Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
\ EPI KŰHVUHET, 197 Rivalda ’ A* űj drámagyújtmény nem új színművek antológiája. Régebbi keltezésűekhez csatolták az újakat. Ez voltaképpen kimeríti a kereskedelemben büntetendő áru- kapcsolás fogalmát Tudniillik már korábban megjelent müveket sóznak ránk újra, néhány, általunk még nem ismert — nem látott, vagy nem olvasott — drámával késztetve bennünket a rossz vásárra. Illyés Gyula, Sütő András, Páskándi Géza müvei önálló kötetben már megjelentek; inkább kívánták a másodszori önálló kiadást, mint az antológiában szereplést. Akkor tudniillik csak azok vennék meg, akik először nem tették ezt. Így kétszeres árat fizetünk azért, hogy könyvbarátok, drámakedvelő nézők és olvasók vagyunk! Még az sem fűzi össze koncepcióként a kötetbe gyűjtött darábokat, hogy az 1976/77-es színi évadban kerültek bemutatásra. Sütő András Egy lócsiszár virágvasámapjai című drámájának ugyanis nem a József Attila Színházban volt az ősbemutatója a tavalyi szezonban, hanem korábban a Csiky Gergely Színházban. S ez a korábbi premier olyan helyes daramaturgiai beavatkozást is jelentett — mely a dráma javát szolgálta —, s amelynek nyomát sem leljük az itt közölt műben ... Páskándi Géza A rejtekhely című ál-történelmi művét is olvastuk már önálló kötetében. Akkor is, most is hibájának tartottuk, hogy a felvonásnyi anyagot nem sikerült közös nevezőre hoznia. A francia polgári forradalom idején játszódó cselekmény színhelye Simon varga háza. ű »neveli« XVII. Lajost. Ez az átnevelő tevékenység Danton, Saint-Just, Robespierre időnkénti színrelépésével voltaképpen valóban első felvonás Simon varga drámát sejtet. Ám az egész pincéjében bujkáló, túlélni vágyó nemeseiket mutat, stílusban az abszurd határhoz közel. Az egységet hiányoljuk, kárhoztatva a fölöslegesnek vélt első felvonást. Illyés Gyula Dániel az övéi között, avagy: a mi erős várunk című »eredendő magyar komédiája« szintén a stílus kétarcúságától válik hiteltelenné. Kemény, szikár dráma lehetett volna, utóbbi harminc évünk egyik legjobb magyar színműve. Dániel, prédikátor csapdában: már állnak temploma falai, amikor a földesúr katholicizál, s a cuis regio, eins religio törvénye alapján, a falunak követnie kell. Micsoda drámaírói lehetőség! Sajnos stílusbeli tisztázatlanság, műfaji határozatlanság, s kellő dramaturgiai bábáskodás hiányában kudarcba fluladt az illyési mű. Sütő András, Páskándi Géza, Illyés Gyula színművei voltaképpen — noha egy adott históriai időben játszódnak — áltörténelmi mű- rek: valójában Brügy a kor, melyben játszódnak, az írók a mához {veretnének (zólnd, érvénye* piondanivaló- fuk elsősorban számunkra, s a majdani utókor számára van. Így van ez Mesterházi Lajos mitológiai tárgyú parabolájával, A Prométheusz rejtéllyel is. S itt az eszközök, a Stílus is egyértelműen vallanak emellett l'-únyoros »kiad aktualitást beszélő« hang Mesterházi művének, az író figurája pedig élő kötés a múlt és a ma között Egy isten vállalja az embersorsot, s bízik mindhalálig a jobbu- lásban. Hernádi Gyula Bajcsy-Zsá- linszky Endre című drámáját is ez a meghatározás jellemzi : »történelmi látomás«. A kötet legjobb művei között a helye, még akkor is, ha az indítása mesterkélt, irodal- miaskodó, s nem egyezik stílusban a továbbiakkal. Az első jelenet inkább egy Jan- csó-film részlete, mint a továbbiakhoz szervesülő darabkezdet. Bajcsy-Zsilinszky nagy formátumú drámai hős: életút-grafikonja völgyből hegycsúcsra ível. Vitézből válik »csak« Bajcsy-Zsüinsz- kyvé, ellenállóvá Hernádi a jellem fejlődésének állomásait eredeti módon négy színész színpadra küldésével érzékelteti. Ezek az utolsó jelenetben »ütköznek« is: egy ember korábbi önmaga áldozatot vállaló, letisztult önmagával csap cisze. Déry Tibor Kedves Bó- peer...! című kisregényét Szántó Erika dramatizálta. Egy öreg író utolsó, félig- meddig a tudat alatti szintjén bontakozó szerelmét ábrázolja öngúnnyal, kesernyésen, lélektani remekléssel. Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című drá- wm Színésznő-íréként mája kamaradarab: egy fasiszta szellemben nevelő paptanár és ügyésze párbeszéde, két részben. Kissé túlnyújtott, közhelyektől sem mentes mű. Berkesi András Kálvária című színműve voltaképpen »termelési dráma«, melyben — úgy vélem — kissé anakronisztikusán játszanak tevékeny szerepet a letűnt társadalom képviselői, a levitéz- lett kapitalista és »barátnője«. Ettől függetlenül érvényes figyelmeztetést hordoz Berkesi drámája: módban, allűrökben az egykori nemesi réteget igyekeznek majmolni ma is sokan. L. leíróként szólal meg Horváth Teri színművésznő. Életrajzi regényét, a Sári- gyöpöt a Szépirodalmi Könyvkiadó az ünnepi könyvhéten nyújtja át az olvasónak, és sok olyannak, aki Móricz Légy jó mindhalálig Misijének, Maeterlinck Tlityijének, Fejes Endre Pék Máriájának, Sarkadi, Lope de Vega, Garda Lorca hősei alakítójának az életére kíváncsi. A sok-sok szerep után — közben — könyv is veziet Horváth Terihez, s az ő szemével látott, szívével megélt világhoz. Sári-gyöp- höz, a szülőfaluhoz, amit a térképein talán hiába is keresnénk az olvasás után, de az ábrázolt világ föltárni előttünk. Ludvérces, hiedelmes, mesés történetek kerekednek az ismerősök, a család bemutatása során. Horváth Teri egészen sajátos stílust is teremtett könyvével, fennhangon írva — tollába mondva — tesz vallomást életéről, pályájáról, barátairól; szinte halljuk a hangját, ahogy beszél. A mese lés ősi rítusa szerint vezeti be olvasóját személyes emlékei tárházába, egy pillanatra sem engedi el a kezünket, velünk van mindenben, amiről csak vall. A Sári-gyöpről a Fényes szelek emelték föl és ragadták magukkal; könyvének lapjain a történelem levegője a hansági láp fojtó szagával elegyedik. Horváth Vince — a Sujszter Vince, ahogy ma is nevezik a színművésznő édesapját — egyszer elővett egy vastag irkát és elkezdett írni gyönyörűen a Hanság lápjáról... — idézi a Sári- gyöp szerzője. Igazságtevés az is, hogy a történelmi szegénységet felváltó mában Horváth Teri apja egykori álmát teljesítette. Sujszter Vince bizonyára mást látott, másként élt abban az időben, amikorról a Sári-gyöp elején olvashatunk lányától, de mintha megörökölte volna apja épp csak elkezdett sorait, vallomását. Folytatja ... A színésznő nem szakadt el attól a világtól, amelybe született, inkább fölhasználta átélt élményeit a színpadi teremtés eszközeiként. Hemingway Akiért a harang szól Pilárjaként talán nem à sorsban, emberségben edzett Sá- ri-gyöpiek szólalnak meg.... 7 — Menj el Madridba, a Puente de Toledóra, ott várd meg a nedves utcán, amíg fel nem száll a köd, és várd meg az öregasszonyokat, akik napkelte előtt odamennek, hogy a leölt állatok véréből ihassanak. Ha kijön egy ilyen öregasszony a mataderoból, kendőjébe burkolózva, szürke arccal, beesett szemmel, ál- lán és arcán is szőrszálakkal, amelyek úgy nyúlnak ki a viaszfehér bőrből, mint a bab csírái... nem sörték, csak a hálál gyengéd csírái az arcon, ölelj meg egy ilyen öregasszonyt... A Sári-gyöp kanyargós történetei olyanok, mint a táj, dimbek-dombok szabdalják, erek csörgedeznék, sziklák meredeznek a hátán. Egy ilyen szikla Soós Imre alakjának megidézése. Szinte testvéri vonzalommal beszél róla a paraszt-sorsban vele élt, később a nehéz sorsból szabadult, a tanulóévekben, a pálya kezdetén egymás mellett állt barát, Horváth Teri, aki a halálon túl is az élőt őrzi emlékeiben ... — Nem akarok író lenni — teszi le a garast — De valamiképpen igazságot szeretnék szolgáltatni áldozatos, agyonszidott nemzedékemnek — mondja egyhelyütt Várjuk a Sári-gyöp