Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
ÉLŐ NÉPHAGYOMÁNY Dudás Juló múzeuma — Ha anyu most itt lenne... — nem fejezte be a mondatot Szeme végigfutott az asztalom, a párolgó teáscsészék, az aranyos barnán csillogó rumosüveg és a cukortartó felett, és egy pillanatra megállapodott nénje fekete ruháján, ami négy nappal korábban még sötétkék volt A gyorsfestés fojtó halottszaga néha hosszú másodpercekre is győzött a rumostea illata felett — Lenne? — az idősebb nővér szava fakón érdeklődő volt Semmi agresszív kedv, semmi vitaszándék nem feszült benne. A hang simán, akadálytalanul futott az asztal felett, és csengés nélkül elhalt a fiatalabb nővérnek 'ugyancsak fekete ruháján. Az eső elállt, mintha csak arra várt volna, hogy a novemberi, saras, csapzott faleveles, a náthás hangú paptól majdnem elviselhetetlenné tett temetés véget érjen, résztvevői fedél alá kerüljenek. Csak err» várt És halk dobolása, ami talán elsimította volna a két elkínzott lány idegzetének görcsét, most hiányzott. Nagyon hiányzott. A tompa nesz helyán űr volt most, amit ki kellett tölteni. Az idősebbik lány mereven nézte húgát, és most már nyomatékkai, megismételte. — Lenne? Gyors, rebbenő pislogás volt a válasz. A fiatalabbik idegesen galacsinná gyúrt egy darabka kenyérbelet, riadtan az ablakra pillantott, mintha segítséget várna, de a sötéten ásító üvegtáblák mögött csend volt. Nem hallgatás — csend. Beszélni kellett — Igen, lenne. Miért? —; Tudhatod, hogy anyu már sohasem lesz itt — Tudom. — Akkor miért: lenne? — Ha itt lenne.TI — De nem lesz! Meghalt! — Bolond vagy? — Te vagy bolond. Mi az, hogy lenne? Miféle hülyeség az, hogy lenne? Hiszel a feltámadásban? ,,A fiatalabbik mély lélegzetet vett, eltolta csészéjét, támadásra készenhajolt előre. — Nem te hívtál papot hozzá? — ö akarta. De nem erről van szó. — Hanem? — Mi az, hogy lenne? Az isten áldjon meg, mi az, hogy lenne? — Papot hívtál hozzá. Te, a te elveiddel, és rendben van, persze, ha ő akarta, és ha ón ott lettem volna, én is hívtam volna, de most mit magyarázol nekem? — szünet, az idősebbik nővér falfehéren fel-alá a szoba hosz- szában. — Ne szaladgálj, felelj! Mit magyarázol? Az idősebbik az asztal mellé lépett, és mintha a katedrán állna, kicsit előrehajolva, bal kézzel megtámaszkodott, jobb kezét hajához emelte, azután kínos lassúsággal leeresztette maga mellé. Tanítványai most ezt a leeresztett jobb kezet figyelték volna, kuncogva, pisszegve, egymás lábát rugdosva a pad alatt. A. jobb kéz kisujja forintnyi területen dörzsölte a frissen feketére festett ruhát. Körbe- körbe, gyorsuló, lassuló, majd újra gyorsuló mozgással. A fiatalabbik nővér semmit sem látott ebből. Csak nénje falfehér arcát látta, keskeny, egyenes vonallá pré- selődött száját, amitől annyira félnek a humántagozatú harmadik bé osztály tanulói, hogy ha ezt a száiat látják, síri csönd lesz a padok között. A szobában is síri csönd volt — az eső jótékony, oldó kopogása nem akart újrakezdődni, a rádió némán gubbasztott, az óra ingája nesztelenül lengett jobbra-balra, nagymutatója még tíz percnyi járásra volt a hatos számtól, attól a helytől — térben és időben, — ahol majd ütnie kell a szerkezetnek. Az élettelen világ csöndje azonban nem sokáig tűri az élő világ hallgatását. Elviselhetetlen volt. Meg kellett .., Meg kellett tömi. — Mit magyarázol? Azt, hogy anyu nem lesz Itt többé? Nélküled is tudom.. 