Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-23 / 119. szám

\ K edvenc töltelékszavaink, az izé, a ja, az állati, a naná erős verseny­társat kaptak. Köznapi beszé­dünkben unos-untalan ott cseng ez a gépies kérdés: tes­sék? Vele és rokonaival, a durvább mii?-vel, he?-vel a választékos hogyan ?-nal, a fi­nomkodó franciás pardon-nal tele vannak tűzdelve beszélge­téseink. A hallgató minden harmadik mondatnál megállítja a be­szélőt: tessék? A beszélőnek minden harmadik mondatát meg (teli ismételnie, néha két- szer-hóromszor is. Rohanó ko­runkban nemhogy gyorsulna, hanem éppen akadozik a kommunikáció, a beszédkap­csolat, mert az ember »min­dent kétszer mond, kétsir mond«. Aggasztó jele ez annak, hogÿ egyre kevésbé értünk szót egymással. A megértésre egy­szerre két veszedelem tör, két- felől: süketülünk és motyo­gunk. A zajártalom a fülün­ket támadja: dobhártyánk las- san-lassan a légkalapácsok, az erősítők, az autók zajához hangolódik. Vannak, akik a környezeti zajok s a tompuló hallás ellenében küzdenek a megértésért, úgy, mint általá­ban a nagyothalló emberek, vagy a hajszárító búra alatt ülő nők: hangosabban, tagol­tabban kezdenek beszélni. Má­sok viszont mindha föladnák ezt a harcot, mintha megelé­gednének azzal, hogy maguk­ban beszélnek, éppen leveszik a hangerőt, s hagyják, hogy adókészülékük recsegjen, per- cegjen, sípoljon : motyognak,' hadarnak, mormognak, zárt szájjal beszélnek, csorba ma­gánhangzókkal, elnyelik a mondaf végét. S válasz helyett jön és újra jön az udvarias vagy türelmetlen, vagy gépies kérdés: tessék? Mulatságos és szomorú kí­sérője ennek a jelenségnek — bárki megfigyelheti a család­ban, a munkahelyen, üzlet­ben, utcán —, hogy néha már akkor is visszakérdezünk, gé­piesen, ha értjük a mondatot. De az sem ritka, hogy a köz­lő akkor is ismétel, ha senki nem kérdezi, annyira megszok­ta: kétszer kell mondani, hogy egyszer megértsék. Sokan úgy vélik, a hanyag hangképzés, az ernyedt kiejtés — »rágógumis beszéd«, az if­júság betegsége. Olyan külső­ség, fiatalos szokás, mint a hosszú haj, a kinyúlt pulóver vagy a rongyos farmernadrág, Devecseri Gábornak volt egy találó példája, gyakran me­sélte: »Ha fölveszem a tele­Tessék ? font s hallom, hogy tagoltan, tisztán, érthetően mondja va­laki a nevemet, tudom, hogy engem keres. De ha motyogva, hadarva, recsegve, valahogy így: Dvcsri Gábrt krsm — csak a fiam barátja lehet, már hívom is őt.« Lehet, hogy a fiatalok egy­szerűsített nyelve jobban ked­vez a hanyag beszédnek, de sajnos a motyogás, hadarás, tört beszéd — s vele a tessék? a mi van? járványa — a felnőt­teket sem kíméli. Sőt, a minap ígéretes példáját tapasztaltam annak, hogy éppen a fiatalok sokallták meg ezt a járványt, legalábbis ők csináltak mulat­ságot belőle. Fölismerve és ki­csúfolva tüneteit. Egy középis­kolánk tanulói azzal szórakoz­nak, hogy odafordulnak vala- kihe?, osztálytárshoz, tanár­hoz, járókelőhöz, a szemükbe néznek és elmotyognak egy halandzsamondatot, belefűzve egy-két értelmesnek látszó szótöredéket, például: Aizéve- ra inedré széhettem. Kissé ha­darva, hanyagul, beszédre em­lékeztetőén intonálva — aho­gyan beszélni szoktunk. Kivé­tel nélkül mindenki megkér­dezi háromszor, négyszer, öt­ször is: tessék? mit mond? Ezen aztán, s bábelségünk sze­gény áldozatain kegyetlenül nagyot nevetnek. A sajtóban és a nyelvműve­lő irodalomban gyakran bírál­jak hanglejtési, hangképzési A termelésirányítás tudo­mányos és gyakorlati eredmé­nyeinek megismerését, a fej­lesztés