folytatását a. a Horváth Teri Sari-gyop (Részlet) Kulcslyukon atom pályám kezdetét, a messzi időben. Édesapám tűzoltókürtös volt a faluban. Édesanyám kiroggyantotta szidol- lal a rézkürtjét, mosdás után fehér üngöt adott rá, nagyszombaton. Biciklivel útraalk indultunk. Én a nyaka köré csimpaszkodtam hátul, a csomagtartón. Ötéves lehettem. Emlékszem édesapám fiatal nyakára; öleltem jó erősen, hogy le ne pottyan jak. Ö fél Bertók László versei Fogadkozom A feledékeny követ lelököm! Fogadkozom, alci kilátszom: kő uszonya, kő légcsavarja, túl az utolsó ájuláson. Saját koporsóm szíves motorja nem leszek! Veszteségeim virágozzanak dög hasa alatt, országgá épülök szélein. Cipőmből a tenger Megneveztük a medúzát lebegni mégis megmaradni és elindultunk befelé két önjelölt szent ballonkabátban ott pusztult el a múlt idő nehezéknek láncolva glóriánkra Cipőmből a tenger visszabeszél medúza szól a medúzához én vagyok te vagy mi vagyunk Európa közepén holdvilágban jövő időm polipok ideje nyálkás ernyőben ballonkabátban. Lengyel józsef Fegyverhordó Ndolo naplója Nairobiban, 1959. november 10-én, délelőtt 10 órakor, napfényes, tavaszmeleg időben három európai jött ki a The Norfolk Hotel forgóajtaján. Elsőnek egy magas öregember. Elegánsan kopott vadászruhát visel. Összenőtt, vastag, fekete szemöldökében már sok az ősz szál. Vaskos orra az afrikai levegőt szimatolja. A másik két férfi fiatalabb. — Tehát a »Sáfár iland«- hez megyünk — szól az egyik újruhás —-, vadászengedélyeik satöbbi... A busa szemöldökű öreg fejbólintással helyesek — Talán útba ejthetnénk a piacot Szeretnék valami kis emléktárgyakat venni. Csakhamar ott vannak a zajongó piacon, színek, szagok, hangok rikoltó forgatagában. A kereskedő fekete szakállú, nyugodt mozgású, de gyors szemű indus, kínál- gatta az áruit. Mellette egy hófehér hajú, sovány afrikai állt három nagy gyümölcskosara közt. A fiatal európai még ingadozott : faszobrot vegyen-e vagy egy rézfoglalatú mozaik-brosst A busa szemöldökű öreg magyarul szólalt meg: — Csuf»a hamisítvány. A szobor is, minden. A fehér hajú afrikai felemelte fejét. Élesen megnézte az öreg vadászt Megszólalt Epilógus — Kelele. How do you do, sir? Az öregember felkapta a fejét Ez a szó, Kelele, mely szuahéli nyelven annyit jelent: »Pofa be«, váratlanul, mint cserjében a felbukkanó vad, fölvillantotta emlékeit. Ezt tanulta meg először az afrikaiak nyelvéből — így is hívták ezelőtt harminc évvel Nairobiban és a vadászösvényen fekete kísérői. Nézte a fehér hajú gyümölcsárust, s gyarló angolsággal — ez a hires pidgin engilish — megkérdezte: — Honnan engem te ismerni? — A hangjáról Ismertem meg. Massa Kelele. A hang nem változik. Aztán a szeméről. A busa szemöldökű európai hunyorítva keresgélt — Ndolo vagyok — segített barátságosan az afrikai. — Ndolo, a fegyverhordozója. Nem emlékszik, sir, harminc éve... — Ndolo! Valóban. Ndolo, emlékszem. Ndolo, az a vadászat életem legszebb emléke! — mondta elrévedő arccal az idegen. — Én vagyok, Kelele. Ó, Ndolo ... hm, Ndolo úr ... tulajdonképpen meg kellene magyaráznom akkori eljárásomat Elbocsátottam magát Ndolo. Mellesleg nagyon rosszul jártam az utódjával, — Én sokat tanultam öntől, Massa Kelele — felelt mosolyogva Ndolo —, szinte köszönettel tartozom. — Hogyan? ön tőlem?,., hm... Ndolo úr? ön, a legjobb vadász, tőlem? Látja, most, mikor white hunter lettem, profi, most kezdem csak érteni, mi is a vadászat . — Nem, sír, én sokat tanultam öntőL Most white hunter akar lenni. Nem késő, sir? És... Hiszen ön count, gazdag utazó. — Nem, Mr. Ndolo! Már nem vagyok count azaz gróf, gazdag se vagyok és ha neny lennék ilyen öreg, mindem rendben volna. — Az afrikai kérdő tekintetére hozzátette: — Magyarország a hazám, Hungary. Az afrikai hevesien bólintott — Kezdem érteni. Én tudom, hol van Hungary. — Nem jönne ed a hotelbe? Az afrikai elkamorodva felel: — Hogyan gondolja, sir? Kenyában vagyunk. Rongyos néger egy finom szálloda halijában... — Ügy? Ezt sem lehet? Az afrikai kosaraira nézett, a sok gyümölcsre, ami még nem talált vevőt Az öregek néha találékonyak. — Vigye a The Norfolk Hotelbe és adja le a portásnál. Csak ne Kelele névre, hanem — és megmondta legfiatalabb társa nevét kézzel ügyesen kormányzott. s fújta a kürtjét Ügy szólt mint a harsona. De vidám volt a dallama. Sok mindent kihámoztam én a kürt hangjából. Másképp szólt ha tűz volt, akkor féltem a rezgésétől. Olyankor azt trombitálta édesapám: Ég a határ ... ég, é-é-ég 1.. Tűz van, tű-ű-z... kirukkolás... Akkor, nagyszombaton, föltámadás előtt, különösen szépen fújta édesapám rézből való fényes trombitáját. Tündéid dallamát Szöveget én költöttem magamban hozzá. Azt fújta: Ünnep van a faluban... Tü-tü, tü-tü-tű... Minden utcasarkon leálltunk, Fehér cédulákat osztogatott édesapám, fekete betűvel ráróva, fönnhangon olvasta : »Húsvéthétfőn, litánia után, táncmulatsággal egybekötött színá előadást rendez a tűzoltótestület az iskolában.« A belépődíj ennyi meg ennyi. Mohón kapkodták egymás kezéből a meghívókat a lányok, a fiatalasszonyok. Én boldognak láttam az egész falut. Magam is tele lettem izgalommal. Nagy ünnep lesz holnap, holnapután. Muzsikálnak ... játszanak is... Eljött az este, húsvét hétfő este. Ami meghatározta az én egész sorsomat. Mindjárt megmondom, hogyan. Édesapám a tűzoltó testű lettől kapott egy meghívót, két személynek belépőül szolgált. Igen óm, de mi öten vagyunk nincs az én szegény anyámnak. Nem mehetünk ed * színdarabba. Édesapám hu- cutkodva vigasztalt minket: — Ne ríjatok, gyerekeim, holnap este itthon ed játsszuk a pajitadarabot, az nagyobb, mint a színdarab ... Elmentek szüléink. M1 hüp- pögtünk a dunyha alatt. Vincénk, a legidősebb testvér szólt elsőnek : — Tudjátok, mit? Fölkelünk. Csöndben elmegyünk. Meglessük az előadást, senki meg ne tudja. összeesküdtünk. Szöktünk. Lábujjhegyen. Én még cipőt is elfelejtettem izgalmamban. Ügy húzott" a vágy : látni valami csudát. Imígy- amúgy húzgáltuk a gúnyáinkat. settenkedtünk a sötétben mind az öt testvér, egy- egy év különbséggel, három fiú, két leány. Csattogott az út közepén a mezítlábas talpam. Szaladtunk, mint a villám. Hátha elkezdték már a színdarabot. Odaértünk a tett színhelyére. Az iskola folyosóján telis-teli férfiember álldogált. Furakodtam a felnőttek között, mint, a csík. Az ajtó zárva volt. Ágaskodva fölértem a kulcslyukat. Fényességet láttam gyönyörűt. Pirosat, sárgát, kéket. Aztán csönd lett. Vártam. Még levegőt sem vettem. hogy el ne szálljon a csoda. Aztán fülembe mászott egy tiszta csengő leányhang. Azt énekelte: testvérek. Annyi pengője Udvarom udvarom, szép kerek udvarom, nem söpröget többel az én gyönge karom. Híz volt Finum Rózsi. Göndör Sándor ráfelelt: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok a szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek, nem találja házát a szeretőjének... Lelkem fülem itta a bűvös hangokat. Szerencsémre jött egy későn jövő fizető. Megnyílt a bűvös ajtó. Én már bent is találtam magam. Tömes-tömve álldogáltak, annyi volt a néző. Egy bácsi hóna alatt kukucskáltam. Lábujjhegyen reszkettem a gyönyörűségtől. De most is csak hallottam, nem láttam semmit. Ember, ember hátán. Megkértem az én emberemet: — Emeljen föl, bácsi! A nevére már nem emlékszem. Csak erős karjára, mert ott tartott végig, egész eLőadás alatt. Szinte révületbe estem. A szemem sem rebbent, már vége is volt. Észre sem vettem. Elnéztem volna reggelig. Aztán megkerestük testvérek egymást. Sipirc haza ! Be a dunyha alá. Mintha mi sem történt volna. Mire ide- sék hazaértek, tettük az alvást, mint • az igazi színészek ... A
