Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
OlHMEPI KfiHVUIIËT, 1978 ÍRÓSZEMMEL 1977 Hétköznapi Magyarország Ma rangja van a szociográfiának Magyarországon. Talán a hagyományai, talán komoly kérdésfeltevései, talán kemény munkaigényessége talán a tényirodalom terjedő népszerűsége miatt. A társadalmi változások nyomán felvillanó fényeket, mélyülő árnyékokat bátran feltárni, emberek, csoportok tudatának mélyrétegeit kutatni, a társadalom élő szervezetének ellentmondásos, bonyolult közegéből kihámozni a társadalmilag meghatározót — ez a mindenkori szociográfus dolga. Nagyon szép munka, nagyszerű feladat. Írók, riporterek fáradozásának, néha elfogult szenvedélyének, de minden képpen értékteremtő munkájúi ak sok eredménye, nemes hagyománya van. S mára, úgy tűnik végre önálló fazont kapott a műfaj: sokféle változatot, színt magába foglaló mégis, egységes megközelítési mód, anyagfeldoigozási szisztéma létezik. írástudók serege ismerte meg a szociográfia (szándékosan mellőzöm a nagyképű művi irodalmi riport fogalmát) szabályait, sajátította el a közlés, kifejezés írói-szakmai titkait. Az Író- szemmel nyolc éve megjelenő kötetei szolgálnak bizonyságul erre. Tisztes iparosok és vérbeli ' riporterek lelkesítenek fel egy-egy jól elkapott jellemzéssel Elismeréssel cset- t in tünk a nosztalgikus emlékképeket, a kifejező jelzőket és találó történeteket olvasva. Mennyire képes elérni vállalt célját, betölteni feladatát ez a sokféle indíttatású, szorgalmas, a mesterség fogásait értő és alkalmazó szerző gárda? Lapozgatom az Irőszemmel idei kötetét. Huszonkét szerző, huszonhárom riportjával válogatta egybe a jótékony névtelenségbe burkolózó kiadói szerkesztőgárda. A válogatás ténye ezúttal valóban megfelelt a fogalom tartalmának: nemcsak az Élet és Irodalom népszerű riportjaiból áll a kötet zöme, hanem a Forrás, a Valóság, az Üj Tükör, az Életünk, az Üj Forrás, a Palócföld, sőt a Nők Lapja is »adott« szerzőket Mit látnak az írók riporterszemmel és a riporterek írószemmel a mai magyar valóságból? Sokat és keveset. A huszonhárom riportból egy konszolidált társadalom konszolidált képe rajzolódik elénk. A korszakos társadalmi-gazdasági változások nem erre az évtizedre jellemzők. Most az értékek, szokások, gondoskodásunk lassú evolu- tív fejlődésének, változásának vagyunk tanúi. Kicsúszott volna a szőnyeg az igényesebb vizsgálódók, a kényelmetlen igazságokat megfogalmazók lába alól? Erről szó sincs. Csak az utópisták gondolhatták, hogy létezik embereknek olyan együttélése, amikor megszűnik minden igazságtalanság és az embert törpévé nyomorító kín. A létezés a konszolidált társadalomban sem egyetlen örömünnep. Ha megszűnt is a létbizonytalanság, a tömeges méretű faluról városba vándorlás, ha szilárdak is az új tulajdonviszonyok, a szociog- ráfusnak éppen elég tennivalója akad. Csak éppen le kell Ibrányi Tóth Béla szállnia a mindennapi — néha esetlen, néha érdes, néha »ha- sekien« profán — élet szintjére. A hétköznapi Magyarországhoz. Elhagyott, magányos öregek, háztartásbeli asszonyok, alkoholizmus, a lakás- viszonyok egyes fonákságai, gyesen maradt anyák, lemen- táló ifjúsági partementek (az egyik legjobb írás), munkás- szállások poshadt levegője — a hétköznapi Magyarország szintjén ezek komoly, feszítő gondok. Elromlott, félrecsúszott életeket, mérgezett családi, társadalmi légkört takarnak. De hétköznapiak. Az egyik riport hőse az emberi teljesítőképesség határát akarja megismerni, de csak naponta kétszer tíz órás műszakra futja a nagy nekivesel- kedésből. Közönséges virtuskodás ez, komoly tét nélkül. A hétköznapi Magyarország életének, emberi esendőségei- nek felmutatása a kötet értéke, s egyben a gyengéje is. Nyugodt sodrú életünkben akad még néhány nehéz fajsúlyú, megoldatlan gondunk. A társadalmi demokrácia fejletlensége, a szürkülő-szegé- nyedő emberi kapcsolatok, az önmegvalósítás egyes korlátái. .. E területekre jobban