összehangolását szol­gálja az a háromnapos ta­nácskozás, amely hétfőn kez­dődött a Magyar Tudományos Akadémia szákházában. Az együttműködés kibontakozta­tását indokolja, hogy sok kü­lönféle területen szakembere­ink — mérnöikök, szervezők, közgazdászok, matematikusok és számítástechnikusok — kö­zös munkáján alapul a kor­szerű termelésirányítás, amely természetesen nem nélkülöz­heti a tudomány; a kutatások le^iobb eredményeinek hasz­nosítását sem. A gépipar, a kohászat, a műszeripar, a vegyipar és más iparágak hibákért a hivatásos beszélő­ket, pedig ők viszonylag szé­pen, tagoltan, érthetően ejtik a szavakat Színészeink, tévé- és rádióbemondóink, riporte­reink legtöbbje példásan be­szel — az erős fertőzöttség in­kább a köznapi beszédünkben figyelhető meg. Egy-egy rá­dióriportban, rögtönzött tévé­beszélgetésben mintha nem is e»» nyelven társalogna a ri­porter és a riportalany. Film­rendezőink, hq. nagyon »élet­szerű« filmet akarnak csinálni, kénytelenek rosszul beszélő amatőröket szerződtetni, vagy azt a néhány fiatal színészt foglalkoztatják, aki tud ha­nyagul, motyogva, elnyelt ma­gánhangzókkal beszélni. A nyelvtudósok ismerik, szó­vá teszik a beszédnek, a meg­értésnek ezeket a betegségeit. A »Beszélgetni nehéz« című rádióműsorok, a helyes kiejtés versenyei, az iskolai oktatás napirenden tartják e kérdést. De gyors és tartós javulásra csak akkor számíthatunk, ha mindannyian tudatosan véde­kezünk a járvány ellen. A süketülés ellen »füldugó­val«: lehalkítjuk a magnót, a rádiót, riem túráztatjuk az ab­lak alatt a motorkerékpárt, beszélgetni nem zenés szórako­zóhelyre ülünk be. A motyogás ellen pedig tisztán képzett hangokkal, megértésre szánt mondatokkal — tagolt emberi beszéddel. Csak így tessékelhetjük ki társalgásunkból a papagáj­módra ismételgetett tessék ?-et. Farkak László több nagyvállalata már sike­resen hasznosítja a számítógé­pes és néhány más korszerű termelésirányítási rendszert. A tanácskozás három napján az eddigi gyakorlati eredmé­nyeket ismertetik előadásuk­ban a Csepel Vas- és Fémmű­vek, a Hajdúsági Iparművek, a Dunai Vasmű, az Egyesült Izzó és a Taurus vezetői, a legújabb tudományos munká­kat pedig az egyetemek és kutatóintézetek képviselői. A tanácskozáson 18 előadás alapján összegezik az eredmé­nyeket, a gondokat, s ajánlá­sokat dolgoznak ki a termelés- irányítás korszerű módszerei­nek szélesebb körű elterjesz­tésére. Tanácskozás a termelésirányításról az Akadémián Jött Szekula lovat venni. Megyünk a Kokora méneshez, mert nála lakoztak az eladó lovak. Nézi Kokora Velizár Etelt, mint aki még nem lá­tott nőszemélyt. Asszonyos volt pedig már akkor, gyere­ket is épített kettőt, de hát a szomszéd rétje mindig zöl­debb, a szomszéd felesége mindig szebb, ahogy mondani szokás. Míg Misáék magukba feledkezve válogatnak a csi­kók között, Velizár rám ka­csintott: hát így már értelek, pajtás. Ezért az asszonyért odaadnám a kincstár három lovát. Mert minden jó méz nyalatja magát! — Nem olyan asszony az, te lepcses szájú! Tiszta, mint a csillagos ég! — Nehogy már, no! A sze­me csóka vágásáról látszik, tán maga sem tudja, hogy ha- miskás, csak épp nem harap. — Ha ismernéd, másképp beszélnél. Testvéremnek fo­gadnám. — Bolondos gyerek. Tesvér- nek! Menyecske az! De most, hogy ló lesz a háznál, majd kicsöppensz a kegyelemkosa­rukból. — Nem olyanok azok! Én a Kokora szavát bizta­tásnak vettem. Föl is gyújtot­ta bennem a kívánalmat, ég­tem, mint a tavaly kaszált szénakupac az idei nyáron. No, megvan a