Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
VASAS KAROLY: Szabadság (bronz kisplasztika). '■—a â lámpa éneke A z apám szólt és csak hajtogatta a fejét: — »•Nem lehet megfizet-! ni«. A kiskastély felől jött, néha megállt, maga elé nézett, vissza-vissza fordult a fenyők irányába. »Lehetetlen megfizetni« — dünnyögte. A tüskehelyi dombokhoz ment, ott mérték ki a földjét. Arra már nem emlékszem, mi volt benne, talán árpa, talán búza, erre már nem tudok visz- szaemlékezni, csak a boldogságra, amit az apám arcára írt az a tavasz. Nem nevetett, az én apám sohasem nevetett. Az arca komoly volt, csaknem komor, elmélyültek rajta a ráncok és "csak hajtogatta a fejét: »Ezt nem lehet megfizetni.« M. András leveszi a kalapját. A haja tövén veríték- csöppök. — Én még legény voltam — mondja —,' tizenhét esztendős. Akkoriban tanultam kaszálni. A földszigeti lóistálló előtt állunk, a szakadatlanul csobogó artézi kút mellett. Innét belátni a falut. A vásártérnek is beülő, hatalmas füves területet, az úgynevezett kiskastélyt, a házsorokat, a jobbra és balra elosonó föld-, utakat, amelyek a Hány felé tartanak és az egykori tanyák felé, ahol valaha istállók, karámok, cselédlakások álltak és emberek él tele Hosszúdomb, Pistakút, Mátyássziget, Döridomb egykori lakói vagy azok leszármazottai ma itt élnek Földszigeten. — Akkor lett ez falu, amikor kiosztották az ezer holdat — mondja M. András. — Addig csak major volt, bár sokkal nagyobb, mint a többi a környéken. Mihelyt gazdák lettek a cselédek, akadt bíró is, lett helyi közigazgatás és nyolc osztályos iskola a kis- kasfélyban. De még az isten is ideköltözött — A kiskastélyba? — Oda. Ma is ott van a mise, meg a litánia. — Pedig sokan azt tartják — mondom —, hogy Földsziget az isten háta mögött van. — Volt — emeli föl a mutatóujját — Negyvenöt előtt papja sem volt a falunak. Most van. A kiskastély körül néhány fenyő lézeng, á melléképüle-, teiben van a vegyesbolt és a kocsma. Nyitott udvarán harangláb és egy időmarta kőkereszt, amit 1851-ben emeltetett az Űr dicsőségére Szilágyi Márton hercegi gulyás. — Ha ez kastély — mosolyog M. András —, akkor itt most mindenki kastélyban lakik. Nézze, micsoda házak vannak! A lóistálló uradalmi hagyaték. Hat pár jól táplált igás- ló döngeti betonpadozatát. Fényesek, gondozottak, M. András kedvencei. — Jó, hogy még vannak — mondja. — Ahova a gép nem tud bemenni, ott ezek helytállnak. Ma árpa alá fogasol- tam velük a tábla laposabb részein, ahol géppel nem lehet vetni. Éppen ott — teszi hozzá —. ahol annak idején apámnak karózták ki a földet. — Mennyit kaptak? — Öt holdat és két hold kaszálót a Hányban. Egyedüli gyerek voltam, bár nyolcat szült az anyám. Szóval, hármunkra jutott az a föld. — Hogy bírtak vele? — Nehezen. Hiányzott az igásállat Két-két családnak került egy ökör az uradaloméból. Össze kellett fognunk, ha menni akartunk valamire. M-ék háza negyvenkilencben épült, a legöregebb ház a faluban. Még a volt hercegi tehenész, későbbi új gazda M. Antal építette. Fia a tsz-ben dolgozik, unokája pedig szerkezetlakatosnak tanult. — Jószág akad-e a ház körül? — kérdezem. — Két tehén, két üsző, két süldő... Sajnos, az anya- disznó megdöglött Harapás-- sál fertőzte meg a kanász kutyája... — El vagyunk eresztve az ilyen kanásszal — szólal meg N. Jenő traktoros, aki az istállóajtóban álldogál és végighallgatta a beszélgetésünket Vékony, barna arcú ember, kackiásra nyírt, őszülő bajusszal. — Ha az ember belegondol — folytatja —, hogy ez a vidék tele volt valamikor kanásszal, juhásszal, gulyással és az egyik jobban értett a jószághoz, mint a másik... — Mit lehet tenni — legyint M. András. — Arra bízod a jószágot, aki vállalja. Nem válogathatsz. A kanász tudja, hogy bármit megtehet, mert nehezen akad másik helyette. N. Jenő bólint — Igaz — mondja. — Az apám ugyancsak csodálkozna, ha efélét hallana. Amilyen rátarti volt a gulyástudományára! Száz ridegmarhát gondozott a Döridom- bon. Ahogy