli Antal és Kántor Sándor kiállítása A népművészet jubileuma Balatonleüén Rendhagyó népművészeti bemutató nyílt tegnap dél­előtt Balatonlellén, a művelő­dési házban. A kétévenkénti, hagyományos id. Kapoli-pá- lyázat és kiállítás az idén »szünetel«, a Népi Iparművé­szeti Tanács huszonötéves ju­gának legfőbb jellemzőjévé vált a másolás útján tanult egyéni stílus kialakítása. A balatonlellei kiállítás jog­gal számíthat a közönség nagy érdeklődésére, ám arra hiába keresik a választ, hogy miért került háttérbe id. Kapoli bileuma alkalmából Budapes­ten nyílt nagy szabású kiállí­tás pótolja a somogyi rendez­vényt Balatoni elle azonban most is tartogat élményt a népművészet kedvelőinek: a Népi Iparművészeti Tanács, a helyi tanács és a művelődési ház rendezésében két Kossuth díjas népművész munkásságá­nak gyöngyszemeit láthatjuk. Id. Kapoli Antal és Kántor Sándor a népművészeti szö­vetkezeti mozgalom alapító tagjai voltak, s mindketten rangot szereztek a magyar népművészetnek. Dr. Varga Mariann, a NIT osztályvezetője nyitotta meg a kiállítást. Megemlékezett a népművészeti szövetkezeti mozgalom negyedszázados út­járól. Kiemelte, hogy az el­múlt huszonöt évben megújult a tájegységek sajátos népmű­vészete. Olyan egyéniségek, mint id. Kapoli és Kántor példamutatása új utat határo­zott meg az őket követő nem­zedékeknek. A napokban fejeződött be a jubileumi nemzetközi tanács­kozás Kecskeméten. Ott a fia­talok sokat beszéltek arról, hogy a népművészet megújí­tása vár rájuk. Sokan közülük nem is tudják, hogy — ugyan programszerűen napjainkban vetődött föl ez a kérdés — a hetvenéves Kántor Sándor a húszas években már eljutott ennek a gondolatnak a felis­meréséig, illetve munkássá­nyi, intézményük többet Is adhatott volna a gyűjtemé­nyéből ! Kántor Sándor az idén ka­pott Kossuth-díjat kiemelkedő munkásságáért. Karcagon is­merkedett meg a fazekasha- gyományokkal, itt töltötte inaséveit, ám a tanulás igénye és vágya vándorbotot adott a kezéije. Ungváron beiratkozott az állami agyagipari szakisko­lába, onnan Pécsre vezetett az útja, Zsolnay gvárába. Nem­csak a népművészek néztek föl rá. az iparművészek is el­ismerték rendkívüli képessé­gét. Gorka Géza nyitotta meg egyik gyűjteményes kiállítá­sát. 1920-ban ült először sa iát műhelyében a korong mellé. Eleinte csak használati edé­nyeket készített. Két év múl­va találkozott a karcagi szár­mazású Gvőrffv István nép­rajztudóssal, aki arra buzdí­totta, foglalkozzon a tiszafü­redi fazekashagyománvokkal. Kezdetben híven másolta e vidék sajátos formájú és dí­szítésű edényeit, dé nem telt bele sok idő, amikor az xijra- alkotással is megpróbálkozott A lellei bemutató a Népi H Iparművészeti Tanács Kántor­gyűjteményéből származik. Megismerhetjük a jellegzetes tyúk alakú kerámiákat, me­lyekkel Brüsszelben, a világ- kiállításon nagydíjat nyert. A tiszafüredi hagyományok ol­vashatók le ezekről a Kántor­kerámiákról, ám csak jelzésül művészete? Néhány — ezek mindegyike remekmű! — fa­ragott bot, egy-egy törülköző­tartó, kis polc és egy csontfa­ragás: nem több, ennyi talál­ható kezemunkájából a leilei kiállításon. A Rippl-Rónai Múzeum tulajdona valameny-1 szolgálnak arra, hogy a ha­Ez volt a Volksbund tairat Tilkovszky Lo- rárcínak. a Volksbund- ról szóló könyve. Régi ügy, minek piszkálni? A cím olvastán ez volt az el­ső reflexem. Nos, valóban mindent tudunk-e a harmin­cas évek második felében és a világháború alatt szervez­kedő V olksbu nd rót, Hitler magyarországi ötödik hadosz­lopáról? A szervezet lényegét ismerjük, megítélésének ma is érvényes a mércéje. Még­sem mondhatjuk ázt: min­dent jól tudunk róla: Korunk­ra megnőtt az igény az ese­mények, a történelmi szemé­lyiségek és folyamatok ár­nyalt, részletekben gazdag bemutatása iránt. Ezt a meg­lepően nagy érdeklődést jel­zi — egyebek között — a nagy sikerű emlékiratok megjele­nése (Károlyi Mihály, Kádár