1 Jobban tudom .. 1 Jobban, mint te! De azt mondom: ha itt lenne... A ruhadörzsölés abbamaradt, a kéz, a fáradságtól merev kisujjal együtt, tanáros mozdulattal lendült a levegőbe. Kemény Dezső Feltételes mód — Lenne, ha lehetne, de nem lesz, mert nem lehet. — Megőrjítesz az e-betűiddel! — a fiatalabbik kimerültén hátrahajtotta fejét, bal keze belekapaszkodott a nyakát szorító ruhaszegélybe, és megfeszítette. Az erős szövet nem engedett, hátul mélyen belevágott a lány nyakába, de nem reccsent, nem szakadt. — Az e-betű? Szép, ugye? A mindent elnyugtató monotónia, ugye? — fáradtan legyintett, leült — Csak azt mondom, hogy nem lesz, tehát nincs »lenne«. — Tudom, te őrült! — rikoltott a másik, és nagyot rántott ruháján. A nyakvarrás halk reccsenéssel elszakadt — Tudom, mit kínzol, tudom, mit akaszkodsz bele a ... — Nem lenne — jegyezte meg az idősebb halkan, az igazság birtokában lévő ember csendes triumfálásával. — Nem lenne, hanem volna. Ha anyu most itt volna ... Tessék, folytasd. — Mit? — Ha anyu itt volna .. — De nincs, és nem is lehet! — Úgy van. Éppen ezért nem »lenne«, hanem »volna«, öt év alatt elfelejtetted, amit az éretségire kutyakötelességed volt megtanulni? Barcs János Somogyi tájkép Tavasz-fénye van az égnek hazajöttek a fecskék. Virágosak már rétek s barázdáznak vasekék. A határban krumplit vetnek szorgoskodnak asszonyok virágnyító fák nevetnek » kicsiráznak a magok. A legelőn puli csahol: mint kétöklöm, — akkora Rigó röppen egy ág alól, tavaszi dalt dalolva. Árpa-tábla zöldje fénylik, bíborlik az alkonyat, tavasz illat száll az égig simogatva arcokat. Dráva-parton új gyár épül; úgy hívják, hogy Chemikal, szülőföldem egyre szépül: — s öt nyelven szól itt a dal. Homokbányánk előtt csöndben ballag haza a csorda, s messze hangzik a mezőben két kis tehén ko tomp ja. — Érettségi? — Az írógép meg i kar bonpapfr öt év alatt kiverte belőled az egészet? — Mi köze ennek anyuhoz? — Anyuhoz semmi. De te azt mondtad, hogy ha most itt lenne... Nem érted? — Ne kínozz! Már mind a ketten álltak. — »Volna«, ez a jelen idejű feltételes mód. »Lenne-«, ez ... — Elég! Te, elég!..: — »Lenne« a jövő idejű feltételes mód — a fiatalabbik két kézzel kapaszkodott az abroszba, de az idősebbik folytatta. — »Lenne«, ezt arra mondhatod, ami esetleg lesz, tehát még lehet, ez a casus potentialis ... — Hagyd abba! Szadista! — »Volna«, ezt csak arra mondhatod, ami nincs, és már nem is lehet, ez a ... Éles sikoly, csörömpölés, a csészék, tányérok cserepei szerteszét hullnak. A fiatalabbik az asztalra borulva zokog, válla rángatózik, mint a galvanizált békacomb. És hisztérikus, száraz nevetéssel fejeződik be az idősebbik nővér mondata. — »Volna«, ez a casus irreális. Vonftó, megvert kutyáéhoz hasonló hang a válasz. És a mondat vége harsogó, telito- rok-nevetésből csúszik elő még egyszer. — Irreális! A nagymutató lefedi a hatos számot, a szerkezet meg- rezdül, két magasabb, utána négy mélyebb tónusú, bron- zos