vásár, viszem Misáékat hazafelé hadikocsin, mert a csikók még alig is­merték a kötőféket. De áldo­más ám, meg nóta. Misa örült a lovaknak. Kaprostúrós le­pény, meg becsei bor az asz­talon. Misa a nyári jászolnál babusgatja lovait Leszalad, kicsit harap, hörpint rá, si­mogatja a szilajokat, kiszalad, nem hall a saját zajától. Ne­kem a kezem valahogy az asztal tetején felejtődik. Etel meg, először azt hiszem vé­letlenül, belekönyököl a te­nyerembe. Jó kis kezebeli kö­nyöke gombja volt, láthattam némelykor, de olyan harapni­való, akár az árpával érő mézkörte. Meg is sajdult mindjárt az agyaram, de hát járatlan vagyok én az effé­lékben. Vegyem ki a kezeim onnét, vagy nyeregbe, csikós! Csak szóbeszéd után tudnám lábaim a kengyelbe terelni, hanem Etel dudorász, kicsike duddanatokkal, néz rám néha szirmos kék szemével, mintha biztatna. De hát mire? Ez csak véletlen tán? Lehet, hogy fázik a könyöke gombja, aztán melegíti. Misa odalát­szik a nyitott ajtóba. Csuta­kolja a pejkókat, de olyan áhí­tattal. ahogy hites pap babrál a cerimóniákban. Nem moz­dulok, mondom Etelnek: . — Derék urad van ám! — Az, ki tagadná. — Hogy teszed ezt a helyé­re? — Mit? . — Hogy így a kezembe adod magad! haladtok, meg minden, szép vetett ágy ... — Az nem változik. — Hát akkor? — Ö is odakujtorog, vásá­rozik, igaz nagy pénzeket ma­rékül, de tudom is én milyen rimákkal hentergőzik a hetes sokadalmakban, néha hama­rább hazaér a híre, mint ő, maga. — Szóval, akkor velem akarsz bosszút állni rajta? — A. Nekem is jé Mgeint jött Misa, kínált, őgyé, igyá, mintha otthon vó- ná. Nem pászolt ez össze ben­nem. Misa barátul kínál, az asszony szeretőül? Vagy ösz- szejátszanak? Csőke Gyurának volt egy históriája, ami ebben tanul­ságul szolgálhat. A följebb való időkben ba­romorvosnak került a katonai ménesek köré Battonyára egy Babarci nevű valaki. Szép szál, dolgos ember, feleséges. No, szemrevaló egy asszony­ság volt a feleség is, vidám urastul, minden pásztori mu­latságokban, tanult ember lé­tére belemerülközött vele. De a nótát kifogyhatatlanul ön­tötte magából mind a kettő. Ügy megkedveltették magukat az arravaló pásztorsággal, hogy a tájékban egy keresz­telő, lakodalom vagy disznó­tor meg nem esett nélkülük. Mind mondanám: kereszte­lő, lakodalom, disznótor meg más — ilyenkor száz alkalom adódik a szépen való beszé­dekre, hát az asszonyságnak bizony cirógatás szavakat so­roltak aztán a kivagyi csikó­sok, vakítókat, ahogy az öt- vengombos ezüstpitykés csi­— Rossz ez neked? — Jaj, dehogy. A hideg majd k'ráz, olyan jó, de hát hogy van ez? Szépen éltek. koslajbi szikrázók deli napsü­tésben. (Folytatjuk.) — négy koncert Balatoni dalostaiáikozó Két nap Az egyesített énekkart Tímár Borús időben zengett föl a siófoki dalkör éneire, mely a magyar tengert dicsérte ha­talmas érövéi. Aztán — mint­ha a dal a dalosok által az időjárásnak is parancsolhatna — az esőfelhő elvonult, s mi­re a Beloiannisz hajó a Ba­laton közepére ért, az utasok arcát jótékony napsütés si­mogatta. Énekkarok utaztak Füredre, köztük sok vendég: magyarok, külföldiek Vegye­sen. A Balaton dicsérete nem­csak dalban, hanem szóban is elhangzott a kiránduláson, mégpedig többféle nyelven. Vitorlások tűntek föl fehéren, fényesen, s miután a hajó ki­kötött, Tímár Imre karnagy intésére 600 dalos énekelte a Sió menti népdalokat ■ • • • Az OKISZ és a Somogy megyei KISZÖV által rende­zett dalostalálkozóra 18 kó­rus érkezett az ország külön­böző vidékeiről. Egy külföldi énekkar, a krakkói Hejnal- kórus is vendége volt. a Ba- laton-parti városnak, s híré­hez, rangjához méltóan mu­tatkozott be a közönségnek. A szombat esti gálaest — bár jóval hosszabb ideig tartott, mint a rendezők tervezték — emlékezetes élményt adott a kórusmuzsika kedvelőinek. Jó hatása volt a műsor nyitánya­ként elhangzott zenekari elő­adásnak, a siófoki Volán kis szimfonikusok produkciójá­nak. 16—17. századi magyar műveket játszottak, korabeli színpompás öltözetben. Imre vezényelte. A Dél-balatoni Kulturális Központ nagyszámú közönsé­ge lelkesen ünnepelte a mű­vészegyütteseket. Szombaton és vasárnap összesen — az évadnyitó szabadtéri koncer­tet is ideszámítva — négy al­kalommal adtak műsort a hallgatóság és a szakmai zsű­ri megelégedésére. A bíráló bizottság elnöke, Turcsányi Emil, a Zeneművészeti Főis­kola budapesti tanárképző in­tézetének igazgatója ekképpen összegezte a zsűri véleményét a rendezvényről, az énekkari bemutatók színvonaláról. — Siófok ismét kitűnő ren­dezőnek, házigazdának bizo­nyult. Az énekkarok, a ven­dégek jól érezték magukat, s nagy kedvvel, a dalosünnep hagyományaihoz méltó színvo­nalon szerepeltek. Valameny- nyi kórus és karnagy elismte- rést érdemel a lelkiismeretes felkészülésért. A többi között kiemelte az országos hírű Erkel művész- együttest, a szekszárdi szö­vetkezeti madrigálkórust, a jászberényi Palotai János ve­gyes kart, a székesfehérvári Primavera, valamint a fővá­rosi énekkar munkáját A megyei, illetve a helyi kóru­sok közül elismeréssel szólt a kaposvári Vikár Béla, vala­mint a siófoki Dalkör elő­adásáról. A dalosünnep legtöbbet sze­replő karnagya Tímár Imre volt a siófoki dalkör és a bányászénekkar vezetője. A budapesti tanítóképző főisko­la tanára, a KÔTA munkás­énekkari bizottságának mű­vészeti vezetője húsz éve dol­gozik a több mint százeszten­dős siófoki férfikórusban. Munkásságáért az idén a Sió­fokért emlékéremmel tüntette ki a városi tanács. — Siófoki születésű vagyok, a kórus tagjai szinte vala­mennyien szegről-végrői ro­konaim — mondta az előadás szünetében. — Tizenhat éves koromban léptem a dalkörbe, akkor még kedves tanárom, Hegyi Gyula vezette az együt­test A zeneakadémia elvég­zése óta Budapesten dolgo­zom, de 59-ben hazahívott a kórus. Sok elfoglaltságom van a fővárosban is, de siófoki da­lostársaimat nehezen tudnám nélkülözni. No, meg a Bala­tont ... Különösen nagy sikert ara­tott az együttes a Juhász Gyu­la versére komponált »Egy munkásotthon homlokára« cí­mű kórusmüvei. — Ezt a művet Karai Jó­zsef Erkel-díjas zeneszerző a siófoki kulturális központ ava­tására írta a dalkör számára. Véleményem szerint most »érett be« igazán ez a pro­dukciónk. Nagy öröm szá­momra és az együttes számá­ra is, hogy a zongorakíséretet maga a szerző, Karai József vállalta. Az ő fellépése is emelte az előadás színvona­lát Sz. A, Befejeződött az V. kamarazenei találkozó Piadalnias finálé »Az utóbbi huszonöt évben i sohasem adtam tanítványaim­nak a Zeneakadémián más osztályzatot, mint jelest, s ehhez a szokásomhoz itt, Ka­posváron is hűnek kellett ma- radnom, immáron az ötödik alkalommal« — jelentette ki Mihály András, a zeneiskolai tanárok kamarazenei találko­zójának zsürielnöke vasárnap a fesztivál tapasztalatait ösz- szegező beszédében. S bár az európai hírű professzor derűs adomákba csomagolt intelem­sorozata most sem maradt el, a végső következtetés mégis meggyőzően hangzott : ».. .ez nagyon jó fesztivál volt.