nőttem, segítettem neki. Ügy volt, hogy én is gulyás leszek. Nevet. — Aztán az öreg is felhagyott vele. Kapott nyolc holdat, újgazda lett belőle, később hanyőr. A rideggulya elszéledt, szétosztották a volt cselédeknek, mi is kaptunk belőle, mások is. örültünk, hogy megóvtuk a németektől ... — Hogyan mentették meg a gulyát? — Kihajtottuk a szabad Hanyba. Köd előttünk, köd utánunk, ahogy mondani szokták. Csak akkor mentünk vissza a karámhoz, amikor már csönd volt a vidéken. Őszintén szólva, le is taglóztunk néhány marhát, mert a környék tele volt szökött katonákkal, bujdosókkal, akik nem maradhattak étien. Aztán mi is éhesek voltunk, ez az igazság. Az udvaron nagy tüzeket gyújtottunk és jókora kondérokban főztük a gulyást. D él van. Á lovak szénát ropogtatnak, odakint napfény, szél. fűillat. Egy lány érkezik a kÿthoz, kallantyússal. A kackiás bajuszé traktoros fűszálat rágcsál és hunyorogva nézi a falut. • — Azért nem mindenki örült akkor a szabadságnak — .mondja és mosolyog. — Volt, aki húzódozott tőle, félt Amikor a Döridombon elkezdtük bontani a barom- szállást, hogy a cselédek építőanyaghoz jussanak, én mentem fel elsőnek a tetőre. Egy öregbéres odajött és rosszallóan csóválta a fejét »Te gyerek — szólalt. meg végül nem félsz az istentől?« Tomácos, verandái ház, tágas udvar. A konyhában ebédnél ül a gazda és a legidősebb fia. — Jó étvágyat az ebédhez ■— mondom egy kis röstell- kedéssel, hogy étkezés közMostanában csak úgy otthon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket a Borostyánt lebontották és egy, talán túl- ságofcan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országokat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájékozatlan újvilági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cuikát isznak rá, amitől még hangosabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarestben és nem a Bukarest étteremben Budapesten. Ha állna is a régi Borostyán, akkob sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a mindentudó kopasz levélhordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinusz úr, a boncnok, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentiméternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat sem így hívják ipa már. Ezen morfondírozott Gáspár, valahai lámpagyújtogató, a városháza nyugdíjas hivatalsegédje. Hozzá leheben zavarom őket De semmi baj. T.-ék nyílt szívű emberek, azt sem bánják, ha valaki »véletlenül« a fazekukba néz. És az az igazság, hogy érdemes abba belenézni A húsleves színarany. — Aki ilyen levest tud főzni — jegyzem meg —, azt lakodalmakba szokták hívni szakácsnőnek. — Ami igaz, az igaz — mondja idős T. Gyula leplezett büszkeséggel. — Ez az asszony tud főzni. Méltósággal néz a feleségére. — Hát hogyne tudnék — szól T. néni —, nem nagy dolog, ha van miből — És mbst van — mondom. — Jól néznék ki, ha nem volna. Ennyi emberrel... Képzelje, még mindig négy férfira főzök. Az emberemen kívül a három fiamra. Nem akarnak megnősülni, a büdösek, a szentnek sem. Pedig rámférne egy kis nyugalom. Különösen a lábam bánja a strapát Mert megállás nincs ennyi férfi mellett, elhiheti. Dehát, látja, egyik sem akar menyecskét hozni. A legidősebb fiú csendesen mosolyog, — Egy ilyen nagydarab, erős ember és nem akar megnősülni — korholja az anyja. — Persze — fordul felém —, azt nem mondhatom, hogy rossz gyerekek. Becsülettel dolgoznak. Gyula a vízgazdálkodási társulatnál, a középső fiú az erdészetnél, a legkisebb a vízügynél. Nem hoznak szégyent a fejünkre, ezt meg kell hagyni. Istenem, jó nékik itt együtt. Szépen beszélnek velünk, szeretik, ha együtt a család... Hát istenem... Amíg bírom, csinálom. — Van egy lányunk Ss — szólal meg az öregember. — ö a legkisebb, negyvenkettőben született. Somogyba ment férjhez. G yula bácsi »elöLszántó« béres volt az uradalomban, négy villás- szarvú ökröt hajtott. — Hét-nyolc mázsás ökrök voltak — mondja. — Ez aztán értett hozzájuk — szól az asszony. — Nem véletlenül volt elölszántó béres. — Nemcsak a szavamból, a mozdulataimból is értettek. — Hosszúdombon volt ari- deggulya — mondja az asz- szony. 