Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-18 / 115. szám
Beszélgetés Domonkos Pál Péter néprajzkutatóval Felfedező utakon a esánsrők között Megkezd jdölt az V. kamarazenei találkozó Hásimuzsikálás nyilvánosan Domonlíos Pál Péter néprajzkutató a csángó népcsoport múltjáról és jelenéről tartott előadást hétfőn a Somogy megyei Múzeumok baráti körében. A 78 éves tudós — négy könyv és számos tanulmány szerzője — az előadás után készséggel állt lapunk rendelkezésére. — Tanár úr a magyar folklórkutatás történetében elsőként foglalkozott tudományos alapossággal a csángók néprajzával, és elsőként adott ki könyvet gyűjtésének eredményeiről. Mi volt a hosszú »-hallgatás« oka, és mi serkentette Önt az úttörő vállalkozásra? — A népművészet megszállott barátai már a múlt században is értek el részeredményeket a Kárpátok és a Prut folyó között élő csángók ősi kultúrájának feltérképezésében, ám a tudományos összegezés valóban sokáig hiányzott Ennek leglényegesebb oka valószínűleg a negyedmiUiósra becsült kisebbség földrajzi és politikai elzártsága volt En — közvetve — Bartók Bélától kaptam ösztönzést a »vándorútra«. 1929-ben, Csík megyei tanároskodásom idején került kezembe Bartóknak A magyar népdal című könyve, ebből tudtam meg, hogy pátriám e jelentős népcsoportja — Európa legelfelej tettebb, legelhanyagoltabb kisebbsége. Ekkor ugrottam a mély vízbe, egy fonográffal és jegyzetfüzettel az útitáskámban. Később még hússzor vetődtem el Moldvába. Bármilyen munkakörben dolgoztam is — mert voltam tanító, egy tanítóképző főiskola igazgatója, énektanár, kórusvezető, hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ügyeivel foglalkozó miniszteri tanácsos, segédmunkás, földműves, általános iskolai, majd középiskolai fizika- és kémiatanár, hivatásos kutató — sohasem feledkeztem meg a csángókról. — Kapott ön támogatást a harmincas .évek hivatalos Magyarországától? — Erkölcsi segítséget kaptam a kor néhány jelentékeny személyiségétől. Rendszeres kapcsolatban voltam Kodály Zoltánnál ma is kegyelettel őrzöm — más dokumentumok közt — a Túrót eszik a cigány és a Balassi Bálint elfelejtett éneke nekem dedikált kéziratait. így fordulhatott elő, hogy a két mű korábban csendült fel Csíkszeredán, illetve Kolozsváron, mint Magyarországon. Gyűjteményem kincse azaBartók-!evél is, amely első, a moldvai csángó telepekről készült könyvem méltatását tartalmazza. Mégsem találtam kiadóra itthon. Önköltségen adattam ki Erdélyben, s a hazai kiadók csak ezután kaptak kedvet közrebocsátásához. Lelkesítő támogatást aligha kaphattam volna, mint a baloldali — egyebek közt a »népies« — sajtó elismerését. Az Adalékok Moldva történetéhez című — második — könyvem előtt már zöldre állították a jelzést. Harmadik kötetemmel — a címe: Mert akkor az idő Napkeletre fordul — Ortutay Gyula barátságát nyertem el, egy módfelett heves vita során, ö a balladaműfaj halálát »jövendölte meg« — én az életét. Az idő bizonyította, hogy a balladái hangnak ma is életmódbeli alapja van Moldvában. — A földrajzi elszigeteltség következtében nyilvánvalóan sok ősi népszokás, régi viselet, népdal hagyományozódik ma is a csángók ifjabb nemzedékeire, amelyeket a hazai közvélemény nem ismer eléggé. Kérem, említsen néhányat! — Hadd kezdjem egy meglepetéssel! A »Sej, a mi lobogónkat férges szellők fújják« kezdetű dalt mindenki ismeri. Ám kevesen tudják, hogy ez egy régi-régi csángó népdal. Nekem sikerült először megtalálnom a harmincas évek kezdetén, természetesen más szöveggel. Érdemtelenül túlzó dicséretet