Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-30 / 75. szám

KISZ-díjas népművelő

■ hét elején első ízben ítélték oda a KISZ IX. kongresszusán alapított KISZ-díjat az ifjúság ,művelődéséért, neveléséért legtöbbet tevő, a művészetben és a sportban kiemelkedően munkálkodó fiataloknak. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség székhazában megrendezett ünnepségen a KISZ-dijat átadták többek között Horgos Klára népművelőnek, a Somogy megyei Művelődési Központ főelőadójának.

tejesetek a Kaposvízi Társulat történetéből

Kotrógép és kézi erő

— Mit gondolt gyerekkorában, mikor döntött a kérdésről: mi teszek, ha nagy leszek?

— Pontosan nem emlékszem a gyerniekálmokra, de mindig valami pedagógusfélének készültem. Amikor általános iskolás voltam, tanító néninek, amikor középiskolába kerültem, tanárnak... Végül is a gimnáziumban dőlt el, hogy népművelő leszek. Az út kacskaringósan indult Amikor KISZ-rendezvény volt, »ld- szeztem«, amikor vöröskeresztes, akikor egészségőrköd term. - Pécsen, a Janus Pannonius gimnáziumban ’ gyermekfelügyelői osztályban kezdtem. Nagyon szerettem a matematikát — így kerültem át a francia szakra.

— Ez egy kicsit úgy hangzik, mint egy Rejtő-regény.

— Valóban. Amikor kiderült hogy a kísérleti osztályban igen kevés irodalmat és matematikát tanulunk, rájöttem, hogy ez nem nekem való. Mivel nem volt más választásom, a francia tagozatra kértem át magam. A matematikáról, sajnos le kellett mondanom. Kárpótoltak a ma- svarórák, az énekkar, az irodalmi színpad. Harmadikos koromban azután népművelők közé kerültem, »-bedolgoztam« náluk, ez hozta meg a végső döntést. Szombathelyre jelentkeztem, föl is vettek.

— Akkoriban — úgy tudom — nehéz volt bejutni népművelés—magyar szakra.

— Bizony ma már nem mernék olyan nagy mellénnyel nekiindulni, de akkor valahogy nagyon kijött a lépés. A főiskolai évek alatt inkább a társaim, a felsőbb évfolyamosok,

■4Vf.végzelt népművelők életmódja, munkája halott rám. -nM4r hallgatóként kijártunk a falvakba. A tananyagból sok mindent fölöslegesnek tartottam, csak munka közben derült ki, hogy szükséges vojt.

— Végzett népművelőként hova került?

— Szigetvárra, a járási műivel ődési központba. Itt a »mély víz« fogadott. Nagy változás volt a kijárás helyett állandóan együtt élni a klubtagokkal. Nem volt válogatott, »elit« társaságunk, még REF- esek is akadtak, este hazakísértük őket, amikor kellett. Nem tudok róla, hogy azóta bármelyikük is börtönbe került volna.

•— 1971-ben jött Kaposvárra, azóta egyfolytában a megyei művelődési központban dolgozik. Van-e ennek a munkának valamiféle »arc poeticája«?

— Nem adminisztratív úton lettem klubos, ifj lósággal foglalkozó ember. A művelődési központban valahogy így alakult az évek során, elfogadták. hogy ezt a »területet« ápolgatom. Talán furcsán hangzik, talán nehezen érthető, egyetlen alapelvet követek: »nem adni és nem nekik«. Azért fogalmazok így, mert a . legtöbben azt kérdezik, ha a munkámról érdeklődnek: mit tudok adni a fiataloknak? Rossz a kérdés, mert azt az érzetet kelti, mintha egy kívülálló mindenféle eszmei és anyagi dolog átnyújtásával irányítaná az alacsonyabb rendű ifjúságot. Nem lehet nekik így adni, mert nem fogadják el. Jogunk sincs adni, mert nem vagyunk többek, nincs nagyobb eszmei »vagyonunk«, nem vagyunk jobbak...

— Mivel »dicsekszik« szívesen, ha munkájáról kérdezik?