kondulás gördül ki a levegőbe, és befedi a két nővért, és befedi az összetört cserepeket, és befed mindent, amit fedni kell, ha el akarjuk viselni egymást Az eső halkan kopog az ablaktáblán, a szomszéd lakásban egy gyakorlatlan kéz a Für Elise-t kezdi pötyöget- nl, a radiátor pattan egyet, majd még egyet, és újra, egyre sűrűbben. A fiatalabbik nővér felnéz, mély lélegzetet vesz, szemét karjába törli, az órára pillant. — Fél öt. Az idősebbik csuklójára néz. — Siet. Mindig is sietett — hangja nyugodt, szinte kedves. — Fűtenek. Húga ásít — Ideje... Ha még most se lenne fűtés... Volna... — abbahagyja és gyorsan hozzáteszi. — Éppen ideje. Bakancsuk ha bakancsuk az padlásokon töppedt útjelző megindul éjjel hallani kabát suhog kopog a mennyezet Mi mozdulatlanok kisimult árnyak számoljuk hányat nyög a tető elménk a megálló múltat e hangban még élteti Vagy jeltelen szürkeség rossz Vankóné Dudás Juló ma már világhírű népművész; de ritka természeti tünemény is, amelynek megértéséhez nem árt felidézni, mennyire kivesző emberi tulajdonsággá vált korunkban a sokoldalúság, a tartalmas egyszerűség, az el- mélyültség. A napjainkban percenként feltűnő új felfedezések, találmányok, események, technikai-tudomá- mányos vívmányok közegében arra kényszerül az ember, hogy szüntelenül hajszolja magát — vagy szűkítse érdeklődési körét, hogy ne érezze elmaradottságát De ellenpontként ezért fordulunk megújult nosztalgiával a természet és a természetesség felé; ezért vonzanak a szabad természet, a kertészkedés, a kis falusi házak, a gyerekrajzok, a naiv művészet, a népművészet megnyilvánulásai. A fővároshoz közel esik Galgamácsa. Időben mérhető földrajzi közelsége azonban nem bolygatta meg az ott élők világának bioszféráját Látnivalóén nem élnek világtól elmaradott módon: életük modernizálódott, építkeznek, tollasodnak De a Galgavölgye hűséges tegnapjaihoz is — ami, sajnos, nem mondható el minden fejlődő vidékről —, becsben tartja, megőrzi és továbbadja mindazt, amit a nép tehetsége hozott létre. álom hordja csak arcukat s láthatók egy percre ahogy őket az emlék öltözteti Mintha mi lépkednénk egy nagy padláson talpunk alatt pergő búza kemény kukoricák — s fel-le körátünli folyvást a kihűlésben Galgamácsán született, ■ ott vált világhírűvé, ott él ma is Dudás Juló. Hírét sokan hallották, de azt már kevesebben tudják, mennyire sokoldalú; dehát őrá nem is illik ez a kifejezés, any- nyira magától értetődő, elválaszthatatlan tevékenysége a rajzolás, festés, írás, kórusvezetés, a táncegyüttessel való foglalkozás, a dalolás. Fiatal lány korában népi együttest alakított falujában, s aligha véletlen, inkább ennek egyenes folytatása, hogy az efajta tévéműsorok indulásakor olyan emlékezetesen szerepelt a galgamá- csai együttes. Ma pedig ott található a zeneműboltok polcain a negyvenperces Hungaroton. lemez; »Sej, Galgamácsa eszembe se jutna« — énekli Dudás Juló, a mácsai felnőttek és gyerekek kórusával. »Songs of Juli Dudás Vankó« — olvasható a szép színes borítón (az angol mellett oroszul, németül is). Dalok a farsangról, a böjtről, a tavaszról, nyárról, őszről, télről, rajta Dudás Juló rajzainak reprodukciói; és fotók: Kodály és