Somogyi Néplap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-22 / 145. szám
A dijoni fúvóstriő hangversenye Könnyű táplálék nagy kalóriaértékkel A francia »zenekonyha« legfrissebb és- legpikánsabb készítményeivel ajándékozta meg a kaposvári közönséget a dijoni fúvóstrió kedden este a Somogyi Képtárban. A »táplálék«, amelyet Dominique Mon- nin oboás, Roger Desoomer klarinétos és Pierre Ganzonat fagottos tálalt fel, tartalmazta ugyan a fülünk és ízlésünk jól- lakatásához szükséges kalóriákat, ám az emészthetőségre sem panaszkodhatunk: a hét éve a dijoni konzervatórium tanáraiból alakult; Ausztráliában, Japánban és Dél- kelet-Ázsia szinte valamennyi országában megfordult együttes nem zökkentett ki bennünket nyárias hangulatunkból, sőt, kedvesen könnyed muzsikálásával — amúgy franciásan — megsokszorozta a nyári este egyébként den produkciójukkal fokozták ezt a 'hatást. Az első számként elhangzott Mozart-divertimen- tóban a tónus puhasága tetszett, s nemcsak a lassú második tételben, hanem a futamokkal igencsak »megterhelt« első részben, sőt a sodró erejű rondóban is. Már itt fejtűnt az oboás Dominique Monnin kimagasló technikai felkészültsége, briliáns hangszerkezelése. Jacques ' Ibert fúvóstrióra komponált öt kis darabjában francia gyermekdalok motívumaira bukkanhattunk, s általában az egész mű a finom sanzonszerűség jegyeit viseli magán. Előadását is ugyanaz a mozgékonyság, az apró stac- cato-dallamok tökéletes kibontása jellemezte, amely nélkül lépés, s a klarinétszólam egy- egy kellemetlenül kemény indítása. A jelenleg nyolcvanesztendős, versenyművek és balettzenék szerző jeként Nyugat- Európában igen népszerű Henri Sauguet fúvóstriója szintén a klasszikus formahagyományok alapján készült, akárcsak a ma 39 éves Pierre-Max Dubois triószonátája. Mindkettőre jellemző a tradicionális tételes felosztás, a mediterrán dalszerűség és játékosság, ám a szellemes komponisták és a hangulatváltozásokra fogékony előadók korántsem érték be ezzel: egy-egy váratlan disszonancia beiktatásával úgy változtatták bumfordian ka- cagtatóvá a legköltőibb meló- idiát is, úgy »idegenítettek el« is pasztorális hatását. Igaz, lehetőségük lett volna súlyosabb •eledelt« is szervírozni — hiszen műsorukon német avant- garde művek, sőt magyar szerzők; Szőnyi Erzsébet, Székely Endre, Maros Rudolf és a Franciaországban világhírre szert tett Arma Pál kompozíciói is rendszeresen szerepelnek —, csakhogy az évszak kötelez. Derűre, bájra. Bőségesen volt is benne részünk. A dijoniak egy pillanat alatt megteremtették a bensőséges házimuzsikálás légkörét, s minaz ilyenfajta muzsika tolmácsolása elképzelhetetlen. Érdekes kivétel volt a harmadik darab álmodozásra ösztönző, »transzcendes« természetzenéje, amely — végtelen melódiájával, furcsa kromatikáival — kétségtelenül a század eleji impresszionista stílus szellemi jelenlétére utal, * amelynek megformálásában a gyönyörű dallamívek felrajzolása tetszett elsősorban. Az összhatást csupán a kánonszerűen szerkesztett negyedik darabban rontotta egy-egy pontatlan bebennünket merengő hangulatainktól, hogy végül — elszé- gyelltük belefeledkezésünket. Ugyanezeket a kompozíciós és technikai bravúrokat csodálhattuk meg a zárószámban, Darius Milhaud: Suite après Corente című alkotásában. Méltán jutalmazta hát a közönség vastapssal a három remekül képzett, az elegáns, szellemes muzsikát hallatlan stílusérzékenységgel tolmácsoló művészt. L. A. r gnap délután leültem a tükör elé, és hosz- szan vizsgáltam az arcomat. Egy őszülő, kissé fáradt, de még nem öregember nézett vissza rám. Tulajdonképpen azt vizsgáltam, hogy melyik az a vonás az arcomon, amelyet ha utcán, Iüzletben, a járdán, a moziban meglátnak az emberek, rögtön