— Tudom, hogy a szerénység ma »divat«, sokszor álszerénységgé válik, mégis megkockáztatnék egy közhelyet; eredményeimet — közöttük ezt a nagy kitüntetést — nemcsak magamnak köszönhetem, hanem annak is, hogy rengetegen segítettek. Sok százan, talán ezren. • Erre vagyok a legbüszkébb. • - «r-*'*>>,*;-» i

— Honnan e nagy szám?

■ —Könnyű volt kiszámítanom. Minden. klubtag, KISZ- es, munkatárs, akivel együtt dolgozom. Hamar rájöttünk, hogy a klubtanács, a vezetők nélkül is létezik a klubmozgalom, ennek megfelelően tevékenykedünk. A mi üléseinken nincsenek szorosan vett napirendi pontok, és ezek a hivatalos programok inkább hasonlítanak egy baráti kor vitájához, sokszor késhegyig menő » veszekedéséhez*, mint egy felelős testület sokszor tú; száraz, lélektelen, hivatalosko- dó értekezletéhez. Nem akarok nagyképűsködni, tanácsokat osztogatni, de bizony néha máshtt i? jó lenne a kötetlenségünk.

— Ügy gondolom, ez a kötetlenség önmagában még /ceres lenne ahhoz, hogy olyan jó eredményeket könyvelhessenek el, mint a legutóbbi klubvezetői tanácskozáson.

— önmagában valóban kevés, nem is elsődleges, csupán a munkánk tartalmához legmegfelelőbb forma a »ba- rátkozás«. Kedvelem a hasonlatokat, mondok egy példát: ha versmondókkal foglalkozom, mindig azt mondom nekik, a közönséget nem lehet kényszeríteni, hogy odafigyeljen, megnyerni kell tudni. Ugyanígy dolgozom én is. A hét év alatt mindig azt mondogattam magamnak: nem lehet kívülállóként klubot vezetni, művelődésre nevelni a fiatalokat, nincs csak rájuk szabott, különleges módszer. Nem akarom elmosni a korosztályok közötti- különbségeket, csupán arra célzok, hogy az együtt élő generációk között nem kell külön világot teremteni, falakat építeni, bezárkózni. Nem lehet elmesélni, előadni, oktatni, hogy mi a jó, csak együtt élni, gondolkodtatni, egymásra hatni. A népművelők »átadóként« nyilvántartott emberek; ha valóban csak adni akarnának, megállnának egy ponton, változatlanok lennének és elsüllyednének, mert eljárna felettük az idő. Talán tevékenyebbek vagyunk, talán hamarabb fölfogjuk az újat, mint a nagy többség, de ugyanúgy alakulunk, tanulunk mi is. Mert itt élünk, most élüíik. mint mindenki.

Hosszú statisztikai felsorolást lehetne itt közölni mindarról, amit-a somogyi kiub- rpozgalom magáénak mondhat, és amiben Horgos Klára tevékenysége is ott van. A sole kiváló címet elért közösségről, a klubvezető-képzésről, arról, hogy nemrég ugrásszerűen szaporodtak a klubok, megyei klubellátó szolgálat alakult... Mindez ott van a kitüntetés indoklásául megfogalmazottakban: »...étiek óta magas színvonalon végzett munkájáért...«

L. P.

A Kapos völgye a múlt század elején áttekinthetetlen mocsárvilág volt. A folyómedrét malomgátak torlaszolták el, duzzasztó hatásuk miatt több mint 15 ezer hektár terület került rendszeresen víz alá. Az érdekeltek 1807-tői szorgalmazták a vízfolyás rendezését, majd 1820-ban Mik- lósváron létrejött a Kaposvi- zét Levezető Társulat, amelynek illetékessége a Kapos Si- montornya—Kaposvár, valamint a Sió Ozora—Simontor- nya közti szakaszára terjedt ki. A Kapos Somogy megyei szakaszát — Beszédes József, Hermann János, Obersteiner Antal tervei szerint — 1829- 1835 között szabályozták. A munkát végrehajtó társulat 1835-ben, majd 1886-ban átalakult, utolsó alapszabályát pedig éppen 75 éve, 1903 márciusában hagyatta jóvá. Időközben a Sió-szabályozás más társulathoz került át, az újjászervezett Kaposvízi Társulat feladata kizárólag a Kapos- csatorna, valamint . mellékvizeinek felügyelete, a környező területek árvízvédelme lett.

Az 1903-ban átalakult társulat történetéről több értékes dokumentumot találunk a

Budapesten létesült Országos Vízügyi Levéltárban. Az egyesülés tagjai a folyó mentén éló nagy- és kisbirtokosok, valamint a községek voltak. Birtokaik arányában évente rendszeresen fizetett járulékokkal biztosították a működéshez szükséges I tökét. Nagyobb építkezésekhez rendszerint állami segítséget kaptak. A közösség az évi közgyűléseken hozhatott döntést, a résztvevőik birtokaik arányában kaptak szavazati jogot. A nagybirtokosok érdeke érvényesült akkor is, ha államsegély felhasználásáról döntöttek, mivel ők voltak többségben. 1925-ben például 274 érvényes szavazat közül 226 volt a birtokosok tulajdonában, ebből Eszterházy Pál herceg 137-tel rendelkezett, míg Kaposvár és a társulat kötelékébe tartozó községek mindössze 58 szavazatot kaptak. ,

A 19. század első felében végrehajtott szabályozáskor a kiásott csatorna mentén nem épültek töltések, és a lassan eliszaposodó meder szűknek bizony üt az árvíz levezetésére. A levéltárban őrzött iratokban több adatot találunk arról, milyen küzdelmet folytatott a társulat az 1910—1920- as években a part rongálódása, megcsúszása, a helyi elöntések ellen. 1925-ben a helyzet tarthatatlansága miatt Kaposvár a város határában levő folyómedret saját kezelésébe vette. 1929-től — kotrógéppel és kézi erővel — megkezdődött a meder bővítése. A munkához az állam adott segítséget. 1935-től egyes kritikus szakaszokon töltéseket is építették, de ezek nem állták ki az árvizek rombolását.

1940-ben a kemény tél és a gyors olvadás miatt országszerte árvíz volt, a Kapos mellett is. Az egész ártér víz alá került. Kaposváron, Dombóváron és néhány községben a víz az épületekben is 'kárt tett. Az árvíz után ismét megindult a töltések építése, és csak a második világháború szakította félbe a munkát.

A társulat élén az alapszabályok értelmében az elnök és az alelnöik állt. Az ő feladatuk volt a közgyűlés összehívása, a társulat jogi képviselete. A műszaki teendőket az igazgató-mérnök, az ügyvitelt a titkár irányította. A pénztár ellenőrzését, a tervek felülvizsgálatát, a munkák végrehajtását a 10 tagú választmány intézte, ez negyedévenként ülésezett. A vízfolyásokra és gátakra 3 csatornafelvigyázó és 24 csatornaőr ügy pit Az alkalmazottak a társulattól rendszeres fizetést, természetbeni járandóságokat és a szolgálati idő letelte után nyugdíjat kaptak, amelynek összegét a közgyűlés állapította meg.

A KapOSVÍzi Társulat —

az ország többi vízszabályozó társulatához hasonlóan — 1948-ig működött. A háború után állami támogatással megszervezték a megrongálódott védművek újjáépítését, de a földosztás és a birtokviszonyok megváltozása után a nagybirtokra épült társulat már nem tudta hosszú távon ellátni feladatát, és átadta helyét a vízügyi igazgatás korszerűbb szervezetének. A Kaposvízi Társulat 128 éves fennállása idején sokat tett a vidék átalakítása, kultúrtájjá változtatása érdekében. Iratainak, dokumentumainak tanulmá- nvozása, feldolgozása a megye történetének teljesebb megismerését segíti elő.

Dóka Klára

Számítógép a gimnáziumban

A miskolci Földes Ferenc Gimnázium saját számítógéppel rendelkezik. A középiskolások matematikaoktatásához hasznosítják az »okos gépet«. Az ott érettségizett fiatalok — a számítógépes gyakorlat eredményeképpen — számítógépoperátori oklevelet is kapnak.

Pintér litván

Gyilkosság — a „szeretet jegyében*'

Előzőleg ügyvédje segítségével magnetofonra mondott mindent. Susan Atkins is teljes vallomást tett. Ezt azonban az esküdtszék előtt csak akkor lett volna hajlandó megismételni, \ ha egyezséget kötnek vele. Az ügyész azonban nem hagyhatott mégsem < ;y legalább hétszeres gyilkost futni, csak azért, mert iajlandó koronatanúként fellépni. És szerencséjére rendelkezésre állt Linda Kasabian, aki közvetlenül nem vérezte be a kezét.

Elkészült a Manson ellem

vádirat December 11-én olvasták fel előtte. Az ülést William Keone bíró vezette. Közölte, hogy a vádlottnak december 22-ig van ideje eldönteni, hogy bűnösnek vagy ártatlannak vallja magát Az ülés után Manson védője nagy hangon nyilatkozott a sajtónak;

— Semmiféle értelmes bizonyíték nincs Manson és a többi vádlott ellen. Az ügyészségnek két ujjlenyomaton kívül semmije nincs ...

Még aznap két oldalról is

segítséget kapott az ügyészség. Egy televíziós forgatócsoport, amely Susan Atkins időközben kinyomtatott vallomását követve megpróbálta rekonstruálni a Polanski-villá- bait elkövetett gyilkosságokat, megtalálta azokat a ruhadarabokat, melyeket a gyilkosok viseltek. Amint a tettesek annak idején, a vállalkozó szellemű televíziósok is a Polanski-vil- lából a Benedict-szakadék mentén vezető úton hajtottak el gépkocsijukkal. Közben ruhát váltottak. Hat perc húsz másodperc után voltak készen vele. A legközelebbi helyen, ahol meg lehetett állni, kiszálltak a kocsiból. A parkolóhely egy sziklafal és egy mély árok között helyezkedett el. Az egyik riporter lenézett, s a bokrok között, mintegy 15 méternyi mélységben egy pár sötét tárgyat látott. Nem voltak restek, leereszkedtek értük. Azok a ruhák voltak, melyeket a banda tagjai a gyilkosságok idején viseltek.

Azonnal értesítették a Los Angeles-i rendőrséget, amelyet ez az epizód is elég kellemetlenül érintett. A ruhákat könnyen megtalálhatták volna. S lám kiderült, hogy csak az nem talál, aki nem is keres ...

A következő nap újabb felsülést okozott : Bemhard

Weiss, miután ki tudja már hányadszor, olvasta az újságban, hogy a Tate-villában egy 22-es kaliberű revolverrel gyilkoltak, elhatározta, mégiscsak újra felhívja a rendőrséget. Végeredményben a fia 14 nappal a tett után éppen ilyen fegyvert talált, s a rendőrség azóta nem jelentkezett.

Weiss — éppen nem volt túlhalmozva munkával — csaknem egész nap telefonálgatott, de nem akadt illetékes rendőrtisztviselőre. Mindegyikük új és új telefonszámokat, osztályokat adott meg, s bár valaki megígérte, hogy újra fölkeresi őket, nem történt semmi.

Este Weiss papa alaposabban nekilátott az újságolvasásnak. A' lapok éppen a megtat- lált ruhadarabokat tárgyalták, nem fukarkodva a Los Angeles-i rendőrség bírálatával. Dühbe gurult, s elhatározta, hogy jó amerikai állampolgárként maga figyelmezteti az ígéretét be nem tartott rendőrtisztviselőt kötelességére.

Most egy másik detektív vette föl a hallgatót, az előző már hazament. Ennek, ki tudja már hányadszor, Bernhard Weiss ismét elmondta a mondóké j át.

— Nem hiszem, hogy valahol is meglenne még ez a fegyver — hangzott a válasz. — Olyan sokáig nem őrizzük a talált fegyvereket. Egy bizonyos idő után a tengerbe dobjuk őket.

Weiss méltatlankodni kezdett;

— Nem hinném, hogy éppen a Tate-ügy legfontosabb tárgyi bizonyítékát dobnák a tengerbe.

— Ide figyeljen, uram! — oktatták ki. — Mi nem tudunk mindig vizsgálatot indítani, ha nekünk egy polgár egy talált fegyverről mesél. Minden évben ezrével találják a fegyvereket ...

(Folytatjuk}

Levelek Feres Pétertől

Alacsony, szikár, keménykötésű ember. Elmúlt már hetven éves, de mozdulataiból még mindig erő, lendület sugárzik.

A felszabadulás után részt vett a földosztó bizottság munkájában, s mága is földműveléssel foglalkozott. Ma Mező- csokonyán él Horváth Imre bácsi. Most már csak a ház körül dolgozgat, így több ideje marad az irodalomra, régi könyvek gyűjtésére.

Ismeri Adyt, Kosztolányit, az orosz klasszikusokat, s a magamfajta diák csak csodálkozik. Négy elemit végzett parasztember, de tudásvágya, akaratereje mégis kiemelte társai közül. Feltehetően az olvasmányai hatására bizonyos szellemi tartózkodás fejlődött ki benne. Csak ott és azoknak beszélt, akikről látta, hogy hisznek benne. Hitét nem tudta, de nem is akarta rákényszeríteni senkire. Idegenek előtt sokáig elzárkózott, csak hétköznapi dolgokról beszélt, mert kényelmetlen volt a visszavágás: ez is paraszt, miért tudna többet; de lelki testvérei előtt mindig hamar megnyílt.

Az első világháború után egy fogságból hazatérő rajztanárral barátkozott. Tőle ismerte meg a szocialista eszméket, s ez az új barátság átformálta alakuló világnézetét.

1928-ban 'a Ligetben ismerkedett meg Veres Péterrel, aki a kubikosok küldöttségét vezette. Az írónak feltüat a

más tájról érkezett paraszt- ember. Beszélgetni kezdtek, s már az első pillanatokban kiderült azonos gondolkodásuk. Veres Péter figyelmeztette

Imre bácsit — aki akkor katona volt —, hogy a honvédségnél nem lehet nyíltan beszélni a szocialista eszmékről, ezért kitartásra intette: »Az idő mindent meghoz, az eszme ki fog forrni.-«

Ezután sokáig nem találkoztak, csak levelek útján cserélték ki gondolataikat. A leveleket — elővigyázatosságból — egy pesti vasmunkás címére küldte Veres Péter.

1931-ben látták újra egymást Lillafüreden a népi írók találkozóján. Erről a konferenciáról — néhány évvel később — a Kortárs című folyóiratban számolt be az író. A második világháború után Veress Péter a Számadás és m ‘ Pályamunkások című műveit- dedikálva küldte Imre bácsinak, akinek a fárasztó földmunka mellett még irodalomkutatásra is futotta erejéből. A XVIII—XIX. században élő írókról készített tanulmányt. Kézzel írt munka volt, amelyet Erdei Ferencnek küldött el az Akadémiára. A főtitkár így köszönte meg Imre bácsi munkáját: »Rendkívül elismerésre méltó, hogy négy elemi iskolai osztály elvégzése után olyan magas fokú önművelés-;

re tett szert, hogy irodalom- történeti dolgokkal is foglalkozik.« Munkája elismeréséül természettudományi lexikonnal jutalmazták.

Két titkos vágya van Imre bácsinak. Szeretne közel kerülni a fiatalokhoz, a KISZ- esekhez. Szívesen tartana irodalmi előadásokat, de fél, mert nem tudja, hogyan fogadnák a mai művelt fiatalok a négy elemit végzett parasztember előadását.

A másik régebbi időkre nyúlik vissza. Veres Péter halála után az író fia kereste föl Imre bácsit. Kérte, hogy másoltassa le, és küldje el a birtokában levő Veres Péter-leve- leket, mert gyűjtik a majdani kiadásra.

Imre bácsi az eredeti leveleket adta postára, mert tudta, hogy ezzel is segíti az íróval kapcsolatos kutatást. Egy levél azonban nála maradt emlékül. Minden vágya, hogy a neki küldött levelek, Veres Péter többi levelével együtt, összegyűjtve megjelenjenek. Imre bácsi Veres Péter kezdősoraival búcsúzott tőlem.

»Köszönöm a köszönnivalő- kat, vísszakívánom a vissza- kívánnivalókat.«

Inczc Andrea