nem figyelni, mélyre nem fúrni könnyelműség volna írónak, riporternek és tekintetét a társadalom fő mozgásaira függesztő szociográfusnak. Csupor Tibor Úton dőccen& (Részlet) E gy kis statisztika : Magyarországon 1930-ban a nyolcmillió-kétszáz- ezernyi emberből hárommillió volt paraszt, hatszázezer az ipari muniras. Kereken négy évtizeddel később há- romillió munkást, hétszázötvenezer »aktiv« parasztot tart nyilván a statisztika. Hova »tűnt« több mint kétmillió paraszt? A demográfia egyszerűen el tudja intézni, el is intézheti az ügyet. A demográfus ugyanis regisztrál, és azt mondja : nyitott társadalomban élünk. Vagyis kétmillió- nyi paraszt szépen átvándorolt a maga rétegéből egy másikba, vagy munkás, vagy értelmiségi lett. Lett? Inkább: úton van. A fiatal kezdő újságíró föllelkesülten járkált a kis falusi ruhaüzemben. Hosszú harc után a község vezetői elérték a célt: a régi urasági épülëtben felavatták a nagy ruhagyár fióküzemét. Megoldódott a nagy gond, a fölös női munkaerő foglalkoztatása. Hatvan asszony új életformára váltott. A riport remekül sikerült. A fiatal újságíró néhány hónap múlva kicsit a tulajdonos büszkeségével érkezett a faluba. Aztán a kedve apadná kezdett. A ruhaüzem ugyanis közben majdnem csődbe jutott. Jó néhány asszony (akik közül több csak protekcióval vagy nagy családi perpatvar árán jutott be a gyrába), szemlesütve bár, de visszament a főzőkanálhoz, csirkékhez, malacokhoz, kézimunkához. Mi történt velük? Semmi különös. Fájt a fejük. Otthon is idegeskedtek. Orvoshoz jártak, szedték ' a gyógyszert, de az se használt. Pedig vezetőikkel, munkakörülményeikkel elégedettek voltak. I 1 Az úttörőknek mindig nehéz. Bálint bátyám ősúttörő- ségéről nincs krónika. De az újkori úttörőről — László öcsémről — igen. Akkoriban — 1951-ben — sarkig tárva vólt az a bizonyos kapu. László Pestre jött barátjával Szabolcsból, de a fővárost túl nagynak találták, túlságosan is késznek, jegyet váltottak hát Dunapentellére. Öcskös Pestén az állomáson elment a pisildébe, a vonat pedig a haverral, a két vonatjeggyel és teljes közös kasszával Dunapentellére. A fiú kevés ideig nézett a vonat után, majd a sínek mentén szépen, tempósan útnak indult. Mire a haver végzett a szűrőállomáson a vizsgálatokkal, ő is megérkezett, kegyetlenül széttaposott cipőben, kicsit fakó arccal. Azon az ösvényen, amit ő taposott ki a falunktól Dunaújvárosig, eddig huszonheten értek célba. Simán, áldozatok nélkül. Mind a ketten a barázdából jöttünk ... Nem is átléptünk egyik társadalmi rétegből a másikba, inkább: ugrottunk. Mint mondtam, akkor sarkig nyitva volt a kapu. Egy nappal azelőtt én még félig munkás, traktoros, K. Feri barátom pedig valóságos parasztfiú volt. Szép szál szőke legény, Debrecen mellőL S egyenesen az akkori, napilappá alakított ifjúsági laphoz kerültünk. Szinte egyazon napon lettünk újságírók és újságolvasók. Napokig bámultunk le a Múzeum utcára a harmadik emeletről. Olyan magasról azelőtt soha nem láttunk utcát, embereket K. Ferivel már akkor kezdődhetett a baj, amikor egy unalmas, szótian délutánon — július lehetett —, azt kérdezte: — Ha nem lenne rajta kű — mutatott le az utcára —, meg tudnád-e szépen szántani? Gyalog jártunk szállásunkra, az Amerikai útra, mert a yillamos tovább vitt, vagy előbb szálltunk le róla. À jármű sebességét nem tudtuk érzékelni. Megyünk egy este iß haza, s arra, a templomon túl, a sötétebb szakaszon azt kérdi K. Feri: — Tudsz te kaszálni? Aratási idő volt, gyakorlót- g tabb kollégáink aznap éppen aratásról írtak riportot, tudósítást. Bevallottam Ferinek: géppel tudnék, de kézzel nem tudok. — Akkor figyelj, megtanítalak. Csak csináld szépen utánam. Tedd előre a bal lábadat... Az utcán még rendes esti élet volt Sétáltak, sietlek vagy egyszerűen lépegettek hazafelé a »bennszülöttek«, és mi közöttük haladva egyenletes suhintásokkal — ahogy illik július tájon — arattunk. Másnap reggel levelet találtam közös asztalunkon : »Pajtás! Nékem haza kellett menni aratni. Majd hozok szép alföldi kenyeret és sár- garabarckot.