« Ezt bizonyítja a több mint negy­ven díj, amelyet Körber Ti" vadamé, a Kulturális Minisz­térium főelőadója és Ormay Miklósné, a Művészeti Szak- szervezetek Szövetségének fő­előadója nyújtott át a szom­bati díszhangversenyen a har­minckét városból és négy bu­dapesti kerületből érkezett részvevőknek; ezt bizonyította a négy nap alatt rendezett hét kitűnő koncert, s ezt igazolták a konzultációk, amelyeket Aihály András, Kurtág György, Maros Rudolf és Pröhle Hen­rik, a bíráló bizottság tagjai, a Zeneművészeti Főiskola ka­marazenei tanszékének taná­rai tartottak az ötvenkét cso­port tagjainak. Három célt szolgált a Kul­turális Minisztérium, a So­mogy megyei és a kaposvári városi tanács művelődésügyi osztálya, a Magyar Zenemű­vészek Szakszervezete és a kaposvári Liszt Ferenc Zene­iskola által igényesen meg­i szervezett találkozó. Feladata volt az alapfokú zeneiskolák­ban oktató pedagógusok mű­vészi-előadói szemléletmódjá­nak fejlesztése, ezáltal — köz­vetve — a módszertani fel- készültség javítása, és — köz- művelődési funkcióként — ze­nekedvelő közönség »tobor­zása«. Az utóbbi szempont miatt lett a fesztivál átlagos osztályzata jeles — és nem kitűnő. Ami azonban az első célt illeti, módfelett kedvező je­lenségeknek lehettünk tanúi. A játék magas technikai szín­vonala — kivétel csupán a hegedűsök átlagteljesítménye — magától értetődőnek számí­tott, az előadók muzikalitása, stíluskészsége pedig — amint a zsűri elnöke megállapította — rengeteget fejlődött a leg­utóbbi találkozó óta. Mind a klasszikus és romantikus mü­vek, mind pedig — és ez kü­lönösen örvendetes — a kor­társ magyar muzsika inter­pretálásában. A másfél-két tu­catnyi kimagasló produkció közül egyet-kettőt kiemelni igen nehéz. A szubjektív em­lékezet négy momentumot őr­zött meg különösen. Sugár Rezső: Frammenti musicali című bizarr hangszerelésű da­rabját a szolnoki zeneiskola szextettjének előadásában, Farkas Ferencnek Weöres Sándor gyermekverseire kom­ponált kedves Gyümölcskosár- dalciklusát a Szegedről jött Feketéné Jarosiewitz Margit szép színű szopránhangján, Szöllősy András Tre pézzi-jét az abonyi duó tolmácsolásá­ban, s Kodály kürtre és zon­gorára készült lsét epigram­I máját a kaposvári Bogáthy József és Balázs István elő­adásában. De nemcsak ők ket­ten bizonyították, hogy a ka­posvári zeneiskola az országos értékrendben is előkelő helyet foglal el. A találkozó során nem véletlenül volt sokáig be­szédtéma S. Perjés Margit, Pallós László és Kardos Kál­mán Szunyogh Balázs-ősbe- mutatója — a fiatal zeneszer­ző nekik irta új triószerenád­ját — és Pallós bravúros Pet- rovics Emil-játéka. Elgondol­kodtató jel azonban, hogy a többi somogyi zeneiskolából — a létszámgondok és a túl­terheltség miatt — egyetlen kamaracsoport sem jelentke­zett a fesztiválra. Végezetül: az; V. kamara­zenei találkozó érvként ' szol­gált egy — nemcsak szakmai körökben — régóta húzódó vitához, amelynek alapkérdé­se: lehet-e művész a zenepe­dagógus a tanteremben is, vagy legyen csupán a tanuló hallását csiszoló, manuális készségét fejlesztő »kézmű­ves«. Ha a múlt héten a ka­posvári zeneiskolában látotta- kat-hallottakat összevetjük — például — a lemorzsolódó gyermekek országosan is ma­gas számával, egyéi*telműnek látszik a következtetés: a ze­netanár munkája csak akkor igazán hatékony, ha nemcsak elméleti-gyakorlati alapfogal­makat, hanem művészi szem­léletmódot is formál. Az em­lékezetesen szép fesztivál után bízhatunk abban, hogy e fel­fogás az oktatásban is tovább »gyűrűzik« majd. Is A, I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom