Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-30 / 75. szám

KISZ-díjas népművelő ■ hét elején első ízben ítélték oda a KISZ IX. kong­resszusán alapított KISZ-díjat az ifjúság ,művelődéséért, neveléséért legtöbbet tevő, a művészetben és a sportban kiemelkedően munkálkodó fiataloknak. A Magyar Kommu­nista Ifjúsági Szövetség székhazában megrendezett ünnep­ségen a KISZ-dijat átadták többek között Horgos Klára népművelőnek, a Somogy megyei Művelődési Központ fő­előadójának. tejesetek a Kaposvízi Társulat történetéből Kotrógép és kézi erő — Mit gondolt gyerekkorá­ban, mikor döntött a kérdés­ről: mi teszek, ha nagy le­szek? — Pontosan nem emlékszem a gyerniekálmokra, de mindig valami pedagógusfélének ké­szültem. Amikor általános is­kolás voltam, tanító néninek, amikor középiskolába kerül­tem, tanárnak... Végül is a gimnáziumban dőlt el, hogy népművelő leszek. Az út kacs­karingósan indult Amikor KISZ-rendezvény volt, »ld- szeztem«, amikor vöröskeresz­tes, akikor egészségőrköd term. - Pécsen, a Janus Pannonius gimnáziumban ’ gyermekfel­ügyelői osztályban kezdtem. Nagyon szerettem a matema­tikát — így kerültem át a francia szakra. — Ez egy kicsit úgy hang­zik, mint egy Rejtő-regény. — Valóban. Amikor kide­rült hogy a kísérleti osztály­ban igen kevés irodalmat és matematikát tanulunk, rájöt­tem, hogy ez nem nekem va­ló. Mivel nem volt más vá­lasztásom, a francia tagozat­ra kértem át magam. A mate­matikáról, sajnos le kellett mondanom. Kárpótoltak a ma- svarórák, az énekkar, az iro­dalmi színpad. Harmadikos koromban azután népművelők közé kerültem, »-bedolgoztam« náluk, ez hozta meg a végső döntést. Szombathelyre jelent­keztem, föl is vettek. — Akkoriban — úgy tudom — nehéz volt bejutni népmű­velés—magyar szakra. — Bizony ma már nem mer­nék olyan nagy mellénnyel ne­kiindulni, de akkor valahogy nagyon kijött a lépés. A főis­kolai évek alatt inkább a tár­saim, a felsőbb évfolyamosok, ■4Vf.végzelt népművelők élet­módja, munkája halott rám. -nM4r hallgatóként kijártunk a falvakba. A tananyagból sok mindent fölöslegesnek tartot­tam, csak munka közben de­rült ki, hogy szükséges vojt. — Végzett népművelőként hova került? — Szigetvárra, a járási mű­ivel ődési központba. Itt a »mély víz« fogadott. Nagy vál­tozás volt a kijárás helyett ál­landóan együtt élni a klubta­gokkal. Nem volt válogatott, »elit« társaságunk, még REF- esek is akadtak, este hazakí­sértük őket, amikor kellett. Nem tudok róla, hogy azóta bármelyikük is börtönbe ke­rült volna. •— 1971-ben jött Kaposvár­ra, azóta egyfolytában a me­gyei művelődési központban dolgozik. Van-e ennek a mun­kának valamiféle »arc poeti­cája«? — Nem adminisztratív úton lettem klubos, ifj lósággal fog­lalkozó ember. A művelődési központban valahogy így ala­kult az évek során, elfogad­ták. hogy ezt a »területet« ápolgatom. Talán furcsán hangzik, talán nehezen érthe­tő, egyetlen alapelvet köve­tek: »nem adni és nem ne­kik«. Azért fogalmazok így, mert a . legtöbben azt kérdezik, ha a munkámról érdeklődnek: mit tudok adni a fiataloknak? Rossz a kérdés, mert azt az érzetet kelti, mintha egy kí­vülálló mindenféle eszmei és anyagi dolog átnyújtásával irányítaná az alacsonyabb ren­dű ifjúságot. Nem lehet nekik így adni, mert nem fogadják el. Jogunk sincs adni, mert nem vagyunk többek, nincs nagyobb eszmei »vagyonunk«, nem vagyunk jobbak... — Mivel »dicsekszik« szíve­sen, ha munkájáról kérdezik? — Tudom, hogy a szerény­ség ma »divat«, sokszor álsze­rénységgé válik, mégis meg­kockáztatnék egy közhelyet; eredményeimet — közöttük ezt a nagy kitüntetést — nemcsak magamnak köszönhetem, ha­nem annak is, hogy rengetegen segítettek. Sok százan, talán ezren. • Erre vagyok a legbüsz­kébb. • - «r-*'*>>,*;-» i — Honnan e nagy szám? ■ —Könnyű volt kiszámíta­nom. Minden. klubtag, KISZ- es, munkatárs, akivel együtt dolgozom. Hamar rájöttünk, hogy a klubtanács, a vezetők nélkül is létezik a klubmozga­lom, ennek megfelelően tevé­kenykedünk. A mi üléseinken nincsenek szorosan vett napi­rendi pontok, és ezek a hiva­talos programok inkább ha­sonlítanak egy baráti kor vi­tájához, sokszor késhegyig menő » veszekedéséhez*, mint egy felelős testület sokszor tú; száraz, lélektelen, hivatalosko- dó értekezletéhez. Nem aka­rok nagyképűsködni, tanácso­kat osztogatni, de bizony néha máshtt i? jó lenne a kötetlen­ségünk. — Ügy gondolom, ez a kö­tetlenség önmagában még /ce­res lenne ahhoz, hogy olyan jó eredményeket könyvelhes­senek el, mint a legutóbbi klubvezetői tanácskozáson. — önmagában valóban ke­vés, nem is elsődleges, csu­pán a munkánk tartalmához legmegfelelőbb forma a »ba- rátkozás«. Kedvelem a hason­latokat, mondok egy példát: ha versmondókkal foglalko­zom, mindig azt mondom ne­kik, a közönséget nem lehet kényszeríteni, hogy odafigyel­jen, megnyerni kell tudni. Ugyanígy dolgozom én is. A hét év alatt mindig azt mon­dogattam magamnak: nem le­het kívülállóként klubot ve­zetni, művelődésre nevelni a fiatalokat, nincs csak rájuk szabott, különleges módszer. Nem akarom elmosni a kor­osztályok közötti- különbsége­ket, csupán arra célzok, hogy az együtt élő generációk kö­zött nem kell külön világot teremteni, falakat építeni, be­zárkózni. Nem lehet elmesél­ni, előadni, oktatni, hogy mi a jó, csak együtt élni, gondol­kodtatni, egymásra hatni. A népművelők »átadóként« nyil­vántartott emberek; ha való­ban csak adni akarnának, megállnának egy ponton, vál­tozatlanok lennének és el­süllyednének, mert eljárna fe­lettük az idő. Talán tevéke­nyebbek vagyunk, talán hama­rabb fölfogjuk az újat, mint a nagy többség, de ugyanúgy alakulunk, tanulunk mi is. Mert itt élünk, most élüíik. mint mindenki. Hosszú statisztikai felsoro­lást lehetne itt közölni mind­arról, amit-a somogyi kiub- rpozgalom magáénak mondhat, és amiben Horgos Klára te­vékenysége is ott van. A sole kiváló címet elért közösség­ről, a klubvezető-képzésről, ar­ról, hogy nemrég ugrássze­rűen szaporodtak a klubok, megyei klubellátó szolgálat alakult... Mindez ott van a kitüntetés indoklásául megfo­galmazottakban: »...étiek óta magas színvonalon végzett munkájáért...« L. P. A Kapos völgye a múlt század elején áttekinthetetlen mocsárvilág volt. A folyómed­rét malomgátak torlaszolták el, duzzasztó hatásuk miatt több mint 15 ezer hektár terü­let került rendszeresen víz alá. Az érdekeltek 1807-tői szorgalmazták a vízfolyás ren­dezését, majd 1820-ban Mik- lósváron létrejött a Kaposvi- zét Levezető Társulat, amely­nek illetékessége a Kapos Si- montornya—Kaposvár, vala­mint a Sió Ozora—Simontor- nya közti szakaszára terjedt ki. A Kapos Somogy megyei szakaszát — Beszédes József, Hermann János, Obersteiner Antal tervei szerint — 1829- 1835 között szabályozták. A munkát végrehajtó társulat 1835-ben, majd 1886-ban át­alakult, utolsó alapszabályát pedig éppen 75 éve, 1903 már­ciusában hagyatta jóvá. Idő­közben a Sió-szabályozás más társulathoz került át, az újjá­szervezett Kaposvízi Társulat feladata kizárólag a Kapos- csatorna, valamint . mellékvi­zeinek felügyelete, a környező területek árvízvédelme lett. Az 1903-ban átalakult tár­sulat történetéről több érté­kes dokumentumot találunk a Budapesten létesült Országos Vízügyi Levéltárban. Az egye­sülés tagjai a folyó mentén éló nagy- és kisbirtokosok, va­lamint a községek voltak. Bir­tokaik arányában évente rend­szeresen fizetett járulékokkal biztosították a működéshez szükséges I tökét. Nagyobb épít­kezésekhez rendszerint állami segítséget kaptak. A közösség az évi közgyűléseken hozha­tott döntést, a résztvevőik bir­tokaik arányában kaptak sza­vazati jogot. A nagybirtokosok érdeke érvényesült akkor is, ha államsegély felhasználásá­ról döntöttek, mivel ők vol­tak többségben. 1925-ben pél­dául 274 érvényes szavazat kö­zül 226 volt a birtokosok tu­lajdonában, ebből Eszterházy Pál herceg 137-tel rendelke­zett, míg Kaposvár és a társu­lat kötelékébe tartozó közsé­gek mindössze 58 szavazatot kaptak. , A 19. század első felében végrehajtott szabályozáskor a kiásott csatorna mentén nem épültek töltések, és a lassan eliszaposodó meder szűknek bizony üt az árvíz levezetésé­re. A levéltárban őrzött ira­tokban több adatot találunk arról, milyen küzdelmet foly­tatott a társulat az 1910—1920- as években a part rongálódá­sa, megcsúszása, a helyi elön­tések ellen. 1925-ben a hely­zet tarthatatlansága miatt Ka­posvár a város határában le­vő folyómedret saját kezelésé­be vette. 1929-től — kotrógép­pel és kézi erővel — megkez­dődött a meder bővítése. A munkához az állam adott se­gítséget. 1935-től egyes kriti­kus szakaszokon töltéseket is építették, de ezek nem állták ki az árvizek rombolását. 1940-ben a kemény tél és a gyors olvadás miatt ország­szerte árvíz volt, a Kapos mel­lett is. Az egész ártér víz alá került. Kaposváron, Dombó­váron és néhány községben a víz az épületekben is 'kárt tett. Az árvíz után ismét megindult a töltések építése, és csak a második világháború szakítot­ta félbe a munkát. A társulat élén az alapsza­bályok értelmében az elnök és az alelnöik állt. Az ő felada­tuk volt a közgyűlés összehí­vása, a társulat jogi képvise­lete. A műszaki teendőket az igazgató-mérnök, az ügyvitelt a titkár irányította. A pénztár ellenőrzését, a tervek felül­vizsgálatát, a munkák végre­hajtását a 10 tagú választ­mány intézte, ez negyedéven­ként ülésezett. A vízfolyások­ra és gátakra 3 csatornafelvi­gyázó és 24 csatornaőr ügy pit Az alkalmazottak a társulattól rendszeres fizetést, természet­beni járandóságokat és a szol­gálati idő letelte után nyugdí­jat kaptak, amelynek összegét a közgyűlés állapította meg. A KapOSVÍzi Társulat — az ország többi vízszabályozó társulatához hasonlóan — 1948-ig működött. A háború után állami támogatással meg­szervezték a megrongálódott védművek újjáépítését, de a földosztás és a birtokviszonyok megváltozása után a nagybir­tokra épült társulat már nem tudta hosszú távon ellátni fel­adatát, és átadta helyét a víz­ügyi igazgatás korszerűbb szervezetének. A Kaposvízi Társulat 128 éves fennállása idején sokat tett a vidék át­alakítása, kultúrtájjá változ­tatása érdekében. Iratainak, dokumentumainak tanulmá- nvozása, feldolgozása a megye történetének teljesebb megis­merését segíti elő. Dóka Klára Számítógép a gimnáziumban A miskolci Földes Ferenc Gimnázium saját számítógéppel rendelkezik. A középiskolások matematikaoktatásához hasz­nosítják az »okos gépet«. Az ott érettségizett fiatalok — a számítógépes gyakorlat eredményeképpen — számítógép­operátori oklevelet is kapnak. Pintér litván Gyilkosság — a „szeretet jegyében*' Előzőleg ügyvédje se­gítségével magnetofonra mon­dott mindent. Susan Atkins is teljes vallomást tett. Ezt azon­ban az esküdtszék előtt csak akkor lett volna hajlandó megismételni, \ ha egyezséget kötnek vele. Az ügyész azon­ban nem hagyhatott mégsem < ;y legalább hétszeres gyil­kost futni, csak azért, mert iajlandó koronatanúként fel­lépni. És szerencséjére rendel­kezésre állt Linda Kasabian, aki közvetlenül nem vérezte be a kezét. Elkészült a Manson ellem vádirat December 11-én ol­vasták fel előtte. Az ülést William Keone bíró vezette. Közölte, hogy a vádlottnak december 22-ig van ideje el­dönteni, hogy bűnösnek vagy ártatlannak vallja magát Az ülés után Manson védője nagy hangon nyilatkozott a sajtó­nak; — Semmiféle értelmes bi­zonyíték nincs Manson és a többi vádlott ellen. Az ügyész­ségnek két ujjlenyomaton kí­vül semmije nincs ... Még aznap két oldalról is segítséget kapott az ügyész­ség. Egy televíziós forgatócso­port, amely Susan Atkins idő­közben kinyomtatott vallomá­sát követve megpróbálta re­konstruálni a Polanski-villá- bait elkövetett gyilkosságokat, megtalálta azokat a ruhadara­bokat, melyeket a gyilkosok vi­seltek. Amint a tettesek annak idején, a vállalkozó szellemű televíziósok is a Polanski-vil- lából a Benedict-szakadék mentén vezető úton hajtottak el gépkocsijukkal. Közben ru­hát váltottak. Hat perc húsz másodperc után voltak készen vele. A legközelebbi helyen, ahol meg lehetett állni, ki­szálltak a kocsiból. A parkoló­hely egy sziklafal és egy mély árok között helyezkedett el. Az egyik riporter lenézett, s a bokrok között, mintegy 15 mé­ternyi mélységben egy pár sö­tét tárgyat látott. Nem voltak restek, leereszkedtek értük. Azok a ruhák voltak, melye­ket a banda tagjai a gyilkos­ságok idején viseltek. Azonnal értesítették a Los Angeles-i rendőrséget, ame­lyet ez az epizód is elég kel­lemetlenül érintett. A ruhákat könnyen megtalálhatták vol­na. S lám kiderült, hogy csak az nem talál, aki nem is ke­res ... A következő nap újabb fel­sülést okozott : Bemhard Weiss, miután ki tudja már hányadszor, olvasta az újság­ban, hogy a Tate-villában egy 22-es kaliberű revolverrel gyilkoltak, elhatározta, még­iscsak újra felhívja a rendőr­séget. Végeredményben a fia 14 nappal a tett után éppen ilyen fegyvert talált, s a rend­őrség azóta nem jelentkezett. Weiss — éppen nem volt túl­halmozva munkával — csak­nem egész nap telefonálgatott, de nem akadt illetékes rend­őrtisztviselőre. Mindegyikük új és új telefonszámokat, osz­tályokat adott meg, s bár va­laki megígérte, hogy újra föl­keresi őket, nem történt sem­mi. Este Weiss papa alaposab­ban nekilátott az újságolvasás­nak. A' lapok éppen a megtat- lált ruhadarabokat tárgyalták, nem fukarkodva a Los Ange­les-i rendőrség bírálatával. Dühbe gurult, s elhatározta, hogy jó amerikai állampolgár­ként maga figyelmezteti az ígéretét be nem tartott rend­őrtisztviselőt kötelességére. Most egy másik detektív vette föl a hallgatót, az előző már hazament. Ennek, ki tud­ja már hányadszor, Bernhard Weiss ismét elmondta a mon­dóké j át. — Nem hiszem, hogy vala­hol is meglenne még ez a fegyver — hangzott a válasz. — Olyan sokáig nem őrizzük a talált fegyvereket. Egy bizo­nyos idő után a tengerbe dob­juk őket. Weiss méltatlankodni kez­dett; — Nem hinném, hogy ép­pen a Tate-ügy legfontosabb tárgyi bizonyítékát dobnák a tengerbe. — Ide figyeljen, uram! — oktatták ki. — Mi nem tudunk mindig vizsgálatot indítani, ha nekünk egy polgár egy talált fegyverről mesél. Minden év­ben ezrével