« A zóta is. ha arra járok nyáridőben, barackot veszek a debreceni piacon. Ütitársaimat is megkínálom, de senkinek nem mondom el, hogy a gyümölcs ízének ajándékát igazából K. Feri barátomtól kaptam. Aki 1951-ben a budapesti Thököly úton egy nyári estén megtanított kaszálni. Harcos Bartók-szereteí Második zenei könyvével jelentkezett Fodor András. A Gondolat Könyvkiadó népszerű Szemtől szemben című sorozatában megjelent Igor Sztravinszkij után nagy érdeklődéssel vártuk az idei könyvnap egyik érdekességét, a Vallomások Bartók- ról-t. Mit mondhat el a költő a XX. század legnagyobb magyar zeneszerzőjéről a zenetudósok után? Ez a kérdés óhatatlanul megfogalmazódik azokban, akik szeretik beskatulyázni a művészeteket, merev határc&at felállítani közöttük. Azt hiszem, hogy ez a könyv őket is meggyőzni arról vallomásos erejével, a zeneszerző iránti mélységes szeretet és tisztelet alapján, hogy a zenéhez szoros szálakkal kötődő írónak van mondanivalója, s ezt lebilincselő érdekességgel osztja meg velünk. A Somogy idei első száma már közölt egy részletet a könyv Küzdelem Bartókért című bevezető részéből. Mi somogyiak örömmel olvassuk, hogy a zene iránti szeretet e megyében erősödött meg Fodor Andrásban, innen vitte magával a fővárosba a csillapíthatatlan érdeklődést iránta, s különösen Bartók Béla művészet© iránt. Egy nemzedék gondolkodásának, eszmél kedésének is tükre a nyitó vallomás, hiszen Fodor András és sokan mások tudatosan keresték az utat - Bartókhoz, s áldozatokat is hoztak azért, hogy majd pedig másokkal is megismerjék, megértsék, megismertessék őt. E részben legizgalmasabb a »kétfrontos« harc i leírása, amelyet először a wagneriánus sznobok ellen vívtak, majd pedig a személyi kultusz erősödése idején Bartók Béla igazi értékednek, nagyságának elismeréséért. Fodor András a felszabadulás utáni első évtizedben fogadta be magába egy életre a zeneszerzőt, s ez az az alap, amelyne tovább építette az ismereteit. A kötetben található kritikákban, ismertetőkben újra és újra visszatérnek a cenzúrázott Bartókkor felhangjai. Szinte kiindulópont amikor örömmel üdvözli a Bartók-levalek megjelenését, amikor kiáll a felbecsülhetetlen tudományos kutatómunkát végző Demény János mellett, amikor a Hungaroton Bartók- lemez összkiadását méltatja, amikor a Bábszínház Bartók - és Stravinsky-előadását elemzi. Bartók 1955 óta tétetett vissza a jogaiba — mint arra többször is utal a szerző, elsősorban a mai fiatalok előtt hangsúlyozva, most mennyivel rögtelenebb út vezet az értékei befogadásához. S abból az évből való a Bartók embersége dmű nagy hatású írás, megjövendölve: irodalmunk is menynyi ösztönzést, mennyi távlatot nyerhet még Bartók ma- ga tartásából, művészi igé- ny ességéből. A kötet Fodor András Bartók-verseit is tartalmazza. Elsőként az 1948-ban írt Bartók című költeményt olvashatjuk, kötetzáróként pedig a nyolc évvel ezelőtt született A győztest. Akár a visszaemlékezéseik, a tanulmányok, ezek is a szíve mélyéről fakadtak, s az irodalom és a zene egybetartó zását hirdetdik. A Zeneműkiadó gondozásában jelent meg a Vallomások Bartókról, höblin Judit kötéstervezői és tipográfusi munkája kiváló. Jó lett volna viszont azt is közölni a tartalomjegyzékben, hogy a kötetben található írások hol jelenteik meg először. Fodor András mindig elmondja, hogy a zene világához úgy is el lehet jutni, mint ő, autodidakta módon. Lehet zenét tanulni a zenéből. A két zenei könyve együtt viszont azt bizonyítja, hogy lehet érdekesen, köz-' érthetően zenét tanítani másoknak e hatalmas ismeret, a zene szeretete alapján. L. Q M. Szavickij (Szovjetunió): A partizán anyja (A Művészet, 1977 című, a könyvhétre megjelet album anyagából) ___ K örkép - három nemzedékről Sokféle életérzés, sokféle stílus keveredik az új Körkép-antológia huszonhárom