1— Odaküldtek ki mintett igazítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még íűnek-fának órája, amit hozzá igazíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával megjelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szélén, nézett ki a nappali fényű estébe, s ekkor, ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik ilyenkor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillagokat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakákat. Az autók, a buszok és a vil- , lamosok, a lámpák meg a reklámok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a holdat kutatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a kiszolgált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi doboz sipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a vezető: — Két - méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni! dig ezt az embert, hogy válassza párba az ökröket. Meg őrá bízták a betanításukat Is. Nagy tisztesség volt... Erre már föláll az öregember. Alacsony, kemény kiállású, még mindig erős ember benyomását kelti. — Szól egy napon az tetéző: No, Gyula, ha a nevét is ki tudja szántani erre a tarlóra, azt mondom, le a kalappal. Nem olyan nagy dolog, intéző úr, mondom. És szépen kiszántottam a T-t, meg a Gy-t, a nevem kezdőbetűit. Nahát, Gyula, csóválta a fejét az intéző, sok helyen megfordultam már, de ilyen béressel, mint maga, még nem találkoztam. — Hogyan éltek akkoriban? j- Hát-arról jobb nem beszélni — mondja. — Hajnali háromkor kelt, ötkor már befogott — mondja az asszony. — És hány órát volt kint az ökrökkel? Az öregember mosolyog. — Ném-látástól nem-látásig. Ezt így mondták annak idején. Negyvenöt után nyolc hold szántót, két hold kaszálót kapott. — Hogyan gazdálkodott az egykori elölszántó béres — kérdezem? Hunyorít. — Jól. Két holdban uradalmi búza volt Learattuk, lett egy kis gabonánk. Szóval aratással kezdtük a gazdálkodást. Elégedetten nevet — Ez a gyerek — int a negyvenöt éves fia felé — akkor már igen köpte a markát, hogy kaszálni akar. No, mondom, hát kaszálj! A legnagyobb gond az volt, hogy két családnak jutott egy ökör. Az első évben így voltunk. Aztán 'eladtuk az ökröt, az árán meg vettünk két kisebbet. Igyekeztünk, megvolt bennünk a jóakarat, hogy vigyük valamire. Megmutattuk, hogy a volt cseléd is tud gazdálkodni. Mert, tudja, beszélték ám abban az időben, hogy hiába adnak nekünk földet, nem nekünk való az. Mert a cseléd világéletében parancsra dolgozott, mások mondták meg neki, mit, hogyan csináljon. De azt, hogy miért, meg se mondták neki. A jó gazdák beszélték annak idején... — Butának nézték az ember gyerekét — szól közbe az asszony. F olytatja az öregember: — Sose felejtem el, egyszer az országút mellett szántottam, már a saját földemen. Arra jön két gaadaforma zöldkalapos, fogaton. A lovaik fényesek voltak, rengett rajtuk a hús. Szól az egyik a másiknak: nézd, milyen szép ökrei vannak a büdös cselédnek. — Csak úgy sárgállottak az irigységtől. — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal és rendíthetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? —mo- solyodott el a villamosvezető és bólintott is, helyben ha- gyólag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, elindult az Átlós út felé, keresni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lámpák irányában már sötétedett, csillagok fénylettek a sötétben és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közeledett, aláállott, horgas botjával felnyúlt és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt télihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgy sem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legnagyobb uborkásüvegét, akkorát, ami holdtöltekor sem fog belülről szétrepedni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta a cédulát: hűvös, sötét helyen tartandó. A stelázsi legalsó polcára tette és lefeküdt aludni. Ismeritek a lámpa énekét? Vannak, akik még emlékeznek rá. Téli délutánokon, amikor az égbolt szürkesége lassan homályba borította a kbnyhát, s csak a tűzhelyajtó két izzó szeme árulkodott életről, a családanya meggyújtotta a lámpát. Sok gond, baj volt vele, munka és vesződség. Mindennap fel kellett tölteni petróleummal a fényes bádogból vagy kékszínű üvegből készült tartályt, ragyogó fényesre kellett tisztítani az üvegcilindert, le kellett csipkedni a kanóc széléről a megégett részt, hogy a lángnak sehol se legyen farkincája. Igen, figyelem és törődés kellett a petróleumlámpához, de amikor aztán sercent a gyufa és helyére került a cilinder, semmihez sem volt hasonlítható a békés, egyenletes sárga fény, ami lágy simogatás- sal ömlött szét a konyhában, betöltve minden zugot. És a petróleumlámpa énekelt. Ha a vacsora köré gyűlő család beszélgetése megmegszakadt egy pillanatra, hallani lehetett a dalt. Halk, kristálytiszta, másra nem emlékeztető, megnyugtató és íázító, vidám és szomorú, édes és keserű. Valahonnét a mesék világából jött ez az ének, a lámpa éneke és helyet keresett magának az akkori élet fájdalmas hullámokat vető, csak néha elnyugvó zűrzavarában, s aki ráfigyelt, társává lett annak. Mindenki azt hallotta ki a dalból, amire éppen szüksége volt. És énekelt a lámpa lakodalomban és halottvirrasztáskor, énekéit, amikor vajúdott áz Jevgenyij Vinokurov Nefelejcsek Elnyűtt rongyos katonaköpenyben, Lábbeli nélkül Én emlékszem a mezőn a hullára. Meghajolt az arca körül A véres nefelejcsek sokasága. A halott feküdt mozdulatlanul, Meredve, Hogyan tétovázik a távolban a kánya ... S vértelen karjára rejtve Egy név volt tetoválva: »NÄGYA« (Kréméi József fordítása) asszony és énekelt, amikor a ház gazdáját elvitték katonának: s milyen bizakodóan született újjá a dal akkor, amikor elhallgattak a fegyverek, a kis tartálykát végre újra feltöltöttek a régóta nélkülözött petróleummal és a lámpa fénye felváltotta a sztearinmácses néma fényét. Énekelt a lámpa, reménykedőbben, mint valaha. Emlékeztek rá? Egy emberöltő múlt el azóta. Hol láthatsz ma petróleumlámpát? Az izzólámpa is átadja helyét a fénycsőnek, s szétárad fejünk felett a pontosan megtervezett .színű, hőt nem hordozó ökonomikus fény és magától értetődőnek. véve, mint a levegőt, nem törődünk vele. Pedig a fénycső is énekei. Hangja valamivel halkabb, mint öreg nagynénjéé, a petróleumlámpáé volt, de emlékezik rá és énekel, majdnem ugyanolyan üveg- hangon; szerényen, nyugodtan és biztosan, mintha tudná: a mesék igazságának már előtte jár a tudás igazsága, annak fénye árad szét az emberek között biztosan, megszakítatlánul. De ha úgy érzed, hogy a mi konszolidált, steril, fezszerű világunkban is szükség van a mesék igazságára, ha úgy érzed, hogy az is eltép- hetetlenül hozzátartozik életedhez, hagyd abba a munkát — tedd le a kalapácsot, a sebészkést, a tollat és hallgasd egy-két pillanatig a lámpa énekét. Emberi dolgokról dalol halk, törékeny üveghangján. (Kemény) Takáts Gyula Hajnali groteszk Az év ingujjából éjjel opálos vizek folytak széjjel. s míg a rét álmosan füstölög, pillájára ülnek a ködök. Fenn a hajnalcsillag ül sután egy délceg jegenye gomblyukán, s hogy fölsercen a hajnal lángja, kigyúl a száraz kórók szára s hamujuk úgy szitál, akár a köd. Tűz-kányák úsznak a fák között s csőrükben víg reggeli dísznek, csupasz verébcsicsergést visznek.'.: Szapudi András Tavasz a szülőföldön Ze/ei Miklós HŰVÖS, SÖTÉT HELYEN Ladányi Mihály Este kivetem a csapdákat Este kivetem a csapdákat, azután gyertyafénynél történeteket olvasok a humanizmusról, hogy »az ember a legcsodálatosabb«, meg ilyesmi. Emlékszem, pár éve szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat órákon át, és nem kavarta gyomrom a csatornaszag. Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson.