találják a fegyve­reket ... (Folytatjuk} Levelek Feres Pétertől Alacsony, szikár, kemény­kötésű ember. Elmúlt már het­ven éves, de mozdulataiból még mindig erő, lendület su­gárzik. A felszabadulás után részt vett a földosztó bizottság mun­kájában, s mága is földmű­veléssel foglalkozott. Ma Mező- csokonyán él Horváth Imre bácsi. Most már csak a ház körül dolgozgat, így több ide­je marad az irodalomra, régi könyvek gyűjtésére. Ismeri Adyt, Kosztolányit, az orosz klasszikusokat, s a magamfajta diák csak csodál­kozik. Négy elemit végzett parasztember, de tudásvágya, akaratereje mégis kiemelte társai közül. Feltehetően az olvasmányai hatására bizo­nyos szellemi tartózkodás fej­lődött ki benne. Csak ott és azoknak beszélt, akikről látta, hogy hisznek benne. Hitét nem tudta, de nem is akarta rá­kényszeríteni senkire. Idege­nek előtt sokáig elzárkózott, csak hétköznapi dolgokról be­szélt, mert kényelmetlen volt a visszavágás: ez is paraszt, miért tudna többet; de lelki testvérei előtt mindig hamar megnyílt. Az első világháború után egy fogságból hazatérő rajz­tanárral barátkozott. Tőle is­merte meg a szocialista esz­méket, s ez az új barátság átformálta alakuló világnéze­tét. 1928-ban 'a Ligetben ismer­kedett meg Veres Péterrel, aki a kubikosok küldöttségét vezette. Az írónak feltüat a más tájról érkezett paraszt- ember. Beszélgetni kezdtek, s már az első pillanatokban ki­derült azonos gondolkodásuk. Veres Péter figyelmeztette Imre bácsit — aki akkor ka­tona volt —, hogy a honvéd­ségnél nem lehet nyíltan be­szélni a szocialista eszmékről, ezért kitartásra intette: »Az idő mindent meghoz, az esz­me ki fog forrni.-« Ezután sokáig nem találkoz­tak, csak levelek útján cse­rélték ki gondolataikat. A leveleket — elővigyázatosság­ból — egy pesti vasmunkás címére küldte Veres Péter. 1931-ben látták újra egy­mást Lillafüreden a népi írók találkozóján. Erről a konfe­renciáról — néhány évvel ké­sőbb — a Kortárs című fo­lyóiratban számolt be az író. A második világháború után Veress Péter a Számadás és m ‘ Pályamunkások című mű­veit- dedikálva küldte Imre bácsinak, akinek a fárasztó földmunka mellett még iroda­lomkutatásra is futotta erejé­ből. A XVIII—XIX. század­ban élő írókról készített ta­nulmányt. Kézzel írt munka volt, amelyet Erdei Ferenc­nek küldött el az Akadémiára. A főtitkár így köszönte meg Imre bácsi munkáját: »Rendkívül elismerésre méltó, hogy négy elemi isko­lai osztály elvégzése után olyan magas fokú önművelés-; re tett szert, hogy irodalom- történeti dolgokkal is foglal­kozik.« Munkája elismeréséül természettudományi lexikon­nal jutalmazták. Két titkos vágya van Imre bácsinak. Szeretne közel ke­rülni a fiatalokhoz, a KISZ- esekhez. Szívesen tartana iro­dalmi előadásokat, de fél, mert nem tudja, hogyan fo­gadnák a mai művelt fiata­lok a négy elemit végzett pa­rasztember előadását. A másik régebbi időkre nyú­lik vissza. Veres Péter halála után az író fia kereste föl Im­re bácsit. Kérte, hogy másol­tassa le, és küldje el a birto­kában levő Veres Péter-leve- leket, mert gyűjtik a majdani kiadásra. Imre bácsi az eredeti leve­leket adta postára, mert tud­ta, hogy ezzel is segíti az író­val kapcsolatos kutatást. Egy levél azonban nála maradt emlékül. Minden vágya, hogy a neki küldött levelek, Veres Péter többi levelével együtt, összegyűjtve megjelenjenek. Imre bácsi Veres Péter kez­dősoraival búcsúzott tőlem. »Köszönöm a köszönnivalő- kat, vísszakívánom a vissza- kívánnivalókat.« Inczc Andrea

Next

/
Oldalképek
Tartalom