kaptam érte Szabolcsi Bencétől. »Egész életművemről lemondanék, ha egy ilyen gyönyörű dallamot találhatnék« — mondta. Persze, nem volt köny- nyű Ilyen melódiákra bukkanni. A csángók engem is — mint valamennyi kutatót — kezdetbén igen bizalmatlanul fogadtak, mert szokatlan volt számukra, hogy egy »nadrá- , gos« ember szóba elegyedik velük. Később feloldódtak, szívélyesekké váltak, ily módon nem volt akadálya annak, hogy több száz gyönyörű, hajlífásokkal teli népdalukat fölvegyem, hogy fényképeket készítsek elragadó népviseletükről. Érdékes, hogy moldvai rokonaink ma is ragaszkodnak lenből, kenderből, gyapjúból házilag készült ruháikhoz, a leány életkorát, vagyoni állapotát, szülőhelyét is eláruló hímzéseikhez, piros öveikhez, bocsko- rukhoz. Ám az érdeklődőknek nem kell átkelniük a Kárpátokon, ha ezt a viseletét látni szeretnék. A magyarországi Egyházaskozá- ron, Szárászon és más községekben is megtalálhatják a második világháború után ide települt csángók közt. — A magyar nyelvtudomány művelői is egyre növekvő kíváncsisággal fordulnak a hajdani Kunország, a mai Moldva felé. Vajon miért? — A kutatók a középkori nyelvállapot egyre több jegyét fedezik föl a csángók beszédében. Igaz, rendkívül gyorsan, gyakran csúnyán beszélnek, nem képesek tiszta s- és cs-hangökat ejteni, csakhogy szókészletük hallatlanul gazdag. Csak egy-két példát! Egyetlen hazai nyelvjárásunkban sem találhatjuk meg az idegen eredetű »fuvola«, »furulya«, »tűinké« szavaink magyar ősét — ám a csángók ma is »süvöltyűnek« nevezik ezt a hangszert. Nem haltak ki a régies igealakok sem, bár feldolgozásukat gyakran nehezíti, egyben érdekesebbé is teszi, hogy a toldalékok olykor román tövekhez tapadnak. Például: »Meggyíltem a níepemmel és lerendítettern neki, hogy pacilt a dolog.« Azaz: találkoztam a feleségemmel és elmondtam neki, hogy történt a dolog. A népcsoport neve melléknévként és főnév töveként is használatos. Ha a gyerek a labda mellé üt, jön a felszólítás: ne csángálj ! Pia nálunk harangoznak, — Moldvában »csán- gatnak«. Ha a marha egyik kolompja nem szól, akkor »a jámbor ott csánga«. Szép, képlékeny nyelvjárásuk költői »alapanyagként« is nagyszerűen használható. A remek cságó költő. Lakatos Demeter négyszáz versét nemrégiben a hazai tudomány is fölfedezte. — Es ön tartogat tnég fölfedezéseket? — A közelmúltban fedeztem be a Csángó népzene cí mű sorozat harmadik kötetét’, s elkészítettem a múlt század méltatlanul elfeledett nagy népzenekutatójának. Petrás Ince Jánosnak, Kriza János szellemi elődjének életrajzát. Remélem, marad még időm Csík megye monográfiájának megírására, s néhány más tanulmány publikálására is. — Jó munkát, sok sikert kívánunk hozzá. j A kaposvári zeneiskola triója Csaknem egy évtizeddel ezelőtt a kaposvári Liszt Ferenc Zeneiskola néhány tanárának fejében született meg az ötlet: rendezzék meg a zenetanárok kamarazenei találkozóját, s a szervezést, a lebonyolítást vállalja el megyeszékhelyünk. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, ily módon tegnap immár ötödik alkalommal üdvözölhettük — és még négy napig üdvözölhetjük — vendéglátóként az ország 36 zeneiskolájának 52 kam a rácsopor t j át. A rendezvénysorozatot — amely a Kulturális Minisztérium, a Somogy megyei Tanács, a Kaposvári Városi Tanács művelődésügyi osztálya, a Magyar Zeneművészek Szakszervezete és természetesen a vendéglátó kaposvári ze-i neiskola jelentős anyagi és erkölcsi támogatásával jött létre — Balajcza János, a városi tanács kulturális elnökhelyettese nyitotta meg. Beszédében