tudják, hogy én balek vagyok. Mindennek beugró, jóhiszemű balek, akivel bárki kibabrálhat. De nem láttam semmiféle árulkodó vonást. Tudják, mit jelent a balek szó? Az értelmező szótár szerint együgyűen hiszékeny, kihasználható embert. Hát én ilyen vagyok, testestül-lelhes- tül. Nem hiszik? Néhány nappal ezelőtt például lementem a mozi elé. Jegyet váltottam egy magyar filmre. Már ez is balekség, mondta a feleségem, de nem törődtem vele. Végre is pártolni kell a magyar ipart. A másik előadásnak még nem volt vége. Acsorogtunk ott felnőttek vagy hatan. Egyszer csak egy bogárszemű cigánygyerek odasündö- rög elém: — Bácsi kérem, adjon egy forintot. Szeretnék bemenni a moziba. Mit csináljak? Adtam neki. Egy forint a tömegek kulturálódásáért. Csak ' az furdalta az oldalamat: ez a gyerek honnan tudta, hogy hozzám kell fordulni? Miért nem fordult a többi hathoz? Mi árulta el neki az arcomon, hogy én balek vagyok? Kérdőn néztem a többiekre. Az egyik férfi meg is értette a kérdést. — Legyen nyugodt, minket is végigkunyerált. Csak mi nem adtunk neki! Hát ez az! Valami titokzatos jegy van az arcomon, amit az emberek le tudnak olvasni, csak én nem. Néhány nappal ezelőtt bementem a zöldségüzletbe. Gyönyörű, friss saláták álltak a rekeszekben. Mindegyik virított az egészségtől. Kértem én is egy papírzacskóba négyet. Beletették. Ügy kellett összegyömöszölni harmatos leveleiket. De ahogy otthon kiveszem a zacskóból, elképedve nézem őket. Hogy kerül az aljára ez a két fonnyadt, fekete fej? Ilyen nem is volt az üzletben! Rámsózták, mert én titokzatos jeleket tűsetek az arcomon. Na, és a borbély kutya! Ké héttel ezelőtt bemegyek, mondom, hogy hajút akarok vágatni. Otthon megmosták, nem kell rá semm féle kencefice. Számolom magamban, ez hat forint, három a borravaló, egy tízesből kijön. Nem jött ki. A borbély megállapította, hogy az ilyen száraz, törékeny hajnak egy különleges olaj való, amelyet most kaptak az NSZK- ból. Ha NDK-t mond, alighanem visszautasítom, de mondom magamban, hadd lássuk, milyen ez a kapitalista pomádé. öt forintnál több nem lehet. Azzal nem számoltam, hogy a borbély belenéz az arcomba, és megállapítja, hogy a homlokom ráncos. Azért ötször a tenyerével végighúzott a A balek homlokomon. szép lassan, darabját forintért. A végén még le is kefélt, gondolom háromért, mert 22 forintot fizettem. Nem jött ki egy húszasból. En vagyok az az ember, aki elé, ha moziba megy, biztosan katonák ülnek. De nem ám akármilyenek! A honvédség legmagasabb tagjai. Nem rangban, csak hosszban. Ezeknek a mai katonáknak szélességük nincs is, csak magasságuk. Sohasem egyedül ülnek, jobbról- balról mindig ott van egy társuk is, és ha in jobbra hajlok, ő is arra beszél, ha én bálra, ő is. Honnan a fenéből tudja, mikor előttem ül, hogy én merre akarok hajolni? És az utca sem fenékig tejföl egy baleknek. Néhány EMBERKÖZELBEN Vámos László képeihez Lessing írja a Laokoon című esztétikai munkájában : »Minél többet láttunk, annál több hozzágondolni válónknak kell lennie. Minél többet gondolunk hozzá, annál többet kell látni vélnünk.« A fénykép- • alkotás, miként minden műalkotás, a szemlélő tekintetétől szinte újraszületik, vagy éppen elmarad a várt hafás, de a nézőben is új gondolatok, érzelmek keletkeznek általuk. Vámos László három- tételes fotógyűjteménye — kiállításon, könyv alakban Emberközelben címmel vált ismertté — az embert állítja a középpontba. »Híres emberek«, »Emberek között« és »Zenei világ« alcímek vezetik a ■ néző figyelmét az arcokon tükröződő megélt és átélt világok felé. Számtalan portrét készített — híres, közéleti emberek arcát örökítette meg; olyanokét is, akik sohasem kerültek a közélet . reflektorfényébe. írókról készült arcképfotói közül kiemelkedik az 1964-ben készült Déry-portré. (Reprodukcióink erről a fotóról készült.) Megélni és átélni a világ történéseit nem azonos minőségű folyamat. Vámos az átélt hatásokra kíváncsian kereste meg azokat a művészeket, akik szinte puszta nézésükkel is élettörténetükről vallanak. Déry fény-árnyék arca a gondolkodót, a töprengőt, a történelemben elvegyülő embert mutatja. A fekete-fehér arc legsötétebb foltja a két szeme, melyben a bölcsesség ÜL Lukács György jellemzése is eredeti, itt csupán a kép alsó harmadában látszik portré — az elmaradhatatlan szivarral, mint a személyiség egyik ismertetőjelével —, S az arc fölé magasodik a tudós könyvtára, mint a tudás szimbóluma. Lengyel József portréja azért oly különös hangulatú, mert az arc mellé támasztott kéz oly erős hangsúlyt kap a fényben, hogy minden eszünkbe juthat a kézről, amellyel bármi cselekedhető... Bartókné Pásztory Ditta vallató szeme mintha arról kéme számadást, ismerjük-e Bartókot? ... A fénykép arra is való. hogy a neves személyiségek portréi az utánunk jövő nemzedékek előtt is ismertek legyenek. A szobor, a festmény szintén tesz ilyen szolgálatot«, ám a fénykép ma már pótolhatatlan. Vámos 1963-ban .örökítette meg Latinovicsot; szinte kérdőre vonja a fotós a színészt, hogy mit rejt a gondolata ... Kodolányi vízitündér, vizimanó képe az író regényhőseit is idézi egyben. Az »Emberek között« elkíus tágabb idejű, mint az előbbi. A legkorábban készült fotó ebben a sorban 1945-ös. A történelmi változásé a főszerep. Három képet vessünk össze: az öreg néni, az öreg néni Kondorosról és a Tiz perc szünet címűt. Különösen az öreg néni Kondorosról ' című fotó érzékelteti azt a bezártságot, amely eleink osztályrésze volt, vele szemben a hatvanas évek középiskolása a személyiség nyitottságával uralja a megörökített, táguló világot. Vámos László arcképfotóinak talán a legfőbb sajátjuk, hogy mozgalmasak. Mint bármely esemény. A »Zenei vi- lág«-ról készült fotók különösen ilyenek. C. M. Giidini karmesterről készült képsora elénk varázsolja a zene születését. A humor se hiányzik e csokorból: Rubinstein kiválóan alkalmas személyiség arra, hogy a fotós a humort is fölfedezze, megörökítse. A bo- hókás Rubinstein budapesti próbáján készült felvételek a nem zeneértő embert is megmosolyogtatják. A Magyar Fotóművész Szövetség nagy szolgálatot tesz a közművelődésben azzal, hogy fotókiállításokat vándordiát országszerte. Somogybán is ezen az úton járt Vámos László Emberközelben című kiállítása. Horányi Barna A pálya elején Ha nem a pincéből jönne elő héberrel a kezében, kék köpenyben meg kockás sapkában, akkor az jutna eszembe, hogy Kovács József beat- zenész. Hosszú hajával, külsejével, szemüvegével Presszer Gáborhoz, az ismert beatze- nészhez hasonlít. De ő pincemester. Fiatal kora ellenére nagy értéket bízott rá a bö- hönyei termelőszövetkezet. Amikor szüret után eladják a bort, a maradékot — amely körülbelül ötszáz hektoliter — a kezére meg a szakértelmére bízzák. — A szakértelmemre kevésbé — szabadkozik a fiatal pincemester. — Van mit tanulnom, bőven. Nekem nem szakmám a borászat: a mező- gazdasági szakközépiskolában végeztem, és a böhönyei feznek voltam ösztöndíjasa. Amikor érettségiztem, utána brigádvezetőféle kellett, éppen a borpincébe. így kerültem ide. Nagyon sokat tanultam a főnökömtől, aki kertészmérnök, aztán itt va-n nem messze tőnappal ezelőtt öt fiatal • ment karonfogva az utcán, lassan, nehogy elsiessék a dolgot. Eléjük akartam kerülni, de nem volt rés a soron. Az egyiknek megfogom a vállát. Mondom: T- Pardon! — Nem tesz semmit! — válaszolja, de csak karolják tovább egymást. Kénytelen voltam letérni az úttestre, hogy eléjük kerüljek. Önök tudják, hogy az útépítő vállalat milyen pompás munkát végez az ' aszfaltozásnál. Mindenfelé olyan sima, mint a tükör, sehol egy mélyedés, ahol megáll a viz. De itt volt, nagy saj- tárnyi tócsa. És egy autó éppen arra jött. , Másnap a nadrágomat el vittem a Patyolathoz. Gyorstisztítást kértem. Meg is csinálták öt nap múlva. A két nagy, sárga, vászon kutyanyelvet jól odavarrták, úgy kellett borotvapengével kifejteni. Az egyik szállal egy kicsit a szövet is vele ment, de szép lett a nadrág. Csak a gombok rajta! Úristen! Nem lehetne a szép, kék üzlet fölé alcímként kiírni: . Gombaszaló? Na, és a Rákóczi futballmeccsei, amikor még az első osztályban volt? Persze, nem akarom magamra vállalni az ódiumot, hogy azért estek ki, mert én minden r>:eresüket megnéztem, de ettől függetlenül a pályán is kiderült az én balekségem. A Fradimeccsre 52 forintos jegyet váltottam a C szektorba. Kissé késve mentem, már minden hely foglalt volt. Az egyik sorban gyerekek ültek, 10—12 évesek. Némi vonakodás után adtak egy kis helyet, de megjegyezték: — Bácsi, miért nem megy a nyugdíjasszektorba? — Hát ti miért nem mentek a diákszektorba? — Nekünk nem kell jegy. Mi oda ülünk, ahova akarunk! Na persze, pártolni kell az ifjúságot, hiszen úgy meghálálja az idősebbeknek! De a velem naponta lezajló események nem tudták lemosni rólam a bizonyosságot, hogy én balek vagyok! r egnap este ezt a kis írást felolvastam a barátaimnak. Részben okulásul, részben azért, hogy legyen egy-két vidám percünk. Mikor elolvastam nekik, megütközve láttam, hogy sem nem mosolyognak, sem nem csodálkoznak. Csak ülnek faarccal a széken. Végre az egyikük megszólalt: —, Jó, jó. Csak azt nem tudom, mi ebben a rendkívüli! Mi is pontosan így vagyunk! És ekkor egy vidám gondolat villáma cs ivott belém. Uramisten, csak nem vagyunk mindnyájan... balekok? Tari János lünk a szakma színe-ja va: a kéthelyi borászok. Azonkívül tagjai vagyunk a Viticoop társulásnak. Állítólag a dédapámtól öröklődött rám a szőlő szeretet* és a bor ismerete. Az öreg ugyanis nagyon jó borász hírében állt Böhönyén. — Elképzelhető, hogy öröklődik ez a vonzalom? — Lehet Miért ne? — Szereti a bort? — Nem én. Legföljebb megkóstolom. De hogy megigyam, azt már nem. Borversenyeken is látható: az igazi borászok csak kóstolják a bort, aztán kiköpik. Esznek rá egy-egy szelet almát pogácsát, aztán jöhet a következő fajta. Én a sört szeretem . — Honnan tudja eldönteni, hogy milyen minőségű az ital? — A kóstoláson kívül a bornak számos olyan tulajdonsága van, amelyből következtetni lehet a minőségére meg az összetételére. A színe, az illata, a bukéja, ahogy a borászok mondják. Ezt mind legalább annyira kell ismerni, I ránt az ízt Miközben beszélgetünk, gyors mozdulatokkal korsókat tölt tele az egyik hatalmas hordóból. Látszólag oda sem figyel. Csak amikor ipar majdnem csordultig telik a korsó, kapja el egy gyors mozdulattal a műanyag csövet. — Nem pazarolunk — mondja —, a földet nem itatjuk a drága itallal. — Ha még egyszer kezdené, ha nem lenne szerződés, kötöttség, ezt a szakmát választaná? — Igen. Egyre inkább megszeretem. Nagyon sok tanul- nivaló van ám itt Apró mesterségbeli fogások, amelyeket csak a gyakorlatban sajátít el az ember igazán. Van kitől. A családban is, a munkahelyen is. Sőt én még ismertem a gróf borászát, az öreg Lajos bácsit, néhány éve. halt meg szegény. Nagyon sokat lehetett tanulni tőle. Szakmát gyakorlatot és szakmaszeretetét Ö például soha senkit nem kínált meg a pincében. Ügy vigyázott a borra, mint a szeme világára. — Került-e már olyan helyzetbe, hogy féltette a termést? — Igen. A hetvenhetes nagy fagy idején. Két napig füstöltünk a szőlőben, mégsem tud-, tűk megmenteni a termést Nagyon szomorú, dolog volt... S. M,