Juló 1953-ban — a nagy zenetudós már koráin felfigyelt rá —, Juló munka közben, családja körében, egy szép faragott kapu a faluban. Sokat foglalkozott művészetével Moldován Domokos is, aki minit fotóművész és mint filmrendező a néphagyományok, a néphit- és hiedelmek felé fordult érdeklődésével; filmjei, kiállításai, publikációi, s a nemrég elkészült lemez szerkesztése: mind elkötelezettségét szemléltetik. Nemrég film készült Dudás Julóról. Mostanában már nehezére esik, hogy »idegenforgalmi szenzációként« szerepeljen — mondja. És igaza van. Hiszen nem ő maga a látnivaló, hanem mindaz, amit teremt S ahhoz háborítatlan nyugalomra van szüksége, mert Juló rajzait, képeit békés, gyermekien tiszta, zavartalan figyelem jellemzi, s ha van mit csodálni mindabban, amit Dudás Juló ad a világnak, hát éppen ez a csodálatraméltó. Sosem tűzött ki maga elé külön célokat, nem akart feltűnni, nem vágyott elismerésre, pénzre, csak énekéit, rajzolt, írt, a munka öröméért; s azért, hogy el ne tűnjön nyomtalanul mindaz, amit a Galga völgyében élő nép évszázadokon át létrehozott. Egyetemes — mondhatnám Dudás Juló művészetére, tevékenységére, életére: tavaszi könyvhéten jelent meg, és aratott nagy síikért könyve, a Hej, Galgamácsa, amelyben nemcsak személyes életrajzát írta meg, hanem feleleveníti az őt \ körülvelő tájat, embereket, régi és mai népszokásokat —, azt a környezetet, amelyben tehetsége gyökerezik. Színes reprodukciók teszik még érzékletesebbé sokrétű képességeinek összetevőit, s azt, hogy miben rejlik az az ihlető erő, amely egy parasztasszony kezébe tollat, ceruzát, ecsetet ad. Dudás Julót nem zavarta meg a hírnév. És nincs nagyobb dolog, mint amikor egy — nincs rá igazab b szó — naiv művész megőrzi eredeti, tiszta, gyermeki látás- és életmódját. Dudás Juló nem azért jár ma is a régi parasztruhában, fején kendővel, mert a folklórművésztől ezt várják el. Ő ebben a viseletben érzi magát önmagának. Ország-világ gyönyörködött már munkáiban. A megyei tanács nemrégiben megvásárolt < Galgamácsán egy régi parasztházat, amelyet azért hoztak rendbe, hogy azok is láthasság Dudás Juló képeit, akik eddig csak hírből ismerték a Galga völgyét, és fáradhatatlanul munkálkodó szülöttét. Péreli Gabriella Bencze József versel Barna földek hátán Barna földek hátán piros pirkadatkor átázott a szél is, kidőlt napsugár-bor. Aratók markában perdül a zsupp fülig, hónaaljuk szőrén sós izzadság gyűlik. Felégett gyeprészek vibrálnak a völgyön, tarló szúr talpakat kiszikkadt göröngyön. Naplemente után alvó szem nem pereg, apadt szulákborsó kalászon tekereg. Harmatos hajnaltól vörösfényű estig, arcúkra az álmot fáradsággal festik. Mint akinek útja... Mint akinek útja csak a kertig terjed, szép mosoly az arcán már sohasem erjed, mint, aki gyengéden másodszor is gyermek, lépést egyengetve mankói ügyelnek. Egész nap kint ül házelőtt a pádon, melegben, árnyékban s hűvösben a napon, Porködös csorda-út, ha ülepszik dérrel, . pipa gyújt csillagot s buzog szava széjjel. Akinek nem jut hely az eresz-dombra ül, szemekben az álom virága kiderül. Ha a falu-méhes munkába fölbolyog, mindenkire Rászól; hogy sürgős a dolog. Kelemen Lajos Kísértő éjjel