felidézte a korábbi találkozók emlékét, majd a vállalkozás sokrétű jelentőségét méltatta. »E hangverseny- és komzultációsorozat nemcsak szakmai és pedagógiai, de közművelődési szempontból is igen fontos esemény« — mondta. Megállapításának igazságalapját mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint a SÁÉV és a Finommechanikai Vállalat egy- egy — a kaposvári rendezvényiroda szervező munkájának eredményeként megjelent — szocialista brigádja. A megnyitót két hangverseny követte, s követi szombat estig még öt Ekkor ke! rül sor a találkozón legmagasabban minősített együttesek díszhangversenyére és a művészeti díjak átadására. A díjakat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kamarazene tanszékének tanáraiból álló bizottság ítéli oda, amelynek összetétele egyébként a találkozó egyik célját — a kortárs magyar muzsika népszerűsítésének követelményét — is jelzi. Városunk vendége ugyanis — többek között — Mihály András tanszékvezető professzor. Kos- suth-díjas kiváló művész, s két Európa-szerte ismert zeneszerzőnk, Kurtág György és Maros Rudolf. A zeneiskolai tanárok V. kamarazenei találkozója vasárnap szakmai értékeléssel ér véget. A koncertek nyilvánosak, a belépés ingyenes. Mankó és gondozás A Kölcsey utca végén áH a pergő vakolatú, színehagyott, vén ház. Ablakai kicsik, a bejárat téglajárdája egyenetlen. A járda mellett mégis egyenletesen simára van gereblyézve a föld, az apró kertben buján virul a növényi vegetáció. Itt él a 73 éves Németh Gyula. Négy éve kőoszlopnak szorította egy forduló kocsi. Combnyaktörés. Azóta nem tud tartósan lábra állni, éjjel-nappal az ágyat nyomja. Föláll, nehézkesen csoszog a konyha téglapadlóján, botjára támaszkodva nagy kínnal körbejárná az udvart. Nem megy. Húzza, várja az ágy, ahol jólesően megpihenteti a fájós végtagokat Lengyel Andrási a széles ágy fölött néhány — Na, jöjjön csak, szomszédasszony! Éppen át akartam lépni, hogy megköszönjem a szívességét. Nem volt semmi baj a tyúkokkal, ugye? Hát így van, látja, rászorulunk egymásra. Erre a székre üljön, a másikról most vettem le a krumplis fazekat. Istenem, hát ezt is megértem! Mennyire vártam erre a napra! Az én egyetlen unokám ballagására. Ugye, a lányom annak idején nem akart tanulni, hiába mondtam, hogy mindent megadok, csak járjon be a gimnáziumba. de ő inkább a varrodába állt. Igaz, sose volt valami jó tanuló. Nem mondóm, Tünde is lehetett volna szorgalmasabb, nem tudom, fölveszik-e ilyen bizonyítványnyal a képzőbe, de ha nem, akkor is elhelyezkedik majd valahol, aztán majd csak férjhez megy. De mit is beszélek! Hol van az még? Iszen a ballagásról akarok mesélni. Azt nem lehet elfelejteni, milyen szépek voltak. Az egész osztály egyforma ruhában: fehér szoknya, csíkos blúz meg nyakkendő. Az is fehér anyagból. Igaz, csak egyszer láttam őket, mert képzelheti, mennyi nép volt ott. Bizony, kellett egy kis szemtelenség, ha az ember látni is akart valamit. Á papái csak húztam magam után, egyszer meg is szólalt, jó hangosan: mit rángatsz folyton? Azt mondja, ő nem is látta akkor Tündét. Mert mmd egyforma ruhában voltak. Hiába mondogattam neki, hogy a harmadik sorban Ebéd, ballagás után az innenső. Lökdösték szegényt, ideges volt, alig várta, hogy vége legyen az ünnepségnek. Pedig még hátra volt az ebéd. Én is féltem, istenem, hogyan tudok majd rendesen bánni az eccájgokltal annyi nép előtt. Hát akkor a papa...? Aki csak a megszokott, öreg bicskáját hajlandó használni. Mikor mentünk a venégtőbe, nem volt egy szava sem. Mondom neki: rosz- szul