Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-06 / 105. szám

Oyorgy-napon született Császármetszés 'Amikor megláttam, már ott feküdt békésen a műtő­ben. Hatalmas teste er­nyedten hevert a fekete gu­milapon. Mozdulatlanul fe­küdt irdatlan tömegével> izmait elzsibbasztotta az érzéstelenítő injekció. Te­kintete azonban éber ma­radt. Nagy szemével rémül­— Nehéz szülési — fogadott az ügyeletes orvos. Néhány órája szállították be a mágo- csi termelőszövetkezetből. — Baranyából? — kérdez­tem csodálkozva. — Jó hírünk van — felel­te. — Hoznak messzebbről is beteg állatot hozzánk. Pár perc, és kezdjük a műtétet! Már mindent előkészítettünk. Az orvosi szobában beszél­getünk. Várni kell, míg telje­sen felszívódik az injekció. Ma dr. Kurdi György állatorvos az ügyeletes a kaposvári ál­latkórházban, de itt vannak még a kollégák is. Három or­vos látja el a megyei és a környező gazdaságok állatait, ha súlyosabb dologról van szó. Hoztak ide már Szekszárdról, sót Villányból is beteg álla­tot. Pedig tulajdonképpen nem is nevezhető kórháznak a föld­szintes, hosszú épület. Inkább kisebbfajta istállónak vélné az ember. De hát a külső alap­ján nemigen szabad ítélni. Itt — a forgalmat tekintve — meg különösen nem. A tervek közt szerepel egy új kórház- épület felépítése, s eggyel több orvos lesz akkor. Egy ízben, úgy háromnegyed éve már találkoztunk, akkor derült ki. hogy látszólagos kicsisége el­lenére a kaposvári az ország egyik legnagyobb betegforgal­mú kórháza. A mai műtét rutinfeladat. Van. úgy. hogy hármat is meg kell csinálnia az orvosnak — egyedül, mert éjszaka csak az ügyeletes marad bent. Persze egy műtét sem nevezhető ru­tinnak, különösen az nem, amelyik épp soron következik — az mindig mindennél fon­tosabb. Letelt az idő, kezdőd­het az operáció. A műtőben már steril szö­vettel körülhatárolva- meg­mosva várja a »páciens« a doktort. Pirosbarna tehén. Szép, kövér állat, lehet vagy nyolc mázsa, véli az egyik asszisztens. — A körzeti kolléga meg­vizsgálta, s megállapította, hogy farral jönne ki. de nem tud. mert már túl nagy a bor­jú. Operálni kell. A műtét nehéznek látszik, itt vannak a kollégák is, ha kell, segítenek. — Él? — kérdd a főorvos. — Él, érzem! — hangzik a felelet. Gyorsan az órámra pillan­tok, fél három múlt hét pere­ién meredt a műtő csupasz falára — talán félelemmel töltötték el a soha nem lá­tott műszerek, berendezé­sek, a fehér köpenybe öl­tözött emberek; az a külö­nös varázs, amely vala­mennyi beteget — legyen ember vagy állat — áthat, ha kórházba kerül. cel: a napvilágra bukkant a borjú feje. Ringlónyi fekete szeme kábán homályos még. Nagyot szusszant, nincs Ínyé­re a dolog. Csak néhány má­sodperc kell. hogy ott feküd­jön végre a műtő szőnyegén a szép, fekete-fehér jószág. Csu­pa csatak, fejét imbolyogva emeli, liheg, nézeget maga körül. Az emberek elégedetten nevetik. Üsző. Örülhet a tsz, egy tehénnel szaporodni fog a holstein—frízzel keresztezett állomány. — A kolléga otthon jól diag­nosztizált — mondja dr. Kur­di György. — Nem csinált hiúsági kérdést a műtétből. Ezt asszisztencia nélkül nehéz lett volna megcsinálni. Az eredmény igazolta őt. Az ál­lat egészséges- s nem lesz ba­ja az anyjának sem. A borjú közben mindjob­ban magára talál, kisvártatva már a hangját is hallatja. Re­zeg a műtő fala az erős, mély hangtól. Neon várná az ember egy pár perces újszülöttől. De ezzel sem elégszik meg, s pró­bál lábra állni. A gumisző­nyeg azonban csúszós ügyetlen lábainak. Az asszisztensek óva.tosan kicipelik az istálló­ba. A friss szalmán biztonság­ban lesz, amíg az anyja is oda