Gyula), vagy a televízió Szá­zadok című sorozata. Mi újat kap az olvasó, a néző? Rengeteget. Ismeretlen információkat, átélt vagy csak karnyújtásnyira lévő törté­nelmi időszakról, emberek egyike-másikáról, hiteles vagy szubjektív portrét. Fordula­tos, izgalmakban bővelkedő olvasmányok, filmek ezek. Az emberi elme örökké a válto­zót keresi, a színeset, a moz­gásban levőt, S a két világ­háború közti Magyarország szerepéről ezért akar egyre újabbakat és újabbakat hal­lani, tudni, látni. Ennek az igénynek nagy­szerűen megfelel Tilkovszky könyve, noha több is ennél. Aktuális politikai—történeti— publicisztikai töltése van. A második világháború végén Németországba telepített sok­ezernyi volt volksbundcs ma élő generációja és a mellet­tük felnövekvő fiatalok tu­datában is végbement az er­jedés: történeti szerepük új­raértékelésére, egykori cse­lekvéseik rugóinak kitapintá­sára vállalkoztak. Ez a kísérlet azonban sa­játos. Az elmenekült volks- bundisták természetesen sem­miféle . felelősséget nem akar­nak vállalni a magyarországi németek sorsáért, hanem ön­maguk és a Volksbund iga­zolására teljes egészében át­hárítják azt a felszabadulás előtti nacionalistának, sőt ki­fejezetten fajgyűlölőnek jel­lemzett magyar politikára. Az új generációt a magyar ál­lamkeretben töltött — lénye­gében csaknem 20Ü évre úgy figyelmeztetik, mint a német népcsoport létét fenyegető magyar törekvésekkel szem­ben álló önvédelemre. Olykor »hősiesnek« látszó momentu­mokkal kérkednek, amelyek­kel voltaképpen nem lehet­ne dicsekedni. Tilkovszky Lóránt hatal­mas jegyzetapparátussa! meg­írt könyve válasz e kísérle­tekre. Külön erénye a mű­nek, hogy nemcsak magyar- országi forrásokat kutatott föl, hanem Nyugat-Németor- szágban az eredeti, önleplező erejű Volksbund-dokumentu- mokat, tervezeteket, jelenté­seket is átnézte. Az Ez volt a Volksbund éppen e szorosan a hiteles­ségbe ágyazottsága miatt né­ha megrendítő, ; néha felhá­borító, indulatos félszavakra késztető olvasmány. Mert a Volksbund — a magyaror­szági németségnek ez a vegy­tisztán fasiszta szervezete — az országban nyíltan és ag­resszíven az idegen érdekek szószólója, propagatora és harcosa volt. Ha kellett, fe­nyegetésekkel, ha kellett, a magyar érzelmű, németek el­leni helyi terrorral, ha kel­lett besúgás6al. A Volksbund állam akart lenni az állam­ban. Saját alkotmánya sze­rint kívánt élni: népszámlá­lást végezni a népcsoportban, adókat kivetni tagjajra, ön­álló gazdasági szervezetekbe tömörülni, amelyek munkája kizárólag a náci hadigépezet győzelmét hivatott segíteni. Az ilyen kijelentések csak a leg­szelídebbek közül valók: »A német iskolásgyermeknek fö­lösleges azt tudni, ki volt Arany János és Petőfi Sán­dor. Azt kell megtanulnia, hogy ki volt Schiller, Goethe, Kant.« E jogokat a németek meg is kapták a szomszédos Szlo­vákiában, Horvátországban, Romániában. Magyarország különleges helyzete miatt ez nem sikerült teljesen. Ezért a Volksbund lépésről lépésié mind többet és többet igye­kezett ezekből kiverekedni. Törekvései alapja a rendkí­vül veszélyes népcsoport­ideológia volt. T ilkovszky könyve meg­győző tényanyagokon alapul. Tudatosan vál­lalja a Volksbund-kérdés hű­vös-tárgyilagos, a gazdag részletezéstől sem mentes be­mutatását. Könyve, 33 évvel a potsdami határozat után, az első a Volksbund szerepé­vel részletesen foglalkozó tör­ténelmi mű. Csupor Tibor gyományhoz kötődik alkotó­juk. Fantáziadúsak figurális butéliái is. Kántor Sándor nem magas ember, szinte cso­da, hogy mégis óriás edénye­ket képes egy darabban kiko­rongozni. Gyöhgyöspásztói, sárospataki, mezőcsáti és tisza­füredi, alföldi fazekas hagyo­mányokat újított meg. Dunán­túliakat soha. Gondolom, ez nem a képességén múlott, ha­nem azon, hogy elkötelezte magát annak a vidéknek a hagyományával, ahol élt, és dolgozik jelenleg is. Korányi Barna Somogyi Népláp * r

Next

/
Oldalképek
Tartalom