érzed magad, apja? Csak intett, hogy nem. De amikor odaértünk, mondja ám, hogy ő inkább sétál itt az utcán, meg leül egy padra, amíg mi ebédezünk. Mert hogy egyáltalán nem éhes, meg kell neki a jó levegő. Iszen mondtam én már magának, hogy nem is akart eljönni szegény. Hogy nem neki való az ilyesmi, nem szokott a városi népekhez. De azt mondtam, nem vagy olyan öreg, még innen vagy a hetvenen, jól tartod magad, igenis ott a helyed egyetlen unokád ballagásán! Te is megdolgoztál azért az aranygyűrűért, amit vettünk neki. Hát nincs igazam, mondja meg! És ha még hozzászámítjuk, hogy mi mindent kapott tőlem az én Mar- gitom!... A házassághoz, meg azóta is. A férje a negyedét sem hozta. Amivel többet keres, azt mi bőségesen kipótoljuk hazulról Pénzzel, terménnyel. Ezt nem kell mondani magának. Kocsijuk se lenne még, ha nem adunk nekik tavaly két bika árát. Hái akkor nekün is ott a helyűn az ünnepi ebéden, nemcsak a Kozári famíliának. Mert azok aztán kivonultak ám! Többen voltak, mint mi. Kettővel! Ugye, a nász- asszonyom, a József barátja vagy főnöke, nem is tudom, mert igy is mondták meg úgy is, aztán a nővére o férjével meg a két gyerekkel, és az a híres nagybácsija, tudja, aki egyszer a tévében is szerepelt, az az egyetemi tanár. Tőlünk meg csak a Mar- gitom keresztanyja a férjével és a kisebbik lányával, meg mi ketten a papával. Gondolhatja, miben voltam, amikor a vendéglőbe értünk... A papára kétszer is rá kellett szólni, hogy vegye le a kalapját. Akkor meg nem tudtuk, hova tegyük. Végül is József elvitte a ruhatárba. Szomszédasszony, megmondom magának, én még ilyen elegáns étteremben nem ültem asztalhoz. Tömve volt, de az emberek alig mertek beszélni. Az én Margitom meg mintha otthon lett volna. Mindenkihez odament, mondott valami kedveset, az apját is megsimogatta, istenem, milyen rendes lány maradt felnőtt korára is! Látta volna, milyen csinos volt! Persze, új ruhát csináltatott, de hogy milyen anyagból, azt már elfelejtettem. Valami idegen neve van. Először konyakot Hoztak. Azután nem leves következett, hanem húsos palacsinta. Ja, hogy el ne felejtsem, két pohár volt mindenki előtt, meg eccájgból is kettő. Mármint késből és villából. A Margitom súgta, mikor mit kell használni. De nemigen tudtam enni, ' fél szemmel folyton a papát figyeltem. Láttam, nem akar hozzáfogni. Mondom neki, fogd a villát és egyél úgy, mint otthon. Ez még ment is a palacsintánál. De hozták a kétféle húst. Most mit csináljak? Gyorsan eldaraboltam a tányéromon, aztán kicseréltem a papáéval. A borral meg úgy voltunk, hogy azt mondja, nem tud ilyen kis pohárból inni. No, gondoltam, ott egye meg a fene, igyon a nagyobbikből. Persze, vigyáztam, nehogy elsokalljon. Gyorsan kellett eb édez- nünk, mert már ott álltak az ajtóban a következő csoport vendégei. A Tünde búcsúzáskor is összevissza puszilt bennünket, köszönte az aránygyűrűt. Hát ami igaz, az igaz, ilyen drága ajándékot nem is Vett senki neki... Szépen leballagtunk az állomásra, jócskán várnunk kellett a hármas gyorsig. Nyolc után ériünk haza. kicsit elfáradtunk, az igaz, de nem bántam : olyan szép nap volt, szomszédasszony, hogy amíg élek, nem felejtem el. Paál László színészkép, egy Gyula-Gyula feliratú textília. Kiváló dolgozó oklevél és olvasólámpa. Mellette szék, éjjeliszekrény, könyvekkel, pohár, kanál, ar- rább villanyrezsón leves fő. Vizesvödör, konyhai eszközök, az ajtónál nagyobbacska vízfestmény — fiatalkori próbálkozás 1923-bóL íme, egy emberi élet színtere. — Négy éve még nem tudtam, hogy el lőhet fáradni — mondja Gyula bácsi. — Hosz- szú évekig Kisivánba jártam ki, ott voltam üzemegységvezető. Tizenhárom éve nyugdíjaztak, s akkor munkát vállaltam a statisztikai hivatalnak, a tanácsnak. Összeírásokat. Lakást, állatokat, mindent Hajnalban mentem 65 évesen is, a külterületi házakban már ébren voltak. •Reggelre végeztem kinn, és ‘akkor nyakamba vettem a várost. Elég volt egy nap, hogy egy utcát végigjárjak.., Négy éve semmi. Csák itthon, az ágyban. Mi a sorsa a tehetetlen, önmaga személyes szükségleteit ellátni képtelen, beteg embernek? A társadalom segítségére szorul. Szomszédok, barátok, ismerősök segítenek alkalmanként De állandó segítségre van szükség. Ilyen volt egy régi ismerős. Darázs János, ö naponta meglátogatta az ágyban fekvőt ételt készített, vizet hordott és egyéb, személyes dolgokban is segített Később a környékbeliek vállalták Németh Gyula gondozását. Ebben saj nos nem volt köszönet — Csak ha bort adtam nekik — panaszolja a beteg. — Majdnem ellepett a kosz. S egy karácsonykor már nem bírta. Se tüzelő, se víz, se éteL Az ablakot leste mindig, ismerős után kutatott a szeme. Aki az utca túloldalán álló köz'kúííból vizet hoz, befűt... Most egy fiatalasszony, Kocsis Józsefné jár hozzá. Ö a városi tanács egészségügyi osztályának főállású szociális gondozója. A beteg csak dicsérni tudja. Befűt, gyújtóst készít, kiviszi a hamut, az udvart rendben tartja, bevásárol a boltban, tiszta ruháról, ágyneműről gondoskodik. — Minden tennivalót sor- havesz, s nem kapkod ide- oda — dicséri a beteg. ■— Eg a keze alatt a munka. Mindennap eljön, a hét vége kivételével. Nem is tudom, mintha gyorsabban gyógyulnék ettőL., Németh Gyula nem kap többet a szociális gondozótól, mint amennyi minden embert megillet: léthiztonságot. S ez neki mindennél többet jelent. A Géza utcában él Vörös Jánosné. Nyolc éve súlyos balesete volt, azóta .nem tud járni. Mankóval döcög pár métert, tolókocsival közlekedik. Nyílt tekintetű asszony, ősz haja gondosan ápolt. Márciusban meghalt a férje, azóta egyedül él. Mégsem egészen egyedül. A szomszédos egyszobás lakásban magányosan lakik egy fiatalasszony, ű vállalta a társadalmi gondozást Takarít, ágyaz, rendet rak a la- kásíban. De még többet is tesz. Ott ül délután, szóval tartja az idős asszonyt. Társak ők egymásnak, egyik a másiknak társasága. Külön - külön, egy-egy jó szó, barátságos tekintet nélkül nagyon nehéz volna. Az élet semmiképpen sem könnyű magatehetetlenül. Néha egyéb segítség is elkelne. Építkezés volt a szomszédban, s akkor szétdőlt a kerítés. Azóta vadidegenek járkálnak át az udvaron, cipőjük éjjel is ott kopog az ablak alatt. — Azelőtt nem ijedtem meg, magam javítottam. De már reszket a kezem, nem merem. Szakember kellene. — Sok fejtörést okoznak a2 idős, magatehetetlen emberek — mondja Gyertyás L ászióné, az egészségügyi osztály szociális gondozónője. — Legfőbb gond, hogy nagyon nehéz megszervezni a társadalom sokrétű és differenciált segítségét- Több bajunk volt néhány társadalmi gondozóval, aki csak a pénzt vette föl. Az igazán színvonalas ellátás egy személy állandó jelenlétét kívánná, erre azonban egyetlen tanácsnak sincs Magyarországon lehetősége. Megoldhatatlan. Így előfordulhat, hogy éppen akkor nincs senki az öreg, beteg ember mellett, amikor éppen kellene. Nehéz megtudni azt is, hogy ki szorul szociális gondozásra. Szomszédok, tanácstagok bejelentése alaján megyünk ki megvizsgálni. De ez kevés. Kaposváron 70 ezer ember éi, ebből csak 30 volna szociális gondozásra szoruló? Jő lenne. Csupor Tibor \