kerül. Aztán eltűnnek a kellékek, az orvos megmosakodik, s az immár újra tiszta műtőben csak a tehén marad, míg láb­ra tud állni. Két kislány kopogtat az ügyeletes szoba ajtaján. Tö­rött lábú kiseicát hoznak, tán háromhetest. Keservesen nyi- vákol az orvos uüai közt — lehet vagy húsz deka. Szeren­csére operálni nem kell, álla­pítják meg a finoman tapoga­tó ujjak. Egyelőre azért itt marad a (kórházban, majd ke­rítenek neki egy biztonságos dobozt. Búcsúzás közben sivalkodó malacot hoznak. Sérvvel szü­letett Éles hangon panaszko­dik a világnak- miközben a műtőasztalra kötözik. Ötperces a műtét; pár varrat árulkodik csak a kínokat okozó dudor helyéről. Közben csörög a te­lefon, ma este még egy csá­szármetszés várható. PANELVÉLEMÉNYEK Bencsik András Vietnami szakmunkasok a Csepel Müvekben Ismerősöm panaszkodik. Jaj tudod, amióta elment a régi főnök, fejreállt itt minden, az emberek zúgolódnak, rossz a hangulat, a vezetők veszek­szenek. Milyen jó főnök volt! Pótolhatatlan. Az új diri, nem mondom, rendes embernek néz Iá, csakhát... Szóval új módszerek, változtatások ; akadozik a gépezet. Hiába, a régi főnök nagyszerű vezető volt! Gépiesen bólogatok. Bará­tom, nem szeretnék a helye­tekben lenni... Végig sem gondoltam — erre csak utólag jöttem rá —, s beugrott a jelenetsor: bú­csúztatás, bemutatkozás, ösz- szesúgás, nem tud úrrá lenni, betöltetlen űr... Panelképze­tek az őrségváltásról. A Csepel Művek Szerszámgépgyárában tizennyolc vietnami szakmunkás és egy mérnök dolgozik. Hanoiból, a Tran Hung Dao Gépgyárból jöttek Csepelre egyéves szakmai tovább­képzésre. A vietnami köszörűs, öntő, villanyszerelő, lakatos, szerszámkészítő szakmunkások a napi munka után elméleti képzésen is részt vesznek. Egyszer, hasonló, előre be­állított, gondolkozás nélküli gondolatsoron kaptam ma­gam, amikor egy ülésen nagy­szerű felső vezetőkről és gyengécske középvezetőkről esett szó. Akkor fölfedeztem a bakit, miként lehet nagyszerű a2 a nagyfőnök, aki ütődött kisfőnököket gyűjt maga kö­ré. A baj persze nem az ülése­ken kezdődik. A köztudat is átvesz sok ilyen panelt. A mutatós, egyszerű, kevés gon­dolkodást igénylő, a gondokat látszólag föltáró, valójában azonban közhellyé egyszerűsí­tő kinyilatkozatatás alattomo- . san átszivárog az emberek í gondolkodásába. És kialakul az általános véleménykonfar- mizmus, amely a fejlődés egyik legfontosabb előremoz- dítóját a haladó közvéleményt sorvasztja. Emlékszünk még az ezek a mai fiatalok kezdetű rosszal­lásra. Ennek már rég hadat üzentünk, s lassan eltűnik. Viszont leskelőddk a követke­ző, modernebb, korszerűbb »panel«, és megsokszorozódott erővel — álcázva — visszatér benne a régi. A fiatalok. Valamilyennek csak kall lenniük — üti föl a fejét bennünk a skatulyázás szelleme, és mivel évszázado­kon keresztül a rosszallás, a fejcsóválás adatott nekik, meg is marad. Tehát a mai fiatalok jóindulatúan forrófe- jűek, dicséretesen igyekvők, és majd ha lehiggadnak, ak­kor ... Ez a vélemény pedig nem a fiatalokról szól, csupán a változástól való félelmet tükrözi, és a változást a fia­talokban testesíti meg. Közben nem jut eszünkbe, hogy »paneljeink« nemcsak a fiatalokra érvényesek, hanem mindenkire, aki haladni akar, előre akar lépni. Láttam már jóindulatúan forrófejű és H TÓTH BÉLA MÉ Legendák a lóról sas sas Somogyi Néplap igyekvő negyveneseket, ötve­neseket is, és abban sem va­gyok biztos, hogy feltétlenül le kell higgadniuk. A fölta­láló, alkotó — ha úgy tetszik: a zseni — mindig egy kicsit a fellegekben jár. A konformis­ta közvélemény ugyanis le- nyesegetá a lázálmokat, vi­szont