Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
Parttalan mecenatúra? Az Idén tízéves a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, x amely egy 1968-as minisztertanácsi állásfoglalás alapján, az addig önállóan funkcionáló irodalmi, képzőművészeti és zenei alap összevonásával jött létre. Ez a társadalmi szerv, amely közvetlen állami költségvetési támogatást nem kap, viszont négy vállalatot — Képcsarnok, Iparművészeti Vállalat, Képzőművészeti Alap Kiadóhivatala, Képző- művészeti Kivitelező Vállalat — tudhat magáénak, a tagjainak elismert művészek legfőbb mecénása, benne testesül meg a művészeket és művészeteket támogató társadalmi mecenatúra. Jelenleg az irodalmi szakosztálynak 688 tagja van, közülük 93 a vidéki, a zeneiek 197 tagja közül mindössze 6 él a fővároson kívül, míg a legnépesebb képzőművészeti Szakosztály 3341 tagja (ebből 1161 az iparművész!) között kereken 700 vidékit tartanak nyilván. Ezek a létszámadatok már elgondolkoztatnak. Részben a vidékiek meghökkentően alacsony arányszámával, részben pedig a képzőművészeti szakosztály irreálisan magasnak tűnő taglétszámával. Mint hallottuk, rohamosan nő az érdeklődés, mind többen kérik felvételüket, s az elmúlt évben például a képzőművészeti szakosztályhoz több mint 330 felvételi kérelem érkezett. Sükséges-e vajon ennyi művész támogatása, vagy fordítva: van-e társadalmi igény ennyi művész alkotásainak befogadására, a művészeti alap tagságának elnyerésével hivatalosan művésznek elfogadott sokaság alkotótevékenysége arányban áll-e az elismert művésszé lenni kívánás és a rájuk fordított társadalmi támogatás megnyilatkozásaival? Ez a kérdés — természetesen — elsősorban a képzőművészeti szakosztálynál merül fel, a ,másik kettőnél eltérő a felvételi rendszer, a létszám sem meghökkentően magas, sőt a zenészeknél alacsony is, legföljebb a vidékiek aránya meglepő. Remekművek ritkán születnek, de születnek tisztes, értékes, becsületes alkotások, vagy éppen az érték határán levő de értékelendő művek — hagzott el a minap az alap életéről, tevékenységéről folytatott eszmecserén. Egy másik vélemény szerint a közművelődési feladatok is indokolttá teszik a nyitott napok gyakorlatát, nem szabad gátat állítani tehetségek kibontakozása elé. Itt azonal megkérdőjelezhető: vajon a közművelődési törekvés, a tehetségek kibontakozásának támogatása törvényszerűen megköveteli-e, hogy a még csak bontakozó tehetség azonnal hivatalosan elismert művészként tevékenykedhessék, vagy akár kísérletezhessen? A létszám folyamatos növekedésében az alap igazgatósága is érez veszélyt, hiszen elhangzott olyan vélemény, hogy az állam, illetve a társadalom az alap létrehozásával vállalta a művészek mecenatúráját, de valahol majd határt kell szabni, mert a sikeres amatőrtevékenység nem jelenthet jogot az alap tagjai közé történő felvételre, a művészi rangra és a fokozottabb támogatásra. Ebből adódik, hogy a felvételi rend reformjára készülnek. Felvetődött az a gondolat is, hogy az alapba történt felvétel ne legyen életre szóló, hanem az arra való érdemességet időszakonként — művekkel — újra bizonyítsák á művészek. Az alap tagsága iránti érdeklődést alaposan megmagyarázza, ha csak vázlatosan is megismerjük a Művészi Alap művészi munkát segítő tevékenységét, az abban megnyilvánuló társadalmi mecenatúra lehetőségeit. Például az alap előlegeket ad alkotóművészeknek, iparművészeknek anyag előleget is, ösztöndíjakat létesít (Derkovits) egyéb ösztönző juttatásokat nyújt elsősorban a fiataloknak, nyugdíjKétszázéves a milánói Scala segélyt ad tagjainak, alkotó- házakat tart fenn, pályadíjakat ír és ad ki, többféle közvetett támogatással is segíti az alkotást, kollektív műtermeket tart fenn, anyagilag támogatja a fővárosban és vidéken a műtermes lakások építését, hozzájárul különféle rendezvények, nagy kiállítások költségeihez, stb. E széles körű mecénási támogatás ellenére sem tud — természetesen — egyes művészek részéről jelentkező maximális igényeket kielégíteni. Természetesen a művészeti alap nem egyszerűen nagy bukszával rendelkező nagybácsi. Gondja van a zsűrizésekkel, feladata a mintegy háromszáz zsűritag ösz- szefogása, a reális érték- korientáció lehetőség szerinti biztosítása, a vásárlási rendszer folyamatos finomítása, a műkereskedelem megfelelő irányítása, támogatása, a magyar m űkereske'd elem hitelének, széles társadalmi elismertetésének visszaállítása, megerősítése. A támogatáshoz, a fentiekben vállalt széles körű mecenatúrához anyagi eszközök is kellenek. Közvetlen állami költségvetési támogatás hiányában a Művészeti Alap ezt négy vállalatának bevételéből fedezi. A fentebb felsorolt négy vállalat tevékenysége sokfelé ismert. A képcsarnok és az Iparművészeti Vállalat boltjaiba gyakorta betérünk, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának kiadványai naponta kerülnek a kezünkbe, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat munkája meg ott van előttünk soksok köztéri szoborban és egyéb alkotásban. Egyik oldalról a művészi rang és hitel, másik részről az alkotómunkát segítő anyagi támogatás biztosítása a Művészeti Alap mecénási munkájának legfőbb vonulata. Mindkettő roppant felelősséggel járó teendő. A művészi rang, a művészként elismerés nem mérhető sehol abszolút mércével. Nagy a létszám, nagyok az összegek, nagy a felelősség. Talán azért is ejt gondolkodóba a bevezetőben említett létszámbeli aránytalanság, s a képzőművészeti szakosztály aránytalanul magas számadata, ezért fogalmazódnak meg olyan kérdőjelek, mint az alkotók száma, az alkotások és a befogadás, a társadalmi szükséglet viszonya, a tagság növelése, vagy annak örök életre szóló joga. Mert ez a társadalmi mecenatúra sem lehet parttalan! Benedek Mikló; Á ll II „vörös n opera Nyilván feledhetetlen, de egyszerre alig feldolgozható szellemi élményhez jutnak mindazok, akik ezekben a napokban végigjárják a milánói Palazzo Reale huszonhat termét, s gondosan megtekintik a két kilométernyi ereklyesort: a Scala 200 éves történetét felidéző rajzokat, festményeket, fényképeket, a csábító operaistennők — Ma- libran, Pasta, Callas, Tebaldi — jelmezeit, a szívdöglesztő hőstenorok — Mirate, Martinéin, Gigli, de Monaco — színpadi kardjait, s mindenekelőtt a legendás operaház »-házi- szerzőinek-«, Donizettinek, Bellimnek, Verdinek, Leonca- vallának, Puccininak kézírásos partitúráit, leveleit, használati tárgyait. Jó okuk van az ájuldozásra a külsőségekre összpontosító sznoboknak, akik ma is úgy döngicsélik körül a zenés színpad világát San Franciscótól Budapestig, mint a légyek a húsos-tejfölös milánói makarónit. De nemcsak ők bámulják, egyik ámulatból a másikba esve, a mezítlábas parasztfiúcska, a kis »Beppe« Verdi rajzait. A baloldal fellegváro Szép számmal zarándokolnak ide — a Der Spiegel tudósítója nem győzött ezen eléggé csodálkozni — a kommunista—szocialista irányítású északolasz nagyváros munkásai és diákjai, valamint a környék parasztjai. Tudják, hogy a Scala az övék; tudják, hogy a látszatra jelentéktelen szürke épület — rövid megszakítással — mindig az olasz baloldali mozgalmak egyik fellegvára volt. Ebben is különbözik a Mettől, a hamburgi, a bécsi vagy a Buenos Aires-i »versenytárstól«. Az évforduló tehát nem csupán az édesbús vagy vérforraló muzsika, hanem az egész haladó Itália nagy ünnepe is. Az olasz romantikus opera első nagy nemzedékének tagjait — a mindig mélabús és . folyton-folyvást szerelmes, 34 évesen öngyilkosságot elkövető Bellinit, a szellemes és lusta Rossinit, a hallatlanul termékeny és sokoldalú Donizettit — gyakran vádolják azzal, hogy hőseik merevek, egysíkúak, sablonosak, és csak melódiáik elképesztő bősége tartja életben műveiket. Verdi a vállalton Nos, tagadhatatlan, hogy Rossini Mózese, a Korinthosz ostroma görög forradalmárai, Teli Vilmos vagy Bellimnek a római hódítók ellen lázító druida főpapnője, Norma nem tartoznak a zenés színpad legbonyolultabb alakjai közé. De képzeljük csak el azt a döbbenetes hatást, amelyet az ő szabadsághimnuszaik, -(burkolatlanul felkelésre buzdító fohászaik keltettek a múlt század húszas-harmincas éveinek Scalájában, az osztrák csapatok által megszállt Lombardia közepén ! A népével a Sí- nai-hegyre menekült zsidó próféta imája, az elszánt sváj. ci szabadság- harcosok éjszakai esküje, Cromweil »királygyilkosainak-« indulója szinte tömegdallá vált Milánóban, a jelképek ellenére is mindeniki számára fölfogható felhívássá. Ám a szellem csak 1842 márciusában bújt elő igazán a palackból. Egy mindössze 28 éves fiatalember új operáját a Nabuc- cót mutatták be a Sca- lában azon az emlékezetes estén. És a babiloni zsarnokot megátkozó zsidó főpap, Zakariás jóslata, az Euf rátesz partján megkötözve is a szabadságról az elvesztett hazáról álmodozó izraeliták — azóta »világslágerré« vált — kórusa nem hagyta nyugodni a milánóiakat. A dal nyílt lázadást szült, az ujjongó tömeg fáklyásmenettel kísérte, azaz a vállán vitte haza az új néptribunusi, Giuseppe Verdit. Az osztrák csendőrök pedig — mit volt mit tenni? — lábhoz tett fegyverrel nézték az újjáéledt szabadságeszme diadalútját, amelyen a következő években minden Verdi- n'ü új mérföldkövet jelentett. A milánói Scala esti kivilágításban. Farkas Ilona Csak vasárnap ne lenne Átkozott új telep! Megeszi az embert a penész. Így múlik el az egész nap. Szakadatlanul esik. Hogyan üssem agyon az időt? Fulladok: a szobától, a tájtól, mindentől, ami itt tart. Még csak összevissza áll néhány ház, kívülről valamennyi vakolatlan. Egy-két látásból ismerős ember, de ránézésre egyik sem való barátnak. A nők meg...? Lenézik az emberről a ruhát, de a köszönést nem mindegyik fogadja. Aggaszt anyám nyöszörgése. Beteg szegény. Már agglegénynek számítok, de neki csak »kicsi fiam« vagyok, az is maradok. Ha valamitől, hát az ő elvesztésétől nagyon félek. Babonásan félek a gondolattól is, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. .. Számolnom kellene vele, mert minél váratlanabbul ér, annál inkább lerobbont engem is. A tanyán boldogabb voltam. Ott egybe ment minden nap, semmi különbség nem volt. Egy lányról álmodoztam, az igazi nagy szerelemről. Már nem hiszek az igazi nagy szerelemben. a kollégák összehoztak a presszóban egy lánnyal. Olyan, huszonöt éves lehetett. Nem is kísértem haza. ni. A kollégák megszöktek, a lány a rémlátomásairól mesélt, valami repülőtér mellett laktak, s éjjel-nappal mentek a fejében a repülők. Én meg a csibekeltetéssel trak- táltam, de nem érdekelte. Értelmes képet akart vágni, látszott rajta, hogy férjhez akart menni, de a nevetése vé^ül már vdcsorításnak hatott. Nem is kísértem haza. Néhányszor telefonált a gyárba, végül a művezetőm rázta le. Fél évig rajtam röhögtek. Párszor a fejükhöz vágtam, hogy félig használt csajt kerestem, nem bolondot. Aztán egy húsz évvel öregebb nővei akartak összeboronálni, mondván : ez éppen olyan, amilyet keresek. Harmincéves fejjel vegyek el egy olyan asszonyt, aki az anyám lehetne? Bolondnak tartanak. A gyárban már az ugratással is felhagytak. Tavaly Már arra is gondoltam, ha anyám meghal, eladok mindent, veszek egy tanyát, és ott fogok gazdálkodni. Itt hagyom a gyárat, és a munkával teljesen lefoglalom magam. A Zolit nagyon fogom sajnálni. Vele lehet beszélgetni. O beszélt rá, hogy végezzem el az általános iskolát. Nagyon röstelltem, hogy csak négy elemim van. Sokat beszélt nekem arról, hogy csak egyszer kell szégyellnem, ha rászánom magam, a jelentkezéskor. Egyszer szerelmes is voltam. Marit az iskolában ismertem meg. Soha nem sikerült a közelébe férkőznöm. Egész esztendő alatt semmit nem tudtam meg róla. Az évzárót a közeli vendéglőben ünnepeltük. Ez alkalomból a négy nő is eljött velünk. Sikerült úgy intéznem, hogy egymás mellé kerüljünk. Kiderült, tőlünk még messzebb lakik Szerencsére elment az utolsó busz is, így föl se kellett ajánlanom a kíséretet, , mert az utunk egyfelé vitt. Ahogy oldalról nézegettem a fáradt arcát, a konyak hatására egyre sűrűbben mosolygott. Egyre az járt a fejemben, milyen jó lenne ez a nő feleségnek. Tetszik nekem, egyszerűnek látszik, mindent megtennék érte. Kellenék-e neki? Zakatolt a kérdés egyre erősebb visszhangot keltve bennem. Az út elejét kevés beszéddel tettük meg. A tanárokról esett néhány szó, és egyik- máski férfi feleségéről, akiket ő ismert Megfogtam a kezét — Hagyd ezt! Másnak hittelek. Ügy látszik, mind egyformák vagytok. Férjem, gyerekeim varinak. Tőlük loptam el az időt amit iskolába jártam. — Azt hittem,' szabad vagy. Ügy viselkedtél, mint akinek nem jutott kukoricaföld. Gondoltam, jó lennél nekem. Anyám betegen fekszik otthon: rajta kívül nekem senkim sincs. — Nem tutam. Miért nem nősülsz meg? — Régen megtettem volna, de a hozzám való lányokat lefoglalták régen. Tanyán laktunk, ott meg a közelben sem volt lány. Ha lett volna is ... ott a munkán járt az eszünk. Csak vasárnap ne lenne! Anj’ám nagyon fullad. Szenvedésétől egyre gyengébb leszek: Milyen kicsi a keze. A két ökle sincs akkora, mint az egyik öklöm fele. Hogy bírt ezekkel a kezekkel any- nyit dolgozni ? Fölfoghatat- lan! Milyen sápadt. Csak a halottak ily en f ehérek... Mert a lombard főváros népe A lombardok, az Attila, a Jeanne d’Arc, az Ernani gyújtó dallamait zengve harcolt a barikádokon 1848 tavaszán, s a Verdi-himnuszt énekelve üdvözölte 1860-ban Vittorio Emmanuele és Garibaldi felszabadító seregét. A Milánóban írt Suona la trpm- ba ma is az Olasz Köztársaság hivatalos himnusza. „Nem játsszuk el...“ Külön fejezetet érdemelne a Scalának az a Ív-szaka, a múlt század kilencvenes évei, amikor néhány demokratikus érzelmű nagy művész — Maiidra, Faccio, Maurel és mások — a »jó társaság« tiltakozása ellenére színpadra állították a »verista« szerzők — Leoncavallo, Mascagni — »parasztoperáit«. S a szicíliai kocsisok, umbriai vándorszínészek után — szintén az ostobák füttyétől kísérve — megjelentek Puccini szegény diákjai, kikötői munkásai, szerencsétlen kurtizánjai is. A konzervatív erőkkel való nyílt összecsapás ideje azonban csak 1926-ban következett el. A társulat éppen a Turan- dot ősbemutatójára készült, amikor a legendás főzeneigazgató, Arturo Toscanini levelet kapott Mussolinitól. A fasiszta diktátor kötelezővé tette, hogy minden előadás előtt játsszák el a Scalában a Giovinezzát, a feketeingesek újsütetű himnuszát. A mérges, makacs kis öregúr egyetlen lakonikus mondattal válaszolt: »Amíg én vagyok itt a főnök, nem játsszuk el a gyilkosok himnuszát.« A Duce és a nagy karmester néhány nappal később sorra került beszélgetéséből egyetlen részlet sem szivárgott ki. Csak annyit tudunk, hogy a kopasz »vezér« szívrohamot kapott, a Giovinezza pedig sohasem csendült fel a Scalában ... M unkáselőadások A Scala ma is szüntelenül ápolja demokratikus, baloldali hagyományait. Vezetőit, Caudio Abbadót, a szocialista párti főzeneigazgatót és Giorgio Strehlert, a kommunista főrendezőt — mint a tavaszi »operabotrány« is bizonyítja — sokszor támadja ugyan a jobboldali sajtó a havi hat-hét, állítólag ráfizetéses munkáselőadás miatt — jegyezzük meg: a jegyek ára itt e^-ébként is jóval olcsóbb, mint bármelyik másik nyugat-európai operaházban ! —. csakhogy az óriásivá duzzadt iparváros baloldali többségű tanácsa jelentős összegekkel támogatja ezt a szó legklasz- szikusabb értelmében vett közművelődési tevékenységet. És még egy adalék. A Scala irányítói bármikor hozzájárulnak előadásaik televíziós közvetítéséhez — nevetségesen alacsony díjért. A RAI évente öt-hat előadást sugároz Milánóból, ezzel is igazolva az egykoni kommunista főintendáns, Paolo Grassi szavait: »Az opera nem a jólöltözött sznobok kiváltsága, hanem a tömegek tulajdona.« Lengyel András Somogyi Néplap a Maria Calias és Mario del Monaco a Scala színpadán 1955 -ben, Bellini Norma című operájában.