elbeszélésében és kisregényében. Sík Csaba, a vaskos kötet szerkesztője mintha szándékosan törekedett volna arra, hogy prózairodalmunk három nemzedékének képviselői csaknem egyenlő számban szerepeljenék a válogatásban, ily módon a gyűjtemény nemcsak az irányzatok változatosságáról ad megbízható összegezést a kései népességtől az avant- garde törekvésekig. hanem életszemléleti módokat is ütköztet Mert a mai hatvanasok — Illés Endre, Boldizsár Iván, Mesterházi Lajos — alapélménye, amint új novelláikban is bebizonyosodott, a fasizmus, az embertelenség a szorongás és a nyomasztó élmények hatása alól való szabadulás vágya, ám a náluk harminc-negyven évvel fiatalabbakat — Acs Margitot, Vathy Zsuzsát, Simonf jy Andrást, Tandori Dezsőt, Ördögh Szilvesztert — már az utóbbi esztendők bonyolultabb, de derűsebb világa foglalkoztatja. És köztük ott áll az a nagyszerű nemzedék, • mai negyven-ötvenéveseké, amely gyermekként élte át a háborút, ébredező tudatú ifjúként a személyi kultusz időszakának nagy nekibuzdulását és a gyalázatos jogtiprásokat, majd — már felnőttként — az ellenforradalmat, társadalmunk konszolidációját, s amely másfél évtizede nagyszerű »rohammal« rombolta le a sematizmus bástyáit: Hernády Gyula, Cseres Tibor, Moldova György, Gáli István, Rákosy Gergely nemzedéke. A körképnek a hagyományos esztétikai »szép« kategóriájába egyáltalán nem belegyömöszölhető, de feltétlenül legértékesebb részleteit most is ők rajzolták meg. Elsősorban Gáli István. A herceg című elbeszélésének problematikája a tavaly két kiadásban napok alatt elkapkodott csodálatos regényt, A ménesgazdát juttatja eszünkbe. A novella címszereplője, a Tito-partizán- ként harcolt, majd hazavetődött, az ötvenes években gyűlölt számkivetettként élt és lelküsmeretlenül elpusztított cigányvajda a kortáns magyar irodalom egyik legemlékezetesebb figurája. Kevésbé »románt izálva«, de szintén a bizalom és bizalmatlanság; a hatalmi érdek és a személyes önállóság a nacionalizmus és az egymásra utaltság kérdéseit tárgyalja Cseres Tibor. Kisregénye, az esszébetétekkel és eredeti dokumentumokkal bőven megtűzdelt Csoportkép — változat a Hideg napok témájára, ám ez a — harmincas évek végének szlovákiai eseményei ürügyén fölvetett — nemzeti önvizsgálat jóval erőtlenebbnek tetszik a tizennégy évvel korábbinál, talán éppen a léptesn-nyomon megszakított cselekményfonal, a néhol vezércikkízű , betoldások miatt Ugyancsak a történelemben tehetetlenül tébláboló emberek a hősei — vagy inkább antihősei — Hernádi Gyula: Magyar rapszódia című, valóban a mu- lattatóan abszurd ötlettől a vérgőzös tragédiák hangvételéig rapszodikusan csapongó művének. A tétlenségre kárhoztatott .fogoly tisztek »pót- cselekvéseiről« ugyan többször is olvashattunk már a közelmúltban-, az »©migrációs szimptóma« jegyeit is feldolgozták már néhányan, Hernádi levélnovellája azonban így is élvezetes olvasmány. Boldizsár Iván szintén fiktív háborús élményeiről írt elbeszélést, széles hömpölygő, eposzi stílusban. A kötet legeredetibb és legszellemesebb ötlete kétségtelenül Moldova György fejéből pattant ki, s szikrája tavaly, az első közlés idején már nem csekély sajtótüze- ket lobbantott fel. Mózes a Sínai-hegyen. keservesen elkészített öt könyvét ajánlja fel közlésre egy magyar kiadónak — csakhogy »mate- ralizálás«, »szocreálosítás-» nélkül nem fogadják el. túl kockázatosnak érzik... Szerencse, hogy a kitűnő' novella megjelenésének ténye már önmagában is cáfolja a tartalmat. Sőtér István. Spírd György és Kolozsvári Grand- pierre Emil írásai az érzékeny »hangulatirodalom« kategóriájába sorolhatók. Ágh István sivár albérletekről, kiadós ti vorn vázasokról és még kiadósabb szeretkezésekről szóló emlékezéseit a vasárnapi ebéd után érdemes elővenni. Acs Margit, Vathy Zsuzsa és Ördögh Szilveszter műveinek bevá- logatása a fiatalabb nemzedéknek tett kellemes gesztus volt. A Körikép így vált igazán hitelessé. L. A, T