a dolgok magvát — mi­vel a fejlődés törvényszerű — el kell fogadnia. Furcsamód szükségszerű így a változat­lanság pártján állók létezése, de sok baj van velük, mert ha túlsúlyba kerülnek... Az automatikus gondolatso­rok bennünk élnek. Elfogad­tuk őket. nem törődünk velük különösebben. Kényelmesek, mert a gondolkodás sokszor fárasztó, és kevés olyan em­ber akad, akit soha sem kí­sértett meg az agyi elhájaso- dás. De ha valaki megannyi­ra is törekszik az állandó, friss logikára, a mindig két­kedő, ellenőrző, nyílt gondol­kodásmódra, még mindig nincs biztonságban. A felüle­tes gondolat általában szép, cifra, »jól szabott« köntösbe bújik, nehéz észrevenni, hogy mindig olyan mint kézelő vagy az ingmell: ahol vége van. ahol hibás, ott a fölötte levő »valami« eltakarja. Az előregyártott gondolatok soka­sága elaltatja az éberségün­ket. Kivédjük az egyiket, fe­jünkbe lopakodik a másik. A fölgyorsult világ ezernyi-tíz­ezernyi eszmei hatása lassan túlnő az emberi tűrőképessé­gen, az agy védekezik, leáll, és a legegyszerűbbet tartalé­kolja. A konformista véle­mény pedig ezzel az egysze­rűnek és nagyszerűnek álcá­zott megjelenésével hódít. Mi­vel az igazán nagy gondola­tok is egyszerűek és nagysze­rűek, ember legyen, aki el­választja az ocsút a búzától. Érdekes közhely például a »megdolgozik érte«. Vannak ugyanis a megszokottnál jó­val nagyobb jövedelmű embe­rek, akiket — valljuk be — irígylünk. Viszont titkolt vá­gyainkat kendőzve igyekszünk a józan bölcs kívülálló képé­ben így fogalmazni: hát’igen, rengeteg pénze van, de meg­dolgozik érte, nem irigylem... Dehogynem. És azt sem ve­szem észre, hogy a csupán pénzhajhászás miatt végzett munka — igaz, nagy erőfeszí­tés — inkább káros. mint hasznos. Akadályozza az em­ber egyéb, szükséges tevé­kenységét: a pihenést, a mű­velődést, a szórakozást. Még tömjénezzük is, holott a ké­pünk torz. Elfelejtjük, hogy nem a tisztességes munkát tiszteljük, csak ezt hangoztat­juk, s közben a pénz lebeg előttünk. Hadd szóljak még egy im­máron hivatalossá, elfogadot­tá emelkedett panelről. Ennek is vannak hasonló társai. 1 Nem akarok taneprontó lenni, de el kell mondanom: kétkedem a Vöröskereszt és a népfront által meghirdetett környezetszépítési, fásítási ak­cióban. Kampánypanelnek ne­veztem el magamban az üyesmit. A környezet szennyezése bonyolult, hosszan tartó és logikusan végig követhető fo­lyamat során lett katasztrófa. Majdhogynem szükségsze­rűen következett be, tudati, technikai, biológiai és egyéb okai vannak. Az eredményét tehát ugyanilyen logikusan, tervszerűen, tudományos ala­possággal lehet csak fölszá­molni. Talán tudjuk ugyan, hogy egy Ilyen akció is en­nek a tervszerű felszámolás­nak a része, de oly nagy fe­neket kerítünk neki, hogy las­san túlnő önmagán, és azon a munkán, amelynek csupán apró része lehetne. Viszont úgy jelentkezik: itt a kam­pány, nem kell tovább gon­dolkodni, megoldottuk. (Olyan apróságokat félek megemlíte­ni, hogy csikkdobálóvá. sze- metelővé fejlődött népünket egy akció nemigen szoktatja le. De ez már apróság.) őrségváltás. Egy távozni készülő, szerintem igen jó ve­zető mondta: »Kicsit félek et­től a változástól. Az új he­lyemen is bizonyítanom kell, és érzek némi felelősséget tízévi ittlétem után az »elha­gyottakért«. Ha arról kapok hírt, hogy távozásom után minden föRxxralt, semmi sem megy, akkor össze fogok om­lani, s ne tudom, mit kezdek magammal. Mert akkor sem­mit sem ért az a tíz év, amit itt töltöttem. Ha olyan plety­kát haîlofo — mert az ilyes­mi rosszindulatú pletykaként jön vissza —, hogy nélkülem is boldogulnak, minden jól megy, nem is voltam olyan nagyon szükséges, akkor örül­ni fogok, mert olyan magot vetettem el, amelyből erős, életképes fa nőtt ki.« Talán egy év is eltelt ta­rn er ősöm panaszai és ez utób­bi beszélgetés között. Ekkor jöttem rá tévedésemre, és arra, hogy elzsírosodott agy­darabkámat fogyókúrára fog­hatom, (Számtalan, az említettekhez, hasonló — sőt nagyobb kárt okozó — panel ugrik elő gon­dolatainkból. És sajnos, sok­szor el is mondjuk őket Be­láthatatlan károkat okozhat­nak. A »panel« akadályozza a munkát, rontja az emberek hangulatát vagy »elaltatja, rózsaszín álmokba ringatja« őket... A közvélemény ere­deti feladatától elszakadva visszahúzó erővé válik. Luthár Péter Tömegközlekedés és tömegsport Aki azt hiszi, hogy csak az esti tv-torna szólítja »egy ki­csit mozgásra« az embereket, az nagyon téved. Tévedésének talán az lehet az oka, hogy nem utazik rend­szeresen autóbusszal. A külön­böző tömegsportrendezvények ugyanis messze elmaradnak méreteikben attól a mozgósí­tástól, melyet a Volán — az autóbuszcsatlakozások össze­állításával, illetve össze nem állításával — hív életre. Bizonyításképpen csak szű- kebb környezetem autóbusz­menetrendjéből idézek. Bala- tonboglár vasútállomásra Len­gyeltóti felől 06.45-kor érkezik busz. Balatonboglár vasútállo­másról Látrány felé 06.40-kor indul. Délután Balatonboglár vasútállomásra Balatonlelle felöl 17.10-kor étkezik, Bala­tonboglár vasútállomásról Len­gyeltóti felé 17.05-kor indul. Az érkezések és az indulá­sok között mínusz 5 perc van, s hogy mi köze ennek a tö­megsporthoz? Magyarázat helyett elmon­dom a reggelente ismétlődő je­lenetet. Tehát, ha valaki Len­gyeltóti felől érkezve — előre megfontolt ügyeskedéssel — I megpróbálja elérni a 06.40-kor Látrány felé induló buszt, ak­kor leszáll a balatonboglári postánál. Megspórol így két percet, mivel ennyi a menet­idő a postától az állomásig. Ezek után — ha kondíciója engedi — már egy rövid távú (100—150 m) országos csúcs­beállítással elérheti a Kinizsi­udvar előtt megálló járatot, amely szintén két perc alatt ér idáig az állomástól. Sokan megpróbálkoznak nap nap után, s bár sikerük nagy­mértékben függ a vezető jóin­dulatától, sportsikernek sem utolsó. Délután hasonló a helyzet, igaz a hazautazást már keve­sebben bízzák saját gyorsasá­gukra, inkább a korábbi busz- szal próbálnak átjönni Bog­lárra. Ez 16.20-kor érkezik, így csak 15 perccel kési le a 16.05- kor induló járatot. Közeledik a május, a menet­rendváltozások hónapja. Az új menetrendet talán éppen ezek­ben a hetekben állítják össze. A mínusz 5—10 perceken — esetleg — lehetne még változ­tatni, ha mégsem, akkor cél­szerű volna a jól ismert jel­mondatot »Volán a tömeg­sport szolgálatában«-ra módo­sítani. Ojvftrj SSffltáa De rág belülről, hogy bűntár­sai lettem ezeknek a haszon­talanoknak. Annál is jobban szaggatott a gond, hogy ezekér a mappákért, úgy lehet sok embernek kell elhajintani az eletet. Ezzel Temesvár megví­vására készültek! Három napi forgolódás után, mindenre ké­szültem, Szolnokra indultam. Hátamon vittem a tokot. Nincs rejtegeni valóm, i Adnak az őrkatonák kézről kézre, jutok beljebb; bekötik a szemem is- nem tudhatták, ki vagyok. Végül valamilyen toronyszobában leveszik fe­jemről a kötést. Karosszékből beszélt velem egy cifra mun- déros tiszt, de fene nagy sar- zsi. Ült a vállai hegyén altko­ra két aranyrózsa, telirojtoz- va, akár valami napraforgó­tányér, mikor reggelente ki­nyitja szirmait. Nem Marsigli volt. Álmosan, németül beszél, fél szemét nyitotta csak ki. Alig értettem. Was ist neues? Deá­kul motyogom neki a mappát. Kezdett aztán a másik szemé­vel is pislogni, majd a pisz­tolytáskáját húzta maga mel­lé, fölrakta csiptetős ókulár- ját, nézegette a térképeket. De ez a behemót nagy em­ber ordított akkorát, a fél vá­rat fölalarmírozta vele. Itt van Bankó rablótársa, fogjá­tok meg! Az ajtónállók besű­rítettek rögvest, megszorítot­tak, hogy a hurkám majd ki­szakadt. — Tömlőébe vele. tömlöcbe vele! — üvöltözött olyan idegesen, mintha lóda­rázs szúrt volna a pofaszijába. Hanem, ahogy én magamat szidtam. Kellett énnékem buz- góJkodni, térképet előhozni? Szégyellhetik gyávaságukat, hogy Bankó meglopta őket, most majd szépen felkötnék engem is, hogy a szél hordja el akasztói áj ükről a hajamat! A térképek is meglesznek, s a felsőbbség előtt is rendben lesz a böcsületük... Míg vezettek rengeteges sok kőlépcsőzeteken lefelé a töm- löcnek, nem tudtam, hogy át­kozzam el magam. Hát mit vártam én ezektől? Tán ara­nyakat, hogy előadtam a ne­kik nagyon fontos okmányo­kat? Löknek egy pokolsötét kőkutricába, de olyan erővel, hogy a fejem belevertem a falba. Az jót is tett. Elalél- tam m ütéstől. Csak arra ér; zem meg újra magam egy Idő után, hogy fölráncigálnak ha­difáklyák mellett, s kétoldal- ról karolva vezetnek a renge­teges lépcsőkön. Siettem elszámolni magam­mal, vigasztalódva, hogy de hiszen, akár csak egy hónap­pal ezelőtt is milyen szívesen odaadtam volna a fejem, hogy ne érezzem lassan pusztító bá­natbajomat. Most meg, ni, ha­marosan vége is lesz minden céltalan bolyongásomnak! Ezek fölrántanak éngem olyan magasra, hogy a kakas nem eszi ki kezemből a kenyeret, annyi bizonyos. De nem az udvar felé kanyarodunk, ha­nem akkora várterembe, hogy abban egy század katona sva- rumléniába állhat. Teli asztalok végén ül Mar­sigli, megismerném száz agár­képű közül. Ahogy belépek, rám mered. — Ki vagy te? — kérdi la­tinul. Deákul tudtam a dalmata rúgott baráttól. Néha hónapo­kat kint bandázott velünk a ménesek körül, mikor nagyon unta az életét. Ilyenkor tanít- gatott bennünket. Letapicskolt sártáblákon írtunk, olvastunk. Tudtunk rajta mindent mon­dani. csak éppen, káromkodni nem lehetett olyan jóízűen vele, mint magyarul. Mert né­ha estek olyan bajok, vasvil­lát köpködtünk mérgünkben. Na, szólít Marsigli, mond­jam, hogy kerültek hozzám a papírok? Mondom: a peregi pusztán találtam az odaérke­zésem napján. Hogy a betyá­rokkal találkoztam, arról nem volt kedvem szólni. Mert ha Marsigli is megharagszik, hát éngem nem ment meg az élet­nek immáron semmi. Magafeledtem, fönnhangon morfondírozott, az ujjain szá­molva a történések napjait, hogy az ellenséges török ha­dak nem ismerhetik még eze­ket a tervezményeket. Ezen aztán föl is vidámodott, rög­vest megkérdezte, mit kívánok szolgálataimért. Mondom én : éppenhogy semmit, vap élé­sem tisztességes. Ezt szerfölött furcsállta. Hátha valami kitanított spion vagyok, aki azért hozta visz- sza a lekopírozott tervet, hogy a keresztesek majd e szerint indítják Temesvár megvételét, s a törökök tudják az ellen­szerét. Két sikertelen vissza­vételi csatározást már elszen­vedtek az évtizedek során, hát nem akarnak harmadszor is csak holmi zsiványi akciók miatt vereséget vállalni. A körülötte álló nehéz ran- gúak figyelték minden rezdü- letét. A szájuk is mozgott, annyira vele éreztek. Súgtak is neki valamit. Megállt, állát vakarászva el­gondolkozott, igent intett a fejével. Szemmel való beszé­düket nem értettem volna, ha be nem lép erre két piros ru­hás kínvallató, de egyenesen nekemállnak, rakják kezeim­re az újjszorítót. (folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom